A Hétpecsétes Könyv
A Túlvilági kastély most is a szokott arculatát mutatta. Minden pont ugyan úgy nézett ki, mint az Idők kezdetén, s az előtt. Az égig érő hegycsúcsok ormán helyet foglaló monumentális épületre azonban furcsa homály zuhant. Valami nem volt rendjén. A fellegek most nem a megszokott aranyozott fehér színükben ragyogtak. Sötétszürke arcuk halotti maszkként fonta körbe a borotvaéles sziklákat és a palota falait. Néha egy-egy villám csapott le, gigászi köveket robbantva ki a hegyoldalból. A palota ajtajához egy keskenyen kanyargó ösvény vezetett, mely két oldalán óriási szakadék tátongott. A fehér márványépület gyémántfénnyel sziporkázott a fények játékában. Halványkék mintázata úgy ragyogott, mintha jég borítaná. A hatalmas kétszárnyú kaput faragások és domborművek díszítették, melyek a Bukott Angyal feletti győzelmet ábrázolták. Előtte néhány különös lepke szálldosott. Szárnyaik papír módjára zizegtek. Indigókék színükben mélyfekete minták húzódtak. De ami igazán megkülönböztette őket a normális példányoktól, az sötétvörös színben világító szemeik voltak. Lassan libegtek tova, majd hirtelen egyikük nekiiramodott az éppen kinyíló kapun át. A bejárat csupán résnyire tárult, s miután a lény átrepült rajta, rögtön be is záródott. Szárnyait szaporán rezegtetve igyekezett előre a folyosón, ugyanis fontos információkat szállított.
A Túlvilágon ezeket a kis lényeket használják a távközlésre, és egyszerűen csak Pokol Lepkéknek hívják sötét színeik miatt. A kis lepke a legfelső emelt utolsó ajtaja előtt állt meg, majd annak kitárulása után belibbent. A tágas szobában nem volt más, csak egy hatalmas asztal, melyen egy vaskos könyv pihent kinyitva. A bútordarab mögötti székben egy fiatal fiú ült elmélyülten gondolkodva. Tekintetét az égnek emelte, és fáradtan sóhajtott. Rövid, barna haja félig a szemébe lógott. Tekintetéből szomorúság és kétségbeesés sugárzott. A Pokol Lepke leszállt az előtte levő asztalra, mire a fiú felé fordította fejét. A lény néhányszor meglebegtette szárnyait, majd ismét a levegőbe emelkedett, és távozott a nyitott ajtón át. A barnahajú fiú lemondóan sóhajtott, aztán fáradtan dőlt vissza a fotelbe. Szemét lehunyva, fejét oldalra fordítva pihent tovább.
- Miért? – dünnyögte halkan résnyire nyitott ajkain át. Az ajtó hirtelen ismét kitárult, és egy magas fekete hajú lány lépett be rajta.
- Koenma Nagyúr – búgott fel mélyen zengő hangján. – Meghoztam a jelentést.
- Igaz a hír? – nézett kétségbeesetten a fiú. – Tényleg ellopták?
- Sajnos igen – hajtotta le fejét a túlvilági teremtés. – Bár a csatát végül megnyertük, lehet, hogy a háborút elveszítjük.
- Ezt nem engedhetjük meg! – szorította ökölbe kezét Koenma. Szemei összeszűkültek, arcizmai megfeszültek, ahogy próbált higgadt maradni.
- Bocsásson meg nekünk Nagyúr! Nem tudom, hogy történhetett.
- Nem számít. Már megtörtént a rossz. Most az a fontos, hogy még időben visszaszerezzük.
- Igen uram – hajtott fejet a lány.
- A Hétpecsétes Könyv nem maradhat a birtokukban… - ráncolta szemöldökét Koenma. – Ha feltörik…
Idegesen csapott le az asztalra. Az ütés erejétől a vaskos kötet kissé megemelkedett, majd visszacsapódott a bútorfelületre. A csattanás visszhangot vert a szoba csendjében.
- Értesítsem Yusuke úrfit és társait a történtekről? – kérdezte a fekete hajú. – Talán ők tudnak segíteni.
- Nem. Egyelőre nem szólunk senkinek. Csak a legvégső esetben fordulhatunk hozzájuk. Különben is, már küldtem értük. Botan már úton is van hozzájuk. Egy másik feladatot akarok rájuk bízni. Most menj, hívd össze a Tanácsot!
- Értem.
A nő meghajolt, majd sietve elhagyta a szobát. Koenma ismét leült asztala mögé, majd az előtte heverő könyvet kezébe véve belemerült az olvasásba. A betűk azonban hamarosan eggyé folytak szeme előtt. Nem látott mást, csak sötét csíkokat világos alapon. Lassan hátra hanyatlott székében, majd a kimerültségtől és a kétségbeeséstől űzve álomra hajtotta gondterhelt fejét.
Messze a Túlvilág felhőkbe burkolózó hegyormaitól egy város felett épp feltűntek a pirkadati fények. A felkelő Nap első sugarai szörnyű pusztítás nyomait világították meg. Mintha egy bomba csapódott volna be. Az elektromos vezetékek megtépázottan, szakadtan lógtak a póznákról, mindenfelé kidőlt fák és letördelt ágak borították az utcákat, nem kis károkat okozva az épületekben. Nem egy házra rádőltek a hatalmas növények, némelyiknek a cserepei is hiányoztak. Az elmúlt három napon át tomboló, orkán erejű vihar otthagyta lábnyomát az egész környéken. A település fölé magasodó három hegycsúcs most párafelhőbe takarózott. Az egyre világosodó égbolt alatt megindult az élet. A madarak és tücskök újra kezdték hajnali kórusukat. A közeli erdő gőzölgött a hosszan tartó esőzés után. Mindent apró harmatcseppek leptek el, melyek lassan lefolydogálva a nagyobb pocsolyákba zuhantak. De valami mégis más volt. A levegő most nem frissült fel, mint azt a viharok után tenni szokta. Sőt. Szinte fullasztóan párás volt. Mintha minden egy kicsit más lett volna. Nem szemmel látható, csupán érezhető a környezet minden egyes apró rezdülésében. Sötét balsejtelem bújt meg a légkörben. Alattomosan kúszott a lét peremére, várván, mikor érkezik el az ő ideje. De egyelőre még nem mozdult közelebb. Az élet folytatódni látszott, mintha a titokzatos vész ott sem lenne. A hegy árnyékában elterülő város lakosai is ébredezni kezdtek. Mindenki elindult szokásos napi feladatait végezni. Mindenki, kivéve egy valakit. A város szélén álló, kövekkel kirakott háznak egyik ablakán még behúzva lógtak a függönyök. Bent a szobában egy fiú még az igazak álmát aludta. Vagyis csak szerette volna, mert láthatóan nyugtalan volt még álmában is. Vörös hajtincsei verejtékesen lógtak arcába és nyakába. Ujjai acélosan záródtak párnája anyagára a feje mellett. Arcizmai megfeszültek, szeme néha meg-megrándult. Szaporán kapkodta a levegőt, majd hirtelen a másik oldalára vette magát. Halkan dünnyögött valamit, közben csukott szemhéja alól egy könnycsepp pergett le.
„A levegőben vér és füst maró szaga keveredett. A könnyed szél szárnyára vette a fekete gomolyagokat, messzire röpítve, kikiáltván a szörnyű pusztítást. Nem sokkal ezelőtt nagy csata dúlt a környéken. A füstfelhőtől nem messze egy kis dombon állt egy hatalmas kőasztal, rajta egy megtépázott ruhájú, meggyötört testű lány feküdt a kődarabhoz bilincselve. Arcán vérpatak folyt végig, beszennyezve hosszan leomló, gyönyörű, göndör haját. Vonásain fájdalom és szenvedés tükröződött, de aki ezt tette vele, már nem volt ott. Egy vörös hajú fiú kétségbeesetten rohant fel a dombon. Szakadt ruhái véresen lógtak vágásokkal borított testén. Mellkasán egy hosszú, mély karmolás nyoma húzódott végig. Kimerülten ért fel az emelkedőn. Szaporán kapkodta az éltető levegőt, vértől és portól csutakos haja az arcába lógott, ahogy térdére támaszkodva kicsit kifújta magát. A perc tört részéig pihent csupán, aztán feltekintvén a kőasztalra ismét elindult. Elszörnyedve pillantotta meg a bilincsbe vert nőt és a hasából kiálló vékonypengéjű, drágakövekkel díszített tőrt. Egy pillanatra megtorpant, majd lassú léptekkel megindult felé. Minden egyes mozdulatánál próbálta győzködni magát, hogy mindez nem igaz, még van remény, még nincs vége. De ahogy egyre közelebb ért, úgy halványult el benne a remény apró fénysugara. Az emelvényhez érve megállt, majd térdre esett. Bátortalanul nyújtotta ki kezét a lány felé, mintha attól tartott volna, egy apró érintésétől semmivé foszlik. Egyetlen mozdulattal kettétörte a vasakat testén, aztán óvatosan karjaiba fektette fejét. Fehér selyemruhája halkan sziszegett, ahogy a füvön súrlódott.
- Sayanne! – szólongatta halkan. – Sayanne, kérlek, térj magadhoz!
A lány azonban nem mozdult. Hiába volt minden kísérlet.
- Kérlek, ne csináld ezt! Sayanne! – kiáltott kétségbeesetten a fiú, miközben gyengéden simogatta a karjaiban fekvő arcát. A lány vonásai hirtelen megrándultak, majd lassan résnyire nyitotta szemét. Világosbarna íriszére, mely valaha gyémántként ragyogott, most fátyol telepedett. Pislogott egyet, aztán felnézett.
- Kurama – suttogta rekedten. Hangja megtörten szólalt, de öröm bujkált a fájdalmas hangszín mögött. – Tudtam, hogy eljössz.
- Ne beszélj most! Takarékoskodj az erőddel! Mindjárt itt lesz Hiei is.
- Nekem már késő – szólt ismét a gyenge hang. – Te is tudod.
- Mi? Nem! Dehogyis! – tiltakozott a fiú. – Csak ne add fel!
- Sa… sajnálom – suttogta Sayanne.
- Ne! – rázta a fejét Kurama. – Ne mondd ezt! Ne búcsúzkodj!
- Én most… meghalok.
- Nem hagyhatsz itt engem!
- Sosem hagylak el téged – vonta közelebb magához a rókadémont. – Ott élek tovább… a szívedben.
Erőtlenül felemelte kezét, és a fiú mellkasára helyezte. Kurama gyengéden magához ölelte az elgyötört testet. Arcát a barna hajtincsek közé fúrta, míg szeméből egy könnycsepp pergett le. Nem akarta elfogadni, amit lát, nem akart arra gondolni, hogy Sayanne nincs többé. Mégis, a veszteség sötét, félelmetes szörnyetege beette magát elméjébe. Ott kísértett tudata peremén, várván, mikor törik meg az ellenállása, és mikor vetheti rá magát, hogy lelkét szétszaggassa.
- Kérlek, bocsáss meg! – suttogta a rókadémon. – Nem voltam képes megvédeni téged, se megmenteni.
- Kurama – nézett fel annak zöld szemeibe a lány. – Már megmentettél.
Arcizmai megfeszültek a testét átjáró hirtelen kíntól. Szemöldökét fájdalmasan összeráncolta, majd köhögni kezdett. Szája sarkán vér folyt ki, légzése egyre szaggatottabbá vált, mind közelebb, és közelebb taszítván a halál mélységes szakadékához.
- Mindent köszönök. Szeretlek – nyögte ki végső szavait. Utolsó erejével megragadta a fiú ingét, és magához húzta, majd egy lágy csókot lehelt annak ajkaira. Ereje lassan semmivé foszlott, feje hátrahanyatlott az őt tartó karokba.
- Ne! – üvöltött fájdalmasan a rókadémon. – Nem teheted ezt velem! Ne hagyj itt! – kiabált, de hasztalan. Tehetetlen dühében és kétségbeesésében a kőasztalra csapott öklével, mire az darabjaira hasadt. Számára a világ összetört, lelke kettészakadt. Fájdalom járta át minden porcikáját, hiszen karjaiban Sayanne élettelen teste feküdt. A nőé, aki a fényt jelentette számára. De szíve nem vert többé, ajkait nem nyitotta többé csengő szavakra. Meghalt. Ezen világ számára ő már nem létezett többé."
Kurama arcbőrét hirtelen egy égető érzés járta át, majd a szörnyű rémálom képei elmosódtak előtte, és ő kinyitotta szemét. Az ágyában találta magát, maga fölött pedig Hieit pillantotta meg, amint kezét magához húzza az ütés lendületének megszűnte után. Arca még mindig égett a pofont követően, de jobban fájt a lelke az imént megelevenedett múlt fájdalmas veszteségeit ismét átélve.
- Na végre – morogta a tűzdémon.
- Mi történt? – nézett fel a fiú.
- Össze-vissza hadonásztál álmodban, én meg nem tudtalak felkelteni – adta meg a magyarázatot barátja.
- És ezért pofon vágtál.
- Nem tudtam jobbat kitalálni – mordult fel sértetten Hiei. – Másra nem voltál hajlandó felkelni.
- Tudod, hogy nem azért mondtam.
- Tudom – bólintott a fiú. – Megint Sayanne volt az?
- Igen – hajtotta le fejét Kurama, majd felállt és a szekrényhez sétált. – Négy éve már annak a napnak, de a fájdalom nem akar enyhülni.
- Mert folyton ezen rágódsz! Még mindig azt hiszed, hogy a te hibád?
- Igen, hisz ez az igazság. Nem voltam képes megmenteni.
- Nem – válaszolt határozottan Hiei. – Ezt csak te meséled be magadnak. Ahelyett, hogy próbálnál túllépni, magadat vádolod.
- Miért, mit vársz tőlem?! – fogyott el a rókadémon türelme. – A szemem láttára végzett vele az a rohadék! A karjaim közt halt meg, mert későn értem oda! Meghalt, mert engem szeretett, nem valaki mást, akinek normális élete van… Hogy élhetnék gondtalanul ilyen teherrel?! Vagy talán feledjem el őt?
- Nem elfelejtened kell, csak hagyni, hogy az idő enyhítse a fájdalmat.
- Ezt nem fogja! – fordult el a tűzdémontól. – Egyszerűen feláldozták őt! – csapott a szekrényre az öklével Kurama, mire egy fényes tárgy esett a földre. – Feláldozták, mint valami állatot! Az az eszement, őrült, fanatikus vadállat!
Hiei a bútor mellé sétált, majd felemelte a csillogó dolgot, ami valójában egy drágakövekkel díszített tőr volt.
- Látom, még mindig őrzöd – nyújtotta barátja felé a fegyvert.
- Megesküdtem, emlékszel? – vette át a fiútól. – Hogy nem ússza meg. Az életével fog fizetni azért, amit tett. Nem nyugszom, míg e tőr a szívében nem pihen.
- De azóta eltűnt.
- Te csak ne aggódj! – húzódott egy eszelős mosoly a rókadémon ajkaira. – Megtalálom.
- Te tudod – hagyta rá Hiei. Hirtelen kopogás hangzott az ablak felől. Mindketten a zaj irányába pillantottak, és ott egy kék hajú lány került a szemük elé. Kurama közelebb lépett, majd kinyitotta az üvegfelületet.
- Szia Botan! – köszönt mosolyt erőltetve. – Mi járatban?
- Hello fiúk! Most nincs időm elmagyarázni mindent. Gyertek a szokott találkahelyre! Új feladat van kilátásban.
- A többiek? – érdeklődött Hiei.
- Már szóltam nekik. Siessetek! – kiáltott vissza még az ablakból, majd eltűnt.
- Ez csodás! – zsörtölődött a tűzdémon. – Mi a pokol fenekét akar már megint a nyakunkba sózni Koenma?
- Jobb, ha nem beszélsz így róla, még ha távol is van – figyelmeztette Kurama. – Gyere!
Azzal elkezdtek készülődni, majd kisvártatva kiléptek a ház ajtaján, és az erdő felé indultak.