Kurama az erdő szélén érte utol a tűzdémont. Barátja egy fának támaszkodva várt rá, karbafont kezekkel. A rókadémon, amint megpillantotta, igyekezett eltűntetni arcáról az izzó gyűlöletet és bosszúvágyat. Némán lépkedett Hiei felé, mire ő is lustán megmozdult.
- Na végre – morgolódott. – Már azt hittem gyökeret eresztek itt és szakállam nő.
- Ne haragudj drága, forrófejű barátom, de egy kicsit beleragadtam a sárba – válaszolt a fiú negédes gúnnyal a hangjában. – Azon viszont roppantul csodálkozom, hogy nem az ajtómat rugdalod éppen.
- Bagoly mondja verébnek – vigyorodott el gonoszkásan a tűzdémon. – Mit is csináltál a legutóbbi küldetésen?
- Millió szilánkra törtem az üvegajtót, majd a kaput is – érkezett a felelet egy sóhajtást követően. Kurama jól emlékezett arra az esetre. Egy béna démon pusztán szórakozásból és felvágásból kihívta őket párbajra, de mikor látta a számára katasztrofálisan alakuló eseményeket, végső kétségbeesésében bezárta őket a terembe, ahol megküzdöttek volna, azután fejvesztve elmenekült. A rókadémonnak igazán nem szokása, azonban akkor tényleg kifordult önmagából. A hidegvérűség álarcát ledobva magáról végleg kijött a sodrából és a béketűréséből. Dühében nekirontott a zárt ajtóknak, hogy üldözőbe vehesse a pimasz démont, aki rosszkor kötött bele rossz személyekbe. Bal kézfején a mai napig is viseli a nyomát, mikor ökle találkozott az üveggel és darabjaira törte azt. A kapunál már több esze volt. Abba egyszerűen belerúgott, mire az kifordult a sarokvasakból. Mikorra a többiek beérték, ő már rég elkapta a menekülő démont, és föllógatta egy fára, fejjel lefelé. Barátainak úgy kellett lefogniuk, nehogy darabokra szedje a szerencsétlen, kapálózó kihívót, aki leölésre szánt malacként visított félelmében. Végül megúszta ezt a zűrös kalandot néhány jókora taslival.
- Ugye tisztában vagy vele, hogy hét év balszerencsét szereztél magadnak akkor? – piszkálódott Hiei.
- Miért? Az csak egy sima üvegajtó volt, nem tükör.
- Tök mindegy – legyintett barátja. – Üveg, üveg. Egyre megy.
- Nem kell énnekem a balszerencse! – sóhajtott Kurama. – Eleget kaptam már belőle.
A rókadémon égnek emelte tekintetét. Régi érzelmek törtek felszínre lelke elrejtett zugából, s mind közül egy eltemetett érzés újból fellángolt benne. Emlékek villantak be elméjébe. Szívszorongató képek a nőről, kit hajdan szeretett, de a Végzet kegyetlen játéka őt tőle elvette. Meglepetésére azonban most először nem a kínzó fájdalom, a savként mardosó bűntudat és fojtogató űr uralkodott el rajta. Nem. Szeretetet érzett önmaga mélyén. Ahhoz hasonlót, mint mikor hallotta Sayannet énekelni. Egy pillanatra felderengett benne a tökéletes harmónia és a boldogság érzete. Ez ugyan töredéke volt csupán annak a régi élménynek, ahhoz viszont elégnek bizonyult, hogy szétszaggatott lelkének fájdalma enyhüljön arra a pár percre. Aztán barátai képe sejlett fel előtte. Emlékezett, milyen sokat köszönhetett a tűzdémonnak, aki egy pillanatra sem hagyta el. Megingathatatlanul járta végig vele az eddigi utat, és egyszer sem hányta a szemére ostobaságait, nem panaszkodott az akkori kiállhatatlan természete miatt, mikor a bánat eszét vette. Szép csendben állt mellette, szinte észrevétlenül segített neki. Aztán most, hogy újra találkozott a többiekkel, végre őszintén tudott mosolyogni. A vidámsága már nem csupán színlelés volt, de igaz, szívből jövő. Ekkor ébredt rá igazán, milyen jó egy barát segítő keze, ki minden körülmény közt mellette áll. És mellette mindig is álltak. Csak az utóbbi időben valahogy nem vette észre őket.
- Hiei… köszönöm, hogy itt vagy mellettem – tekintett végül barátjára. A tűzdémon felnézett Kuramára. Nem értette, miért mondta ezt most, majd mikor belepillantott a smaragdzöld szempárba, végre megtalálta a választ.
- Egy igaz barát sosem hagyja cserben a másikat. Eddig mindig te vigyáztál rám. Sosem engedted, hogy ostobaságot tegyek. Te egyengetted az utamat és tanítottál meg bízni. Soha nem hagytál magamra a bajban, én sem foglak.
Némán ballagtak tovább egymás mellett, míg meg nem érkeztek a rókadémon házához. Első dolguk persze a vizes ruháktól való megszabadulás volt, és mivel még elég hűvös levegő uralkodott, alaposan átfagytak a kint töltött órák után. Hiába igyekeztek minél óvatosabban közlekedni az erdőben, az anyagokból szinte csavarni lehetett a vizet. Nem is csoda, hogy kissé bosszúsak voltak mindketten, de a száraz, meleg ruhák máris sokat javítottak kedélyállapotukon.
- Áthívtam Yusukééket hétvégére – szólalt meg Kurama. – Holnap át is ugranak. Azt mondta, ha eleged van a kölykökből, nyugodtan leléphetsz, nem sértődik meg.
- Igen, ezt már Keyko is mondta. Különben meg örülök is nekik. Legalább lefoglalnak téged. És tényleg rég találkoztunk. Aztán majd meglátjuk, meddig bírom.
Az éjszaka sötét függönye hullt alá a földre. Kísérteties árnyak játéka kezdődött meg, amint a fényes Hold elfoglalta helyét az ég peremén. Szél susogott, de csak alig leheletnyi légmozgás járt végig a talaj mentén. Csend volt. Szinte fojtogató, halálos csend. A levelek játszi zizegésébe egy eddig ismeretlen hang vegyült, mely rettegést ébresztett. Egy hang, melyet nem hallhatott más, csak ki odafigyelt rá, s értette, látta a baljós előjeleket. Az Élet sikoltott fel egy halk, mégis dobhártyaszaggató valósággal. Majd amilyen hirtelen zúgott fel a hátborzongató sikoly, oly hamar szállt tova a szelek csapongó szárnyán, s a messzeségbe veszett. Minden ugyanúgy folytatódott, mint azelőtt. Mintha fel sem hangzott volna az imént az a szívbemarkoló, égető kétségbeesés. De ez csupán a felszín. A látszat könnyen megtéveszthet. Nem hihetünk szemünknek, hiszen nem biztos, hogy azt látjuk, ami a valódi. Érzékelhetünk dolgokat vele, de nem mindig értjük, vagy fogjuk fel. Ritkán pillanthatunk csupán a felszín tükre mögé, s nem is mindenki képes rá. Mert egy világtalan is előbb észleli környezete apró rezzenéseit, változásait, mint az, kinek megadatott a fényben való létezés. Bár a sikoly tovaszállt, a balsejtelem nem tágított. A látszat alatt lapult, egy olyan tartományban, mely szemmel nem érzékelhető. Akár a kő, melyet a sima felületű vízbe dobnak. Bár a hullámok egy idő után lecsillapodnak, majd végleg elporladnak, a felszín alatt örökre ott lapul a kavics, mely nem része a tónak, s ottlétével már nem lehet többé minden olyan, mint volt. A szikladarab becsapódása döntő pillanatot játszott életében, s nem csupán a vízzel telt meder lett más. Hatással volt a benne élőkre is. A földön is megváltozott valami. Még nem volt ugyan érezhető teljes mivolta, de előszele már megcsapta a határokat. Küszöbön állt az új, az ismeretlen, borzongató jövő. A felszín azonban még makacsul kitartott. A végsőkig elszánta magát, hogy fenntartja a boldog illúzió képeit, hisz áldott a tudatlanság.
Az éj nem mutatott változást. És a legtöbben el is hitték, amit látnak. Az emberekből most is a szokásos érzelmeket váltotta ki az est sötétje. Sötét… Mindenki másképp vélekedik róla. Míg egyesek rettegik, mert nem láthatnak mögéje, nem érthetik, s nem veszik észre szépségét, csupán a vad árnyak és sziluettek fenyegetését, melyek éreztetik velük, mennyire jelentéktelenek az univerzum hatalmasságában, hisz egy fuvallat is kiolthatja életük, addig mások csodálják. Csodálják, mert ők képesek a dolgok mögé látni. Hallják a susogást, melyet az Élet hallat. Az ezernyi élőlény, mely éjjel éli világát, színessé és vibrálóvá varázsolja az amúgy fekete vidéket. Varázs… Mások a pihenés varázsát látják benne. A sötét ég úgy hajlik fölénk, akár egy védelmező takaró. Őrzi álmunk, mint anya a gyermekéét. Hiába, nincs két egyforma élőlény a földön. De vajon miért veti meg a legtöbb ember a sötétséget? Mindig a gonoszsággal állítják párhuzamba, pedig nem is tudják, mekkora a különbség. Utálják, mert félnek tőle. Érzékszerveik messze nem tökéletesek, s ha elvesszük a fényt tőlük, megrémülnek. Ösztönösen féltik parányi kis életüket. És mikor a tér a végtelenségig látszik tágulni, megijednek a hatalmas méretektől, a látszólagos nyitottságtól, és védtelennek érzik magukat. Ezért inkább az utálat szürke köntöse mögé rejteznek, megtagadván az illatozó nektárt, melyet az est nyújthatna nekik.
Az óra elütötte már az éjfélt. A sötétség takarója alatt pislákoló város parányi fényei izzottak a fekete ég alatt. Későre járt már. Az utcák üresek és kihaltak voltak. Mindenki nyugovóra tért már. Kivételek persze mindig akadtak. Ahogy most is. A legtöbb városlakóval ellentétben Kuramának nem jött álom a szemére. Kinn állt az emeleti erkélyen, és a messzeségbe bámult. Félt. Egy jó ideje már félt az estéktől, mert félt lehunyni a szemét. Miért is tenné? Hisz csak fájdalmat érez mindahányszor. Szinte már rettegett a múlt képeitől, melyek újra, és újra lelke sebébe mártják éles késüket, pedig még a legutóbbi helye is vérzik. Igen. Számára az éj maga volt a pokol. De ez nem volt mindig így. Régen rajongott érte. Mindig is bántotta szemét a nappali vakító fényár. De este, sőt, különösen alkonyatkor, mikor a tompa fehér megvilágítás először tűzvörösen ragyogóba megy át, majd lassan sejtelmessé szelídül, minden más arculatot mutat. Mindig is úgy vélekedett, a színek ekkor nyerik el teljes mélységüket és válnak szemet kápráztatóvá a napnyugta tündöklésében. És az este… Régen számára is a nyugalmat, a csendet jelentette. De valójában még annál is többet. Szeretett éjjel a természetben sétálni, az érintetlen tájak magával ragadó szépségében gyönyörködni. Azonban mindez már a múlté. Szépnek látta továbbra is a sötétbe burkolózó tájat, de szívét a bánat és a fájdalom emésztette. Négy év telt el azon nap óta, és még mindig nem bírta túltenni magát az akkor történteken. Lassan az égre emelte tekintetét. Hosszasan fürkészte a csillagokkal teleszórt tintafekete magasságot. A telehold fénye ezüstös ragyogást kölcsönzött hosszú tincseinek. Szemében visszatükröződött a méltóságteljes égitest és távoli csillagtársai. A sugarak, mint megannyi folyékony ezüstcsík, fénybe vonták az egész tájat. Lágy szél kerekedett, magával röpítve a közeli akácosból áradó bódító nektárillatot. A rókadémon egy percre lehunyta szemét, élvezvén a langyos fuvallat simogatását a bőrén. Halkan kezdtek susogni a levelek, majd a légáramlat tovább álltával az éji muzsika is elhallgatott.
- Nézd, Sayanne, telehold van! – duruzsolta halkan a fiú. – Sosem vallottam be neked, de engem is mindig elbűvölt.
Tekintetét várakozón fúrta a távolba, de a vidék síri csöndes maradt. Néhány perces néma fürkészés után lassan lehajtotta fejét.
- Emlékszem az első ilyen éjszakánkra…
„Nyári meleg uralta a tájat. Langyos szelek fújtak, magukkal repítvén a virágok ezerféle illatát. A mézszagú nektárok keveredtek az erdő fáinak aromájával, a száraz fatörzsek, gombák és friss levelek érzékiességével. A vidéket betöltötte a tücskök misztikus ciripelése. Néha felvijjogott egy-egy bagoly. Az alkonyati madarak még halkan pittyegtek, fuvoláztak, ezzel köszöntvén az éjszakát. A tájat ezüstfolyam öntötte el, ahogy a telehold lesütött az ég magasából. Olyan fényesen ragyogott, hogy a közelében levő csillagok nem látszottak, de még a távolabbiakat is elhomályosította. Lágyan lengedezett a hosszú fű a szellőben. Levelek zizegtek nyomán, majd ágak halk összekoccanását lehetett hallani. A finoman hajlongó lombok körül szentjánosbogarak járták furcsa táncukat. Parányi fényük sok kicsiny izzóként világolt az est békés sötétjében. A varázslatos tájon, az alacsony dombon feltűnt egy alak. Lassan, hangtalanul lépkedett tova. Hosszú, vörös hajába belekapott a szél, s ő fejét felemelve élvezte annak simogatását. Gyönyörködve figyelte az ezüstpompában fénylő természetet. Kurama mindig is szeretett az éj leple alatt kint sétálni. Megnyugtatta olyankor az a csend, melyet a város nyüzsgő forgatagában sosem kaphatott meg. Ezen felül démonléte miatt egyfajta ösztönös vonzódást érzett az érintetlen tájakhoz. Rengetegszer járkált kinn, a település szomszédságában húzódó erdőben és a mellette elterülő mezőn. Úgy ismerte már, mint a tenyerét. Ezen az estén is szokásos helyére indult, mely egy, a rengetegben megbújó apró tisztás volt. Szeretett kinn ülni a hatalmas fák alatt, hallgatván az éjszaka halk neszeit. Kísértetként suhant be a sötéten ásító lombok alá. Nem is nagyon nézett körbe, csak ment a feje után. Miért is nézne? Hisz bekötött szemmel is eltalálna célállomásához.
Egy tízpercnyi séta után meg is érkezett a keresett helyre. A parányi tisztást ezüstfénybe vonta a gömbölyű Hold. A szélén egy kisebb szikla foglalt helyet, felőle halk csobogás hangjait hozta a feltámadó szellő. A rókadémon lassú léptekkel indult irányába. A kőfal magasabb részéről vékony sugárban folydogált alá a víz, mely az alatta levő nagyobb mélyedésbe gyűlt, majd túlcsordulván kicsi patakként folytatta útját lefelé. Kurama megállt a meder előtt, fölé hajolt, és kezét megmerítette kristálytiszta vizében. Behunyt szemekkel kortyolgatta a hűs folyadékot, élvezvén, ahogy nyári melegtől felhevült testének forróságát csillapítja. Azonban amint felemelte fejét és feltekintett a forrásból, nem várt látvány fogadta. Egy nőt pillantott meg szemben magával a forrás másik oldalán. Először azt hitte, álmodik. A legszebb lány volt, akit valaha látott. Mintha maga a szépség istennője, Aphrodité jelent volna meg előtte. Lenge öltözéke halkan sziszegett, ahogy a játékos szél belekapott. Egy aranyhímzésekkel díszített zöld ruhát viselt, mely kiemelte karcsú alakját. Hamvas bőrére sápadt fényt vetetett az „éjszaka lámpása". Finomvonású arcát háta közepéig érő, dúsan leomló, göndör, barna haja keretezte. Az egész megjelenése olyan tündéri, igéző volt. Akár egy valódi istennő. Talán az egyetlen, ami emberi mivolta mellett szólt, világosbarna szemei, melyekben a meglepettség és kis ijedtség tükröződött. Kurama percekig némán, babonázva figyelte a női alakot, majd erőt véve magán hátrább lépett a kőmedertől.
- Te ki vagy? – szólalt meg végül a lány. Hangja a kíváncsiság és félelem egy különös egyvelegét hordozta. Halk csengése betöltötte az éjszakai levegőt.
- Valóban a nevemre vagy kíváncsi, vagy inkább a szándékaimra? – kérdezett vissza a rókadémon. A nő erre nem tudott mit felelni, így inkább lehunyta szemeit pár pillanatra.
- Nincs benned rossz szándék – hallatszott ismét trillázó hangja, majd újfent feltekintett a férfira.
- Honnan tudod ilyen biztosan?
- Akkor már rég megtetted volna, ha valóban bántani akarnál.
- És ha csak megjátszom?
- Te most kötekedsz velem? – mosolyodott el a lány. – Mutathatsz bármilyen álarcot nekem, a kisugárzásod elárulja valódi jellemed.
- És mondd, mit látsz bennem? – érdeklődött Kurama. Valamiért zavarta, hogy a nő ilyen magabiztos. Ahogy a szemébe nézett, mintha átlátna rajta.
- Ha egyetlen szóval kellene jellemeznem téged a "titokzatos" illene hozzád leginkább.
- Úgy beszélsz rólam, mintha ismernél – jegyezte meg élesen a rókadémon.
- Pedig nem – mosolygott szelíden a nő. – Én csak annyit tudok rólad, amennyi az arcodra van írva. De a szemed… A szemed az más. Olyan mély, hogy nem látok le az aljára, csupán a felszínes dolgokat mutatod meg.
- Ritka jó emberismerő vagy. Mi a neved?
- Sayanne. És benned kit tisztelhetek?
- Szólíts Kuramának – pillantott a lány szemébe, de rögtön meg is bánta. A gyémántként ragyogó, tiszta írisz magával ragadta, s nem eresztette tekintetét. Képtelen volt elfordítani fejét. – Mit keresel itt ilyen későn? – kérdezte végül.
- Azt, amit te is – kuncogott a lány. – A forráshoz jöttem.
Megindult a meder felé, de amint közelebb lépett, a rókadémon hátrált.
- Mi az, talán félsz tőlem? – pislogott értetlenül.
- Nem, én csak…
- Akkor miért térsz ki a közelemből?
- Jobb ez így, hidd el! – hajtotta le a fejét Kurama.
- Te mindenkit el akarsz marni a közeledből? Vagy csak engem tisztelsz meg vele?
- Ne haragudj, ha udvariatlannak tűnök! Nem akarlak megbántani.
- Ej, de különös egyéniség vagy! Szinte másodpercenként változik a hangulatod.
A rókadémon arcán átsuhant egy mosoly. Sok érdekes embert látott már élete során, ilyennel azonban még nem találkozott. Mióta Sayanne a közelében volt, egy furcsa, bizsergető érzés járta át testét. Nem igazán tudta hova tenni a lányt. Egyrészt bosszantotta, hogy ennyire átlát rajta, másrészről viszont szinte már vágyott a társaságára. Mintha ő jelentené számára az élet fűszerét. Ő volt az első személy, aki képes volt kicsit felolvasztani hűvös természetét.
- Nem mondták még, hogy mosolyogj többet? – hallotta ismét a kellemesen csengő hangot.
- Te… tessék? – pislogott zavartan a lányra.
- Sokkal jobban áll neked. Lágyabbak így a vonásaid."
- Mosolyogjak… – suttogta maga elé szomorúan Kurama. – Ezt kérted tőlem.
- Nem tudsz aludni? – hallotta barátja hangját a háta mögött.
- Ugyan mikor tudtam én rendesen aludni?! – válaszolt egy keserű kérdéssel. Nem fordult meg, nem is nézett hátra a tűzdémonra. – De látom, te sem az álmok birodalmában túrázol.
- Én nem szeretek aludni – lépett a rókadémon mellé Hiei. – Sosem alszom pár óránál többet. Így legalább tudom, hogy még élő vagyok.
- Ostobaságokat beszélsz – pillantott le barátjára Kurama.
- Lehet, de számít ez most? Inkább azt mondd meg, miért…?
- Hogy miért nem fekszem le? – fejezte be a kérdést a tűzdémon helyett. – Mert… félek – válaszolt némi hezitálás után. – Félek a múlt kísérteteitől.
- Azokat a kísérteteket te teremtetted, csak te vagy képes őket megsemmisíteni.
- Pont ez a baj, hogy nem vagyok képes rá.
- Vagy nem akarsz.
- Ezt hogy érted? – kérdezte élesen a rókadémon.
- Pontosan tudod te azt – villantak meg barátja karmazsinvörös szemei. Néhány másodpercig némán néztek egymással farkasszemet, majd Hiei törte meg a csendet. – Idd meg ezt! – nyújtott Kurama felé egy bögrét.
- Ezt meg hol rejtegetted eddig?
- Végig itt volt a kezemben, csak te éppenséggel csőlátással rendelkeztél.
- Mi ez? – méregette bizalmatlanul a gőzölgő, zöldes folyadékot a fiú.
- Kóstold meg, és rögtön rá fogsz jönni!
A rókadémon belekortyolt az italba. Jóleső borzongás futott végig testén, ahogy a meleg átjárta minden porcikáját.
- Nos? – pillantott rá várakozón Hiei.
- Alapban zöld tea, de érzek benne valami édeskés ízt, amiről nem tudom eldönteni, hogy mi.
- Csak néhány mákvirág nektárja.
- Kábító hatásnak? – hitetlenkedett barátja.
- Inkább altató.
- Az anyádat! De gonosz vagy! – morgott az orra alatt Kurama. Hiei erre szélesen elvigyorodott. Ha már ilyen szóhasználattal él, akkor tényleg sikerült kihoznia a sodrából. És az jó, mert addig sem gondolkodik. A tűzdémon rég rájött, hogyan tudja barátját kizökkenteni a múlton való merengésből. El kell terelni a figyelmét. És erre a legjobb módszer, ha felbosszantja. Persze ez a rókadémon esetében merész vállalkozás, ugyanis kötélből vannak az idegei és ritka hidegvérű természettel áldotta meg a sors. Most azonban bejött. Így Hiei két legyet ütött egy csapásra. Másodrészben ugyanis eléri, hogy Kurama végre rendesen kialudja magát.
- Na menjél be, mert nem szeretnélek innen felmosni! – vigyorgott még mindig Hiei. Barátja, kelletlenül bár, de bement.
- Ezt még visszakapod – fordult hátra az ajtóból. – Azt garantálom.
Kopp, kopp. Hallatszott az ütemes zörgés az ajtó felől. Kopp, kopp. Hangzott ismét, most már kicsit erőteljesebben. Aztán mikor erre sem érkezett semmi nemű válasz, dörömbölésbe csapott át. Erre a zajra már felébredt a nappaliban levő kanapén végignyújtózott tűzdémon.
- Ki a rosseb lehet az ilyenkor? – morgott az orra alatt. Álmosan pislogott, majd félkómásan kitámolygott a bejárati ajtóhoz.
- Nyissa már ki valaki, a kurva életbe! – érkezett a dühös szitkozódás a kívül eső oldalról, amit egy női hang követett.
- Yusuke, ne verd szét az ajtót! – csitította a férfit felesége. – És pláne ne beszélj így a gyerekek előtt!
- Jól van, na, de ha egyszer vattát raktak a fülükbe! – védekezett a srác. Ebben a pillanatban Hiei elérte az ajtót, miután szerencsésen nekiment a ruhafogasnak, és megmutatta káromkodásának gazdag szótárát. Kinyitotta az ajtót, majd álmosan kipislogott a résen, de a következő esemény szó szerint földhöz szegezte szerencsétlen démont.
- Hiei bácsiiiii! – hangzott a hosszan elnyújtott, kislányos sikítás, majd egy elképesztő sebességgel közeledő valami ledöntötte a lábáról a bámészkodó tűzdémont, amit aztán két másik, nagy gyorsulással rendelkező, azonosíthatatlan dolog is követett.