2 órával később…

A péntek délutánok minden józan gondolkodású ember számára a legnagyobb áldást jelentik, ami az unalmas, fárasztó, szürke hétköznapok után beköszönthet. Sokan hasonlítják például a frissítő záporhoz, vagy a hosszan tartó borús napok utáni kellemesen langyos napsütéshez. És ez így is van rendjén. De mi van akkor, ha vannak, akik nem a pihenés közeledő szellőjét látják egy ilyen időpontban? Akkor azok nem ép eszűek? Meglehet. De azért ne vonjunk le elhamarkodottan következtetéseket! Csak semmi előítélet! A körülmények sajnos mindig meghatározó szerepet játszanak. De vizsgáljuk csak meg pontosan, miért nem örülnek a péntek délutánnak azok a bizonyos „abnormális" élőlények! Nézzük a külvárosi kerület tizedik háztömbjében tanyázó példányokat! Hát, hogy is mondjam? Volt egy kis felfordulás néhány órával ezelőtt, mely egy „hangyalábfejnyit" felszította az indulatokat.

Kezdjük alapállapotról a dolgokat, a számegyenes origó pontjánál, azaz Yusuke esetével. Nos, ő enyhe sokkhatás alatt üldögélt a parkettán már majdnem két órája. Üres tekintettel bámult maga elé, mint aki nem tudja eldönteni, akar-e filozofálni a történteken, vagy inkább nem bocsátkozik fájdalmas képzetekbe, mely úgyis csak ártalmas az idegrendszerét tekintve. Végül a nem mellett döntött hosszan tartó, néma, magasrendű eszmecsere után önmagával, és végre feltápászkodott a padlószintről. Igen, azt hiszem ez tökéletes viszonyítás a kiindulóponthoz. Ez a tökéletes nulla. Semmi értelmes gondolat, csak a múltban történtek elemzése. Abszolút zéró. De menjünk tovább! Ki is van még jelen ebben a környezetben? Egy alaktalan valami a sarokban? Ja, hát persze, az amőba-Kuwabara! Na jó, ez már mínusz számokba megy át. Számára kifejezetten negatívan alakult ez a pénteki nap, miután kétszer is kiadós verést kapott pletykás természete végett. És végül az utolsó szobában tartózkodó személy… Az ő esete kicsit komplikáltabb. Mert míg látszólag békésen szunyókál, mit sem törődve mások természetellenes viselkedésével, elég nehéz nap áll a háta mögött. Égő helyzetek terhének egész hadát kellett elviselnie, megfűszerezve egy reggeli késéssel, és barátai bárdolatlan, bugyuta vigyorával. Ha a számegyenest most képzeletben átértékeljük hőmérőnek, plusz kétszáznyolcvanhárom fokot olvashatunk le, a higanyszál pedig erősen veri már a kis üveg felső határát.

És a hab a tortán… mindegyikük szenvedését csak tetézi a rájuk váró hosszadalmas és kínkeserves keresgélés negyedik barátjuk után, akit rendszerint olyankor elnyel a föld, majd idióta főnökük lustaságából adódó újabb haszontalan feladat hajkurászása, mely nem több puszta időpocsékolásnál a drága életből, ami normális esetben pihenésre fordítódna. De hát könyörgöm, ki beszélhet itt normális esetről a történtek után?! A ház többi lakója számára sem alakult túl fényesen a kezdetben kecsegtető hétvége. Igaz, nekik „csak" egy Richter-skála szerinti nyolcas erősségű földrengést kellett elviselniük a Kuwabara-turmixolás mellékhatásaként. Az itteni emberek viszont türelmes élőlények, nem kezdtek rögtön anyázni, mert hát mindenkinek jár egy második esély, ugye? A baj csak az volt, hogy ez a földrengés már másodszor ismétlődött meg egyetlen délután leforgása alatt. Bár az előző „mindössze" hét és feles volt. Yusuke lassan teljesen kivergődött kábult állapotából. Már képes volt a gondolkodásra is. Körbetekintett, majd mikor észrevette a még mindig eszméletlenül fetrengő barátját, lemondóan sóhajtott.

- Kellett neked provokálni – motyogta maga elé, mintha attól visszafordíthatná az eseményeket, vagy legalább kicsit befolyásolhatná. – Tudhattad volna, hogy erre megsértődik. Ismerhetnéd már ennyire. De nem. Te mindig jól beletenyerelsz a bajba, aztán meg jössz visnyákolni meg pampogni. Mintha az segítene rajtad.

Hosszú monológja azonban süket fülekre talált minden oldalról. Feladván hát a társalgás utolsó reménysugarát is, ismét kifújta a levegőt tüdejéből. Pillantása most a díványon pihenő fiúra vetült, aki időközben a hasára fordult és a párnahiányt karjával pótolta. Vonásai most simák voltak, arca így még akár angyalinak és ártatlannak is mondható. Azon kevesek viszont, akik elég jól ismerték, láthatták már, milyen a kivételes esetekben, mikor sikerül valakinek igazán felbosszantania. A szobában található két személy már tudta, sőt, egyikük a saját bőrén tapasztalta, mennyire nem jó ujjat húzni egy démonnal. Hamarosan apró neszek hallatszottak a sarokból, melyeket mozgás, majd fájdalmas nyögdécselés kísért. Urameshi unottan pillantott a zaj irányába, aztán már-már lesajnálóan tekintett végig a rengeteg púppal és kék, zöld, valamint lila folttat gazdagon borított testű Kazun. Fejét rázva ciccegett, majd lassan felemelkedett ültéből.

- Életben vagy még? – cukkolta laposra vert barátját. Kuwabara nagy nehezen talpra állította magát, de egyelőre szüksége volt a fal nyújtotta biztos támaszra, ugyanis még mindig szédült a feje körül keringő, postaládába szorult kis szárnyas cicák eszeveszett körözése végett. Pár perc elmúltával sikerült olyan állapotba jutnia, hogy képes volt megszólalni.

- Mi a rosseb történt már megint? – morogta fájó állkapcsát próbálván visszaállítani eredeti helyzetébe, amitől kicsit furcsán ejtette a szavakat.

- Semmi különös – volt vállat Yusuke. – Csak megint ki lettél ütve.

- Hogy mi?! – háborodott fel Kuwabara öklét rázva, de ebben a pillanatban el is hallgatott, ugyanis meglátta saját tükörképét az ablak üvegében, és enyhén szólva elborzadt önmagától. Gondosan felzselézett és beállított frizurája most ellaposodva hajlott feje bal felére, elég eldeformálódott alakot kölcsönözve így buksijának. És ha ez nem lett volna elég, az ütésektől úgy elkábult, hogy fektében még a nyála is kifolyt, undok, ragacsos érzést hagyva maga után az arcán. Grimaszolva törölte le a sűrű folyadékot, majd megpróbált „értelmes fejet" varázsolni a jelenlegi idétlen helyett.

- Ezt még nagyon megbánja az a vadállat! – csikorgatta a fogait fésülködés közben. – Úgy megverem, hogy a plasztikai sebészek sem fogják tudni helyreállítani azt a csinos kis pofikáját!

- Csak vigyázz, nehogy fordítva süljön el az ágyú! – figyelmeztette egy kaján vigyor kíséretében a szellemdetektív.

- Na majd várd ki a végét! – fogadkozott nagy lelkesen barátja.

- Egymillió rongyban mernék fogadni, hogy megint falra kent fasírtot csinál belőled! – gúnyolódott Urameshi.

- Az nem olyan biztos!

- Mondod te. Két csúfos vereség után.

Kuwabara erre sértődötten húzta fel az orrát, és elfordította a fejét. Yusuke felhagyott a fiú idegesítésével, végül is elég sok szenvedés van még kilátásban számukra. Helyette a kanapé felé indult, hogy felébressze a rajta fekvő Kuramát.

- Behalok! – horkant fel Kazu. – Ez még képes itt húzni a lóbőrt miután így elfuserálták a hétvégénket!

- Biztos a szomszédja fárasztotta le így – kúszott egy gonoszkás vigyor Urameshi arcára.

- Felébreszthetem? – kérdezte bosszúszomjas hangsúllyal barátja.

- Nem tartom jó ötletnek. Mondom, nagyon agresszív ma.

- Akkor rajzolhatok rá?

- A maradék ép testrészedet is darabokra akarod veretni vele? – nézett rá lemondóan a szellemdetektív.

- Ugyan már! – legyintett a fiú, miközben felkapott egy filcet az asztalról. – Észre sem fogja venni.

Azzal megindult a rókadémon felé az íróeszközzel a kezében. Yusuke már meg sem próbálta lebeszélni, úgysem sikerült volna neki. Kazu rendíthetetlenül közeledett az alvó Kurama felé. A nagy összpontosításban még nyelve hegyét is kidugta a szája sarkában.

Mikor azonban a filc hegye éppen elérte volna az „áldozat" arcbőrét, egy kéz hihetetlen sebességgel megállásra késztette. Ujjak fonódtak vaskeményen csuklójára, majd egy fenyegető hang következett.

- Nem kellene, ha még életben akarsz maradni!

Kuwabara hiába próbált szabadulni, képtelen volt.

- A nyelvedet meg húzd vissza, azt ajánlom, mert ha összenyálazol, kitépem és megetetem veled! – folytatta a hideg hang. A fiú kétségbeesetten pillantott le az ágyon fekvő démonra, aki még csak a szemét sem nyitotta ki. Hogy honnan érezte meg a közelítő veszélyt, örök rejtély marad Kazu számára. Mindenesetre jobbnak látta, ha kivételesen nem kezd el kötözködni a rókával, már csak a további testi és lelki sérülések elkerülése végett sem.

- Oké, leszálltam rólad – jelentette ki megadóan. Kurama erre elengedte a csuklóját, melyet rögtön utána nyugtató masszírozásnak vetett alá, ezzel serkentve elakadt vérkeringését a végtagban. Amint a kedélyek elcsitultak, Yusuke is bevonta magát a társalgásba.

- Ezek szerint fegyverszünet van, mindenki eszméletére tért, szóval mehetünk feltúrni a világot Hiei után, aztán még jobban elcseszni a hétvégénket.