Koenma szokásos, rettentően unalmas és monoton munkáját művelte az irodájában, melyet szerinte még egy alacsony szellemi képességekkel rendelkező Homo Habilis is el tudott volna végezni. Papír… pecsét, papír… pecsét, papír… pecsét a végtelenbe menőkig. Lehet, tényleg elég lett volna az említett élőlény értelme ehhez a feladathoz, bár hagy némi kétséget. Például hogyan magyaráznánk el neki a sorrendet? Mert a végén még az iratokat kezdené el mártogatni a pecsételős tintába. És az feltehetőleg nem volna jó. Így hát sajna Koenmára hárult ez a „megtisztelő" elfoglaltság. Már nem is hisztizett miatta, rég beletörődött keserű sorsába. Annyira belemerült a pecsételésbe, hogy észre sem vette az ajtó túloldaláról beszűrődő lépteket és hangos szóváltásokat. A fafelületen hangzott dörömbölés után eszmélt csak fel, melyet a ráverődő öklök idéztek elő. Yusuke ugyanis radikális lépésre szánta el magát, és két kézzel kezdte el verni szerencsétlen bejáratot, mely ráadásul a legkevésbé volt felelős elbaziliszkuszolt hétvégéjükért, ezen felül nemrég került rekonstruálásra a Botan okozta súlyos károk után. A kis herceg feltekintett a papírkupacok közül, amik mögül ki sem látszott, majd félretolta az oszlopokba rendezett kötegeket. Az ajtó előtt állók közben sikeresen elérték annak kitárulását, így most az elöl álló, azaz a szellemdetektív, kicsit botladozva és tántorogva, míg a többiek egymást legázolva nyomakodtak be a nyíláson. Koenma először pislantott három nagyot, hogy meggyőződjön róla, biztosan igaz, amit lát, nem csupán hallucináció, aztán, mikor elkönyvelte ébrenlétét, idegesen pattant fel megszokott kis foteljából.

- Mi a rohadt életet kerestek még mindig itt?! – kelt ki magából fület próbára tevő frekvencián ordítva.

- Az úgy volt… - lépett elő Kurama, mire a kis uralkodó ráemelte dühödt tekintetét. –… hogy megtaláltuk Hieit, de nekünk nem volt hajlandó kötélnek állni a küldetést illetően.

- És erre idesóztátok a nyakamba?! – váltott hisztérikus hangnemre Koenma.

- Héj Töki, nekünk sem fekszik ám az agyalágyult ötleted! – szólt közbe Yusuke. – Hieinek igaza van.

- Befogod a pofád Yusuke Urameshi, vagy nem kapsz fizetést tíz éven keresztül!

- Na, majd adok én neked! – vesztette el türelmét a szellemdetektív. – A múlt havival is lógsz még!

- Megkapod, ha rászolgáltál! Addig egy koszos zsebkendőt sem adok!

- Te zsarolsz minket?! – vicsorgott Kuwabara. – Hát jó! Nem dolgozunk, csak ha fizetésemelést adsz!

- Majd adok én neked olyat, hogy a két füled háromfelé fog állni! – pattogott eszelősen a kis uralkodó.

- Ne ordíts már, vagy pelenkát húzok a fejedbe! – fogta a fülét Yusuke, mivel a vitatkozó felek hangereje, különösen Koenmáé, immáron meghaladta lassan a százhúsz decibelt. Nem is értette igazán, egy ilyen kis torok, hogy képes ekkora hangerőt produkálni. Talán beépített mikrofont használ?

- Húzz a sajátodba! – vetette oda foghegyről a sértett személy.

- Fogjátok már be, a kurva életbe! – dörrent a rókadémon hangja. – Eszement, kékseggű nikkelbolhák!

- Hogy mi…? – kezdett vörösödni a méregtől Kazu feje, de befejezni nem volt ideje, ugyanis Hiei szemfényvesztő gyorsasággal termett mellette, majd kardpengéjének hideg érintésével bírta rá a hallgatásra a fiút.

- Na végre! – sóhajtott Kurama. – Kösz Hiei.

- Azért ne öljétek meg egymást! – szólt oda Yusuke. A hirtelen beálló csendet ügyesen kihasználva, Koenma magához ragadta a szót.

- Nos, ha jól sejtem fellebbezni jöttetek hozzám – kezdte diplomatikusan, mire bólintás volt a válasz. – Ez esetben üzletet ajánlok. Foglaljatok helyet! – intett a felsorakoztatott székek irányába, mire a csapat leült. – Hiei, te kapsz tőlem ajándékba egy lovat, ha elvégzed ezt az apró munkát.

Ezzel aztán végleg elvágta a viták lehetőségét is. A tűzdémon minden vágya egy, az ő szavaival élve „közlekedésre alkalmas jószág" volt, így hát minden további nélkül belement az üzletbe. Mielőtt a többiek visszaterelhették volna az ábrándos képű démont a valóságba, a kis herceg folytatta.

- Yusuke, téged nem árullak be anyádnál, hogy a múlt héten úgy berúgtál, mint a szemét és a fél várost végighánytad.

- Honnan tudod?! – fakadt ki ijedten a fiú. Azon eset óta minden éjjel rémálma volt, mi lesz, ha anyja megtudja, milyen állapotba került egyetlen „kicsi" fia. Nem mintha ő nem inna, de Yusukének mindig is tiltotta.

- Mondtam, én mindent tudok – válaszolt diadalittasan Koenma. Ezzel elkönyvelhette magának a második bástya bevételét. A szellemdetektív duzzogva fordult el tőle. Kuwabara megunta az egyoldalú küzdelmet, és boldogsághormon-termelés végett elővett egy szál cigit, majd rágyújtott. Ehhez kiegészítőnek feltette kerek napszemüvegét, így erős hasonlóságot mutatott egy gengszterhez. Megkönnyebbülve fújta ki a füstöt, mire a kis uralkodó hirtelen odakapta tekintetét.

- Kuwabara! Hányszor kell még elmondanom, hogy itt tilos a dohányzás?! – üvöltött az asztalon áthajolva, aminek következtében a fiú száját elhagyó füstfelhő egyenesen méregtől vörösre színeződött arcába csapódott. Ettől aztán szegény Koenma kegyetlen fuldoklásba és köhécselésbe kezdett, aztán mikor légútjaiból kitisztult a káros hatású anyag, vicsorogva meredt az előtte ülő Kazura, aki továbbra is halálosan nyugodt és laza testtartásban pöffeszkedett a székben. Se külsőre, se belsőre nem zavartatta magát, hogy esetleg mások nem örülnek pöfékelésének.

- Jól van, na! – kiáltott vissza flegmán, majd egy irigylésre méltóan ügyes nyelvmozdulattal szájüregébe pöckölte az égő csikket, amit azonnal le is nyelt egészben. Megkönnyebbülten öltötte ki a nyelvét, és még mélyebbre feküdt el az ülőalkalmatosságban.

- Na, ha már nálad tartunk – kezdte ördögi vigyorral Koenma. – Ha szó nélkül végzed el a feladatot, nem mondom meg a nővérednek, hogy amíg ő dolgozott, te titokban pornófilmet néztél otthon suli helyett.

- Ez nem ér! – pampogott az érintett, miközben karóegyenes ültébe vágta magát. – Mi közöd az én magánéletemhez?! Hogy gondolod, hogy leselkedsz utánunk?

- Én nem leselkedtem – vigyorgott álszenten a herceg.

- Na persze! – horkantott Kurama. – Ahhoz képes feltűnően sokat tudsz. Különben meg, az igazat megvallva, én is Yusukéékkel értek egyet.

- Áh, szóval te is. Ez árulás, uraim! – állt fel foteljából az uralkodó.

- Árulás a francokat! – vetette oda a rókadémon. – Csupán kiállunk a jogainkért.

- Proletárok! – acsargott tovább Koenma.

- Vigyázz, mit beszélsz, mert könnyen lehet, hogy a nyelvedet és a szemedet az orrüregedben találod holnapra egy izzó piszkavas kíséretében! – sötétedett el a fiú tekintete, azzal felállt, majd elindult kifelé. – Keress más balfácánt, aki a hülyeségeid után lohol! Én kiszálltam.

- Megállj Kurama! – kiáltott utána a herceg. – Neked még nem mondtam el az ajánlatom. Ha belemész ebbe a feladatba, és szó nélkül teszed, amit kell, nem adom oda a lakáskulcsaidat az eszement szomszédasszonyodnak.

Ezzel végleg eldőlt a csata kimenetele. Az utolsó védőbástya is elesett, miután az „ellenség" galád módon a leggyengébb pontot vette célba, és aláaknázta. A rókadémon megfordult, hogy vessen még egy gyűlölködő pillantást főnökére, aztán az ellenállás szikrája is kihunyt tekintetéből. Ezzel mindenkit behódolásra kényszerített, tehát nem volt miért tovább maradniuk. Elindultak hát kifelé, hogy minél előbb túlessenek a kellemetlenségeken. Már az utcán sétáltak, mikor Yusuke búskomoran megszólalt.

- Hát ez nem jött össze.

- Nem bizony – helyeselt Kurama, miközben a még mindig ábrándos képű Hieire tekintett. – Koenma jól eltalálta a sebezhető pontjainkat.

- Hogy honnan tudta? – sápítozott a detektív. – Én ezt nem értem.

- Én sem – sóhajtott Kazu. Lemondóan pillantott az utca vége felé, majd pár házzal odébb megpillantott valamit, ami mosolyt csalt arcára.

- Te meg mit vigyorogsz? – nézett rá rosszallóan Yusuke.

- Nézd csak, ki van ott! – mutatott a megfelelő irányba a fiú, mire a többiek is követték tekintetükkel. Az egyik ház kapuján épp kilépett egy öregasszony. Kuramában még az ütőér is megállt egy pillanatra, ahogy felismerte az alakot.

- A rohadt életbe már! – szitkozódott tehetetlen dühében. – Ez valamiféle szaglóberendezés birtokában van, hogy mindig akkor tűnik fel a színen, amikor én is?

- Ez a szerelem ereje! – gúnyolódott Kuwabara.

- Fogd be, vagy darált húst csinálok belőled! – fenyegetőzött barátja, de rögtön el is hallgatott, mivel meghallotta a számára oly irritáló hangot.

- Na végre visszajöttél! – hangzott az öregasszony éles hangja.

- Basszus és még észre is vesz! – morgott a rókadémon. Szomszédja közeledésére azonban felöltötte a jól nevelt fiú álarcát, és mosolyt erőltetett, bár az kissé kínosra sikeredett.

- Jó napot Miss Mazie! – köszönt illedelmesen. A néni, kora ellenére egész jól tartotta magát. Egy tíz évet akár le is tagadhatott volna, olyan fürgén közlekedett. Szemei élénken csillogtak, testtartása kifejezetten elegáns volt. Csak egy probléma adódott vele: kicsit szelektív hallással rendelkezett, ami azt jelentette, hogy általában nagyot hall, csak Kuramát képes messziről kiszúrni a hangja alapján.

- Hol császkáltál? – kezdte faggatni szegény rókadémont, aki hirtelen azt sem tudta, mit feleljen. – Az utóbbi időben gyakran mész el itthonról.

- Hát… én… csak a barátaimnál voltam – próbált improvizálni, majd egy jól irányzott hátbavágással Yusukééket állította maga elé.

- Áh, szóval a barátaid – vetette alá mindentlátó vizslatásnak a fiúkat szemüvege mögül, mely legalább ötszörös méretére nagyította szemeit, akik erre szobormerevvé váltak, és várták a kínzás végét. – Remek! – örvendezett Miss Mazie. – Akkor már vannak tanúk.

- Bo… bocsánat, de… de milyen tanúk? – kérdezte zavartan Yusuke.

- Hát esküvőre! – vágta rá az asszony, mire mindenki egy fanyar fintort vágott.

- Nekem most el kell mennem – igyekezett kivágni magát a kutyaszorítóból Kurama.

- Nem mehetsz el! Nem hagyhatsz itt megint egyedül! – csimpaszkodott a karjába alacsony termetű szomszédja.

- Miss Mazie, kérem… engedjen el!

- De még nem vettél el feleségül! – sipított az asszony.

- Hisz én még csak húsz éves múltam! – kiáltott elkeseredetten a fiú. – Ezt nem gondolhatja komolyan!

- Határok nem léteznek! – érvelt Miss Mazie.

- Az előbb még sietett valahová – váltott stratégiát a rókadémon.

- Jaj, igaz is! – kapott észbe. – Bezár a posta és nekem feltétlenül fel kell adnom ezeket! Köszönöm édesem!

Azzal el is rohant az utca vége felé. Kurama még grimaszolt pár percig, míg hallótávolságon kívül nem tudta az öregasszonyt, majd fújtatva szitkozódni kezdett.

- Hogy nincs jobb dolga, mint engem csesztetni! Mintha Koenma nem lenne elég nagy púp a hátamon. Erre még jön ez az eszeficamodott bányarém is!

- Hát, már értem, miért vagy rá annyira kiakadva – bámult Miss Mazie után üres tekintettel Yusuke.

- Ki volt ez a némber? – tette fel ártatlanul a kérdést Hiei.

- Ne akard tudni! – vágta el a hosszú, kínos mesélés elejét a rókadémon, majd tovább indult, a többiek pedig követték.