A végeredmény persze magáért beszélt. Hiei zsák módjára borult fel a hirtelen rohamnak köszönhetően, majd végtagjait szétvetve terült ki a parkettán. Két karján egy-egy tízéves forma fiúcska ült, akik külsőre szinte szakasztott másai voltak egymásnak, míg mellkasán egy ötéves kislány trónolt, elégedetten vigyorogva a még mindig zavarodottan pislogó tűzdémonra. A három gyerkőc támadása olyan hirtelen érte szegényt, még felocsúdni sem volt ideje, már ledöntötték a lábáról. Kis fáziskéséssel aztán Yusuke is belépett az előzőleg „betört" ajtón, nyomában Keykoval. Amint Urameshi megpillantotta a kölykök által leterített barátját, hangos kacaj tört ki belőle, melyet persze Hiei egy megrovó pillantással jutalmazott.

- Leszedhetnéd rólam a kopóidat, Yusuke! – morgott sértetten, de erre persze a fiú csak még jobban nevetett.

- Nahát, érdemes lenne lefotózni – vihogott tovább a detektív. – Micsoda látvány!

- Dugulj ám be, mint a szennyvízcsatorna, és szabadíts már ki!

A démon karján tanyázó két fiú erre szinkronban kezdett el nevetni

- Hiei bácsi, a beszólásaid még mindig nagyon frappánsak – szólalt meg vigyorogva Ichigo, az alacsonyabbik.

- Erről a bácsizásról meg szoktasd már le őket! – folytatta panasztételét a tűzdémon. – Nem vagyok még olyan öreg trotty, hiába kívántok máris a sírba!

- Ugyan, ki kíván téged a sírba?! – mosolygott szelíden Keyko.

- Hát, például Kurama, a tegnap történtek után.

- Mi van Hiei, ópiumot szívtál, vagy szimplán leittad magad, hogy ennyi sületlenséget hordasz itt össze? – piszkálódott a maga laza stílusában Yusuke.

- Ne keverj össze magaddal – vágott vissza a démon.

- Apropó, hol van Kurama? – nézett körbe a detektív, nem túl sok sikerrel.

- Alszik – adta meg a választ Hiei.

- Mi?! – meresztette szemeit barátja. – Tizenegy óra is elmúlt már! Talán reggelig bulizott, vagy nőket hajkurászott?!

- Buktad Yusuke, egyik sem – vágott közbe a tűzdémon a további alternatívák terítékre kerülése előtt, miután végre sikeresen levakarta magáról a három porontyot Keyko segítségével. – Különben is, talán úgy ismered, mint aki ilyen léha életet él?

- Ööö… izé… nem – vakarta zavartan tarkóját a fiú. – Akkor miért is húzza a drága még mindig a lóbőrt?

- Kicsit rásegítettem neki egy sunyi fortéllyal.

- Ezt hogyan is kell értelmezni? – vonta fel a szemöldökét Yusuke.

- Nem volt hajlandó elmenni aludni, ezért mákvirág-nektárt kevertem a teájába.

- Áh, akkor ezért mondtad, hogy sírba kíván téged – mosolyodott el ravaszkásan Keyko.

Ebben a pillanatban robaj támadt az emeleten, melyet halk szitkozódás követett. Kisvártatva egy vörös üstök tűnt fel a lépcsőfordulóban. A kócos hajtincsek egy kissé álmoskás és kótyagos arcot kereteztek.

- Anyádat Hiei! Mégis mennyi nektárt borítottál tegnap a teámba?! – kérdezte kábán. Elcsigázottságának hála fel sem tűnt neki a nappaliban állomásozó díszes vendégsereglet.

- Amennyit jónak véltem – vonta meg a vállát a fiú.

- Basszuskulcs, menj a rossebbe! – káromkodta el magát a démon nemtörődöm stílusán. – Ez egy elefántot is padlóra küldött volna!

- Legalább biztos lehettem benne, hogy hatni fog – védekezett Hiei, amivel persze csak még jobban felbosszantotta a rókadémont, melynek hangot is adott barátjának százféleképpen és százféle nyelven történő melegebb éghajlatra való küldésével. Megkezdődő vitájukból Yusuke kuncogása zökkentette ki őket.

- Nahát, ki gondolta volna, hogy te is tudsz így beszélni, Kurama! – kacsintott a fiúra, mire annak végre feltűnt az egyéb személyek és korosztályok jelenléte.

- Upsz… jaj! – kapta idegesen szája elé a kezét, miután tudatosult benne a három gyerek rajta függő pillantása. – Nem kellett volna így szabadjára engednem a nyelvemet – pislogott zavartan hol Yusukéékre, hol a kicsikre. Keyko nem tudott elfojtani egy széles vigyort. Való igaz, ez a fajta viselkedés furcsa volt a fiútól, mégis, az a kínossággal vegyült bűnbánó pillantás és zavarodottság hihetetlenül aranyossá és meleggé varázsolta az amúgy hűvös vonásokat.

- Rá se ránts! – legyintett a nő. – Ha tudnád, otthon hogy beszélnek, amit a kőbunkó apjuktól tanulnak…

- Na de Keyko! – méltatlankodott Yusuke a modorára tett megjegyzést követően. Védekezését azomaban félbe szakította két fiának vad dübörgése és harci kiáltozása, amint Kurama irányába vágtattak. Gondolták, ha már egyszer Hieit lebirkózták, miért hagynák ki a buliból a rókadémont. Szegény fiú még mindig kicsit kába volt a mákvirágtól, ezért nem is nagyon fogta fel eme gyorsan lezajló eseményeket, csak a hasát és vállát ért ütközés térítette magához, na meg az érzés, ahogy „támadóival" együtt átbucskázik a kanapén.

- Uh, ez ma már a második – tekintett végig magán a démon.

- Merthogy? – érdeklődött Urameshi.

- Első lökettel nekimentem a falnak miközben a kijáratot kerestem a szobában.

- Aztán mi a nyavalyát kerestél te a falon? – vigyorodott el a fiú. – Értem én, hogy dühös vagy Hieire, de azért nem kell rögtön falra mászni.

- Hú, de vicces valaki – gúnyolódott Kurama. – Erről is Hiei tehet, meg az ostoba ötletei. Miatta mentem neki annak az átkozott falnak – morogta inkább csak magának.

- De akkor is, szerintem nekünk jobban fájt ez az ütközés, mint neked – kacsintott a fiúra Ichigo.

- Miért is? – kérdezte hitetlenkedő hangsúllyal a démon.

- Tudod, lehet, hogy még nem teljesen tértél magadhoz, de az ösztöneid a régiek.

- Ami egyben azt is jelenti, hogy minden izmod megfeszült a közeledő támadásunkra – folytatta ikertestvére, Ren.

- Vagyis olyan érzés volt nekünk, mintha falnak ugrottunk volna neki teljes sebességgel.

- Ugye látjátok, nem kellett volna rögtön hiperaktívkodni – vigyorodott el a róka.

- Csak teszteltünk téged – billentette oldalra a fejét Ichigo.

- Na tessék, most már vizsgáztattok is?! – piszkálódott Kurama.

- Hát, ha ez a kifejezés jobban tetszik – pimaszkodott játékosan Ren.

- Na, várjatok csak, míg kijózanodok, beleverlek titeket a földbe, mint a karót! – viccelődött a démon.

- De miért várnánk meg? – öltött nyelvet Ichigo.

- Hiszen így könnyebb préda vagy – folytatta testvére.

- Korábban kell ahhoz felkelned, öcsi – gúnyolódott Kurama.

- Te csak ne szólj, Rókuci! – vigyorgott szemközt vele Ren. – Ma is te keltél később, minden értelemben.

- Jól van, de most már lemászhatnátok rólam, így nem kapok levegőt.

- Nem kell most levegő! – legyintett játékosan Ichigo.

- Talán egész nap rajtam akartok üldögélni? Mi vagyok én, valamiféle trónszék?!

- Nem rossz ötlet – villantott fel egy ravasz vigyort Ren, amely kísértetiesen emlékeztette Kuramát Yusuke mosolyára.

- De akkor előbb add nekünk a hajkoronádat, hogy uralkodónak tűnjünk – fűzte tovább a szót a másik fiú.

- Miért, talán én annak tűnök? – kérdezte játékosan a róka.

- Ne tagadd, hogy az akartál lenni annak idején! – incselkedett Ren.

- Még ha az nem is lettél, de mindig te voltál a főnök – ecsetelte tovább a dolgokat Ichigo.

- Nem gondoljátok, hogy túl sokat tudtok rólam? – vágott közbe cinikusan Kurama. – Én sosem mondtam ezeket el nektek.

- Ez való igaz – kacsintott a két gyerek.

- Áh, szóval apátoktól tudjátok – pislantott Yusuke felé a démon, akiben hirtelen a vér is meghűlt ezen tekintettől.

- Csak a mesékbe illő részeket mondtam el – védekezett a detektív.

- Hát, ha már úgyis tudjátok… - grimaszolt Kurama.

- Szóval, nekünk adod a hajad? – kanyarodott vissza a témához Ichigo.

- Ha hosszú hajat szeretnél, várd meg, míg megnő – gonoszkodott kicsit a rókadémon.

- De a fater nem engedi! – bosszankodott Ren.

- Tudod, kinek faterozzál, öcsisajt! – pattogott Urameshi. – Mindjárt olyan nyaklevest kapsz tőlem, menten lemész dupla spárgába!

- Te csak dugulj be, mint a szennyvízcsatorna! – vágott vissza a két fiú, remekül felhasználva a Hieitől tanult új beszólást.

- Mi… Hogy micsoda…? – hápogott a detektív, de egy értelmes, összefüggő mondat nem hagyta el ajkait.

- Elég legyen fiúk! – szólt rájuk élesen Keyko. – Ne tanítsatok ilyeneket a húgotoknak!

- Úgysem figyel ide – védekeztek a gyerkőcök a kislány felé tekintve, majd végre mutattak némi hajlandóságot, hogy engedjék Kuramát felkelni a földről. A démon azonban még mindig küzdött a mákvirág kábító hatásával, így kicsit meg is szédült miután hirtelen felállt. Fejét fogva támaszkodott a falnak, miközben halkan morogva átkozta Hieit ezen húzásáért. Megrázta magát, hátha úgy kevésbé forog majd vele a világ, és miután viszonylag helyre jött, a harmadik gyerekre pillantott, aki épp nagy vitában volt a tűzdémonnal.

- Hadd fésüljelek meg! – kérlelte a kislány Hieit.

- Na az cseszne be! – horkantott a démon. – Nem vagyok én játék baba!

- De olyan jó a démonok haját fésülni, mert finom puha és selymes!

- Fésülgesd akkor Kuramát! – kezdett ideges lenni a fiú.

- De az ő haja nem szorul rá. A tied viszont borzas.

- Miért pont engem kell csesztetned?! – fakadt ki a tűzdémon.

- Mert vicces a neved, meg amikor morcos vagy – nevetett szemközt vele a kislány.

- Te csak ne szóld le az én nevemet! – vitatkozott Hiei. – A tied sokkal furcsább.

- Nem is – biggyesztette le a száját a lányka. Barna, lófarokba kötött haja előrehullott nyakába, ahogy kicsit lehajtotta fejét.

- Dehogynem – incselkedett tovább a démon. – Miféle név az, hogy Sissi?!

A kislány erre sértődötten vonta össze vékony szemöldökét, majd faképnél hagyta a pimaszul vigyorgó tűzdémont.

- Hiei megint csúfol! – vonult el árulkodva Kuramához, akiről tudta, hogy az egyetlen személy, aki hatni tud a fiúra, és mindig meg tud vigasztalni másokat.

- Mivel? – kérdezte a róka.

- A nevem miatt. Miért van nekem ilyen nevem?! Miért nem lehet normális, mint a többieknek?!

- Ezen ugyan nem kell bosszankodni. Szerintem nagyon szép neved van – mosolygott rá bíztatóan Kurama.

- Tényleg? – pillantott fel a kislány, mire ő bólintott.

- Sőt, mondok én neked valamit. Nagyon egyedi is. Egy híres személy is viselte ezt a nevet, aki nem volt más, mint Ausztria császárnéja.

- Komolyan? – hitetlenkedett Sissi. – De jó! Úgy hívnak engem, mint egy császárnét!

- Hieit meg legjobb ilyenkor levegőnek nézni – folytatta Kurama. – Úgyis csak pimaszkodik.

- Na, ha már egyszer ilyen jól elvagytok, elmegyek ahhoz a bizonyos ismerősömhöz, és megkérdezem, velünk tartana-e a küldetésre – szólt közbe Yusuke.

- Rendben – bólintott a rókadémon.

- De ne maradj soká! – intette Keyko.

- Sietek vissza – bólintott, azzal kilépett az ajtón, és elindult az utcán. Kisétált a megállóba, majd a buszra felpattanva megkezdte útját a város másik oldala felé. Fél órás zötykölődés után végre elérte a keresett vidéket. Régi hagyományok útján épült külvárosi házak emelkedtek rendezett sorokban. Yusuke megállt egy pillanatra, elmélázott, melyikben is lakik régi ismerőse. Túl sokszor nem járt nála, és akkor is csupán futó látogatásokat tett jegyzeteket kunyerálva az ellógott angol órákról. Miután ködös emlékei közül előbukkant a helyes út, megindult a ház irányába. Csak remélni tudta, hogy otthon találja a lányt, valamint, hogy egyáltalán megismeri még. Jó pár év telt már el az utolsó találkozásuk óta. Lassú léptekkel baktatott tovább, majd megállt egy lépcsősor tetején nyugvó hatalmas ház előtt. Felpillantott, alaposan szemügyre véve a délutáni napfényben fürdő építményt. Semmit sem változott azóta, hogy utoljára betette lábát a kapun. Ráérősen elindult fölfelé, majd kopogtatott az ajtón. Kisvártatva nyílt a bejárat, és egy rövid, feketehajú kamasz fiú tűnt fel mögötte.

- Helló Sota! – köszöntötte vigyorogva a detektív. – Én vagyok az, Yusuke.

- Áh, szevasz! – vidult fel a fiú. – Rég láttalak errefelé. Mi járatban? – érdeklődött, miközben elállt az ajtóból, betessékelve Urameshit.

- Kagomét keresem. Itthon van?

- Hát ezzel nincs szerencséd sajnos. Vásárolni ment a big sisterrel – vágott grimaszokat a fiú. – Nem tudom, mikor érnek vissza, de ebédre remélem, itt lesznek már, mert nincs kedvem koplalni.

- Hát ez nem túl jó hír. Mindenesetre megvárnám, ha nem gond, ugyanis fontos ügyről lenne szó.

- Csak nyugodtan – vont vállat Sota. – Érezd magad otthon! Teát?

- Egy csészével elfogadnék – bólintott Yusuke. – Köszönöm.

A két fiú kellemesen elbeszélgetett az asztal mellett mindenféle témáról, ami épp eszükbe ötlött, legfőképp spirituális dolgokról. Mivel Sota egy ősi szentélyőrző családba született, és mindkét nővére birtokolt különleges hatalmat, eléggé otthonosan mozgott ilyen téren is. Nem volt titok előtte Yusuke kiléte sem, ahogy a többieké sem, akikről rendszeresen mesélt régebben a detektív. Ennek ellenére ő nem akarta szerzetesként továbbvinni a családi hagyományt, hisz arra ott voltak idősebb testvérei. Őt inkább az orvostudomány érdekelte, és szorgalmasan tanult is ezen álma megvalósítása érdekében. Családja mindig is büszke volt rá, és örült neki, hogy ilyen nemes tudományt választott, így igyekeztek minden támogatást megadni neki, amit tudtak.

A beszélgetés mellett észre sem vették az idő múlását. Úgy egy órával Yusuke érkezése után ismét nyílt a bejárati ajtó, majd két vitatkozó lány lépett be.

- Szerintem akkor is pénzkidobás volt, Kagome – szólt az elöl haladó magasabbik nő. Hosszú, fenékig leérő, fekete haja meglebbent, ahogy hátra fordult húgához.

- Nem baj, nekem megérte – bizonygatta testvére. További vitájukat azonban félbe szakította Sota ironikus beszólása.

- Neked bármi megéri, ha csillog.

- Ne pimaszkodj megint, öcsi! – szólt rá élesen a belépő Kagome, majd ahogy felé pillantott, feltűnt neki a házban tartózkodó másik személy is.

- Szia Kagome! – állt fel a detektív.

- Héj, Yus! – pislogott meglepetten a lány. – Hát te honnan pottyantál ide? De jó, hogy újra találkozunk!

- Én is örülök. Amúgy hozzád jöttem – mosolygott a fiú, majd végigmérte az előtte álló papnőt. – A mindenit mennyit változtál, mióta nem láttalak! Mióta ilyen színű a hajad? – mutatott Kagome mézbarna, mellig érő hajzuhatagára.

- Hát úgy két évvel ezelőtt volt, hogy halálosan ráuntam a feketére, és gondoltam viszek bele egy kis szelídebb színt.

- De nagyon jól áll – dicsérte meg a detektív. – Szerintem jobban is illik hozzád ez a szín.

- Köszönöm. Én is így látom.

- Kikyou – fordult most a másik lány felé. – Te semmit sem változtál. Csak még szebb lettél, már ha ez lehetséges egyáltalán.

- Csak vigyázz, nehogy az ilyen kis megjegyzéseidet a feleséged is megtudja! – mosolyodott el ravaszkásan a nő.

- Reménykedem benne, hogy nem árultok be – kacsintott játékosan fiú. – Hisz ami igaz, az igaz.

- Na, én mentem vissza tanulni – jelentette be Sota, majd elindult a szobája felé.

- Beszélgessetek csak nyugodtan – indult meg Kikyou is. – Addig én kipakolom a zsákmányt – kapta ki a táskákat húga kezéből, azzal elindult az emelet felé.

- Miről van szó, Yus? – kérdezte aggodalmasan Kagome. – A szemeden látom, hogy valami komoly dolog miatt kerestél fel.

- Újabb munkát kaptam a Túlvilág urától, de egy kis gondba ütköztünk – kezdte a detektív. – Segítségre lenne szükségünk, mert a démonhoz, akit keresünk, csak egy papnő vezethet el. Nincs más ismerősöm, akihez fordulhatnék, és megbíznék benne. Tudom, hogy ez egy elég nagy dolog, amit kérek tőled, de… valami nincs rendjén. A csontjaimig hatol ez a megérzés, és ezzel nem vagyok egyedül. A barátaimmal ugyan nem beszéltünk erről, de tudom, hogy őket is aggasztja ez a különös vibrálás a levegőben.

- Én is éreztem furcsa dolgokat – sóhajtott Kagome. – Mind baljós, rossz előjel. Aggódom én is.

- Nézd, én megértem, ha nemet mondasz…

- Miket beszélsz, Yus?! Veletek tartok. Természetes, hogy segítek.

- És én is megyek – hallatszott Kikyou dallamos hangja a lépcső felől.

- De nővérem…

- Kagome, együtt erősebbek vagyunk, ezt te tudod a legjobban – vágott közbe a nő. – Valami nagy veszély fenyeget a jövő peremén. Nem becsülhetjük alá. Yusukééknek minden segítségre szükségük lesz.

- Igaz – bólintott húga. – Számíthatsz ránk, Yus.

- Köszönöm lányok. Most viszont ha nem haragszotok, megyek.

- Máris? – nézett utána Kagome. – Nem maradsz itt ebédre?

- Szívesen maradnék, de nem lehet – pillantott vissza az ajtóból a detektív. – Keykoék a barátaimnál vannak vendégségben, és nem akarom őket túl sokáig fárasztani a kölykök hülyeségével. Holnap ráértek?

- Persze – jött a válasz egyszerre a két papnőtől.

- Remek. Akkor délután kettőkor találkozunk nálam, és személyesen is bemutatlak benneteket a csapatbéli barátoknak.

- Ott leszünk – mosolygott Kikyou.

- Óh, Kagome, ugye tudod az új címemet?

- Természetesen.

- Akkor holnap találkozunk – búcsúzott Yusuke, majd elindult vissza barátaihoz.