Megj.: íródott Kr. u. 2009-ben

BOTAN! – hallatszott a dobhártyaszaggató ordítás, melynek hangerejébe beleremegett a Túlvilág gyöngyházfényű palotája, majd falain apró repedések indultak útnak, jó száz évvel megrövidítve az amúgy sem ma elkészült épület élettartamát. A torok, mely ilyen frekvenciát képes volt kiadni, a kastély kicsiny, de cseppet sem szerény uralkodójához, Koenmához tartozott. Miután üvöltésének visszhangja elült, egy másik eget rengető zaj dézsmálta tovább szerencsétlen vár éveit. Hatalmas dübörgés, melyet lépten-nyomon ajtók csapkodása szakított meg, és az azokat követő újabb repedések vészjóslóan recsegő hangja.

- Igenis Koenma Nagyúr! Már itt is vagyok! – szelelt be a fafaragásos irodaajtón egy kékhajú lány, amit aztán istenesen be is vágott maga után a nagy sietségben, mire az kifordult a sarokvasakból, majd a fél falat magával húzva dőlt ki a folyosóra.

- BOTAN, TE HÜLYE LIBA! – kelt ki magából a Túlvilág apró uralkodója. Eddig egy hatalmas és kényelmes fotelben üldögélt, lábát a karfán pihentetve, de a lány ezen húzására úgy pattant fel, mint akit ágyúból lőttek ki. Felugrott az asztalra, hogy onnan osztogassa tovább az észt.

- Most meg mit csináltam rosszul? – kérdezte ijedten a kékhajú.

- Nézz már magad mögé, te szerencsétlen! – tajtékzott Koenma, miközben öklét rázta a megszeppent szépség felé. Botan, engedelmeskedvén főnökének, megfordult, majd, mikor észrevette a bejárat és a fal romjait, még félősebben pillantott vissza.

- Upsz! Túl erősen csuktam be az ajtót magam után.

- Az nem kifejezés! És ha már itt tartunk, azt akarod talán, hogy a maradék hangom is elmenjen?! Mégis hányszor kell ordítanom neked, mire méltóztatsz idefáradni, te révészek szégyene?!

- Ne haragudj, Koenma, de épp telefonon beszéltem! Most foglalom le a szállodámat jövő hétre.

- Már kezdem megbánni, hogy elengedtelek téged szabadságra – fújtatott a kis uralkodó. – Már most is csak azon ábrándozol, a munkádat pedig hanyagul végzed, vagy nem is.

-Bo…Bocsánat, többet nem fordul elő – vágta magát vigyáz állásba Botan.

- Ajánlom is! – fenyegetőzött Koenma, majd miután kitombolta magát, kényelmesen visszadőlt párnázott foteljába. – Most pedig indíts a könyvtárba! Hozz ide nekem egy aktát! Tessék, itt vannak a koordinátái.

Azzal egy kis füzetet nyomott a révészlány kezébe. Botan egy ideig megszeppenten bámult maga elé, ami fel is tűnt a hercegnek.

- Mit ácsorogsz még mindig itt?

- Bo… bocsánat Koenma Nagyúr, de… - kezdte félősen a lány.

- Mi de? – sürgette idegesen a fiú.

- De épp félbe vagyok a telefonhívásommal – bökte ki végül. Erre aztán a kis uralkodó maradék türelme is elfogyott. Ismételten felugrott az asztalra, majd dühös vadállat módjára kezdett ordibálni.

- Nem érdekel, mivel vagy félben és mivel nem! Ez sürgős ügy, ha nem vetted volna észre, úgyhogy szedd a virgácsaidat, de fénysebességgel! Tíz másodperced van fordulni, addig én hívom az Egységet!

Botan erre úgy viharzott ki az irodából, mint akit épp készülnek megsütni a kannibálok. Miután az általa felvert porfelhő végre leülepedett, Koenma a telefonhoz lépett, és tárcsázott. A pittyegés hamarosan elhallgatott, jelezvén, hogy a készüléket a másik oldalon felvették, majd egy unott hang szólalt.

- Ki a fene vagy?

- Én is örülök neked, Yusuke! – szólt bele gúnyosan a kagylóba a herceg. – Azért hívlak, mert…

- Te vagy az, Koenma? – szakította félbe a vonal másik végén levő személy.

- Ki más lennék, te agyalágyult?!

- Jól van, na! Nem kell rögtön fejbe húzni a pelust!

- Még egy ilyen beszólás, és kitépem a hajadat! – gurult be a kis uralkodó.

- Dugulj be, Tökalsó! – hallatszott a flegma kiáltás. – Nem vagyok a játék babád!

- Jól van, elég ebből! – vett egy mély levegőt Koenma. – Azért hívlak, me…

- Várj! Álljon csak meg a békaárus menet! Honnan a retvás rohadt rákból tudod egyáltalán az én vezetékes számomat?! – szólt közbe ismét Yusuke.

- Én mindent tudok! Még azt is, hogy mikor veszel fel piros szívecskés alsógatyát!

- Mi a fene? Már rejtett kamerával figyeled a lakásomat?!

- Nem mindegy az most?! Szóval azért hív…

- Mondd csak, a többieket is figyeled titkon?

- A rosseb egyen már meg! – káromkodta el magát Koenma. – Fogd már be azt a bécsi kapu méretű zablesődet Yusuke, és engedd végre végigmondani, amit akarok!

- Éntőlem aztán mondhatod, amíg nem azzal a lehetetlenül nagy marhasággal állsz elő, hogy feladat van, de siess, mert épp tévét nézünk!

- Hát akkor rossz hírem van, mert küldetés van.

- Mi? Ezt nem mondhatod komolyan! – kelt ki magából Yusuke. – Hétvége van! Tudod, mi az? A normális emberek olyankor esznek, meg alszanak, nem pedig a te hülyeségeid után rohangálnak!

- Márpedig a te estedben az utóbbi valósul meg, mégpedig a következő okok miatt: egy, a csapatodba tartozó emberek még véletlenül sem normálisak, főleg te nem. Kettő, a maradék még csak nem is ember. És három, én vagyok a főnök és kész! Úgyhogy te szépen fogod magad, összekaparod a többieket, aztán mész a dolgodra!

- Ki a nem normális, Babszem Jankó?! – kiabált dühösen a fiú.

- Mondd még egyszer, és felmosatom veled a palotámat! – acsargott Koenma.

- Na, az cseszne be, Töki! – morgott Yusuke. – Még ilyet! Hétvégén munka! Ez is csak te lehetsz! Talán ez a kedvenc hagyományod?! Legalább tehetted volna suli időre, hogy lóghassak!

- Fogd be Yusuke, vagy orrba verlek! – hallatszott távolabbról egy mély, dühödt morgás.

- Jól van, ne kezdd már te is! – védekezett a fiú.

- Mi a…? – kezdte a herceg, de telefonpartnere megelőzte.

- Kurama hozza a formáját. Kicsit paprikás hangulatú, szóval neked sem ajánlom, hogy bosszantsd. Kuwabara már megjárta, és most a sarokban fetreng öntudatlanul valami nagyon nem emberi pózban.

- És miért ilyen ideges? – kíváncsiskodott Koenma.

- Hát, mert ma reggel elkésett kedvenc egyetemi órájáról – mesélte Yusuke.

- Hogyhogy? – lepődött meg a kis uralkodó. – Hisz ez nem szokása.

- Hát… ööö… izé. Feltartotta valaki – kezdte óvatosan a fiú.

- Ki? – lett egyre kíváncsibb a herceg.

- Ööö…

- Ne akard az elektromos vezetéken végezni, Yusuke! – hallatszott ismételten a fenyegető morgás.

- Ez nem telefontéma – zárta le ijedten.

- Na, mindegy – hagyta rá Koenma. – Készüljetek, mert hamarosan ott leszek!

Azzal bontotta a vonalat, majd visszaült kényelmes kis foteljába. Hátradőlt az ülőalkalmatosságban, lábát az asztalra tette, és várt. Közben próbálta kiszellőztetni fejéből Yusuke gúnyolódásait. Mindig is csúfolták kisgyerek kinézete miatt, annak ellenére, hogy képes volt felnőtt alakot is ölteni. Rettentően bosszantották az ilyen-olyan beszólások a méreteire vonatkozólag, de nem tehetett ellene semmit. Most mit csináljon, ha egyszer így néz ki? Mostanra már igazán leszokhattak volna erről, de egyelőre semmi jelét nem mutatták ilyesfajta szándéknak. Lassan lenyugodott, majd felült, fiókjából előhúzta pecsétjét, és a zsebébe süllyesztette. Ez az egyetlen eszköz, melyet mindig magával visz mindenhova. Mint ahogy most is. De hol a nyavalyában lehet már Botan? Addig nem indulhat, míg az a szeleburdi lány vissza nem ér a feladatot tartalmazó aktákkal!