Hosszú éjszakának ígérkezett az aznapi. Talán túlságosan is… Sötét felhőket sodort magával a tenger felől fújó késő délutáni szél. Még meg sem várták, hogy a Nap nyugodni készüljön, máris erőszakosan betolakodtak az égre, elűzve így fényét, sötétbe vonva a vidéket. A ragyogó égitest még utoljára megpróbált felülkerekedni hatalmukon, ahogy egyre lejjebb kúszva a látóhatáron kikandikált függönyük mögül, megfestve aljukat, mintha fel akarná gyújtani őket, de a sötét ibolyaszín és kékes-fekete rétegek nem sokáig hagyták a sugarakat ott ólálkodni. Mély színükkel befedték az eget, szikrányi rést sem hagyva a haldokló fényeknek, hogy utoljára elbúcsúzhassanak a földtől. Az idő ugyan még gyerekcipőben járt, javában tartott volna a világosság napszaka, de a felhők túl vastagok voltak, így máris esti félhomályba burkolták területüket, mely az éj valódi leszálltával csak még feketébb színt öltött magára. Minden baljós előjel ellenére azonban vihar nem tört ki. Még csak a levegő sem rebbent, az égi takarók szelét mintha elnyelte volna valami. Úgy tűnt, a világ is beletörődött a sötétség hatalmába, minden végtelenül csöndes és nyugodt volt. Az éjszaka most veszedelmesnek tetsző halotti lepelként borult a város fölé, hideg leheletével borzongatva élőt és élettelent egyaránt.

Hiei ismét az ablakon bámult kifelé, a vihart ígérő időjárást szemlélve. A szokottnál is keskenyebbre húzta karmazsin szemeit, újabb anomáliára gyanakodva. Egy hirtelen ötlettől vezérelve szélesre tárta a hatalmas üvegfelületet, hagyván, hogy a sóhajtásnyi légmozgás beáramoljon a szobába. Amint azonban a kinti levegő elérte, ijedten hőkölt hátra, nem tudván, mit jelentsen, amit kiérzett belőle. Zavarodottan pislogott néhányat, majd pár másodperc tovasuhantával rendezte vonásait. Az ablakot kicsit beljebb hajtotta, de ügyelt rá, hogy maradjon egy kicsiny rés, amin továbbra is beszűrődött a szellő, aztán félig hátat fordított a kinti tájnak.

- Kurama! – kiáltott mélyről jövő torokhangon, szava mégis halknak tűnt a távolabbra húzódó főutak messzi zajai mellett. A szólított személy hamarosan megjelent az ajtóban, majd egyetlen apró nesz nélkül barátja mellé sétált.

- Nem szoktál te így „ordítozni". Mi a gond? – hallatszott aggodalmaskodó hangja.

- Te nem érzel valami furcsát a levegőben? – tárta ismét sarkig az ablakot a tűzdémon. Kurama közelebb lépett, beleszimatolt a beérkező légáramlatba, és azonnal megértette, mire utalt barátja.

- Olyan, mint a démonvér, de valahogy mégis más… - suttogta egyre elhalkulva.

- Pontosan. De ami a legjobban aggaszt, hogy mintha ebből a felhőből áradna – bökött fejével az ég felé.

- Igazad van – sóhajtott a rókadémon. – Ez megint nem természetes időjárás. Egyáltalán ilyen felhő ilyenkor… Az meg, hogy se szél se vihar már mindenen túltesz. Mintha mostanság minden gúnyolódna a természet rendjével. Azt hiszem, nagyobb a baj, mint először hittük, és Koenma szokatlan küldetése és feszültsége mind összekapcsolódik ezekkel a jelenségekkel.

- Mindig is jók voltak az ösztöneid – kezdte Hiei. – De valahogy mégsem áll össze nekem a kép. Ha valóban akkora a baj, sosem adná meg az esélyt, hogy összerakhassuk a képet róla. Márpedig ezzel a küldetéssel így…

Tekintete ismét az ablakon túli tájra vándorolt, lassan mérve végig minden részletet, mintha keresne valamit, vagy csak mélyen gondolataiba merült volna.

- Még mindig változóban a légnyomás – dünnyögte az ég felé pillantva, miközben szemét szorosan lehunyta.

- Ilyen időjárás mellett mit vártál? Ez legalább természetes.

Hiei tekintete haragosan a rókadémonra villant, mellkasából mély, dühödt morgás tört elő. Kurama elmosolyodott, majd bocsánatkérően pillantott barátjára.

- Tudom, tudom – sóhajtott játékosan. – Téged mindig is megviselt az ilyen körülmény.

- Fogalmad sincs, milyen szar ez nekem – morgolódott a tűzdémon. – Mintha szétrepedne a dobhártyám.

- Örülj, hogy a te fajtád erre érzékeny! Még mindig jobb, mint az én helyzetem.

- Na az már igaz – vigyorodott el csúfondárosan Hiei. – Százszor inkább ez, mint a te eseted.

- Leköteleznél, ha ezzel nem viccelődnél – fújt egyet a rókadémon. – Számomra ugyanis cseppet sem mulatságos.

- Pedig lehetne – billentette oldalra a fejét barátja, szája immár fülig ért.

- De nem az – szólt élesen Kurama minden további vitát lezártnak tekintve részéről, majd sarkon fordult.

- Hová mész? – kiáltott utána a tűzdémon.

- Nem tudom. Sehová – érkezett a hanyag válasz, de a róka még csak meg sem fordult, aztán eltűnt az ajtó mögött.

Sűrű sötétség. Ez volt minden, mit látott. A legsűrűbb, legmélyebb, talán nem is természetes… Nem tudta eldönteni, ez lehetséges-e egyáltalán, vagy csupán a képzelete játszik vele. Sós pára illatát szimatolta a levegőben. Minden egyes lélegzetvétellel csiklandozta az orrát, ahogy a könnyed szellő feléje libbentette az aromát. Hullámok halk morajlása törte meg az addigi csendet, teste alatt meleg homokot érzett, amint bőréhez dörzsölődik. Lassan nyitotta ki a szemét, akár egy téli álmot alvó mormota, ha megzavarják nyugalmát, ő azonban cseppet sem a fáradtság miatt volt ilyen komótos. Nem volt biztos benne, akarja-e tudni mi fog a szeme elé tárulni. Hisz fogalma sem volt, hogy került ide, mit keres egyáltalán a szabad ég alatt a földön fekve. Amint azonban hosszú szempillái közt elég rés nyílt, a fény hitelen öntötte el a tudatát, mintha csak egy lámpát kapcsoltak volna fel, és a világossággal együtt képek áradata tódult be elméjébe. Először csak az eget látta, fényesen, kéken, amint néhány lilás-rózsaszínes felhőfoszlány átsiklik rajta. Követve azok irányát egyre lejjebb tévedt pillantása a látóhatáron, és az ég is egyre tüzesebb színeket öltött magára, majd megpillantotta a lenyugvófélben lévő Napot. A tenger hullámainál bukott alá, mintha csak elsüllyedne a végtelennek tetsző víztömegben. A felszín folyékony aranyként ragyogott, ahogy fodrozódott a víz színe. Sirályok halk kiáltozása vegyült a hullámverés egyenletes morajába, amint vacsoránakvaló zsákmányukat lesték a sekély partvonal mentén. Ezzel az idilli képpel csupán egy gond adódott: egyszerűen nem tudta hova tenni. Márpedig a gyanús dolgok mögött veszély leselkedhet. A homok a teste alatt hirtelen valahogy kellemetlenül meleg lett. Lassan fölemelte egyik karját, majd a szemét dörzsölgetve oldalra fordult, és eltolta magát a földtől, hogy felálljon. Amint azonban megmozdult, álmoskás szavak csendültek közvetlenül mellette.

- Kérlek, Kurama, csak még egy kicsit! Olyan jó itt pihenni a napon!

Erre ő megmerevedett abban a pózban, amiben épp volt. Ez a dallamos hang… Nem lehet! Képtelenség! Márpedig ő az egyetlen, akinek ilyen gyönyörű, fuvolázó a beszéde. Álom lenne az egész? Képzelgés? De akkor miért érzi szájában a tenger sós ízét? Miért érzi a nap során felhevült homok égetését a bőrén? Egyáltalán miért gondolkodik ilyeneken, és miért él benne az én tudat, pedig ez nem jellemző az álmokra? Ez az egész túl valódi… túl élethű. Viszont abban biztos volt, hogy a hang tulajdonosa, aki most békésen fekszik mellette a hasán, kezeit a feje alá téve párna gyanánt, nem lehetne itt. Hiszen már évekkel ezelőtt… A tudat ellenére az egész lénye, sőt, a táj és az érzések is olyan valóságosak voltak, hogy akaratlanul is felgyulladt lelkében a remény apró szikrája, még ha botorságnak tartotta ő maga is.

- Sayanne? – kérdezte hitetlenkedve. – Hogy kerülsz ide? Hisz te már… És én hogy kerülök ide?

Össze volt zavarodva. Nem tudta hova tenni az eseményeket. A látottakat és tapasztaltakat valahogy nem tudta összeegyeztetni a tudatában élő emlékekkel.

- Nem emlékszel? – tekintett fel a lány fénylő hajfürtjei alól. Gyémántként ragyogó világosbarna írisze rabul ejtette tekintetét, amint hosszú idő óta először nézett újra azokba a szemekbe. Megpróbált visszaemlékezni, mi történt vele, mielőtt itt találta volna magát a tengerparton, de a képek minduntalan kicsúsztak az ujjai közül. Mintha egy ködös álmot próbálna felidézni. Minél inkább erőlködött, annál kevésbé volt képes közel kerülni emlékeihez.

- Én… én… - hebegte, de egy értelmes mondat nem jött ajkaira. Sayanne szelíden elmosolyodott.

- Tegnap este lejöttünk a partra beszélgetni. Egész éjjel fenn voltunk, és együtt néztük meg a napfelkeltét. Aztán valamikor délelőtt te elaludtál én meg nem akartalak felkelteni, olyan édesen elfészkelted itt magad. Így inkább én is a pihenés mellett döntöttem.

- És mondd csak, miről is beszélgettünk egész pontosan? – kérdezte gyanakodva Kurama, arra számítván, hogy a válaszból kiderül, ez csupán múltja egy ködbe vesző pillanata, melyet most újra átél az álmaiban. A válasz azonban egészen megdöbbentette.

- Megkérted a kezemet – mosolygott angyalian a nő. – Úgy tűnik, még nem aludtad ki magad – jegyezte meg tréfásan.

- Te most nem ugratsz engem – pislogott a rókadémon inkább bizonytalan kijelentésnek szánva szavait, mint kérdésnek.

- Dehogyis, te csacsi! – kacagott fel, majd felemelte kezét, megmutatván az ujján aranyfénnyel csillogó karikagyűrűt, melyen keskeny fehérarany berakás nyúlt végig. Kurama egy percig még levegőt is elfelejtett venni. Pontosan az a gyűrű volt, melyet egyszer régen látott egy ékszerboltban, és abban a pillanatban elhatározta, ha majd megkéri kedvese kezét, ezt a gyűrűt húzza az ujjára. Csakhogy sosem volt alkalma ezt megtenni, mert egy gonosz árny még előtte elragadta tőle élete értelmét. De akkor hogy lehet most itt? Túl sok kérdés és talány tolakodott be egyszerre a fejébe, és bizonytalansága, valamint zavara valószínűleg kiült a vonásaira is.

- Kurama! – szólongatta a lány. – Minden rendben? Olyan… furcsa vagy. Talán…?

- Nem – vágott közbe a róka, sejtvén mit akart kérdezni Sayanne. – Ne is törődj velem! Én… én csak… Nem tudom, mi van velem – sóhajtott. – Talán kevés volt az utóbbi idők pihenése.

- Én megértelek – ölelte át a nő. Kurama a vállára hajtotta a fejét, ujjaival leomló barna haját fésülgette. Hiába gondolkodott azonban, nem találta a hiányzó láncszemet, mely összeköti a tudatában levő történteket ezzel a… helyzettel. Micsoda egy furcsa álom! A jövőt látni, mely megtörtént volna, ha a Sors nem avatkozik közbe. De… álom ez egyáltalán? Már semmiben sem volt biztos, még abban sem, hogy ő Kurama, a legendás démon. A Nap közben már lebukott, izzó fényei elhalványodtak. Az éjszakai sötétség furcsán hirtelen öntötte el a tájat. Mintha egy árvíz söpört volna végig, úgy vette át a hatalmat a napnyugtai fények felett. Az eddig szelíd táj most félelmetesen kihaltnak és hátborzongatónak tűnt. Ha eddig nem voltak gyanúsak az események a rókadémon számára, hát most már azok lettek. Ez a fekete sötétség nem volt megszokott.

- Sayanne, menjünk innen! – állt fel a fiú, őt is magával húzva.

- De miért? – pislogott értetlenül a lány.

- Kérlek, bízz bennem! Gyere!

Azzal gyors léptekkel megindult, elhagyván a partot. Alig tettek meg azonban néhány métert, egy kegyetlenül ismerős hang szólt a hátuk mögött.

- Talán el akarsz menekülni a valóság elől? Netán az igazság elől?

Kurama lelkébe jeges tőrként hatolt a számára összetéveszthetetlen, fennhéjázó beszéd, és szavainak rideg súlya. Zsibbasztó érzés járta át egész testét, mozdulni sem volt képes. Ösztönösen jobban szorította Sayanne kezét, majd ahogy lassan megfordult, maga mögé tolta a lányt.

- Te hogy kerülsz ide?

Hidegnek és élesnek szánta a hangját, a félelem azonban élettelenné tette azt.

- Micsoda ostoba kérdés! – mosolyodott el gúnyosan az előttük álló démon. – Hiszen pontosan tudod, miért vagyok itt, mint ahogy azt is, hogy nem tehetsz semmit, ami megakadályozna.

- Nem engedem, hogy akár csak egy ujjal is hozzáérj! – sziszegte fenyegetően, testével védelmezően takarva ijedt és zavart kedvesét.

- Ugyan már! – legyintett könnyeden a sötétségbe burkolózó alak. – Nem érte jöttem, de ne aggódj, rá is lesz majd gondom.

- Akkor miért jöttél? – kérdezte ellenségesen a rókadémon.

- Miattad vagyok itt. Tőled van szükségem valamire – mosolygott ádázul a démon. Kurama egy szót sem értett a történésekből. Mi a fenét akarhat tőle ez az alak? Miféle abszurdum ez? Vagy talán minden egy magasabb célt szolgált volna…? A fiú értetlen és összezavarodott arckifejezésére a démon ismét elvigyorodott. – Vagy úgy. Szóval még mit sem tudsz a történésekről és az összefüggésekről. Na, nem baj, úgyis rájössz majd. Talán jobb is, hogy csak később. Egyébként, egész bűbájos, ahogy védeni próbálsz egy halottat.

A démoni alak arcán ismét elterült az a gúnyos mosolya, Kurama azonban cseppet sem foglakozott vele, utolsó szava visszhangzott át újra, és újra agyán: „halott". Nem, ez nem lehet igaz! Hisz itt áll mögötte, hallja a légzését, a szívverését.

- Nekem cseppet sem tűnik halottnak – préselte végül ki magából a szavakat, mintha ezzel nyomatékot tudna adni annak, hogy Sayanne igenis ott van mellette és ott is marad.

- Még nem – pontosított a démon, mire a fiú ijedten fordult hátra kedveséhez, aki ugyanolyan rémülten pillantott vissza rá. – De mindenekelőtt…

A rókadémon viszont nem figyelt már ellensége be nem fejezett mondatára, mellyel újabb hibát követett el, ugyanis a démon cselekvésre szánta el magát. Kurama agyát még mindig az a jeges zsibbadtság tartotta fogva, ami az után a bizonyos szó után úrrá lett rajta, így az alak könnyedén rávethette magát. Miután felfogta a támadást, védekezni próbált, a démon azonban, kihasználva felkészületlenségét, pillanatok alatt lefogta. Hiába erőlködött a szabadulással, teste mintha végtelenül nehéz lett volna, még a karját is alig volt ereje megmozdítani, így ellenfelének, aki persze nem érezte magát természetellenesen ólomszerűnek, nem okozott problémát fél kézzel féken tartania. Szabad kezével egy kést húzott elő köpönyege belsejéből. Kurama Sayanne sikolyát hallotta, amint felé rohan, hogy segíthessen neki, majd hirtelen lábaira kötelek tekerednek kígyók módjára, és összecsuklik, mielőtt elérné a küzdő párost. A démon halkan kuncogott, aztán felszabta a fiú ruhájának ujját, és a késsel egy mély vágást ejtett az alkarján. Érezte, amint a hideg penge a húsába vág, hogy utána vérpatakocskák útját indítsa meg egy apró kristályfiolába, melyet ellensége szorosan a sebhez szorított, nehogy egy csepp vér is kárba vesszen. Miután megszerezte, amit akart, elengedte a rókadémont, majd hátra ugrott.

- Ezzel meg is volnánk – nézegette a bíborvörös folyadékot a kis üvegcsében. – Óh, és amit ígértem…

A démon csettintett egyet, mire Sayanne fájdalmasan felüvöltött. Kurama rémülten pillantott felé. A lány hasából egyenletesen csorgott testének életet adó nedve, sötét csíkokat hagyva maga után. A díszes tőr ugyan most nem volt ott, de a seb pontosan ott tátongott, ahonnét négy évvel ezelőtt a fiú kihúzta a fegyvert kedveséből. Kétségbeesetten rohant oda hozzá, de mire elérte volna, ő már nem volt ott. A rókadémon megfordult, és halálos ellensége karjai közt pillantotta meg haldokló szerelmét.

- Kurama! – kiáltott elhalóan. – Ne engedd, hogy elvigyen! Nem akarok meghalni! Veled akarok maradni!

- Ereszd el te féreg! – üvöltött dühödt fenevadként a démon után, mely egyre csak távolodott tőle Sayanne-al együtt.

- Szerezd vissza, ha tudod! – villantotta fel ismét gúnyolódó mosolyát.

A fiú minden erejéből utánuk vetette magát, azonban minden egyes lépés csupán kínnal teli gyötrődést jelentette számára. A puha homokból hirtelen egy karmos, vörös bőrű kéz nyúlt ki, melynek ujjai a bokája köré fonódtak. Képtelen volt lerázni magáról, szorítása túl erős volt, mely égette, marta őt. Felüvöltött fájdalmában és tehetetlen dühében, majd a kimerültség, a harag, félelem és a testébe hasító kín végett lassan elhomályosodott körülötte minden. Nem hallott már mást, csak kedvese egyre halkuló könyörgését, valamint haláltusáját, és tudta, hogy megint nem volt képes megmenteni őt. Ismét cserbenhagyta. Az utolsó kép, mely fejében megmaradt, Sayanne karja, amint feléje nyúl, kétségbeesett arca és félelemtől könnyes tekintete.

Olyan hirtelen történt minden. Először el sem jutott tudatáig az eléje táruló látvány, majd ahogy szeme alkalmazkodott az éjjeli viszonyokhoz, újabb képek foglalták el tudatát. Egy szobában találta magát az ágyon ülve, a mellette levő ablakon mélykék sötétítőfüggönyök lógtak behúzva. Még bőrén keresztül is érezte szívének vad kalapálását, csupasz mellkasa egyeletlenül emelkedett és süllyedt, ahogy levegő után kapkodott. Tehát csak álom volt az egész. Csupán egy rossz álom… Nagyot sóhajtott, hogy végre megnyugtassa verdeső szívét és légzését, majd körbepillantott a szobában. Ki nem mondott félelmére azonban egyáltalán nem találta ismerősnek a helyiséget. Még csak nem is hasonlított bármelyik szobára, melyben eddigi élete során megfordult. Ismét eluralkodott rajta az aggodalom. Ahogy azonban megfordult, találkozott a tekintete egy szempárral. Valaki más is volt a szobában, méghozzá itt feküdt közvetlen mellette. A mandulavágású szemek mélyén ülő igéző, zöld írisz egy gyönyörű nőhöz tartozott. Ovális arca sápadtan világolt a sötétben, tökéletes ívű, vöröslő ajkain apró mosoly játszott. Egy leheletvékony, hófehér selyemhálóinget viselt, melyet nagyrészt eltakart az egész hátát beborító, hosszan leomló fekete hajzuhataga.

- Mi a baj, kedvesem? – szólalt meg mély, alt hangján a nő. – Nem tudsz aludni?

Mi ez már megint? Mi a fene folyik itt? Most meg hol kötött ki? És ki ez, aki mellette fekszik? Álom lenne ez is? Túl sok kérdés fogalmazódott meg egyszerre a rókadémon fejében, így pár percig némán, mozdulatlanul ült az ágyon.

- Mi baj van? – kérdezte ismét a nő, majd ő is felült, és kezét nyújtotta a zavarodott fiú felé, ő azonban elhúzódott érintése elől kipattanván a párnák és takarók közül.

- Mi ez az egész? Hol vagyok? – kezdte ideges gyanakvással hangjában. A lány sóhajtott egyet, aztán felkelt ő is. Magas volt és karcsú, tökéletes alakkal áldotta meg az Ég, mozgása macskaszerűen könnyed, mintha nem is lenne súlya.

- Micsoda buta kérdés ez? – sétált az óvatosan hátráló rókadémon irányába. – Természetesen itthon vagy.

- Valóban? – vonta fel szemöldökét Kurama. – Nekem egyáltalán nem ismerős ez a hely.

- Ugyan már! – ugrott melléje hirtelen gyorsasággal a nő, majd átölelte a meglepett démont. – Csak rosszat álmodtál és most össze vagy zavarodva. – duruzsolta nyugtatólag. – Talán megint Sayanne volt a rémálmodban?

- Honnan tudsz te róla? – kiáltott vádaskodva a róka. Nem emlékezett, hogy Hieien kívül bármiféle barátja tudott volna róla, arra meg pláne nem, hogy egy idegennek mondta volna el.

- De hisz te magad meséltél róla, kedvesem – vágott értetlen arcot a nő.

- Ez nem igaz! – bontakozott ki karjai közül, majd kirohant a szobából, egyenest az udvarra, hátha felismeri a helyet, de nem járt szerencsével. Idegesen bámulta a szeme elé táruló látványt: egy gondozott kert, tele dísztujákkal és egyéb bokrokkal, közepén egy apró kőszökőkút, melyből fáradhatatlanul csordogált a víz, egy kovácsoltvas kapu és a hozzá tartozó kerítés… Minden olyan idegen volt számára. Akár egy kisebb kastély várudvara. Tanácstalanul álldogált a kép előtt, már végképp elvesztette az események fonalát. Töprengéséből gyöngéd karok ölelése zökkentette ki

- Fáradt lehetsz, kedvesem – duruzsolta a fekete nő. – És az álmod összezavart. Pihenésre van szükséged.

- Én már semmit sem értek – suttogta Kurama.

- Gyere vissza a házba! Azt hiszem nem jó ötlet idekinn szaladgálni félmeztelenül. Én pontosan tudom, milyen gyönyörű a tested, és nem szeretném, ha a szomszédok is szemet vetnének rá.

A rókadémon azonban nem figyelt a szavaira. Egyre csak az előző rémálma járt a fejében. Csupasz mellkasán érzett lágy simogatás rángatta vissza tudatához. Automatikusan visszapillantott a nőre, így arcuk alig ujjnyira volt a másikétól. A szemébe fúródó igéző tekintettől, a másik közelségétől, valamint a testén érzett érintésektől kezdte kicsit kényelmetlenül érezni magát. Ő még közelebb hajolt a fiúhoz, majd finoman megcsókolta annak nyakát

- Miért nem győzöd le végre őt magadban? – suttogta ellenállhatatlan hangon. Kurama szemei tágra nyíltak a szavak rideg súlyára.

- Hogy mi? – kérdezte elhalóan.

- Jól hallottad – folytatta a nő. – Öld meg végre az emlékét magadban, hisz ő rég meghalt.

- Mit képzelsz, ki vagy te?! – ugrott hátra dühösen a rókadémon, mire ő ádázul elvigyorodott. Vonásai megváltoztak, ovális arca kicsit szélesebb lett, szeme többé nem zölden ragyogott, hanem sárgán világított, pupillái keskeny réssé szűkültek magasan ívelt szemöldökének vonala alatt. Egész lénye olyan lett, mint egy nagymacska. A hosszú fekete fürtöket hátközépig érő, lángvörös tincsek váltották fel. Arcán a jobb szemétől a járomcsontja aljáig egy vékony, fehér forradás húzódott.

- Kurama! – hallatszott egy halk, földöntúli kiáltás. – Kurama!

A rókadémon ezer közül is megismerné ezt a hangot, és az, hogy újra hallotta, cseppet sem segített magabiztosságának megtalálásába. Egy halovány alak tűnt fel a szökőkút mellett a holdfényben. A kísértet áttetsző gyöngyházfénnyel ragyogott, hangja továbbra is úgy zengett, mintha nem evilágból érkezne.

- Kurama, ugye megvédesz tőle? – hallatszott ismét könyörgése. A fiú csak még jobban összezavarodott, fogalma sem volt róla, mit kellene tennie.

- Itt a lehetőség – csendült fel újfent az idegen nő szava. – Öld meg, és szabadulj meg végre tőle!

- Ugye nem teszed meg?! – sikoltott fel Sayanne. – Kérlek, ne tedd!

- Végezz vele! – vicsorgott tűzvörös hajfürtjei alól a másik.

Kettejük kiabálása már egyenesen fülsértő volt a rókadémon számára. Iszonyatos nyomást érzett a fülében, mintha a dobhártyája akarna széthasadni, majd egy másik hang is felzúgott mélyen az elméjében, vastagon, öblösen, akár a földrengés. „Szabadulj meg mindkettőtől!" Kurama megrémült a fejében dübörgő késztetésre. Mintha valaki más szólt volna benne, aki valahogy mégis része neki, és ráadásul félreismerhetetlenül az ő hangszínén zengett fel a kiáltás. Nem javaslat volt, nem is kérés, inkább egy határozott parancs, bár a szavak még halkan visszhangoztak elméje hátsó, elrejtett peremén. Úgy érezte, szét akarják szaggatni egész lényét. Kívülről, belülről csak kiabálásokat hallott, nem volt egy nyugodt zug, ahova elbújhatott volna a kíméletlen hangorkán elől. Égett minden porcikája, egy belülről terjedő forróság felemésztette egész lényét. Ahogy a tűz a testében és a szörnyű nyomás a halántékánál egyre erősödött, úgy lett egyre hangosabb, követelőzőbb a belső hang a fejében. „Öld meg őket!" Mintha át akarta volna venni az irányítást teste és tudata felett. Éles kiáltás hagyta el ajkait, amint a fájdalom és a hangzavar elviselhetetlenné vált számára, majd minden kezdett elsötétedni, talán a nyomás is engedett végre. Az utolsó szavak, melyek átvisszhangoztak elméjén, Sayanne csalódott, vádló szavai voltak.

- Cserbenhagytál! Meg sem próbáltál megmenteni, és most miattad halok meg!

Aztán egy pillanatig csak a néma csend vette körül, míg lelkét a bűntudat maró sava öntötte el…

- Kurama! – csendült egy múltbéli hang fülében, mire lassan kinyitotta a szemét. Bár az ősi idők homályába burkolózott, pontosan tudta, kihez tartozik. Hiszen hogy is feledhetné el legjobb barátját és társát még a régi életéből? – Kurama, ébredj már! – szólította ismét, de ezúttal érezte, amint megrázza vállát a biztos siker érdekében. Feltekintett az előtte álló magas férfira, egyenesen annak sötétkék szemeibe. Hosszú, lófarokba kötött fekete haja most a nyakába hullott, amint elszántan próbálta kirángatni az álmok birodalmából. A rókadémon kitörölte az álmosságot szeméből, majd komótosan felállt. Ezúttal egy dombos tájon találta magát, egy hatalmas tölgyfa árnyékában. A vidéket hosszan lengedező, sárgás fű borította. Itt-ott kősziklák meredeztek ki a földből, mintha csak egy sziklakertet próbálna utánozni a természet. A szél aszálytól megszáradt, halott lágyszárúak illatát sodorta a levegőben. Kurama, az előtte toporzékoló démon türelmetlen fújására és szárnysuhintására, ismét felé fordult.

- Kuronue? – szólalt meg gyanakodva. – Honnan keveredtél te ide?

- Istenem, segíts meg engem! – emelte az égnek tekintetét a fekete démon. – Talán amnéziát kaptál, hogy semmire sem emlékszel? Túl nagyot ütöttem volna a fejedre tegnap?

- Amnézia? Tegnap? Ütés…? – pislogott értetlenül a róka. Egyre kínosabban érezte magát barátja társaságában értetlensége végett. – Mi a fene folyik itt? Semmit sem értek.

- Nem emlékszel? – kezdte Kuronue. – Tegnap harcoltunk egy jót, mert én minden áron le akartalak verni téged, csak hát ismét kudarcot vallottam. De úgy tűnik, te is kaptál jó pár erős ütést, ha kiesett minden. – vigyorodott el elégedetten.

- Én nem… Nekem…

- Na jó, látom ez veszett fejsze nyele – vágott közbe a démon. – De a feladatodról ugye nem feledkeztél meg?

- Feladat? – vált egyre gyanakvóbbá Kurama hanglejtése.

- Hogy azzá válhass, amivé lenned kell – vette halkabbra a hangját Kuronue. – Ő már várja az áldozatot, melyet be kell mutatnod neki ezért.

- Ő? Mégis kicsoda?

- Jaj, Ezüst Róka! – kacagott fel barátja. – Mással játssz „ki mit tud"-ot!

- Nem értem…

- Mindjárt meg fogod – terült el egy rá nem jellemző gonosz vigyor Kuronue arcán, majd a háta mögé tekintett. A rókadémon követte pillantását, de mikor meglátta, mit néz társa, azt kívánta, bár ne tette volna. Egy lapos kődarabhoz láncolva ismét a szeretett nőt pillantotta meg, pontosan úgy, ahogy minden egyes rémálmában, és ahogy azon a tragikus napon is volt. Tágra nyílt szemekkel, mereven állt egyhelyben, agyát újból elöntötte a félelem okozta jeges, zsibbasztó érzés.

- Mi ez az egész? – suttogta maga elé a kérdést, választ azonban senkitől sem kapott.

- Itt az idő – indult meg a fekete démon, megragadván a fiú karját, őt is maga után húzva.

- Ne! Mit akarsz?! – tiltakozott hevesen Kurama, teljesen feleslegesen, barátja ugyanis a legkisebb erőlködés nélkül rángatta tovább a kőasztal felé, majd megállt az előtt.

- Te is tudod, hogy ezt meg kell tenned – nézett komolyan a rókadémon szemébe. – Nem kerülheted el a végzeted.

- Milyen végzet? Miről beszélsz? – kiabált dühös ijedtséggel a hangjában a fiú, azonban hirtelen elhallgatott, amint megpillantotta Kuronue kezében az oly ismerős, drágakövekkel díszített tőrt.

- Öld meg! – nyújtotta át a fegyvert neki, szavaiban csak a rideg kegyetlenség érződött. Kurama hátrált egy lépést, hitetlenkedve tekintett oly régről ismert barátjára, de ő valahogy mégsem volt ugyanaz. Ez az alak, bárki is legyen, nem az a régi Kuronue, akire oly sok év után is emlékezett.

- Ezüst Róka! – csendült nem sokkal távolabb egy másik, ugyancsak jól ismert hang, aztán Hiei alakja bontakozott ki a hatalmas fűtengerben. – Ne feledd, ki vagy! Ne feledd az utat, mely mögötted áll!

- Üres szavak csupán! – kacagott fel hidegen, minden érzelem nélkül Kuronue. – Sosem az számít, mi volt, hogy mi történt a múltban, hanem, hogy mivé válik majd a jövőben!

- Ne higgy neki! – kiáltott a tűzdémon.

- Itt az idő, Pusztító – vágott közbe régi barátja, ajkai vérszomjas, sötét vigyorba húzódtak, majd Kurama kezébe nyomta a tőrt. Ő hátrálni próbált, a fekete démon azonban megragadta felkarját, és erővel a sziklához húzta. Sayanne üres tekintettel, ijedten pillantott vissza rá. Gyönyörű szemeit a végtelen félelem, valamint kétségbeesés könnyei homályosították el. – Végezz vele! – hallotta ismét Kuronuétól a parancsot. Tudatát valami furcsa köd borította el, nem bírt gondolkodni sem.

- Sosem lennék képes megtenni – rázta meg lassan a fejét, mire barátja eszelősen felnevetett.

- Dehogynem – érkezett tőle a gúnyos hang. – Hisz engem is megöltél. Otthagytál az ellenség martalékául. Hátat fordítottál nekem, hogy a saját bőrödet mentsd.

- Én nem…

- Tagadod talán? – vonta fel szemöldökét a démon. Kurama mélyen hallgatott, hisz tudta, minden egyes szava igaz. De ő szeretett volna segíteni legjobb barátján, csupán gyáva volt visszafordulni, és addig állt tétlenül, míg már túl késő nem lett. Élete legnagyobb hibáját követte el akkor, ami mind a mai napig kísérti. Vissza kellett volna mennie, ha ezzel a saját halálos ítéletét írta volna is alá. De ő megfutamodott. Évszázadokon keresztül gyászolt utána, nem találván helyét a világban, míg a Sors össze nem hozta Hieijel, aki valamelyest kihúzta bűntudata mély mocsarából.

- Ne hallgass rá! – csendültek ismét a tűzdémon szavai, alakja azonban egyre fakóbbá vált, hangja egyre távolabbinak tűnt, míg végül végleg a homályba veszett.

- Ugyan már! – tette a róka vállára a kezét Kuronue. – Engem is hagytál meghalni magad miatt. Egyszer már megtetted a túlélésed érdekében, megteheted még egyszer. Rajta! Ő már türelmetlenül várja.

A fiú dermedten bámult maga elé, tekintete üres volt. Az emlékek súlya váratlan teherrel szakadt rá, úgy érezte menten összeroppan alatta.

- Ugye nem ölsz meg?! – szólt most Sayanne. Hangja rekedt volt a visszafojtott könnyektől és félelemtől. – Kérlek, Kurama! Te nem vagy ilyen!

Ő azonban távoli zúgásként érzékelte csupán szavait. Elméjében ismét megszólalt az a mély, robosztus hang, mely a pusztítást követelte. Egyre hangosabban zengett, egyre parancsolóbban, akár egy orkán, mely semmit és senkit nem kímélve söpör át mindenen. Hatalmas nyomást gyakorolt halántékára, mely egyre csak nőtt, már-már elviselhetetlen kínt jelentett számára. Szédülni kezdett. Minden forgott körülötte olyan gyorsasággal, hogy képtelen volt kivenni a képeket, mindenből csak elmosódó színfoltokat látott. Egyszer csak mintha a talajt is kihúzták volna a lába alól, és ő csak zuhant a világ örvénylő színtengerének végtelen terében. A hang a tudatában, valamint a fejében érzett lüktető fájdalom már az őrületbe kergette. Kiáltás szakadt fel torkából, majd végső elkeseredésében és kínjában lesújtott a kezében levő tőrrel, azzal a hiszemmel, hogy az egy, a mellette álló néhány fűszállal benőtt sziklába csapódik. A várt fémes csattanás azonban elmaradt, és a fegyver valami puhábba szúródott bele. Valamibe, amin könnyedén, szinte akadály nélkül hatol át az éles, hegyes penge, majd valami meleget érzett ujjain végigfolyni. Ebben a pillanatban az örvénylő forgás lecsillapodott a fejében érzett mérhetetlen, satuszerű szorítással együtt, de egyúttal egy hátborzongató sikoly is felhangzott. És ő ott térdelt a kőasztal mellett, kezében markolva még mindig a díszes tőrt, mely Sayanne törékeny testében pihent. Félelem lett úrrá egész lényén, nem tudta, nem akarta elhinni, amit látott. Hogy tehetett ilyet?! Hogy volt képes rá?! Könnyek peregtek le arcán. A fájdalom, a bűntudat, a kétségbeesés és a szégyen könnyei. Homályosan látott, gyomrában mintha millió darázs járná őrült táncát, miközben mindegyik eleven húsába mélyeszti méreggel telt fullánkját. Vonásaira kiült gyötrelme, majd ismét szédülni kezdett, látása elhomályosodott.

- Kurama! Te… megöltél engem! – hallotta még utoljára kedvese elhalkuló, kínnal vegyülő szavait. – Megöltél engem! Hogy tehetted?!

Saját sikolyára ébredt fel. Nem látott mást, csak feketeséget. Egész teste hideg verejtékben úszott, kósza hajtincsei arcára tapadtak. Szájában sós és fémes íz keveredését érezte: lecsorduló könnyei és az ajkaiból szivárgó vér egyvelegét. Szíve úgy verdesett, akár egy csapdába esett madáré, légzése egyeletlen volt. Nem tudta ébren van-e, vagy egy újabb rémálomba csöppent. Hiszen az eddigi álmai is olyan valódiak voltak, a megszólalásig hasonlítottak az ébrenléthez. Fájdalom járta át a lelkét visszaemlékezve az előzőekben átéltekre, majd félelemmel várta, milyen sötét rémségekkel folytatja kínzását a Sors.

- Kurama! – hallatszott Hiei szólongatása valahonnan a sötétből. – Kurama! Térj magadhoz!

Körbejáratta riadt pillantását a szobán, majd megpillantotta a tűzdémon alakját az ágya mellett, amint a vállánál fogva rázogatja. Érintésére úgy ugrott meg, mintha tüzes vasat nyomtak volna a bőréhez.

- Nyugodj meg, csak rosszat álmodtál! – próbálta csitítani a fiú, nem sok sikerrel.

- Ez megint csak egy trükk! – húzódott el a rókadémon. – Ezúttal kit fogok megölni? Talán a tulajdon anyámat?

Kurama vad, hisztérikus hangja megijesztette barátját, kezdett komolyan aggódni érte. Nem tudta mi lelhette, hogy milyen borzalmakat élhetett át álmaiban.

- Térj már észre, ez a valóság! – kiáltott, minden erejével próbálván lefogni a kapálózó fiút.

- Nem hiszek neked! Te is csak egy álomkép vagy!

- Kurama, az Istenért! – kiáltott fel a tűzdémon, mire ő hirtelen kétségbeeséssel kapaszkodott bele sötét ruhájába.

- Ha te vagy a valódi Hiei, és ez itt a valóság, üss meg! – pillantott rá már-már könyörgően.

- De… - kezdte volna, azonban a rókadémon esdeklően közbevágott, miközben fekete köpönyegének ujját rángatta.

- Kérlek Hiei! Tedd meg! Muszáj! Könyörgök, üss meg!

A tűzdémon nem bírta tovább így látni barátját. Ilyen törékenyen, kiszolgáltatottan és a végsőkig kétségek közt vívódva. Karja meglendült, majd Kurama kérlelését teljesítve arcul ütötte. Ő érezte bőrén a becsapódás keltette égetést, a csontnak ütődő csont fájdalmas csattanását, és ettől végre megnyugodott. Ha érezte a lüktető fájdalmat amint barátja ökle találkozik az állkapcsával, és ezek után semmi váratlan nem történt, ez csak az ébrenlét lehet. Hiszen eddig is valamilyen fájdalom kínja űzte át az újabb, és újabb rémálmokba, most azonban semmi sem változott.

- Köszönöm – lehelte alig hallhatóan, majd fejét kimerülten hajtotta Hiei karjára.