Prológus

Egy baljósnak ígérkező téli éjszakán kezdődött minden. Egy fényes csillag hullott alá az égből, s tűnt tova szemvillanásnyi idő alatt. Réges-régen született egy legenda, mely szerint, ha ezen az éjszakán az ifjú sárkánydémonok követik a Hold és a csillagok hívószavát, végre elnyerik teljes hatalmukat, és képesek lesznek felölteni sárkányalakjukat. Volt azonban a mítosznak egy másik része is, miszerint ha a természetfeletti erők is úgy akarják, az ifjú démont elvezetik lelkének társához. Viszont a legenda ezen részéről évezredekkel ezelőtt megfeledkeztek. Úgy halt ki az emlékezetből, mintha soha nem is létezett volna. A történelem süllyesztőjében veszett el, várván, hogy egyszer újra felbukkanjon egy démonlány életében, és beteljesedjék…

Ahol minden elkezdődött…

Az éj gyanúsan sötét volt. Mintha el akart volna rejteni valamit, vagy valakit. A tájat köd borította, mely megült az erdő fái közt. A hullócsillag fényénél egy magas alak bontakozott ki a rejtélyes erdei úton. Senki más ember fia nem merészkedett be a rengetegbe éjfél után, ez a valaki mégis itt volt. Lassan, higgadtan lépkedett tova. Testtartása halálos nyugalmat sugárzott. Puha, nesztelen léptei nyomán felkavarodott a köd. Hamarosan alakja is láthatóvá vált. Alkatra vékony volt, de izmos. Hosszú, vörös hajfürtjei selyemként omlottak erős vállaira. Smaragdzöld szemeiben tisztán visszatükröződtek az éjszaka fényei. A fiatal férfi nem lehetett több huszonegy évesnél. Most lehajtott fejjel baktatott tovább a megfagyott földön. Hosszú haját és kabátját meg-meglebbentette a feltámadó szél. Még ő maga sem értette, mit keres itt éjnek idején, de úgy érezte, mennie kell. Mintha egy felsőbb hatalom szólította volna. Gondolataiba merülve bámulta az elhaladó földet a lába alatt.

Hirtelen zajokra lett figyelmes. Dobogás volt; paták dobogása. A vörös hajú démon előtt – mert démon volt bizony – a ködben kibontakozott egy rémisztő alak. Az árny egy fekete lovas sziluettje volt. A hollófekete ló sötét, hosszú sörénye és farka lobogott utána a szélben, ahogy vágtatott. Hatalmas szemei tűzvörösen izzottak. Az állat szerszámai feltűnően díszesek voltak. A kantáron minden csat, de még a zabla is ezüstből készült. A zablához kapcsolódó ezüst sárkány alakú dísz folytatódott a kantárban, melyet a lovas lazán tartott. A fekete bőrnyereg ezüstszínű cirádákkal volt díszítve. Bonyolult, mégis gyönyörű motívumok borították. Az éjszínű ló hátán egy fiatal nő ült, nagyjából húsz éves lehetett. Finomvonású arcát fenékig leérő, selymes, fekete haja övezte, mely most lobogott utána a szélben. A lány talpig feketébe volt öltözve. Egy ujjatlan, testhez simuló, elöl kicsit kivágott, fűzős felsőt viselt, alatta pedig finom szövésű, fekete nadrágot. Kezeit könyéken felül érő, fekete kesztyűk takarták. A vállára vetett hosszú köntösszerű köpeny a végeinél itt-ott szakadozott és rojtos volt, ahogy átvágott az erdőn. Összhatásban egy gyönyörű nő bontakozott ki a sötét, fenyegető sziluettben, aki most a halálos nyugalommal felé sétáló démonfiú irányába vágtatott. Mikor azonban elhaladtak egymás mellett, látszólag mit sem törődve a másikkal, mindkettejükbe egy furcsa érzés nyilallt. Megálltak, és mintha valami magasabb késztetésre történt volna, hátrafordultak, így a smaragdzöld szempár tekintete találkozott az aranyszínűével. A levegő furcsán felizzott körülöttük. Néhány másodpercig farkasszemet néztek egymással, aztán a lány elszakította pillantását a vörös démon igéző szemeitől. Tekintetét lesütve akart tovább indulni, de valahogy képtelen volt. Leszállt a nyeregből, és szembefordult a fiúval, aki szintén nem tudott elszakadni onnan, így most elindult az ismeretlen lovas felé. Mikor egymás mellé értek, azonnal megérezték a másik hatalmas erejét.

- Te nem vagy ember – kezdte a nő. Mélyen csengő hangja betöltötte az éjszakai levegőt. A rávetülő holdfényben tisztán ragyogott aranyszínű szemeiben a pajkosság.

- Eltaláltad – mosolyodott el halványan a fiú. – Rókadémon vagyok. A nevem Suichi Minamino, vagy, ha így jobban tetszik, Kurama.

- Kurama – visszhangozta a lány. – Ismerős. Csak nem a híres Ezüst Róka, a Tolvajok Fejedelme?

- De igen – nevetett halkan a démon. – Azonban te sem vagy ember.

- Nem. Sárkánydémon volnék.

- Sárkánydémon? – lepődött meg Kurama. – Azt hittem, rég eltűntek a föld színéről.

- Csak néhányan maradtunk. De az ifjoncok közül azt hiszem, én vagyok az utolsó.

- Hová mész ilyen későn?

- A hullócsillag éjszakáján a fiatal sárkánydémonoknak követniük kell az éj hívószavát, hogy megszerezhessék teljes erejüket, valamint a medált, melyet egyikünknek őriznie kell majd. Én is ezért vagyok itt. Na és te?

- Őszintén szólva fogalmam sincs, mit keresek itt – válaszolt tanácstalan tekintettel a rókadémon. – Valahogy úgy éreztem, jönnöm kell. Aztán a lábaim maguktól vittek. Nem is értem, ilyen még nem volt velem.

- Hmm. Érdekes – gondolkodott el a lány. Hosszasan elbeszélgettek, és valószínűleg még tovább maradtak volna egymás társaságában, de a démonlány hirtelen felkapta fejét a sötét égre. Fürkészőn bámulta a Holdat, melyet ezüstkarimájú felhők világa szegélyezett, ahogy az égitest fénye rájuk esett.

- Szólítanak, mennem kell tovább – suttogta titokzatosan. – Hív az éjszaka.

- Várj! – kiáltott utána Kurama. Maga sem értette, miért, de nem akarta elengedni a lányt. Egy furcsa, misztikus erő vonzotta hozzá. Az ifjú hölgy megtorpant. Ő sem akart tovább állni. Szeretett volna még a férfi társaságában maradni, de nem tehette.

- Ne haragudj, – mondta szomorúan – de tovább kell mennem. Különben is, valahogy fel kell kelnem holnap. Nem rég érkeztem ide a falumból és holnap kezdek az új iskolában.

- Biztos, nem maradhatsz?

- Ne aggódj Démonróka. Van egy olyan érzésem, hamarabb találkozunk újra, mint számítanánk rá – válaszolt a lány, miközben újra nyeregbe szállt. – Addig is, viszlát! – mosolygott ravaszul.

- Még a nevedet sem tudom! – ugrott közelebb a fiú. A fekete lovas hátrafordult, tekintetét ráemelte, és megszólalt zengő hangján.

- Nessa.

A lány elvágtatott, s alakját elnyelte a köd. Kurama néhány percig még a távolba meredt, ahol a lovas eltűnt az éjszakában. Ajkait beszédre nyitott, de csak ennyit mondott:

- Ég veled, Fekete Démonlovas!

Vörös tincseit hátravetvén megfordult, majd elindult az ellenkező irányba. Út közben végig a titokzatos lányon gondolkodott. Fáradtan és álmosan ért haza. Nem számítván arra, hogy bárki is van a nappaliban, átsétált rajta, de a kanapé mellett megbotlott egy papucsban. Az egyensúlyvesztés következtében nekiment a kisasztalnak, és megkapaszkodott az első kezébe kerülő dologba, történetesen az ágyba, ahonnan halk nyöszörgést hallott.

- Kurama, te hol a fenében mászkáltál ilyenkor? Mi lesz a sulival holnap? – kérdezte az álmos hang.

- Ne haragudj Keyko, nem akartalak felébreszteni. De miért idekinn alszol?

- Láttam, hogy este elmentél és gondoltam, megvárlak. De elaludtam.

- Csak sétáltam, de most megyek lefeküdni, mert hulla vagyok.

- Hahó! Ébresztő, Álomszuszék! – kiabált reggel Keyko. Kurama lassan kinyitotta a szemét és pislogott néhányat álmosan, majd mikor meglátta maga mellett a lányt, zavartan húzta feljebb a takarót.

- Bocs, hogy így betörtem a szobádba, de a kopogásra nem voltál hajlandó felkelni, és ha nem sietsz, elkésünk.

- Semmi baj – ásított a fiú. Keyko kiviharzott, hogy Kurama felöltözhessen. Mikor végzett, egy hanyag mozdulattal kisimított pár vörös tincset az arcából, és elindult a konyha felé.

- Egyébként Yusuke korábban kelt nálad – kezdte Keyko.

- Honnan tudod?

- Volt itt reggel, mikor még aludtál. Azt mondta, végzett a felújítással. Be is tudunk költözni.

- Ez nagyszerű – mosolyodott el Kurama. – Végre összeköltöztetek. Ez nagy szó.

- Igen az – pirult el a lány. – Lesz egy felavató buli. Természetesen téged is elvárunk. Mindenki hozhatja az ismerőseit.

- Egyértelmű, hogy ott leszek.

- És kösz, hogy lakhattam nálad, amíg elkészül a ház. Tudom, kicsit kényelmetlen volt számodra a helyzet, de hát mióta apáék elköltöztek…

- Ne folytasd Keyko! – vágott a szavába a fiú. – Szívesen látom bármelykőtöket, és különben is, olyan ragyogó tisztaságot varázsoltál ide, ami soha nem volt.

- Hát igazán semmiség. Ez a minimum – válaszolt zavartan. – Na, menjünk, mert tényleg el fogunk késni!

Elindultak az egyetem felé, s miután elfoglalták helyüket a teremben, Kurama rögtön letette a fejét a padra. Már alig bírt ébren maradni. Újra és újra felsejlettek előtte a tegnap éjjeli képek a lányról, akivel találkozott. Még a tanár érkezését sem vette észre.

- Talán jobban tenné, ha nem aludna az előadásomon, Minamino! – tett szúrós megjegyzést az idős professzor, mikor észrevette, hogy nem figyel. Sajnos ő pont azon kevesek közül való volt, aki nem tűri, ha nem koncentrál rá mindenki száz százalékosan, amikor beszél. Na, igen, ez a szeminárium hátránya, bár ez a húsz főjével kimondottan nagy csoportnak számított.

- Elnézést, uram – válaszolt unottan a fiú, ám ekkor feltűnt neki valami. Egy hosszú, fekete hajzuhatag, a testes tanár mögül ugyanis csak ennyi látszott ki.

- Nos, mint már mondtam az imént, új hallgató érkezett a csoportjukba. Ő itt Vanessa Ryuuzaki – mutatta be a megszeppenten pislogó lányt. – Foglaljon helyet, kérem!

A lány elindult az egyetlen üres hely felé, ami Kurama mellett volt. Amint leült a padba, a fiú közelebb hajolt hozzá és fojtott hangon beszélgetni kezdtek.

- Szóval ide fogsz járni? – kérdezte mosolyogva a rókadémon.

- Mondtam, hogy hamarabb találkozunk, mint hinnéd.

- És mi volt tegnap éjjel?

- Először ki kellett állnom egy próbát. Semmiség volt az egész, még az érettséginél is nevetségesebb volt. Egy tűzgyűrűn kellett átsétálnom, és utána ruházták rám a sárkánydémonok teljes hatalmát. Valamint megkaptam az ősi medált is.

- Megnézhetem?

- Persze.

Nessa előhúzta ruhája alól az ezüst nyakláncot. Az amulettet egy sárkánymotívum díszítette, melynek szeme vörös drágakő volt. A szélét smaragdberakás övezte, mellette pedig szintén körkörösen ősi írások vésete látszott. A közepén a Nap és a Hold egymásba csúsztatott szimbóluma tündöklött, melyet a sárkánymotívum fogott közre.

- Mit jelent rajt az írás? – érdeklődött Kurama.

- Szerintem szimbolikus szöveg. Szó szerint fordítva: "Mikor a Nap találkozik a Holddal, s a nappal éjszakába vált, a medált viselő sárkánydémon felismeri útját."

- Különös. Biztos, nem tudsz valamilyen értelmezést? – nézett a lányra, de ő megrázta a fejét. – Szerintem ez egy jóslat. De úgyis kiderül majd.

- Igazad lehet – bólintott Nessa. Az órák végeztével Keykoval együtt indultak kifelé az egyetemről, akivel már az első előadás után megismerkedett a sárkánylány. A kapuban már vártak rájuk barátaik.

- Sziasztok! – köszöntek vidáman, majd mikor meglátták az idegen lányt, kerek szemekkel bámultak, mint az ovisok a vattacukorárusra.

- Ki ez az elragadó hölgy? – meresztette szemeit a narancsvörös hajú srác.

- Nos, fiúk, lányok ő az új csoporttársunk, Nessa Ryuuzaki – kezdte Kurama. – Ő Yusuke Urameshi, Keyko vőlegénye – mutatott a fekete hajú fiúra, aki színpadiasan meghajolt. Erre haverja akkorát nevetett, hogy az arra járók mind feléjük fordultak, egymástól kérdezgetve, ki ez a sültbolond. Meggondolatlan tette nem is maradt megtorlatlan. A mellette álló kékhajú lány minden erejéből elkezdte csépelni szerencsétlen fiút, közben össze-vissza szidta. A többiek elnevették magukat a jeleneten, majd Kurama folytatta.

- Ezek is elemükben vannak – mosolygott a verekedőkre pillantva. – Szóval, aki üt, az Botan, de ritkán használt becenevén csak Révészlány, akinek fáj, az pedig Kazuma Kuwabara.

- Azt mondtad, Révészlány?! – szegezte tekintetét most a rókadémonra. – Tudod, hogy nem szeretem, ha így hívnak!

- Igen tudom. Nem is foglak így nevezni – nyugtatta a lányt. – Csupán a felvilágosítás érdekében mondtam.

- Na és honnan jött ez a becenév? – tette fel a kérdést Nessa.

- Állítólag néha nagyon kísértetiesen viselkedek – morgott Botan.

- Mert így is van – vitatkozott Yusuke. – Különben meg tudtommal tényleg ez a munkád!

- Akkor legyen ekkora szád, mikor nincsenek itt a többiek, hogy megvédjenek! – harciaskodott a lány.

- Furcsa egy társaság vagytok – pislogott Nessa az elé táruló jelenetet szemlélvén.

- Ne aggódj, ez még csak a kezdet! – kacsintott rá Kurama. – De ha Kuwabarát is ki akarod készíteni, hívd nyugodtan Kuwinak. Erre allergiás – súgta a fülébe.

- Na, gyertek már! – lépett közbe Keyko. – Nézzük meg, mit ügyeskedett Yusuke a házunkkal! Gyere te is, Nessa!

- Én nem hiszem, hogy… - kezdte bizonytalanul, de Kurama karon fogta.

- Gyere már! Ne kéresd magad! – hívta kedvesen. – Keyko nagyon sértődős tud lenni és azt általában Yusukén veri le.

- Jól van – adta be a derekát a lány.

Együtt elindultak. Elöl haladt Yusuke, Kuwabara, Keyko és Botan, nem sokkal mögöttük Nessa és Kurama. Míg Yusuke a szokásos sportját űzte Kuwabarával, vagyis a „melyikük veri előbb laposra a másikat" nevű játékot, addig Keyko Botannal csevegett.

- Azt azért furcsállom, hogy Kurama amint meglátta Nessát, máris beszélgetni kezdett vele. Mintha már ismerte volna – gondolkodott Keyko.

- Tényleg? – pislogott meglepetten Botan. – Pedig nem szokott így viselkedni. Talán több van köztük, mint látszik?

Erre a gondolatmenetre a két bunyózó fiú is felkapta a fejét.

- Micsoda? Talán a mi vén rókánk érdeklődik iránta? – vigyorodott el Yusuke.

- Hát szó mi szó, megint kettesben baktatnak mögöttünk – fűzte tovább Kazu.

- Össze kéne őket hozni – mélázott Keyko. – Olyan cukik egymás mellett.

Mindannyian hátranéztek és elvigyorodtak, de ők észre sem vették barátaik huncut mosolyát. Mikor elérték a házat, Kuwabaráék rögtön kérdésekkel kezdték bombázni a rókadémont, míg Botan Nessával cseverészett.

- Na, ki vele te ravasz róka, mióta ismered?! – kezdte ördögi vigyorral Urameshi. Szegény Kurama egy ideig mozdulni sem tudott a hirtelen rohamtól.

- Ezt honnan szeditek? – kérdezett vissza, közben idegesen a hajába túrt.

- Ugyan haver a vak is látja! – vágta hátba barátját Kazu. – Talán tetszik, hogy ennyi időt töltesz vele?

- Hagyjatok már, agyalágyultak! – próbált kiszabadulni az ördögi körből.

- Áááh végre egy téma, ami kibillenti abból a halálos nyugalmából! – kuncogott Yusuke.

- Ez igazolja az elméletünket! – rikkantott győzedelmesen Kuwabara. A rókadémon jobbnak látta, ha menekülőre fogja a dolgot a kínos kérdések elől, üldözői azonban nem hagyták annyiban. Követték a házba, de ott most a lányok kezdték faggatni.

- Mióta ismered Nessát? – kérdezte Keyko.

- Miért kérdezed? – próbált higgadt maradni Kurama, de hangja egy leheletnyit megremegett.

- Ugyan már! – legyintett a lány. – Egész suli alatt úgy beszélgettetek, mintha már találkoztatok volna.

- Hát én… - kezdte zavartan. Nem tudta elmondja-e, vagy ne. Segélykérően pillantott Nessára, de ő mellé lépett és vállára tette kezét.

- Semmi baj. Ha annyira kíváncsiak – mosolygott, majd belefogott a mesélésbe. – Tegnap éjjel találkoztunk először, mikor a hullócsillagot követve a beavatásomra igyekeztem. Kurama pedig épp az erdőben sétált, így futottunk össze.

- Milyen beavatás? – érdeklődött Yusuke.

- Ő sárkánydémon – vette át a szót a rókadémon. – Azon az éjjelen kapta meg a teljes erejét, hogy átváltozhasson sárkánnyá, és az ősi medált.

- Áh, tudtam én, hogy nem vagy ember! – vigyorodott el Yusuke. – És van démoni alakod is?

- Igen, de csak tegnaptól. És előre mondom, most nem fogom megmutatni.

- Miért? – nézett csalódottan Botan, de választ már nem kaphatott, mert a kis fáziskéséssel reagáló Kuwabara közbekotyogott.

- Szóval egy medált kapott? – vágott szokásosan bamba képet a fiú.

- Igen. Megengeded? – nézett a lányra Kurama.

- Hát persze – vigyorgott, miközben kibújt az ezüstlánc alól. Amint azonban a fiú kezébe adta, az kéken felragyogott. Ezzel egy időben a rókadémon is a nyakához kapott és összeszorította ruháját, mintha lenne ott valami. Egy furcsa, kellemes érzés járta át minden porcikáját.

- Ez meg mi volt? – nézett értetlenül Botan.

- Nem tudom – pislogott Nessa. – Ilyet még nem tapasztaltam rajta.

Mikor Kurama letette a nyakláncot, az izzás megszűnt és ő is elemelte kezét a kulcscsontjától.

- Te mit szorongattál a nyakadban? – kérdezte Yusuke.

- Semmit – válaszolt közönyösen a rókadémon. – Csak az ereje engem is átjárt.

- Remélem, nem titkolsz semmit – méregette gyanakodva barátját.

- Kellene? – vonta fel a szemöldökét a fiú.

- Pont, hogy nem! – pattogott tovább Urameshi. – Valami itt nem stimmel. – vakarta a tarkóját. Kurama ingerülten legyintett, majd visszafordult Nessához.

- Úgy hallottam, a fiatal sárkánydémonok ilyenkor kapnak egy másik nevet. Mi lett a tiéd? – próbálta elterelni a szót.

- Roxanne.

- Tyűű, micsoda név! Mint egy amazoné – álmélkodott Kazu.

- Talán nem véletlenül kaptam – mosolygott démonian a lány. Egész estig beszélgettek. Észre sem vették, hogy eltelt az idő.

- Mennem kéne – pattant fel Nessa a kanapéról, mikor a faliórára pillantott, melynek mutatója már az éjfél idejét verte.

- Merre laksz? – érdeklődött Kurama.

- Na, ez egy jó kérdés – pislogott zavartan a lány. – Ugyan is még nem találtam magamnak kiadó lakást. A kollégiumba meg még nem vagyok bejelentve.

- De akkor hol alszol? – sápadt el Keyko.

- Attól tartok, marad az erdő.

- Ne butáskodj már! – legyintett a rókadémon. – Gyere át addig hozzám! Nyugodtan lakhatsz nálam, míg találsz magadnak lakást.

- Nem, dehogy is. Nem akarlak zavarni – kiáltott vissza az ajtóból.

- Marhaság! Miért zavarnál, van ott hely bőven.

- De tényleg? Biztos, nem leszek útban? – nézett szerényen Nessa.

- Persze, hogy biztos. Gyere, megmutatom az utat.

- Egy pillanat – mosolyodott el zavartan a lány, majd kiviharzott az udvarra. A többiek Kuramát figyelve kuncogtak.

- Most mi van? Csak nem hagyhattam, hogy kint aludjon ilyen hidegben?! – tárta szét karjait a fiú, de válaszul ismét csak fojtott nevetést kapott.

- Nah, veletek is lehet ám beszélni – morgott karbafont kézzel, aztán kiment ő is. A bokrok közt hamarosan megtalálta Nessát.

- Valami baj van? – kérdezte a töprengő lányt.

- Nem. Csak azon méláztam, miért érzek ilyen furcsa bizalmat irántad? Mástól biztos, nem fogadtam volna el egy ilyen ajánlatot. Sőt, már tegnap is ugyanezt éreztem. Nem értem, miért is mondam el annyi mindent magamról amit harapófogóval sem húznának ki belőlem mások. Érdekes és meglepő ez az egész.

- Értem, miről beszélsz. Bármily meglepő, de én is ugyan ezt érzem. Én sem értem, miért fedtem fel előtted sok féltve őrzött tikomat, mikor azt sem tudhattam barát vagy, vagy ellenség.

- Meg aztán itt van az a két tökfej – gondolkodott tovább. – Érdekes figurák. És mégis bízom bennük bizonyos értelemben. Pedig agyament egy páros.

- Yusuke és Kuwabara? Ők tényleg nem komplettek. Szerintem mindkettőnek a génállományából hiányzik valami, attól ilyen flúgosak.

Nessa jót nevetett ezen különös levezetésen, majd Kuramával együtt indultak el. Tettek egy nagy kerülőt az erdő felé, ahol a lány a holmijait rejtette el. Korahajnali időre értek csak a rókadémon házához, így gyorsan lezuhanyoztak és miután a fiú megmutatta a vendégszobát, mindketten nyugovóra tértek.

- Azért fél szememet nyitva tartom – jegyezte meg Nessa.

- Fölösleges, én ugyanis szundikálni fogok, szóval még ha akarnék, sem tudnék farkasszemet nézni veled. Egyébként sem látok át a falakon.

A rókadémon ásítozva bevonult szobájába és szó szerint bezuhant az ágyba. Hamar el is aludt, ellentétben a lánnyal, aki egy ideig még csak forgolódott a medál különös viselkedésén gondolkodva, majd lassan ő is álomba szenderült.

Reggel Nessa arra ébredt, hogy szólongatják, de ő kizárta fejéből a hangokat. Nem akart felébredni, még nem. Olyan jó puha és meleg az ágy. Éppen morrantott, mikor egy dobhártyaszaggató kiáltás végleg kirángatta az illúziók daloló fészkéből.

- NESSA! – ordított a lány fülébe Kurama.

- Mi...mi van? Kitört a világháború? – pislantott föl rémülten.

- Úgy is mondhatjuk. Öltözz, mert suli van!

- Ne már! A francba! – szitkozódott a lány.

- De igen. Ráadásul késésben vagyunk. Na, ennyit arról, hogy fél szemed nyitva lesz – incselkedett Kurama. Nessa már épp készült hozzávágni az első keze ügyébe kerülő dolgot a pimaszkodóhoz, de ő idejében kiiszkolt a szobából. A lány morogva kimászott az ágyból és beviharzott a fürdőbe. Mikor elkészült, továbbra is csak rohangált a házban a cuccait kapkodva. A nagy sietségben megbotlott a szőnyeg sarkában és a kanapén kötött ki. Kurama nem tudott idejében elfojtani egy halk kuncogást.

- Na szép, még ki is nevetsz! – méltatlankodott a sárkánylány.

- Ne haragudj, de igazán mulatságos volt az esésed – mosolygott tovább a fiú. Válaszul egy díszpárnát kapott az arcába. Az egyetemig vezető utat futva tették meg, mivel szerencsésen lekésték a villamost. Még éppen idejében sikerült beérniük. Az előadások, mint mindig, szörnyen unalmasan teltek. A nap végeztével a baráti kör most Kuramánál gyűlt össze.

- Na mi volt az este? – cukkolta Yusuke a rókadémont, akinek már nagyon elege volt a tolakodó kérdésekből.

- Mi lett volna? Aludtunk – mondta unottan. – És mielőtt fantáziád őrült szüleményeit kiteregetnéd, közlöm veled, hogy jó messze egymástól.

- Pedig már kezdtem reménykedni – gonoszkodott tovább a fiú. Míg ők kártyáztak, a lányok a kanapén beszélgettek. Keyko az asztalra pillantott, ahol a szendvicsek eléggé fogyóban voltak már.

- Nessa, eljönnél velem a boltba? – kérdezte barátnőjét. – Yusuke képes és mindent föleszik Kuwabarával együtt.

- Igen. Induljunk!

Mikor Keyko elhaladt a fiúk mellett a bevásárlótáskával, Kurama szemében felragyogott a remény, hogy szabadulhat a kínoskodó társaságból.

- Segíthetek Keyko? – kérdezte rögtön. A lány tekintetében furcsa, ravasz láng csillant.

- Igen. Most, hogy így mondod – kezdte sejtelmesen. – Nessával menjetek el a boltba és hozzatok minél több kaját!

Azzal a táskát a fiú kezébe nyomta, Nessának pedig adott egy listát.

- De... – ellenkeztek volna, azonban Keyko beléjük fojtotta a szót.

- Na nyomás, mert éhesek vagyunk!

Így hát nem volt más választásuk, menniük kellett. Az odafele utat végig beszélgették. Valószínűleg visszafelé is ilyen kellemesen telt volna az idő, de egy merész banda beléjük kötött.

- Héj cicus, gyere már ide, hadd nézzünk meg közelebbről! – kiabált utánuk az egyik tag. Először figyelmen kívül hagyva őket haladtak tovább, azonban mikor már elállták az útjukat, Nessát elfutotta a méreg.

- Takarodjatok az utamból! – sziszegte.

- Ne légy rossz kislány! – gúnyolódtak tovább. – Ha jól viselkedsz, nem fogunk elrabolni.

- Hogy mondtad? – lépett elő Kurama. A tekintete olyan hideg volt, akár a jég, mégis izzott. A fiúk megrémültek pillantásától és hátráltak egy lépést. Még az ő gyenge észjárásukkal is ki tudták olvasni belőle, hogy csúnyán megjárnák, ha harcba bonyolódnának vele. Az amúgy kedves zöld szempár most ridegen fúródott a szemtelen alakokéba. Nessa rögtön észrevette testtartásukon a pillanatnyi félelmet.

- Tőlem féljetek, ne tőle! – mutatott dühösen Kuramára. – Ebben ő nem vesz részt!

- Na ne nevetess már! Nem ijedünk meg egy lánytól!

- Pedig jobban tennétek – vágott unott arcot Kurama. Nessa közelebb lépett hozzájuk. Aranyszemei parázslottak a méregtől.

- Héj, nehogy maradandó kárt okozz bennük! – kiáltott utána a fiú.

- Nyugi csak tenyérrel fogok ütni, nem ököllel – kacsintott hátra a válla fölött. A banda ezen felnevetett, de rögtön meg is bánták. A lány elképesztő sebességgel ott termett egyikük mellett és akkora pofont kevert le neki, hogy hármat bukfencezett a megsárgult, halott füvön, mire megállt. A többiek sem jártak jobban. Ki egy-egy orrcsavarást kapott, míg mások hátbavágást. Az utolsó tag elszántan Kuramának rontott, aki egy egyszerű mozdulattal kigáncsolta, így támadója arccal a sárba zuhant. Mikor végre haza értek, Yusuke és Kuwabara rögtön lecsaptak a kajára.

- Volt valami esemény? – kérdezte tele szájjal Urameshi.

- Nem, csak néhány bolond belénk kötött, mire az összes a földön végezte – mesélt közönyösen a rókadémon.

- Nem mondod? – nézett Kazu. – Ki intézte el őket?

- Nessa. Látnotok kellett volna, mekkora nyakleveseket osztogatott. Rögtön kiterültek, pedig csak tenyérrel ütött.

- Aszta! – álmélkodtak a többiek, majd folytatták a táplálkozást. Látszólag a kaja most jobban lekötötte a fiúkat, mint néhány idióta, akik rosszkor voltak rossz helyen, és rossz ellenfélbe kötöttek bele.

- Ez biztos valami olyan banda volt, aki szeret kikezdeni a gyengébbekkel – gondolkodott Botan.

- Ja, de most jól ráfáztak, hogy a sárkány bajszába csimpaszkodtak! – vigyorgott Urameshi.

- Yusuke úgy tömd a fejed, hogy otthon már nem eszel! – szólt rá Keyko a fiúra.

- Miért?

- Nincs kaja.

- A fene! – morgott egyet, majd rekordsebességgel vágta be a szendvicseket. Vacsora után még beszélgettek egy kicsit, aztán a barátok lassan hazaszálingóztak. Miután végeztek a pakolással, Nessa látványosan ledőlt a kanapéra.

- Na mi van, csak nem elfáradtál?! Az imént még micsoda verekedést rendeztél?! – incselkedett Kurama, mire a lány hozzávágta az első keze ügyébe kerülő dolgot, azaz egy párnát.

- Egy kis dobálózásra még futja – húzta ravasz vigyorra a száját.

- Ó, hát miért nem ezzel kezdted? – vigyorodott el ő is, azzal megfogta a párnát és megcélozta Nessát. – Vissza a feladónak! – kiáltotta.

- Na nézzenek oda! Gyakoroljuk a célzást?! – gúnyolódott a lány, majd felkapta az "ajándékot" és nekitámadott a fiúnak. Kurama kitérve a párnával mért csapások elől átbukfencezett az ágyon, közben megragadva egy másik vánkost. Most, hogy neki is volt "fegyvere", visszatámadhatott. Pénteki nap lévén nyugodtan űzhették fura játékukat késő estig. A kibontakozott párnacsata addig tartott, míg mindketten ki nem dőltek a fáradtságtól. Ahol leültek, el is aludtak. Nessa a kanapén nyúlt végig, Kurama pedig mellette a földön. De ez még mind csak a kezdet volt csupán...