Másnap reggelre az eget borító sötét hófelhők tovább álltak, fehérbe vonva a tájat, amerre elhaladtak. Bágyadt téli napsugarak öntötték el a környéket. A hó szikrázott, ahogy a fények játszadoztak rajta. A fákat és a bokrokat, mintha gyémántporral szórták volna be, úgy csillogtak. Az éjszaka során lehullott pelyhek mennyisége drasztikusan megváltoztatta a föld arculatát. A korábban itt-ott levő foltok helyett, most egybefüggő takaró borított mindent, mely majdnem az ember térdéig ért. A Nap felkeltével Ekler végre felébredt. Az ablakhoz lépve elhúzta a függönyt és az udvar szépségében gyönyörködött. Rozsdabarna haján táncot jártak a sugarak.

- Felébredtél végre? – kérdezte kedvesen húga éppen belépvén a szobába. Az elmúlt éjjel ugyanis az egész csapat Yusukééknél aludt.

- Igen – mosolygott a lány. – Köszönöm mindenki törődését. De most már tényleg tovább kell mennem.

- Muszáj?

- Sajnos igen. Kérlek, add át köszönetem a barátaidnak!

- Rendben – bólintott Nessa. – Ugye találkozunk még?

- Persze, ne aggódj. És addig is, ne szomorkodj! – borzolta meg a lány haját. – Most végre igaz barátokra leltél.

- Azt hiszem, igen.

- És… - kezdte sejtelmes mosollyal az arcán. -… mást is, ahogy elnézem.

- Mi? Te miről beszélsz?

- Sosem tudtál nekem jól hazudni – nevetett fel nővére. – Aztán ne hagyd elmenni a lovagodat!

Ekler magához ölelte a meglepetten pislogó lányt, majd egy búcsú puszit nyomott homlokára. Leemelte égszínkék kabátját a szék hátáról és útnak indult. Nessa végig kísérte szemével, míg alakját el nem nyelte a messzeség. Hamarosan barátai is ébredezni kezdtek.

- A nővéred? – kérdezte ásítozva Yusuke.

- Elment. Visszatér a falunkba – válaszolt szomorúan Nessa.

- Máris? – értetlenkedett Keyko.

- Biztos rengeteg dolga van otthon. De azt mondta, találkozunk még. Most csak az üzenet miatt jött.

Nessa lehajtotta fejét és elgondolkodott, majd egy hirtelen ötlettől vezérelve előhúzta a medált ruhája alól. A smaragdok és a sárkány vörös szeme tisztán ragyogtak a téli Nap fényénél. A lány újra és újra elolvasta az ősi írást rajta, aztán bosszankodva feltekintett az ezüstfenyőkre.

- Én nem lehetek ennyire hülye! – mordult fel. – „Mikor a Nap találkozik a Holddal". Hiszen ez a Napfogyatkozás! Hát most mondjátok, hová tettem az eszemet?!

- És ha a sejtésünk nem csal, akkor megtudod, miért kell a medált őrizni – vette át a szót Kurama.

- Mikor lesz? – fordult felé a sárkánylány.

- Pontosan a nyári napfordulókor – válaszolt a fiú.

- Huh, milyen érdekes időpont – pislogott Nessa.

- Igen. Ezer éve volt ugyan ezen a napon, de az akkori időkből semmiféle feljegyzés nem maradt. Sötét korszak volt az.

- Akkor nincs más dolgunk, mint kivárni azt a napot – okoskodott Kazu.

- Ja. Remélem addig nyugi lesz – helyeselt Yusuke. – Tényleg, holnap lesz Szilveszter!

- És jöhet a buli! – ujjongott Kuwabara. – Hol is lesz?

- Kuramánál. Már megint szita lett az agyad? – korholta Yusuke.

- Ne izélj már! Mostanában annyi mindent kell észben tartani! – nyafogott a fiú.

- Mennyi mindent? – hitetlenkedett barátja. – Van olyan is, amit képes vagy megjegyezni?

- Persze. Például megjegyeztem azt, hogy napnyugtakor kezdődik a buli – vágott vissza Kuwabara.

- Hiába tudod az időpontot, ha fogalmad sincs, hova kell menned! – böködte a fiú orrát Urameshi. – Ha én nem lennék, csak keringnél, mint gólyafos a levegőben!

Mivel a vita kezdett eldurvulni, Keyko támadást indított a két óvodásként viselkedő ellen, ami azt jelentette, hogy egy nagy adag havat kaptak a nyakukba. Barátaik jót derültek, ahogy tátogva meredtek a lányra, aki még mindig elszántan szórta fejükre a puha pelyheket. A vége persze egy gigászi méretű hócsatába torkollott, melyben mindenki részt vett. Yusukét beásták a vastag hótakaróba, a „jégbe zárt csoda" címen, azonban ezt ő sem hagyta büntetlenül. Sebzett vadkan módjára rontott neki a röhögő Kazunak.

- Egyél havat! – rikkantotta, majd a kérdéses anyaggal teletömte a fiú száját, aki ezek után egy ideig csak prüszkölni meg köpködni tudott. Nessa egy fenyő ágára menekült fel a záporozó lövedékek elől, de Kurama egy jól irányzott dobása nyakon találta, mire ő ordítva ugrott le menedékhelyéről, ugyanis a hó ruhája alá ment, ami rettentő kellemetlen érzés. Vad harci kedvvel rontott a rókadémonnak, ennek következtében mindketten elestek és a földön hemperegve folytatták megkezdett harcukat. Néha elég furcsa és félreérthető pózokba kerültek, amire barátaik felfigyelvén abbahagyták a háborúzást, és inkább rajtuk szórakoztak. Egy idő után azonban feltűnt nekik hangosan kacagó közönségük és a vörös egy erős árnyalatát felöltve oldalogtak el. Botan és Keyko sem úszta meg száraz bőrrel a napot. Miután Yusuke és Kuwabara megfürdette őket, ruhájukból önteni lehetett a havat, így estére a forró fürdő és a tea kötelezővé vált mindenki számára.

A másnap délután sem ment teljesen zökkenőmentesen Nessa számára. Úgy déltájban lehetett, mikor felébredt. Ahogy félkómásan kisétált a szobájából, első dolga volt, hogy nekiment az ajtófélfának. A hangos szitkozódások és morgások odacsalták Kuramát is.

- Mi van? – kérdezte meglepetten a földön ücsörgő lánytól.

- Semmi, csak ez a retkes ajtó nekem jött! – érkezett a bosszús válasz.

- Még véletlenül sem te mentél az ajtónak – somolygott a fiú, miközben felhúzta a földről a sárkánylányt.

- Ha ennyire elemedben vagy, akár le is vihetnél a konyhába! – vigyorgott ravaszan fekete tincsei alól, majd a hátára ugrott. Kurama felnevetett és hátrapillantott válla felett.

- Biztos vagy benne? Én nem vállalok felelősséget, ha leesel.

- Majd ha érzem, hogy csúszok, belekapaszkodok a hajadba – tréfálkozott a lány.

- Na még csak az kéne!

Kurama elindult, hátán Nessával. Az első pár lépést teljesen normálisan tette meg, majd egy hirtelen mozdulattal elrugaszkodott a padlótól, egyenesen a lépcső korlátjára, s mint a csúszdán szokás, lesiklott potyautasával együtt, azzal a különbséggel, hogy két lábon. Az egyszerűnek cseppet sem mondható mutatvány végén egy kecses ugrással landolt a földön. A reggeli, illetve inkább a reggeli-ebéd viszonylag nyugodtan zajlott.

- A családod tudja, ki vagy valójában? – kérdezte Nessa.

- Csak a mostohaöcsém. De ő is véletlenül tudta meg démonlétemet.

- Hogyan?

- Yusukéékkel esti edzésen voltunk a parkban, amikor éppen arra sétált. És hát meglátott. Megkértem, hogy a többieknek ne szóljon erről.

- És nem is tette?

- Nem. Megbízható kölyök. Egész jól fogadta a fennálló helyzetet. Képzeld, addig nem hagyott békén, míg meg nem mutattam neki a régi alakomat.

- Mármint az Ezüst Rókát? – nézett fel a tányérjából a lány.

- Igen. És persze látta Yusuke és Kuwabara erejét is.

- A tiéd a növények manipulálása – tűnődött el a sárkánylány. – És a két bohócé?

- Nos, Kuwabara a szellemi erejéből kardot képes formálni, Yusuke meg mint ágyút használja a sajátját.

- Különös. Nem tudtam, hogy embereknek is lehet különleges képességük.

- Nem is soknak. De ha valakinek adatott egy kevés, megfelelő képzéssel jócskán növelhető.

- Nekem úgy tűnik, az erejük nagysága nem áll egyenes arányosságban az értelmi szintjükkel – jegyezte meg tréfásan Nessa mire mindketten elmosolyodtak. Mikor a sárkány készült bekapni az utolsó falatot, hirtelen visszadobta a tányérba és fölugrott az asztaltól.

- Mi van? – nézett Kurama értetlenül a csilláron kapaszkodó lányra.

- Pók! – rikkantotta az asztalra mutatva. A fiú megfogta és kidobta az ablakon az állatot.

- Csak nem félsz tőlük? – piszkálódott visszatérvén.

- Nem – válaszolt Nessa, miközben lemászott a villanyról. – Egyszerűen nem szeretem, ha a közelemben vannak. Ennyi.

A délután hátralevő része hamar eltelt a buli előkészítésével, majd sötétedéskor megérkeztek barátaik. Az este remek hangulatban telt, azonban egy idő után kezdtek kicsit unatkozni.

- Mit csináljunk gyerekek? – kérdezte Yusuke. – Még egy csomó idő van éjfélig.

- Nekem van egy ötletem. Üvegezzünk! – vakkantotta Kuwabara.

- A mersz vagy vallasz változatát? – érdeklődött Keyko.

- Ja.

- Várjatok! Nehezítsünk rajta egy kicsit! – állt fel Botan. – Az első körben csak merszet lehet mondani, de ugyan azt a kérdést vagy feladatot nem lehet kétszer feladni.

- Benne vagyunk! – kiáltott Kuwabara. Körbeültek és középre egy üres üveget helyeztek. Keyko kezdte a kört és Kuwabarára fordult a palack.

- Na mersz vagy vallasz?

- Merek.

- Akkor menj ki az utcára és kiáltsd azt, hogy őrült vagyok és elmebeteg!

- Na ne! Ez ciki! Meghallják, és diliházba csuknak! – rinyált a fiú, de aztán kiment és elordította a kijelölt mondatot. Amint teljesítette a feladatot, nyakát behúzva iszkolt vissza a házba, mielőtt a szomszédok kilestek volna a ricsajra. Majd az üveg ismét pörgött ezúttal Botanon állapodva meg. Kazu először elgondolkodott, aztán megetetett vele egy citromot. A Sors most Yusukére kerített sort, akinek egy bécsi keringőt kellett ellejtenie Keykoval. Mondani sem kell, hogy a lábra lépések elég gyakoriak voltak a fiú részéről. Yusuke pörgetése Nessához fordult.

- Ez nem igaz! Ezt a pechet! – morgott a lány.

- Micsoda mák, a kiszemelt áldozatom! – vigyorgott Urameshi. – Na Nessa, mersz vagy vallasz?

- Mivel nincs más választásom, merek.

- Helyes – vigyorgott egyre gonoszkásabban. – Akkor csókold meg Kuramát!

- Mi? Mégis mit képzelsz? – dühöngött a sárkánylány. – Ez nem szabályos!

- De az – nevetett Botan és a többiek is bólogattak.

- Lássuk! – kiáltották mind a négyen, akik a közönséget szolgáltatták a jelenethez. Nessa némi taszigálás után felállt, és Kurama elé lépett.

- Izé… bocsika – nézett rá, majd letérdelt elé és megcsókolta. A többiek tapsviharban törtek ki, mert az a bizonyos csók kicsit hosszabbra sikeredett a kelleténél.

- Na most boldogok vagytok? – bosszankodott a sárkánylány.

- Ne legyél már ilyen! – csitította Keyko. – Úgyis tudunk a kapcsolatotokról. Felesleges titkolnotok előttünk.

- Most én jövök – vágta el a beszélgetést a lány és pörgetett. Hát mit ad Isten? Yusukén állt meg az üveg, aki ráadásul merész kedvében volt az iménti sikere miatt.

- Na most légy okos! – húzta gonosz vigyorra száját. – Mersz vagy vallasz?

- Merek.

- Csodás! Akkor most szépen fogod magad, és tisztára nyalod Kazu cipőjét!

- Ne, ezt nem csinálom – jelentette ki a fiú miután Kuwabara önelégülten mosolyogva lóbálta lábát az orra előtt.

- Hah! Ezt a legutóbbi húzásodért! – diadalmaskodott Nessa. – Gyerünk!

Yusuke kénytelen volt megtenni a kitűzött feladatot. A többiek persze a hasukat fogták a nevetéstől. Miután a fiú nagy nehezen végzett, megpöccintette a flakont és az Kuramára mutatott. Neki lánykérést kellett eljátszania természetesen Nessával. A következő Keyko volt, akit Yusuke nyakába ültetett a rókadémon, hogy a fiú bárhová megy, magával cipelje és teljesítse „utasa" parancsait. Ezzel ő is visszafizette Urameshi legutóbbi szemtelen húzását. Az este hamar el is telt vidám nevetésekkel vagy éppen szitkozódásokkal egy-egy pimaszabb kérdés vagy feladat esetén. Egy ízben Yusuke poénból megkérdezte Botant, hogy szűz-e még, mire az méregből, Keyko pedig féltékenységből ugrott neki. Kazunak és Kuramának alig sikerült leszednie a két megvadult lányt szerencsétlen fiúról. A kedélyek lecsillapodása után a révészlány a faliórára pillantott.

- Na gyerekek éjfél van! – kiáltott Botan. – Pezsgőbontás!

Yusuke elrohant az üvegért, amit egyértelműen alaposan felrázott a többiek igyekezete ellenére, hogy lefogják. Végül a dugó kirobbant, és a hab szökőkútként csapot ki a palack nyakán.

- Hát akkor B.U.É.K.! – kiáltották mindannyian, majd koccintottak. Az éjszaka folyamán még iszogattak egy kicsit, így a hangulat enyhén mámorossá vált. Úgy hajnaltájban aztán mindenki kidőlt és elaludtak ott, ahol éppen voltak, elég érdekes konformációt nyújtva.

A következő nap folyamán Yusuke ébredt fel elsőnek, viszont nem önszántából, hanem mert nem tudta mozgatni a fejét.

- Bárki is fetreng a nyakamon, szálljon le onnan! – kiáltotta a rajta tehénkedő Kuwabarának. A ficánkolása és a szabadulási kísérlete következtében véletlenül rátenyerelt a mellette fekvő Botan orrára, aki erre felsikoltott és mindannyian leestek a kanapéról, egyenesen az alattuk kiterült Keykora. Ennek a vége egy hangos puffanás lett, valamint fájdalmas nyögdécselések.

- Huh, ez nem sokon múlt – jegyezte meg Kazu, mikor észrevette a kb. öt centire tartózkodó Nessát és Kuramát.

- Még jó, hogy nem rájuk estünk! – pislogott Yusuke. – Akkor ezt most nem csodálhatnánk meg!

- De aranyosak! – kiáltott fel fojtott hangon Botan és Keyko. Nessa az oldalán feküdt, szorosan mögötte pedig Kurama karjával átkarolva a lányt, fejét az ő arcán pihentetve. A rókadémon sötétvörös hajtincsei ráomlottak Nessa hollófekete fürtjeire, éles kontrasztot adva ezzel. Lassan ők is ébredezni kezdtek. Miután valamelyest magukhoz tértek, pirulva álltak fel. Nessa rápillantott a rókadémonra és tekintete elsötétült. Mérhetetlen fájdalom és szomorúság áradt aranyszemeiből.

- Mi a baj? – érdeklődött a fiú.

- Beszélhetnék veled kint négyszemközt? – kérdezte elhaló hangon. Kurama bólintott, majd elindultak a hóborította udvar felé. Nessa hirtelen megtorpant és a fiú szemébe nézett.

- El kell mennem – kezdte komolyan. – És soha nem térek vissza. Kérlek, ne gyertek utánam!

- De miért?

- Hogy megvédjelek.

- Mitől?

- Volt… volt egy szörnyű rémálmom három nappal ezelőtt – folytatta elcsukló hangon. – Ha veled maradok, meg fogsz halni. Ezt nem engedhetem.

- Ugyan már. Hisz ez csak egy álom volt – ölelte át a lányt. Nessa nem ellenkezett, de nem is ölelt vissza. Egy kövér könnycsepp gördült le arcán.

- Nem. Ez nem csak egy sima álom volt. Látomás. És mikor felébredtem, a medál halvány vörösen izzott. Mikor legutóbb ilyen jellegű álmom volt, a sógorom halt meg.

- Nessa, ne féld az elkövetkezendőket! Nem kell, hogy ezen rágódj! Ne alapozz mindent erre az álomra! A jövő elől nem futhatsz el, ahogy én sem.

- De én mégis megpróbálom. Nem bírnám elviselni a tudatot, hogy miattam meghalhatsz. Ez túl nagy teher számomra – szipogta a sárkánylány. Megfordult, majd elindult az ismeretlenbe, de Kurama utána ugrott és megfogta a kezét.

- Ne menj el, kérlek! Szeretlek téged!

Nessa megfordult és a fiúhoz lépett. Átkarolta őt, arcát simogatta.

- Én is. Mindennél jobban. Ezért kérlek, engedj elmenni! – válaszolt sírva. Könnyei patakokban folytak le arcán. Zokogott. Talán életében először zokogott ily keservesen. Kibontakozott a rókadémon karjaiból, és útnak indult. Maga sem tudta, merre megy. Csak a lábai vitték. A szíve majd megszakadt a fájdalomtól. Esetlenül botorkálva tért rá az útra, fejét mélyen lehajtva, sebzett lélekkel. Kurama egy darabig csak bámulta távolodó alakját, majd a szívét gyötrő fájdalomtól térdre roskadt. Az egész teste fájt. Nem tudott megmozdulni. Lassan hátrahanyatlott a hóban. Szemét lehunyva engedte, hogy a hideg átjárja minden porcikáját. Hosszú percek teltek el így. Vére egyre lassabban keringett ereiben. Nem tudta, nem akarta elfogadni, hogy az egyetlen nő az életében, akit valaha szeretett, most elmegy. Mintha kiszakítottak volna egy hatalmas darabot a lelkéből. A vérző seb pedig egyre csak tágult, míg végül egy fekete lyukká vált benne, mely elnyeli reményét, erejét, örömét. Már nem érzett semmit. Nem érezte a fagyos levegőt, ami körülölelte, nem érezte a havat a teste alatt. Az idő mintha jégbe fagyott volna, érzelmeivel együtt. Egy ismerős hang szólt mögüle.

- Kelj fel onnan! – szólt rá Yusuke, aki mindent hallott beszélgetésükből.

- Minek? Már úgyis mindegy – suttogta halkan Kurama. Yusuke nem szólt semmit, csak barátjához lépett, megragadta a ruhájánál fogva és fölhúzta.

- Ne nyavalyogj itt! – pirított rá. – Most fogod magad, és utána mész! Vagy talán nem szereted őt?

- De. Igazad volt Yusuke. Azóta szeretem, hogy először megpillantottam azon az éjszakán. Úgy éget ez az érzés, akár a tűz. Tövises ostorként vágott belém. Fájt. Iszonyúan fájt. Még a könnyeim is vérből voltak. És mégis, annyi örömet adott nekem. Mikor ő nevetett, én is vele nevettem. Ha megörült valaminek, vele örültem. Megváltoztatott engem. Kinyitotta a szívemet, és egy új érzelmet tanított meg nekem. A szerelmet.

- És most hagyod elmenni?! Mit ácsorogsz még mindig itt?!

- Az ő élete felől nem dönthetek én. Nem áll jogomban – nézett Yusukére a rókadémon. És ekkor valami olyasmi történt, amire még nem volt példa. Yusuke meglendítette tenyerét, és pofon csapta barátját. A fiú értetlenül pislogott rá. Urameshi szemei villámokat szórtak felé. Felnézett a smaragdzöld szempárba és ruhája nyakánál fogva lehúzta, hogy arcuk egy szinten legyen.

- Hát már elfelejtetted - kérdezte dühösen. -, mit tanítottál nekem? A Sors elől nem menekülhetsz!

- Hová akarsz kilyukadni? – fordította Yusuke felé fejét a rókadémon. A fiú elengedte őt, és egy fecnit húzott elő a zsebéből.

- Ezt Botannál találtam reggel – nyújtotta át. Ránézésre egy igen régi könyv lapja lehetett. A papír megbarnult az Idő vasfogainak őrlése alatt, és szélei már szakadozottak voltak. Kurama gyorsan átfutotta a szöveget. Az írás kicsit fakó volt már, de jól kivehető. A részlet a sárkánydémonokról szólt. A legenda elveszett része, miszerint lelkük társával a beavatásuk napján találkozhatnak. Íme itt állt a magyarázat a medál felizzására, mikor Kurama megérintette. Ez ugyanis a kétséget kizáró jel, hogy ő a társa. A mondat folytatása, mely a miértet tartalmazta azonban már elmosódott, így lehetetlen volt kibetűzni. A rókadémon szemei elkerekedtek. A papírlapot kabátja zsebébe süllyesztette, majd Yusukére tekintett.

- Mellette lenne a helyem – suttogta. – Meg kell őt találnom.

- Menj! Még utolérheted.

- Köszönöm Yusuke. Most végre észhez tértem.

- Végre a régi vagy, haver – vágta hátba barátját. – Na, indulj!

Kurama megfordult és elviharzott. Fogalma sem volt, merre keresse Nessát. Csak futott tovább ki a városból a rengetegbe, egészen az est leszálltáig. Megállt egy tisztáson és az égre emelte tekintetét. A telehold fénye visszamosolygott rá a fák csupasz ágai fölött, melyek fekete sziluettként bontakoztak ki a sötétben.

- Kérlek Hold! – kiáltott kétségbeesetten. – Dalolj nekem! Mutasd az utat! Vezess el hozzá!

És az éj dalra fakadt. Minden énekelt, suttogott, hívogatott. A fák, a kövek, a bokrok, a csillagok, a Hold, az éjszakai égbolt. Mind az utat susogták a fiú fülébe. Csodálatos volt a hangjuk. Szebb minden ember készítette hangszernél, zenénél. A csalogató hangok egyre erősödtek és Kurama engedelmeskedett nekik. Futott tovább az ösvényen. A szél a nevén szólította és a foltokban megmaradt száraz faleveleket utána fújta. Előtte vágtatott az éjben, s a levelek zizgése tovább erősödött. Hamarosan feltűnt előtte egy alak, ami felé közeledett. Nessa volt az, aki szintén követte az őt hívogató hangokat. Ugyanazt a fekete ruhát viselte, amit a beavatásán, de most köpenyét szorosan összehúzta magán. Mikor egymáshoz értek, az erdő fáiról puha ezüstpelyhek hulltak alá mindkettőjükre, ahogy a szél körülölelte őket.

- Hogyan találtál rám? – kérdezte a sárkánylány.

- Követtem az éj szavát.

- Te is hallod?

- Igen. Hallgass meg, kérlek! – lépett melléje. – A végzetünk elől nem futhatunk el. Választhatunk. Vagy elfogadjuk és szembenézünk vele, vagy menekülünk egész életünkben az elkerülhetetlen elől kétségek és félelmek közt. Nessa ne menekülj tovább! – emelte fel finoman a lány fejét. – Aminek el kell jönnie, el fog jönni. Nem tehetsz ellene semmit. Fogadd el végre! Nézz szembe a félelmeiddel! Csakis így juthatsz tovább rajtuk!

- Én nem… - kezdte a sárkánydémon, de nem tudta befejezni.

- Hát még mindig nem érted? – kérdezte Kurama. – Az első találkozásunk sem véletlen volt! Semmi sem az! A sorsunk összefonódik. Ennek így kellett lennie. Ne ellenségként gondolj a Sorsra, mert annál nehezebb lesz neked!

A rókadémon előhúzta a legenda elveszett részletét és megmutatta a lánynak, aki könnyekre fakadt, mikor végigolvasta. Kurama átölelte, és ő szorosan hozzábújt.

- Sosem leszel egyedül – susogta a lány fülébe. – Én melletted leszek mindig.

A szél újból megélénkült, forgószélként felkavarva a faleveleket körülöttük, s az éj ismét dalba kezdett. A rókadémon végigsimította szerelme arcát, hosszú, fényes haját, majd megcsókolta. Nessa átkarolván a fiú nyakát bújt hozzá. Már értette szavait, s nem félt.

- Kérlek, gyere velem! Jöjj haza hozzám és maradj velem örökre! – kérte kedvesen Kurama.

- Gondolom, nem nagyon van más választásom – mosolyodott el a lány.

- Nem bizony – húzta ravasz vigyorra a száját a rókadémon. – Ha nem jössz, akkor megkötözlek, és a hátamon viszlek vissza.

- Nekem jobb ötletem van.

Nessa füttyentett, mire a bokrok mögül előügetett fekete lova. A lány fürgén felpattant a nyeregbe.

- Na jössz, vagy nem? – mutatott maga mögé. Kurama is fölugrott és átkarolta a sárkánylány karcsú derekát. Útnak indultak az éjben, vissza a barátaikhoz, akik még mindig a fiú lakásán állomásoztak, várván megérkezésükre.

- Na visszahoztam a mi kis elveszett báránykánkat – köszönt be Kurama. A többiek örömükben a lány nyakába ugrottak, kis híján földöntve őt.

- Gratulálok haver – dicsérte elismerően barátját Yusuke. – Akkor már csak a Napfogyatkozásra várunk és a medál titkára! – rikkantotta boldogan.

- Héj, nekem még egy rakás vizsgám lesz addig! – kiáltott Nessa, mikor végre levegőhöz jutott megbolondult barátaitól. Az elkövetkezendő hónapok azonban nem csak a vizsgák szörnyűségeit tartogatják számukra…