Fázott. Érezte, amint a hideg verejték egész testét kiveri. Még mindig szaporán kapkodott az éltető levegő után, szíve vadul kalapált mellkasában. Megremegett. Csontig ható jegesség járta át egész lényét, Hiei bőrét tűzforrónak érzékelte ujjai alatt. Mintha az egész teste kihűlt volna. Kusza gondolatai viharként kavarogtak fejében, azonban minden csupán elsuhanó, sötéten fenyegető képek összemosódó forgataga volt. Akár az orkán által felkorbácsolt tenger, nyughatatlan lelkiállapota percről percre változott, ide-oda sodorván lényének egész valóját. Gyengének és kiszolgáltatottnak látta magát. Gyűlölte ezt az érzést, gyűlölte beismerni, de nem volt értelme önnön tudata előtt tagadnia.

- Kurama… - szólt alig hallhatóan a tűzdémon. – Minden rendben?

- Semmi… semmi bajom – torkollta le barátját, majd összeszedve maradék erejét felült az ágyon. Amint azonban jobb karjára támaszkodott, megrándultak vonásai a váratlanul beléhasító fájdalomtól, aztán valami meleget érzett végigcsorogni alkarján. Pillantását lassan ruhájára emelte, melyen sötét folt éktelenkedett… vér. Megijedt. Zsibbasztó félelem járta át testét és lelkét egyaránt. Akaratlanul is rémálmai jelentek meg elméjében. Mi van, ha nem csupán közönséges rémképek voltak? Hisz a vágás, melyet ellensége ejtett rajta az első álmában, pontosan ott helyezkedett el, ahol a fájdalmat érzi végtagjában. Nem értette, mi folyik körülötte, mi miért történik úgy, ahogyan. Ösztönei veszélyt kiáltottak fülébe, hogy a baj sokkal nagyobb, mint látszik, és minden összefügg mindennel. Csupán a dolog miértje, az okok hiányoztak. Így viszont esélytelen összerakni a képet és bármit is megtudni. Jelen pillanatban azonban az iménti probléma foglalkoztatta. Nem hagyhatja, hogy a tűzdémonnak feltűnjön bármi is, mivel nem akarta még több gonddal terhelni, ezért másik kezét gyorsan a vértől foltos ruhaujjra csúsztatta, majd az ágyról leugorván, kifele iramodott a szobából. Minél előbb meg akart szabadulni a terhelő bizonyítékoktól. Nem akarta… Nem engedheti… Vissza kellett nyernie önuralmát, méghozzá rögvest. Szüksége volt egy kis időre, hogy lehiggadjon, és tiszta fejjel gondolja át a dolgokat. Balsejtelmei és félelme azonban nem tágítottak, ott kísértettek tudata peremén, lassan, ádázul ólálkodva, várván, mikor véti el a legapróbb hibát védőfalának fenntartásában, hogy aztán rávethessék magukat, ismét a kétségbeesés feneketlen mélységébe taszítván ezzel. Tudta, nem bírja sokáig elrejteni pánikszerű félelmét a tűzdémon vizslató tekintete és kifinomult érzékei elől, ezért is igyekezett minél előbb eltávolodni tőle. Mindenek előtt azonban a vértől akart megszabadulni. A vértől, mely alátámasztani tűnik rémálmai valóságos alapját. Mintha nem is a sajátja lenne… Mintha kezéhez halott kedvese vére tapadna, melyet rémképeiben saját kezével ontott ki. Igen. Ez az, ami igazán megrémítette.

- Hová sietsz? – kiáltott utána gyanakodva Hiei.

- Sehová – válaszolt a szokotthoz képest túl gyorsan a róka, mely fel is tűnt barátjának. Ekkor vette észre a takargatni próbált vérfoltot karján, de ő már el is iszkolt mielőtt bármit is szólhatott volna. A tűzdémon azonban nem hagyta annyiban. Tudni akarta, mi folyik itt, mit rejteget előle Kurama, ezért utána indult. Látta, amint befordult a fürdőszobába, de mielőtt magára zárhatta volna az ajtót, Hiei megakadályozta ebben.

- Miért menekülsz előlem? – kérdezte megrovóan. – Mit rejtegetsz?

- Nem a te dolgod – vágott vissza a hirtelen jött támadásra a fiú. Hangja élesebbre sikerült, mint szerette volna, ezzel elárulva idegességét és feldúltságát barátjának.

- Valóban? – vonta fel szemöldökét. – Akkor mégis miért próbálod olyan kétségbeesetten elrejteni előlem a problémádat?

- Ne firtasd!

- Elég ebből a gyerekes viselkedésből! – csattant fel türelmét vesztve a tűzdémon. – Honnan van a seb a karodon?

- Nem tudom, miről beszélsz – tekintett oldalra Kurama.

- Igazán? – Hangja ostorcsapásként vágott a levegőbe türelmetlenségéről árulkodva, majd egy hirtelen mozdulattal megragadta barátja kezét, mire ő halkan felszisszent a fájdalomtól. – Akkor ez mégis mi? – rántotta fel ruhájának ujját, felfedve ezáltal a hosszú, mély vágást. Alakjából és egyenességéből ítélve pengétől származott, méghozzá egy kés pengéjétől. A keskeny sebből apró patakocskákban folyt ki barátja bíborszín életnedve. Amint Hiei megérezte a rókadémon vérének édes illatát, ellenállhatatlan vágy tört rá, hogy megízlelhesse, hogy megbizonyosodjon a legendákról, melyek annak különlegességéről regélnek. Meredten nézte a vágást, majd lassan maga felé kezdte húzni barátja karját.

- Hiei… Hiei mit művelsz?! – kiáltott rá Kurama. A tűzdémon végighúzta ujját a vágáson, majd lassan kóstolgatta a rátapadt vért. Néhány másodpercig töprengve ízlelgette, végül a mosdóba köpte.

- Nem mérgezett – jelentette ki határozottan. – Nem tudom, honnan került rád, de az illető nem akart megölni vele.

- Tudom – sóhajtott a róka miközben vizet engedett a sebre, lemosván a rászáradt nedvet magáról. – Orien nem akarja a halálomat… legalábbis nem most.

- Orien? Ezt hogy érted?

Kurama nem válaszolt azonnal. Félt mindent elmondani. Még ő is őrültségnek érezte az egészet. Mi van, ha csak véletlen egybeesés az egész, ő meg egyszerűen paranoiás? Nem mert válaszokat keresni kérdéseire. Viszont beleesett abba a hibába, hogy elszólta magát Hieinek. Utólag már bánta a könnyelműségét. Nem lett volna szabad elvesztenie az önuralmát… Hiszen mindez az ő problémája, neki kell megoldania, és mindenkinek jobb, ha más nem keveredik bele ezen sötét talányokba. Most azonban már mindegy volt, hiába próbálta figyelmen kívül hagyni barátja kérdését, az egy apró fújtatással adta értésére makacsságát. Nem volt választása, ezt mindketten tudták. Csupán próbált egy kis időt nyerni magának, hogy összeszedhesse magát. Módszeresen megtisztította a sebet, majd néhány gyakorlott mozdulattal bekötötte. Lassan barátja felé fordult, tekintetét arcára emelte, aztán egy sóhajtást követően elmesélte rémálmát, melyben halálos ellenségét látta viszont. Hiei figyelmesen végighallgatta, megjegyezve minden egyes apró részletet, de egyelőre neki sem állt össze a kép, csupán sejtések vetődtek fel benne.

- Kurama! Nem tudom, mi az ördög ez az egész, de az biztos, hogy a kellős közepébe csöppentünk, különösen te.

- Ennek ellenére még mindig nem értünk belőle semmit. Bár… talán jobb is ez így – tekintett fel a róka, majd barátja kérdő pillantására folytatta. – Van egy olyan érzésem, nem is akarom megtudni, mi miért történik, mert csak kín és szenvedés vár mögötte.

- Nem megoldás elfutni – jelentette ki élesen a tűzdémon, mire Kurama keserűen elmosolyodott.

- Néha bölcsebb kimaradni a dolgokból és inkább tudatlanul meghalni.

- A gond attól még nem szűnik meg.

- Lehet – mélázott a rókadémon. – Viszont könnyebb nem tudni róla.

- Nem tudni, vagy nem venni tudomást? – szegezte neki a kérdést Hiei. – Mert most már csak az utóbbit teheted meg.

- Túl jó tanárod voltam – nevetett fel ironikusan a fiú. – Visszakézből megkapom a saját pofonjaimat.

- Ez is bizonyítja, mennyire áthágod még a saját magad állította szabályokat is.

- Meglehet. Rókatermészet…