Pár perccel később Yusuke házának ajtaja kivágódott, melyben nem kis szerep jutott annak, hogy a fiú erőteljesen belerúgott feszültség-levezetés gyanánt, és a falnak csapódott, ahonnan aztán hangos koppanást követően nagy sebességgel pattant vissza, orrba vágva az előreszökkenő Kuwabarát, akiben kicsit túltermelődött az adrenalin az elsőnek való kijutás versenye végett. A szerencsétlen áldozat a kemény fával való igencsak fájdalmas frontális ütközést követően megtántorodott, majd a hátsó felén landolva ismét egy nem éppen kényelmes, kérges cellulózból készült anyaggal találkoztak puha sejtjei, így most már nem csak felül, de alul is saját irháján érezte a szilárd felület „érintése" okozta kellemetlen érzés kialakulását. Első reakciója egy fájdalmas nyüszítés volt, melyet rögtön felváltott az értetlen, bamba ábrázat, hogy mi is történt vele valójában, mivel a dolgokból nem sok mindent fogott fel, aztán az események rekonstruálása után egy szaftos káromkodás hagyta el ajkait, mely szinte már szemmel látható, fekete szurokfoltot ejtett a szépséges, napsütés borította vidéken.
- Héj, Urameshi! – pillantott hátra esztelenül vihogó barátjára tanácstalan ábrázattal. – Nekem jött az ajtód! Nem tudom, az utóbbi időben mennyire nőtt meg az intelligenciájuk, de kétlem, hogy erre képessé váltak volna. Akkor most mi van?
- Semmi – válaszolt a szellemdetektív helyett Kurama, ugyanis ő most épp beszédre képtelen állapotban volt a nevetés okozta levegőhiány tökéletesen azonosítható tünete miatt.
- Mi az, hogy semmi?! – tekintett fel vicsorogva a sértett. – Épp most zúzták darabokra az orrocskámat és a seggcsontomat! Ez neked semmi?!
- Pontosan – érkezett a kegyetlenül közömbös kijelentés. – Ha egyszer valakinek csak annyi esze van, és képes nekimenni az ajtónak, akkor azzal nem kell foglalkozni.
Kazunak még morogni sem maradt ideje, mivel Yusuke a hirtelen rátörő nevetőgörcs miatt megtántorodott, így kénytelen volt egyik lábát előrébb helyezni, csakhogy elseggelt barátja továbbra is a földön csücsült előtte, ezért egyszerűen rálépett a kezére. Na erre Kuwabara akkorát visított, hogy még a szellemdetektív is ugrott egyet ijedtében, azonban ezen mozdulata csúnya végeredményt produkált, melyben szerepet kapott Yusuke orra fikázása is, majd lapos tepsi módjára terült szét, félig haverját küldve át két dimenzióba, félig pedig a betonon.
- Atya Úristen! – fogta a fejét Kurama. – Hova kerültem én?! Csupa bolond vesz körül.
- Majd megmutatom én neked, ki a bolond! – kaffogott Kuwabara az épp feltápászkodó Urameshi alól, öklét rázva a rókadémon felé. – Még úgyis van egy lerendezetlen számlánk! És miután megfizettem neked a verésekért, ezüst tálcán foglak átnyújtani a szomszédodnak!
- Fogd be te csökevényes agyú, és próbálj már meg az evolúciónak megfelelően két lábra vergődni! – mordult fel a fiú. – Vagy talán te visszafelé fejlődsz?
Na ezzel aztán érzékeny pontot talált el Kazu mérhetetlenül magas és fénylő önbecsülési falán. Sértődötten állt fel a földről, majd szó nélkül indult útnak az utca felé.
- Nem gondolod, hogy túl messzire mentél? – kérdezte a szellemdetektív, miután ő is sikeresen talpra kecmergett. – Ez egy kicsit kemény volt azért.
- Szerinted én a kegyességemről váltam hírhedté, Yusuke?
- A múltadban nem. De te már új életet kezdtél – nézett bizonytalanul barátjára Yusuke.
- Én egy démon vagyok és az is maradok. Ezt ne feledd! Amit az idegeneknek mutatok, csak egy álarc.
- Nem igaz! Talán nem mindig, de ott van benned az az oldalad, amit kívülre helyezel!
Kurama nem szólt többet. A közeli parkhoz vezető úton végig a hallgatás titokzatosságába burkolózott. A séta további része néma csendben telt, ami, valljuk be, nagy ritkaság számba megy az Urameshi csapat esetében. Kuwabara továbbra is puffogott a szellemi képességeire vonatkozó legutóbbi megjegyzéseken, és, mivel a rókadémon sem volt hajlandó hallatni a hangját, Yusuke teljes mértékben társalkodó partner nélkül maradt. A kis fás terület nem volt messze, de annál nagyobb volt. Fél órás fárasztó rohangálást követően fel és alá, mind egyként ültek le egy törzs mellé. Hieit persze nem találták meg, sőt, még csak ott jártának nyomára sem bukkantak. Ilyen kutatási eredmények mellett nem volt csoda elkeseredésük, valamint feszültségük. Ráadásul az éhség okozta savtúltengés gyomrukban sem javított amúgy sem rózsás hangulatukon.
- Kilyukad a hasam! – panaszkodott Kuwabara. – Menjünk inkább haza!
- Rossz ötlet – szavazta le azonnal Kurama. – Koenma pattogni fog.
- Ki a jó büdös fenét érdekel?! – háborodott fel Kazu. – Majd leütöm, és akkor elhallgat!
- Szintén rossz ötlet. De persze ha…
- Neked soha nem jó semmi?!
- Lenne egy megoldás – vette halkabbra a hangját Kurama, hogy Kazunak közelebb kellett hajolnia hozzá. – Megtaláljuk Hieit, és ha szerencsénk van, nem lesz kedve az egészhez. Elvisszük a Törpéhez, hogy győzze meg ő a küldetés teljesítéséről, mert mi nem tudtuk, amire biztos kiakad, így végső soron kiiktatja nekünk a Koenma nevezetű anomáliát, ezzel elvégzi a piszkos munkát.
- Hogy te milyen számító vagy?! – méltatlankodott Yusuke.
- Talán igazad van. De ennek ellenére te is támogatod az ötletet, ugye? – szúrta le kegyetlenül barátját. – Nem kell válaszolnod. Úgyis tudom.
- Na jó, akkor induljunk! – pattant fel Kuwi. Kitrappoltak a városból a közeli ritkás erdőbe, ugyanis Kurama szerint ez még az a hely, ahol Hiei előfordulhat. Hamarosan el is értek egy enyhén szólva érdekes helyre. Két közelebbi fa közt egy vászondarab feszült, valószínűleg függőágyként funkcionálva. Az ágakról különböző tárgyak, friss állattetemek és növények lógtak lefelé, elérhetetlenné téve az erdő kis tolvajai számára.
- Na igen – nézett körbe a rókadémon. – A telephelyét már megtaláltuk. Most pedig várunk.
- Mi?! – kezdett megint ordítani Kuwabara hisztérikus hangon. – Az éhhalál küszöbén állok már!
- Nem kell soká várni – nyugtatta meg barátja. – De persze ha nem bírod, addig is, itt egy kis csemege – lóbált meg egy madártetemet a fiú orra előtt, mire az undorodva grimaszolt egy sort. Ebben a pillanatban hangokat hallottak a közeli bokorcsoport felől, majd a dobogást követően feltűnt egy gyorsan közeledő alak. Ránézésre valamiféle nagy, kétlábú állatnak tűnt, mely testalkatilag feltűnően hasonlít a madarakhoz. És nem is tévedtek. Mikor elég közel ért, láthatóvá vált, mi is az valójában. Egy strucc volt, melynek hátán egy fekete ruhás alak trónolt. Gyalogkakukk módjára száguldott a kis ösvényen, miközben „lovasa" vad harci kiáltásokat hallatott.
- Betolakodók! – rikkantotta a közeledő, de amint megpillantotta, kik is érkeztek hozzá valójában, rögtön lefékezett.
- Hát ti mi célból vándoroltatok táborhelyemre? – kezdte a faggatózást, elég érdekes pofákat vágva hozzá, de mindez fel sem vehette a versenyt Yusukéék arckifejezésével, melyet a hirtelen felbukkanó, struccon lovagló barátjuk varázsolt rájuk.
- Ez meg… - kezdte Kuwabara, de szavakkal egyszerűen képtelen volt kifejezni az elméjében dúló gondolatok háborúját. – Mi ez az… izé? – mutogatott a futómadár felé.
- Strucc, te agytengelyferdüléses – világosította fel szerény tudású barátját Yusuke. – De honnan van? – fordult a tűzdémon felé, majd vonásaira kiült a megvilágosodás fénye.
- Hiei – kezdte enyhe megrovással hangjában. – Te megint megfújtad az állatkerti állományt?
- Megfújni? – kérdezett vissza az érintett kerek szemekkel bámulva.
- Úgy értette, elloptad – magyarázta el a fogalom jelentését Kurama. Hieinek persze a jelenkori szleng nyelvjárás még teljesen új volt, hiszen élete nagy részét démonok közt töltötte, akik bizony a mai napig is azt a nyelvhasználatot veszik igénybe, amit az emberek kb. ötszáz éve beszéltek, így ő is gyakran használ olyan szavakat, és mondatrészeket, melyek rég kihaltak már. Érthető hát, hogy még nem igazán mozog otthonosan az új kifejezésekben, de az idő múlásával egyre többet tanult meg, és ki tudja, miért, de a káromkodásokat szinte azonnal megjegyezte, aztán előszeretettel használta is.
- Kikérem magamnak, én nem vagyok tolvaj! – pattogott az alacsony termetű démon. – Szerencsétlen állat egy furcsa tömlöcbe volt bezárva és szégyenszemre mutogatták másoknak. Így hát segítettem neki megszökni, hiszen semmiféle törvénysértést nem követett el. Na meg aztán valamiért egy ló sincs ezen az istenverte környéken. Csak azok a nagy, fémből készült söröshordók és mosogatótégelyek, amik ráadásul fekete füstöt fújnak, és úgy ordítanak, akár egy sakál.
- Segítettél ám a nagy lótúrót! – röhögött Kazu. – Egyszerűen lenyúltad az állatkerttől és most vízi-dilist játszol vele.
- Elhallgass, vagy üstökön ragadlak! – kelt ki magából Hiei.
- Mit jelent az, hogy „üstökön ragad"? – kérdezte ártatlan arccal Yusuke.
- Elkap téged, és a hajadnál fogva kezd ráncigálni – magyarázta a rókadémon. – Figyelj Hiei! – fordult az érintett felé, mire az odakapta pillantását. – Koenmának van egy küldetése számunkra.
- Mi?! – volt az első reakciója. – Hétvégén nem dolgozom!
- Na ezt bezzeg megtanulta! – piszkálódott Kuwabara, mire kapott egy taslit a tűzdémontól.
- Teljes mértékben igazad van Hiei – vette elejét a további verekedésnek Kurama. – Elmegyünk hozzá, és akkor jól kioszthatod, sőt, el is verheted. Na?
- Legyen, ahogy akarod, Angyalarcú Démon – egyezett bele lelkesen.
- Ne szólíts már így! Tudod, mennyire idegesít.
- Persze – vont vállat a fiú. – Mit gondolsz, miért teszem?
- Bosszantsd ám a jó öreg nénikédet! – morogta a rókadémon, mire Hiei arcára egy sanda vigyor kúszott, aztán Koenma rezidenciája felé vették az irányt, fellebbezni a jogtalanul kivetett feladat végett.