Botan lélekszakadva rohant végig az újabb és újabb folyosókon. Balszerencséjére a Túlvilág könyvtára a palota legtávolabbi szegletében rejtezett, mely csak létezhet. Ráadásul az egész kóceráj labirintusként is kiválóan megállta volna a helyét, így az újonnan érkezettek rendszeresen eltévedtek a különböző járatokban, aztán meg csak keringtek, mint szar a lefolyóban. A révészlány azonban már elég régóta volt a szakmájában ahhoz, hogy ismerje a járást. Céltudatosan loholt át az épületen, most azonban ügyelt az ajtók épségére, nehogy megint fejmosást kapjon idegbajos főnökétől. Kezében a kis jegyzetfüzet, mely az aktára vonatkozó adatokat tartalmazta, már rongyossá gyűrődött a nagy szorongatás és a futásban való kimelegedés végett. „A jó büdös rohadt életbe már! Mi a francért kellett ilyen messze építeni azt az átokverte, nyomoronc könyvtárat?!" Mérgelődött magában Botan. Már vagy negyed órája igyekezett megközelíteni a bevehetetlennek hitt részleget, de furcsa módon mindig távolabbinak érezte, bármennyire is sietett.

Végül elérte az ajtóként funkcionáló vasrácsokat, melyek fölött méteres nagyságú, cirádás, kék és rózsaszín betűk hirdették: KOENMA-KÖNYVTÁR. Hát igen. Látszik, hogy a kis uralkodó tervezte a feliratot. A révészlány elfintorodott a giccses írás láttán, majd benyitott a helyiségbe. Hatalmas polcok és szekrénysorok fogadták a belépőt, melyek veszedelmes formában dőltek erre-arra. Még a pisai ferde torony is megirigyelhette volna azokat a kilengéseket, melyeket az itteni bútorzat produkált. Volt olyan is, mely csigavonalban tekeredett, míg mások a leglehetetlenebb konformációkat vették fel. Már az is nagy csodának számított, hogy nem vált romhalmazzá az egész kóceráj, főleg a nemrég lezajlott eget rengető hangorkánok után. Botan megindult a furcsa kinézetű polcok között, majd megállt egy részlegnél, ahol apró tábla hirdette: X-akták. Ezen oldal rejtette ugyanis magában az összes megoldott és még várakozó iratot, amiket a szellemdetektívnek, jelen esetben Yusukének és csapatának, szoktak kiadni. A lány szeméhez emelte a kis füzetet, melyet idáig szorongatott, és megpróbálta elolvasni a ráfirkantott koordinátákat. Először közelebb emelte magához, aztán távolította, végül a fejét billegette jobbra-balra, ugyanis képtelen volt kibetűzni az amúgy sem szép írásáról hírhedté vált Koenma macskakaparását, mely ráadásul el is mosódott a sok gyűrögetéstől. „Francba már, hogy még mindig nem tanult meg rendesen írni! Pedig elég ideje volt rá!"

Botan végül rengeteg szitkozódást követően sikeresen felülkerekedett a kriksz-krakszokkal vívott kegyetlen ütközetben. Gyorsan lekapta a koordinátáknak megfelelő bőrkötésű mappát, és már rohant is vissza „szeretett" főnökéhez, hogy aztán intézhesse tovább szállodafoglalását a nyaralásra. A nagy sietségben ismételten nem nézett az orra elé, aminek a vége egy csúnya frontális ütközés lett. A szeleburdi révészlány nekiment egy másik szakmabélinek. Végeredményképp mindketten a földön kötöttek ki, a kezükben tartott mappák tartalma pedig szétszóródott a márványpadlón.

- Jaj, bocsánat Aya! – szabadkozott a kékhajú szépség, miközben bűntudatos pillantásaival ostromolta a magas feketeruhás nőt. – Ne haragudj, de nagyon siettem!

- Semmi baj – tápászkodott fel sajgó tagokkal a másik révész. Botan is felpattant, majd gyorsan összekapkodták az iratokat, és mindketten tovább álltak. Néhány kilométer lefutása után a lány végre visszaért Koenma irodája elé. A kis uralkodó karba font kezekkel várt rá szokásos foteljában.

- Na végre – morgott. – Nem értem, mi tartott ennyi ideig. Tíz másodpercről volt szó.

- Nincs is nálad stopper, nem mérted a futamidőmet! – védekezett a révész. – Különben is, próbáld meg egyszer elérni te ennyi idő alatt a könyvtárat és elolvasni a saját írásodat!

- Na még csak az kéne! – hőbörgött a fiú. – Mit gondolsz, minek tartalak téged?!

- Jól van, na! Nem mindegy?! Itt vannak az iratok és kész – dobta az asztalra a mappát. – Mehetek végre?

- Nem bánom, elmehetsz – intett egyet Koenma, mire a lány sarkon fordult, és kiviharzott a falon tátongó lyukon. A herceg sóhajtott egyet, majd hamarosan elindult Yusukéékhez, hogy átadja a feladatot.

Yusuke mérgezett egér módjára mászkált körbe-körbe a nappaliban. A padló lassan már fényesre csiszolódott léptei nyomán. A vastag porréteg rég eltűnt arról a bizonyos kitaposott sávról, melyet a jelek szerint ösvénynek hitt a fiú. Ormótlan, dühös trappolása alatt hangosan kopogott a parketta. Néha-néha felkapta lehajtott fejét, majd az ujjait kezdte ropogtatni. Semmi kétség nem fér hozzá, hogy gondolatban azt tervezgette, milyen kínzási módszerrel fogja fogadni az érkező Koenmát. Kezdetben egy egyszerű kiütést fontolgatott, de rá kellett jönnie, az nem lenne elég büntetés számára, így már lassan mindenféle dolog megfogalmazódott „zseniális koponyájában" a bepelenkázástól elkezdve, a fejjel lefelé való fellógatáson át, egészen a nyárson való sütögetésig. Egyik-másik kifinomultabb ötleténél sanda mosoly kúszott ajkaira, amit aztán újra felváltott a méreg, majd a töprengés. Most még nagyobb sebességre kapcsolt a körbejárást illetően, ráadásul lépteinek dübörgése is erősödött.

- Yusuke, könyörgöm, hagyd már abba, mert elszédülök a rohangálásodtól! – szólt fejét fogva a fotelben gubbasztó vörös hajú fiú. A szellemdetektív erre megállt, és méltatlankodva pillantott barátjára.

- Ne csináld már, Kurama! Megtiltottad, hogy hangosan káromkodjak, hogy morogjak, ne vedd el tőlem már ezt az elfoglaltságot is! Olyan jó elképzelni a törpe kínzását!

- Majd ha megjött éntőlem alkalmazhatod is rajta. Nem foglak megakadályozni. De addig, légy szíves, és ülj le a seggedre!

- Jól van, na – fújt egyet Yusuke, azzal ledobta magát a kanapéra. Ebben a pillanatban mocorgás támadt a távoli sarokban. A sötétben heverő kupac hirtelen odébb gurult, majd mikor a fény kissé rávetült, láthatóvá vált emberformája.

- Jaj, mi a fene történt? – ült fel fájó csontjait tapogatva az alak.

- Na végre – szólt gúnyosan a szellemdetektív. – Ideje volt már föltápászkodnod, Kuwabara!

A megnevezett személy erre elképesztő sebességgel ugrott fel, mintha mi sem történt volna, majd szemeit forgatva kereste elintézőjét.

- Kurama! – ordított fába szorult féregként. – Hol bujkálsz, te átkozott, semmirekellő róka?!

- Mi van? A szemedet is kiütöttem volna, hogy az orrodig sem látsz? – szólt a mérges hang közvetlenül mellőle. A fiú erre kilencven fokot pördült a levegőben ugrása közben, majd a fotelra vetette magát.

- Mégis hogy gondoltad, hogy leütsz, mi?! – tajtékzott a karfákra támaszkodva.

- Magadnak köszönd! Te provokáltál! És továbbra sem vagyok vicces kedvemben, szóval, ha kedves az életed, tartod a minimum öt méter távolságot!

- Én a helyedben megfogadnám – szállt be Yusuke is. – Már engem is meg akart sütni az elektromos kábeleken, mikor Koenmának említettem az esetet.

- Mi? – kapta fel a fejét Kuwabara. – Volt itt a Töki?

- Még nem – intett a szellemdetektív. – De hamarosan itt lesz egy újabb küldetéssel.

- Ne már! – háborgott a fiú. – Hisz hétvége van!

- Na igen. Ezt én is megemlítettem neki, de úgy tűnik, vagy nem tudja, mit jelent ez, vagy tojik az egészre.

- Ezt még megbánja a kis… - kezdte a mérgelődést, ám egy másik hang félbe szakította.

- Héj Kuwabara! Megtennéd, hogy kimászol a képemből?! Tudod, elég kényelmetlen ez a helyzet, ugyanis kis híján a nyakamban ülsz!

- Nem kell mindjárt felkapni a vizet, Csábítókám! – morgott vissza a fiú.

- A maradék bordádat is porrá akarod zúzatni velem?! – kérdezte vészjóslóan Kurama.

- Nyugi már! – kezdett eszeveszetten kalimpálni barátja. – Tehetek én róla, hogy a szembe szomszédod hibbant?

- Jól van, fejezzétek már be! – lépett közbe Yusuke, mielőtt Kuwabara ismét a sarokban végezte volna a krumplizsák konformációban.

- Te csak ne szólj bele Urameshi! – fordult most feléje a srác. A vita azonban itt félbe szakadt, mivel időközben megérkezett Koenma.

- Még mielőtt kinyírnátok egymást, odaadom a küldetést tartalmazó aktát – szólt közbe a herceg. – És mielőtt hőbörögni kezdenétek, közlöm veletek, nem érdekelnek a kifogások. Ha én azt mondom, mentek, akkor mentek és kész. Téma lezárva.

- Mi az, már el sem mondod a feladatunkat? – pislogott Yusuke.

- Minek tépjem itt a számat, úgysem figyeltek rám? Ezután mindent írásos formában fogok átnyújtani. Egy csomó energiát spórolok ezen.

A mappát a fiú kezébe nyomta, majd megfordult, hogy távozzék.

- Egyébként mit kerestek mind itt? – fordult vissza az ajtóból.

- Hát, Kuwabara meccset nézni jött – kezdte a mesét Urameshi. – Kurama, nos, ő inkább úgy menekült.

- Mi elől? – pislogott értetlenül a Túlvilág ura.

- Nem az a kérdés, mi elől, hanem ki elől – súgta a fülébe kaján hangon a fiú.

- Merthogy?

- Hát az úgy volt… - kezdte vigyorogva, de amint oldalra fordította tekintetét, torkára forrtak a szavak. Kurama a jellegzetes „fasírtot csinálok belőled, ha megnyikkansz" tekintettel szúrta keresztül szerencsétlen detektívet, így nem is csoda, hogy egy időre a némaság átvette az uralmat hangszálai felett.

- Ne… nem érdekes – nyögte ki végül.

- Jaj, nem tudom, mit van úgy oda mindenki ettől a históriától – kotyogott közbe Kuwabara. – Annyi történt, hogy ennek az észlénynek a szomszédja belezúgott, és mindenféle baromsággal nyaggatja, a minap meg Yusukét próbálta rávenni, hogy adja össze őket. Ma reggel is elkapta, emiatt aztán elkésett az egyetemről.

- Na és? – lesett továbbra is nagy szemekkel Koenma.

- Hát a poén a nénike életkorában rejlik – folytatta a fiú, fittyet hányva a mögötte rejlő veszélyre. – Ugyanis elmúlt hatvan éves. Ha jól emlékszem Amerikából települt be az öreglány annak idején.

Na, a herceg erre aztán se köpni, se nyelni nem tudott. Tátott szájjal bámult maga elé, mely elfoglaltságából Urameshi motyogása zökkentette ki.

- Jaj Kuwabara, ugye írtál végrendeletet?

Koenma először Yusukére tekintett, majd mikor a „halálra szánt" háta mögé pillantott, rögtön megértette, miért mondta ezt a fiú. Kurama időközben felállt a fotelból, majd vészjóslóan szikrázó tekintettel a még mindig vigyorgó áldozata mögé lépett. Szerencsétlen pára nem is sejtette, micsoda ballépést követett el az imént, ellentétben a kis uralkodóval, aki inkább idejében elszelelt a helyszínről, nehogy mellékhatásként ő is maradandó károsodást szenvedjen. Ami ezután történt Yusuke lakásán, cseppet sem

mondható normálisnak. Eget rengető dübörgések, tompa puffanások, hátborzongató recsegések és az ezeket követő fájdalmas kiáltások fűszerezték az amúgy békésnek és csendesnek induló péntek délutánt. Végeredményképp Kuwabara ismételten öntudatlanul fetrengett a sarokban, de a külseje most még jó közelítéssel sem hasonlított emberére. Sokkal inkább egy összeturmixolt amőbára.

- Majd ébressz fel, ha magához tért! – dőlt végig a kanapén Kurama, mint aki jól végezte dolgát. – Aztán mehetünk megkeresni Hieit.

- Aha – nyögte ki Yusuke, de még mindig tátott szájjal bámult hol az amőba-Kuwabarára, hol a díványon végignyúlt fiúra, majd a sokk hatására végül ő is leült a popsijára.