Lehullott gallyak és megtépázott levelek zörögtek az erdő talaján. A két démon néma csendben baktatott egymás mellett a szokásos találkozóhelyük felé, ahol az új feladatokat szokták megbeszélni. Korábban ezt általában valamelyikük házában intézték el, azonban néha még a falnak is füle van. Ezért találták ki, hogy az új hely a városon kívül legyen, valahol az erdőben. Akkoriban rengeteget járták a vidéket megfelelő hely után kutatva, ami elég tágas nekik, de más vándorok véletlenül se keverednek arra. És a kitartó munka végül meghozta gyümölcsét: a rengeteg egyik legszebb részét szemelték ki maguknak, mely elég tágas volt az edzések megtartására is. Még messze jártak ugyan a kinevezett tereptől, de már nem találkoztak senkivel a kis úton. Csupán az erdő élőlényei vizslatták kutató szemükkel a behatolókat. Nem voltak hozzászokva az effajta társasághoz ilyen mélyen a fák közt, így hát érthető volt bizalmatlanságuk. A mókusok viszont kifejezetten kíváncsiak lettek, és miután nyugtázták magukban, hogy az új vendégeik nem nagyon foglalkoznak velük, vagy ha mégis, akkor is csak baráti szándékkal közelednek, rászoktak az idegenek követésére. A madarakat a legkevésbé sem izgatták a jövevények. A hatalmas fák tetején tökéletes biztonságban érezték magukat, így zavartalanul folytatták a csicsergést. Néha egy-egy gyík iramodott át az ösvényen és bújt meg a lehullott levelek alatt, melyeket az egyre közeledő léptek zaja riasztott fel sütkérezésükből. Már vagy egy órája sétáltak a megtépázott lomkoronájú növények alatt, mire a táj végre változni látszott. A fák ritkulni kezdtek, ugyanakkor sokkal vastagabbak, monumentálisabbak lettek. Némelyik példány életkora már a kilencszáz évet is meghaladhatta.

A két fiú letért a kitaposott útról, majd tízpercnyi gyaloglást és az alacsonyabb növényzettel való verekedést követően egy tisztásra értek. A fák hatalmas, ágas-bogas koronája azonban teljesen fölé hajolt, félhomályba burkolván így a környéket. A kis tér déli oldalán egy óriási szomorúfűz állott. Hajlékony gallyait még a kegyetlen vihar sem tudta megcsonkítani, így sűrűn leomolva egész a földig továbbra is kiváló rejtekhelyet biztosítottak. Fény és árnyék játéka aranyozta be a kis tisztást, a levelek halkan zizegtek a feltámadó szellőben. Lágy fű ringatózott ölén, de az idilli tájat néhány letört faág és megtépázott növény törte meg. Az egyik kidőlt fa azonban rendkívül érdekes látványt nyújtott. A sarló alakú tisztás belső oldalán indult, majdnem a közepéig. Szerteágazó, tekervényes gyökerei százfelé meredtek. Összességében azt a látszatot keltette, mintha idős arcon húzódó ráncos száj lenne. Mikor Hiei és Kurama végre átvágott az utolsó tüskés bozóton is, a fűzfa irányába indultak. Mivel az erdő még vizes volt az esőzést követően, mindketten csapzottan, ázott ruhában értek a megbeszélt helyre. De ez még nem volt minden. Amint a füves részre értek, bokáig süllyedtek a sárban. A korábbi szakaszokon a lehullott és felhalmozódott levelek, valamint a letört ágak és kidőlt növények viszonylag szilárd talajt biztosítottak számukra. Itt azonban a fű alatt vastag termőréteg húzódott, mely már-már ingovánnyá változott a vihart követően. A fák is masszívabb szerkezettel rendelkeztek, így kénytelenek voltak átvágni a sártengeren. Lépteik hangosan cuppogtak, ahogy próbáltak keresztülvergődni a mocsáron.

- Pfuj! – grimaszolt a tűzdémon a sár nyálkás érintésétől. – Ilyen mocskot! Csak tudnám, miért pont ezt a helyet kellett annak idején választani a gyülekezetekhez?!

- Ezzel most engem akarsz piszkálni? – nézett rá Kurama.

- Mivel a te nagyszerű agyszüleményed volt – gúnyolódott Hiei.

- Nem mintha neked lett volna egy épkézláb ötleted – emlékeztette a kegyetlen valóságra barátja. A tűzdémon csak mérgesen fújt egyet, majd a fűz ágait félrehajtva beléptek a fedezéket nyújtó árnyékba, ahol barátaik már vártak rájuk. Botan egy jókedvű mosollyal fogadta őket, míg a mellette álló narancsvörös hajú srác integetni kezdett. A rókadémon felemelte kezét üdvözlésképp, míg barátja egy aprót biccentett. A következő esemény azonban enyhén szólva váratlanul érte őket. Először egy nyakuk köré fonódó kart éreztek és a vállukra nehezedő súlyt, majd egy dallamos kacaj hangzott fülükbe. Semmi kétség, valaki hátulról a nyakukba vette magát, és most jókedvűen vihorászva csimpaszkodik rajtuk.

- Szevasztok gyerekek! – köszönt kitörő örömmel a rajtuk lógó fekete hajú fiú. – Rég láttuk egymást!

- Úgy tűnik, nem elég rég – futott át egy sanda mosoly Hiei arcán. – Még mindig nem tanultad meg, hogy ezt totál hibbantaknak nem engedem meg? – bökte oldalba barátját.

- Neked meg azt nem sikerült megjegyezned, hogy Yusuke Urameshi a legnagyobb zseni, akit valaha is a hátán hordott ez az eldeformálódott Földgolyó – vágott vissza még mindig vigyorogva a srác. Erre a kijelentésre a Botan mellett ácsorgó narancsvörös hajú fiú, röhögésben tört ki. Szabályosan reszketett a rátörő nevetési rohamtól, még levegőt is alig tudott venni.

- Ezt most ugye nem gondoltad komolyan, Urameshi? – kérdezte még mindig nevetve, miután tüdejét teleszívta éltető oxigénnel. – Csak azért, mert végre sikerült lediplomáznod, nem válsz a legokosabbá.

- Nekem ugatsz, Kuwabara?! – vicsorgott rá a fiúra, mire az még jobban elkezdett nevetni. – Te csak hallgass! Képes voltál a saját lábadban megbotolni és pofával a sárba zuhanni!

Na igen. Ez valószínűleg tényleg bekövetkezett, mivel a fiú tetőtől talpig sáros volt. Ennek ellenére barátja beszólása cseppet sem vette el a kedvét a kötekedéstől.

- Én valahogy úgy emlékszem, hogy te kitetted elém a lábadat – billentette oldalra elgondolkodva a fejét.

- Mi?! Még engem vádolsz a két-ballábasságodért?! – kelt ki magából, azonban mielőtt a feldühödött Yusuke nekiugorhatott volna, a fa törzse mögül előlépett egy magas alak.

- Üdv Koenma! – hangzott a szokásos köszöntő egyszerre mindannyiuktól.

- Üdv nektek! – intett a fiú. – Gondolom, sejtitek, hogy egy új feladat miatt hívtalak össze titeket.

- Remélem ez nem lesz olyan hosszú, mint az előző volt – jegyezte meg Yusuke. – Tudod, mennyire utálom egyedül hagyni a kölyköket.

- Akkor máris a lényegre térnék – vette vissza a szót Koenma. – A feladat rendkívül világos: adott egy célszemély, akit meg kell semmisítenetek.

- Jól hallottam? – kérdezett vissza megütközve a rókadémon. – Megsemmisíteni?

- Pontosan – nyomatékosított válaszként.

- De hát ilyet még sose kértél tőlünk – tért magához Kuwabara is.

- Igen – bólintott Koenma. – Eddig úgy adtam a feladatokat, hogy csak a legvégső esetben forduljatok ehhez a megoldáshoz. De higgyétek el, most nyomós okom van ezt kérni – tette hozzá komoran.

- És kit kell megtalálnunk? – érdeklődött Hiei. Mind várakozón tekintettek a kérdezettre, aki mély levegőt vett, majd lassan kifújta.

- Egy démont – szólalt meg végül. – A neve Orien.

Kurama keze ökölbe szorult e név hallatán. Szemeit összehúzta, arcizmai megfeszültek. Ő az. Hát végre megtalálhatja, és bosszút állhat a múltban történtekért.

- Azt hiszem… - folytatta Koenma kizökkentve ezzel merengéséből -, neked kedvedre lesz a küldetés, Kurama. Bár örülnék, ha nem így éreznél – tette hozzá lehajtott fejjel. A rókadémon szinte érezte társai égető tekintetét magán. Tudomást sem véve mások értetlen arckifejezéséről, a fiúra nézett.

- Ettől függetlenül énbennem ez él – válaszolt kimérten.

- Na álljon csak meg a fáklyás lovasmenet! – rázta meg a fejét Yusuke. – Te ismered ezt az alakot? – bámult kérdőn barátjára.

- Igen. Egy régebbi ügy kapcsán, és van mit visszafizetnem neki – hangzott a jól megfontolt felelet. Urameshi nem feszegette tovább a témát. Ismerte már annyira a rókadémont, hogy tudja róla, amiről nem akar beszélni, azt még harapófogóval és tüzes vassal sem lehet kihúzni belőle.

- Aztán mit követett el ez a tag, hogy ilyen keményen bünteted? – kíváncsiskodott Kuwabara.

- Árulás.

- Csak ennyi? – pislogott Hiei. – Ezért még nem szoktad megöletni őket.

- Ez az árulás súlyosabb volt, mint azt el tudnátok képzelni – szólalt meg Botan is.

- Így igaz – helyeselt Koenma. – Ne akarjátok megtudni a pontos részleteket. Sajnos nem mondhatom el. Ne feledjétek: én vagyok a törvényhozó és az elbíráló, ti pedig a végrehajtó szerv. Nem kell mindent tudnotok.

- És hogy akadjunk a nyomára? – jött a roppant ésszerű kérdés Yusukétől.

- Csakis egy papnő vezethet el hozzá benneteket – válaszolt Botan. – Szóval be kell szerveznetek még valakit.

- Egy papnő? – nézett értetlenül Hiei. – És mégis honnan szedjünk egy megbízhatót?

- Áh, semmi gond! – vigyorodott el Yusuke. – Ismerek egyet. Gimiben eggyel alattam járt a suliban. Ő biztos segít nekünk.

- Akkor ezt rád bízom – fordult a fiú felé Koenma. – Majd beszélj vele!

- Meglesz – biztosította Urameshi.

- Akkor végeztünk – intett a fiú, majd eltűnt a társaságból. Botan még nem követte felettesét, helyette a fa törzsének támaszkodva várta, hogy a többiek hazaszállingózzanak. Valójában csak Kuramával szeretett volna pár szót váltani, de őt most épp Yusuke foglalta le.

- Szóval mi is volt az oka, hogy olyan rég nem találkoztunk? – kérdezte vidáman a fiú a rókadémont.

- Hisz nem én tehetek róla. Nem emlékszel, hányszor hívtalak látogatóba? De te mindig kitaláltál valamit.

- Áhh, csak, mert tudtam Hiei ottani megszállásáról és meg akartam kímélni a gyerekek hülyeségétől. Meg aztán három kölyökkel sok gond van ám. Nem is értem Keyko hogyan bír velük. Néha az idegeimre tudnak menni.

- Azt meghiszem. De mi lenne, ha hétvégén átugranátok? Ha Hiei nem bírja, majd elvonul addig. Rég láttam már a gyerkőceidet, és Keykót is.

- Rendben. Akkor szombaton. Aztán vasárnap elugrom a papnő ismerősömhöz és elhozom bemutatni.

- Remek – mosolygott Kurama. – Na, lassan indulok. Utol kell érnem Hieit, mert nálam vannak a kulcsok, de ez képes és berúgja az ajtómat.

- Ja, én is lépek. Keyko élve megnyúz, ha megint egyedül hagyom takarodóra a gyerekekkel és még a vásárlást is a nyakamba sózta.

Yusuke búcsút intett, majd sietősen kilépett a fa takarásából, Kuwabarával a nyomában. Amint barátai látótávolságon kívül értek, a rókadémon arcáról eltűnt a mosoly és a boldogság, helyükbe a szomorúság lépett. Fájdalmasan sóhajtott egyet, majd ő is elindult hazafelé. Botan hangja volt az, ami megállásra késztette.

- Beszélhetnék veled néhány szót? – kérdezte félénken a kék hajú szépség.

- Persze – bólintott a fiú, majd megállt a lánnyal szemben.

- Ugye nem mondtad el nekik – tért rögtön a tárgyra. – Semmit sem tudnak arról, mi történt azon a küldetéseteken.

- Nem – tekintett le a földre Kurama. – Azt sem tudják, hogy Sayanne és én… A létezéséről sem tudnak. És szeretném, ha ti sem árulnátok el. Botan, ugye számíthatok rád? – nézett kérlelően smaragdszemeivel a lányra.

- Hát persze. Ha így akarod. De légy óvatos most az érzelmeiddel!

- Ezt miért mondod? – pislogott értetlenül a rókadémon. Botan közelebb lépett hozzá, és mélyen belenézett a zöld szempárba.

- Sok fiatal férfi lelkét mérgezte már meg a bosszúvágy. Te ne kövesd el ezt a hibát!

- De ez az, ami eddig is életben tartott. Hogy egy nap megölhessem azt az elmebeteget.

- Ne hagyd, hogy ez töltse ki az életedet! Gondolj inkább a barátaidra, és igyekezz minél több időt velük tölteni! Ilyenkor egy igaz barát segítő keze mindennél többet ér.

- A nappalt még át tudom vészelni így, de éjjel újra, és újra leperegnek előttem annak a napnak az eseményei. Látom őt meghalni.

- Sajnálom – hullatott könnyeket Botan. Hangja elcsuklott a sírástól. – Jól ismertem Sayannet. Ő egy igazi tünemény volt. Nem hittem, hogy ekkora árat kell fizetned a küldetés teljesítéséért. Őszinte részvétem.

A lány letörölte könnyeit, majd együtt érzően pillantott fel a fiúra.

- Isten a tudója, miért kellett így alakulnia.

- Vagy talán ehhez nem volt semmi köze. Koenma sem tudott magyarázattal szolgálni.

- Most lehetőséget kaptál megtudni az igazságot. De ne feledd a figyelmeztetésemet!

A lány intett, majd ő is eltűnt a fa árnyékából. Kurama még hosszasan állt egyhelyben. Szívében egy új érzelem bontakozott ki, melyet már régóta nem érzett magában. A bosszúvágy kovácsolta hatalmas erő szinte fojtogatta. Minél előbb el akart indulni a démon után, hogy végre beteljesítse, amit négy évvel ezelőtt megfogadott magának. Tekintete kemény és elszánt lett, majd ő is elindult haza.