Megj.: íródott Kr. u. 2009-ben

Prológus

„Ekkor látám, hogy a Bárány feltöré a hét pecsét egyikét, és hallottam vala, hogy a négy élőlény közül az egyik mennydörgő hangon szóla: Jöjj! És láték egy fehér lovat, s a lovon ülőnek kezében íj vala. Koszorú nyújtatott át néki, s ő diadalmasan vonult ki győzelmet aratni.

Midőn a második pecsétet feltöré, hallottam vala, hogy a második élőlény szóla: Jöjj! Kijöve egy másik, tűzvörös ló, és a rajta ülőnek megengedteték, hogy elvegye a békét a Földről és, hogy egymást öldössék. Egy nagy kard adatott néki.

Midőn feltöré a harmadik pecsétet, hallottam vala, hogy a harmadik élőlény szóla: Jöjj! És láték egy fekete lovat, és a rajta ülőnek kezében mérleg vala. A négy élőlény közt egy szózat hangzott: Egy mérő búza egy dénár, három mérő árpa egy dénár. De az olajat és a bort ne bántsd!

Midőn feltöré a negyedik pecsétet, hallottam vala, hogy a negyedik élőlény szóla: Jöjj! És láték egy fakó lovat, és a rajta ülőnek neve Halál, s az alvilág követé őt. Hatalom adatott néki a Föld negyed része fölött, hogy öljön karddal, éhínséggel, halállal és a föld vadállataival."

(Jel 6, 1-8)

Angyalok háborúja

Ki hitte volna, hogy az oly tökéletesnek hitt, eszményített Mennyországban valaha is viszály ütheti fel a fejét? Senki sem tartotta ezt lehetségesnek. Mégis, a lehetetlen most megvalósulni látszik. Az álmok országa már többé nem az. A régóta tartó viták és ellenségeskedés immáron a rémálmok országává tették. Évszázadok óta dúl már a háború az égi birodalomban, de az idők folyamán most először került sor valódi összecsapásra. Az egyet nem értésből született ellentétek a végsőkig feszítették az amúgy is törékeny és labilis határokat. Az angyalok közt fegyveres csata bontakozott ki. A földi világ lakói mit sem tudtak a régóta fennálló háborúról, de ennek vége. Angyalok egy dühödt csapata, akik az ellenzéki oldalhoz tartoztak, és a vezetőséget bírálták, kirobbantották a seregek megütközését. A pusztítás emberi mércével mérhetetlen, melyet a Föld minden élőlénye megérez. Bár mindkét fél sejtette, hogy ez lesz a háborúskodás vége, szerették volna elkerülni. Azonban a folyamat már beindult. Innen nem volt már megállás, se visszaút. Az események kegyetlenül peregtek tovább. A két sereg felállt egymással szemben a felhők ormán. A lázadó angyalok serege majdnem kétszerese volt a hűségesekének, akik még bíztak az égi vezetés igazában. Csapataik élén egy magas, feketeszárnyú angyal állt. Délceg tartásából és ragyogó aranypáncéljából rögtön lehetett sejteni, hogy egyike a főangyaloknak. Kezében egy hosszú, ívelt pengében végződő lándzsát tartott. Fekete hajába bele-belekapott az időközben viharossá fokozódó szél. Mélykék szemei elszántságot és keménységet sugároztak, de mélyen a lelkében ott lappangott a szomorúság, hogy fajtája idáig jutott. Milyen mélyre is süllyedtek! Hát ez lett az angyalok nemes népével! Lealacsonyodtak a marakodó állatok szintjére. A feketeszárnyú végignézett seregén, akik megfeszült arcizmokkal, fegyelmezetten álltak csatarendben. A sor széléről egy nála valamivel alacsonyabb, szürke angyal lépett mellé. Először illedelmesen fejet hajtott, mire a másik viszonozta a gesztust, majd méregzöld szemeit arcára emelte.

- Gábriel arkangyal, felkészültünk a csatára.

- Értem – bólintott a magas férfi. Mély hangja keményen zengte be a levegőt, akár a mennydörgés.

- Talán hiba volt vállalni ezt az összecsapást – szólt lemondóan a szürke angyal. – Seregük létszáma jóval meghaladja a mienkét.

- A győzelmet nem a számok hozzák. Ne feledd, a mi feladatunk a végsőkig megvédeni az égi hatalmakat az ilyen szánalmas árulók népségétől!

- Igen, uram – tekintett maga elé határozottan társa. – Mindent meg fogunk tenni.

- Isten óvja a Föld élőlényeit a mocskos háborúnktól! – sóhajtott Gábriel, majd mikor az ellenséges csapatok megindultak, a magasba emelte díszes fegyverét, körbesuhintott vele, és ő is megindult seregeivel. A haragos felhők kavargó ormán, a széltől és villámoktól kísérve, megkezdődött a véres ütközet angyal és angyal közt.

Szokatlanul sötét éj borult a föld lakóira. Csontig ható feketeség uralta az eget, mely úgy ásított, akár egy kormos kemence hatalmas szája. Az éjszaka kicsiny lámpásait most vad felhők takarták, megfosztva így fényeitől. Vihar tombolt odakinn. Már harmadnapja zuhogott, megállás nélkül. Eddig soha nem látott erősséggel sújtott le a közeli városra. Az üvöltő szél megtépázta a fák koronáját, sokuknak nem egy ágát törte le, míg másokat gyökerestül forgatott ki a földből. Dühöngő vadállatként tombolt, nem kímélve semmit, ami az útjába került. Az utcákon leszabdalta az elektromos kábeleket, ezért a település most teljes sötétségbe burkolózott. Megfosztva a megszokott fényáradatától már sokkal inkább keltette egy temető látszatát. A kísértetiesen kihalt környéken csak a vihar eszeveszett tombolása hallatszott. A zúgó szél százfele verte a felhők könnyeit, melyek szakadatlanul ömlöttek alá. Néha egy-egy villám hasította ketté az eget. Pillanatnyi fénye felfedte a pusztítást, melyet a szokatlan időjárás okozott. A hatalmas, ezerágú fényjelenségeket recsegő mennydörgések követtek, melyek gigantikus vasgolyók módjára gurultak keresztül az égen, míg végül hangjuk a messzeségbe veszett. Még a föld is beleremegett az „égi torokköszörülésbe". Sőt, a falak és az üvegek is. Egy teremtett lélek sem kószált a szabadban az ítéletidő végett. A város szélén álló ház erdőre néző ablakában egy sötét alak tűnt fel. A hatalmas, földig érő ablakokat takaró függönyt félrehúzva bámult kifelé. Tekintetével az erdő fáinak kényszerű hajlongását figyelte. A fás részek minden egyes fájdalmas reccsenése ostorcsapásként ért füléhez. Világító karmazsinszemeit lassan az égre emelte, és halkan dünnyögött valamit. Gondolataiba merülve vizslatta az újra és újra lecsapó villámok játékát. Mélázásából az ajtó nyílása, majd egy halovány fénysugár bekúszása zökkentette ki. Egy gyertya pislákoló lángja megvilágította alakját. Borzas, fekete haján táncot jártak a tűz csillámai.

- Igazán nem kellett volna – szólalt meg bársonyosan mély hangján. – Tudod, hogy látok a sötétben.

- Igen – válaszolt az ajtóban álló magas fiú. – Pont annyira, amennyire én. És amint behúzod a függönyt, nem fogsz látni semmit. Nem szeretném, ha miattam esnél orra a küszöbben.

- Nem szokásom – morogta a fekete hajú.

- Hiei – sóhajtott barátja. – Nem kell minden egyes alkalommal jelenetet rendezni. Ártani nem fog, csak hasznodra lehet a fénye.

- Befejeznéd a cseszegetést?! – mordult fel.

- Hát te sem változtál az elmúlt években – jegyezte meg a gyertyát tartó fiú, majd letette a tárgyat, és hosszú, vörös haját hátravetve elindult barátja felé. – Bár tűzdémon létedre szokatlanul magasra nőttél – mosolyodott el gonoszkásan, mikor mellé ért. És való igaz. Hiei tényleg sokkal magasabb lett, már csak egy fejjel volt alacsonyabb a másik fiúnál. Korábbi alacsony növése miatt bizony sokat ugratták barátai, de ezek napja már leáldozott, mivel már nem hivatkozhattak a méretekre. A tűzdémon elméjében leperegtek az ilyen emlékek, mikor is jó kis szóváltások kerekedtek ki a piszkálásokból, és magában elmosolyodott. De a méreteire, illetve a volt méreteire tett iménti megjegyzés már cseppet sem volt ínyére.

- Idefigyelj, Kurama! – fordult felé lassan. – Még egy ilyen, és kitekerem a nyakad!

- Mint már sokadjára – jegyezte meg a vörös hajú fiú.

- Minden rókadémon ilyen eszelős, vagy csak engem vert meg a sors egy ilyen ütődöttel, mint te?

- Ez költői kérdés volt?

- Hagyd már abba, a rohadt életbe is! – kelt ki magából Hiei. Na igen. Kurama mindig élvezte, ha bosszanthatta „enyhén" forrófejű barátját.

- Most mit vagy olyan ideges?

- Zavar ez a vihar – bámult ki újra az ablakon a tűzdémon. – Ez az időjárás nem természetes.

- Én is észrevettem – sóhajtott Kurama. – Valami nincs rendben. De érzéseim szerint nem most kezdődött.

- Gondolod, hogy valami baj készülődik?

- Nem készülődik. Már van. De tippem sincs, mi lehet.

- Odaát nagyon nem stimmelhetnek a dolgok – emelte ismét égnek tekintetét Hiei.

- Akár így van, akár úgy, majd kiderül minden. De most javaslom, térjünk nyugovóra.

A fekete hajú fiú bólintott, majd mindketten elhagyták a nappalit, és ki-ki a saját szobájába elvonult. A fények kihunytak, a neszek elhalkultak, így csak a vihar tombolása szűrődött be az éjszaka sötétjében.