Alig mentek azonban egy saroknyit, Miss Mazie hangja ismételten felcsengett mögöttük. Az éles, sipító kiabálás kis híján mindannyiuk dobhártyájára varázsolt egy aprócska szakadást. Mintha Koenma hangfrekvenciája nem készítette volna ki az imént hallókészüléküket eléggé, erre még jött ez az úgynevezett bányarém is.

- Állj csak meg, édesem! – rikoltott az eliszkolni igyekvő csapat után, mire kelletlenül bár, de abban a pózban merevedtek szoborrá, melyben épp utolérte őket a „végzetes hang". Kurama fájdalmasan grimaszolt egy sort, és magában a világ összes átkát rászórta buggyant szomszédjára, minden felmenőjével együtt, majd lassan megfordult, időt hagyva magának a már jól megszokott álarc felöltéséhez.

- Miss Mazie, bezár a posta! – próbálkozott az imént jól bevált taktikával.

- Áh, ráér az holnap is! – legyintett a vénasszony. – Csak egy nappal érkezik meg később.

- Nekem viszont sietnem kéne – kísérelte meg a hátrálást a rókadémon, de szomszédja mindig közelebb lépett hozzá. Yusukééknek még akár komikus is lehetett volna a helyzet, amint a hírhedt démon egy idős nénike elől próbál elmenekülni, de ő valahogy mindig sarokba szorítja, ha nem álltak volna ők is a célkeresztben. Így inkább némán, óvatosan araszoltak barátjuk mögé, nehogy véletlenül Miss Mazienek eszébe jusson rájuk vetni magát. Rájöttek azonban, hogy ez nem a legmegfelelőbb hely biztonsági szempontból, ugyanis ha Kuramát esetleg „támadás" érné, ők kerülnének a céltábla ötven pontos, vörös mezőjébe, ezért néma megbeszélést és kézjeleket követően igyekeztek kikerülni az öregasszony látószögéből. Amint elértek egy viszonylag védettnek minősíthető helyet a „vadász" mögött, kárörvendő kíváncsisággal várták az események további bonyolódását.

- Dehogy mész el! – sipított az alacsony termetű néni, mozgási koordinátáit a rókadémon pozíciójához irigylésre méltóan közel igazítva. A fiú azonban, szerencséjére, elég fürge volt, és gyorsan vágott az esze, így egy alig feltűnő kitérő manővert írt le, megmenekülvén a hirtelen rohamtól.

- De Miss Mazie, félbe vagyok egy nagyon fontos dologgal, amit muszáj befejeznem.

- Mi lehet fontosabb nálam?! – kiáltott ironikusan az öregasszony, minden kétséget kizáró és kegyetlenül eltipró hangsúllyal. „Ahj, ha tudnád, mennyi minden van, ami fontosabb!" morgott magában Kurama. „Inkább mennék a Pokolba fűtőanyagnak, minthogy hozzád száz méternél közelebb merészkedjek!"

- Hát… készülnöm kellene jövő hétre – nyögte ki végső kétségbeesésében. Nem hitte, hogy ezzel meggyőzné szomszédját távozásának szükségességéről, ezt csak amolyan „nincs vesztenivalóm" alapon mondta, mégis, az idős hölgy arcán valamiféle megértés és helyeslés tűnt fel.

- Na, igen, a tanulás fontos – állapította meg Miss Mazie. Kuramának sem kellett több, kapva kapott az alkalmon, és most már profi színészként adta elő rögtönzött darabját.

- Egyetértek önnel. Egy pillanatra sem szabad hanyagolni az ilyen ügyeket, mert mire kettőt pislant az ember, már meg is fizetett figyelmének lankadásáért. Muszáj keményen tanulnom, különben semmi perc alatt kivágnak az egyetemről. És akkor nekem lőttek.

- Na, jól van, menjél csak! – intett az öregasszony. – De még mielőtt elmerülnél a munkában…

A néni szeme ravaszul felcsillant, mely változás mögött a rókadémon csak rosszat sejtett. Összeszorult gyomorral függesztette tekintetét szomszédjára, de ő egyelőre csak mosolygott, melytől szigorú vonásai groteszk formát öltöttek. Kacéran füle mögé tűrte egyik szürkés-fehéres tincsét, mely kiszabadult a szoros konty és a hajháló fogságából, majd közelebb lépett a fiúhoz.

- …szeretnék valamit mondani neked. De hajolj közelebb, ez titok!

Kurama engedelmesen lehajolt szomszédjához, mire az a fülébe suttogott, de még véletlenül sem elég halkan ahhoz, hogy Yusukéék ne hallják.

- Légy a vendégem vacsorára, és maradj itt velem éjszakára!

A rókadémon erre úgy reagált, mintha hirtelen egy mínusz kétszáznegyven fokos hőmérsékletű nitrogénnel megtöltött kamrába zárták volna. Jéggé dermedve állt néhány pillanatig, azt sem tudván, kicsoda, hol van, és kik ezek a fura alakok körülötte. Miss Mazie ki is használta ezt a fajta leblokkolást, majd még közelebb hajolván, egy rendkívül gyors szájra puszival csókot lopott a ledöbbent fiútól, mire ő feleszmélt kábulatából, és úgy ugrott hátra, mintha villanypásztor-lasszót dobtak volna a nyakába. Eszeveszett tempóban igyekezett megfordulni, melynek eredményeképp kis híján orra vágódott a saját lábában, aztán eliszkolt az ellenkező irányba, barátaival a nyomában. Szomszédja persze nem adta fel egykönnyen, így utánuk iramodott.

- Várj, még meg sem kérdeztem a kedvenc ételedet! – kiáltott a menekülő csapat irányába, de ők csak loholtak tovább, hogy mielőbb eltűnhessenek az elmebántalmakkal sújtott vénasszony elől. – Héj, várj! Nem is tudtam, hogy ilyen félénk természetű vagy! – ordibált át a fél utcán Miss Mazie. – Mindig ilyen? – intézte kérdését most a rókadémon barátainak, de ők nemhogy nem válaszoltak, még gyorsabban kotródtak el a helyszínről. Mikor végre elérték Yusuke menedéket nyújtó házát a fél városon történő átszáguldás után, mind kimerülten ültek le a földre.

- Yusuke! Whiskyt! – kiáltott lihegve Kurama, miközben igyekezett kifújni magát, és szívfrekvenciáját a normálra visszaállítani, csakhogy ez ilyen stresszes állapotban szinte lehetetlen küldetésnek bizonyult.

- Igenis! – rohant el a szellemdetektív a hűtőhöz, melyből egy áttetsző üveget vett elő. Fogaival lepattintotta a fedőt, majd elkezdte magába dönteni a benne levő fent említett folyadékot.

- Nem neked, te nyomorult, hanem nekem! – ugrott oda a rókadémon, és már ki is vette a fiú kezéből a palackot, aztán istenesen megnyakalta. Egyetlen húzásra bevedelte a felét, hogy megkönnyebbülten ülhessen le a fotelba. – Na, így már jobb – dőlt hátra az ülőalkalmatosságban. Mindezek után Kuwabara kaparintotta meg a whiskys üveget, majd Hiei minden elorozási kísérlete ellenére megitta a fennmaradó részt, és nyelvét, szokásához híven, elégedetten kilógatva csüccsent le hátsó fertályára.

- Azt a kurva életbe már! Miféle modorra vall, hogy egy vendégségben vagyon lovagrendbélit nem kínáltok itallal?! – pattogott a tűzdémon, miután rájött, az üveg, melyet nagy nehezen kicsavart Kazu karmai közül, immáron üresen ásított.

- Tudod Hiei, elég furán hangzik, ahogy azt az ősrégi nyelvhasználatot ötvözöd a káromkodásokkal – jegyezte meg barátjára tekintve Yusuke, mire az sértődötten fordult el tőle.

- Ez a nyanya aztán nem szívbajos – szólalt meg Kuwabara Miss Maziere utalva.

- Ja – bólogatott hevesen a szellemdetektív. – Jól letámadott téged, Kurama – pillantott most a rókadémon felé, de csak egy haragos tekintetet kapott válaszként.

- Le lehet szállni rólam! – mordult fel miután Kuwabara elkezdett vigyorogni.

- De tényleg, nem is mondtad, hogy már ilyen előrehaladott a dolog kettőtök közt! – piszkálódott tovább Kazu. Kurama már kezdett igazán méregbe gurulni, szinte látható volt a fekete füst, melyet kifújt dühében, akár egy tűzokádó fenevad.

- Na, igen – folytatta Yusuke. – Először ez a vacsora dolog, majd az ott éjszakázás, végül, hogy szájon csókol téged! Ez a nyanyus nem viccel.

- Beléd zúgott, mint vadló a szakadékba! – vihogott tovább Kuwabara.

- Na meg az, hogy félénk természetű vagy! Hogy honnan szedte?

- Biztos nem mondott volna ilyet, ha látta volna, múltkor, ahogy hanyatt döntötted azt az évfolyamtársnődet! – vágta hátba barátját Kazu.

- Mintha nem tudnád, hogy véletlen volt – morgott vissza Kurama. – Egyáltalán nem döntöttem hanyatt, csak elbotlottam Yusuke cipőjében, amit ez a hibbant barom már megint a szoba közepén rúgott le, és véletlenül ráestem szegény lányra.

- Hiszi a piszi! – kacagott esztelenül a szellemdetektív. – Akkor nem vörösödtetek volna mindketten, mint a „nagyi érett cseresznyéje", mikor beléptünk.

- Fogjátok már be, Isten barmai! – robbant ki az eddig visszafojtott harag a fiúból, mint egy kitörő vulkán. – Foglalkozzatok a saját dolgotokkal!

Azzal felpattant, majd a barátaitól eső legtávolabbi sarokba telepedett.

- Hú-ú, most aztán berágott! – gonoszkodott Urameshi.

- Nézzétek, mindjárt lángra kap a bútorzat az érintésétől! – folytatta Kazu.

- Bajtársaim! – szólalt meg váratlanul Hiei. – Nem tudom, nálatok, embereknél ez miként álla a hagyományban, de mifelénk a férfi szokott idősebb lenni az asszonynál. Nem pedig fordítva.

- Nos, ez nálunk is így van általában – kezdte Yusuke. – Persze vannak kivételek, de ilyen mértékben nem, mint azt az imént láthattad.

- Áh, szóval akkor ez a némber talán bolond? – kérdezett rá a tűzdémon.

- Nem is kicsit – jött a válasz Kuwabarától.

- Na, jól van gyerekek – állt fel nyújtózkodva Urameshi. – Nézzünk bele a Koenma által beszerzett aktákba!

Mindenki köréje sereglett, kivéve a rókadémont, aki még mindig fújtatva gubbasztott a sarokban.

- Gyere már, Kurama! – kiáltott oda a szellemdetektív. – Te nem vagy kíváncsi a Töki újabb agyrémére?

- Ne szólj hozzám, te Isten verése!

- Most mit duzzogsz már?! – értetlenkedett a fiú. – Talán rád jött a Róka Nap?

- Nem. Ez a „befogod a szád, és talán életben maradsz" nap – morgott vissza a sértett személy.

- Na, jó, hagyjuk! – javasolta Kazu. – Most nagyon harap a kicsike, és még a végén felrobban, mint a St Helens.

- Kit nevezel te kicsikének?! – kelt ki magából Kurama, majd felpattanván a sarokból, a fiú elé ugrott és a gallérjánál fogva emelte a levegőbe, mire az rémülten kapálózni kezdett.

- Tegyél már le! Csak hülyeségből mondtam!

- Akkor majd legközelebb jobban megválogatod a szavaidat! – izzott fel a róka tekintete.

- Na, elég legyen! – lépett oda Yusuke. – Ne gyilkoljátok már folyton egymást!

- Ez a balfácán nem képes tanulni a saját bőrén – tartotta még mindig a levegőben Kuwabarát a rókadémon.

- Kurama! – csendült Hiei hangja. – Most már elengedheted. Ezek után nem hinném, hogy a közeledbe mer menni egy jó ideig.

A fiú szorítása engedett, majd Kazu ismételten megérezhette, amint hátsó fele keményen összeütközik a parkettával.

- Jól van, nem provokállak tovább – nézett fel Kuwabara. – Csak húzd vissza a tüskéidet!

- Milyen tüskékről beszélsz? – nézett kerek szemekkel Yusuke. – Talán beléd állított egy rózsát?

- Nem, dehogy is! Csak olyan, mint egy sün, amikor dühös. Ott szúr, ahol ér.

- Ja! – világosodott meg a szellemdetektív. – Már értem. Na, szóval, még mindig nem érdekel ez az atka? – lobogtatta meg a bőrkötésű mappát Kurama orra előtt. – Azaz, hogy akta, vagy mi a jó tököm!

- Nem. Hagyjatok engem békén! – morgott, miközben ismét a sarok felé vette az irányt. – Amit utolsónak mondtál, meg végképp nem érdekel, de szerintem ezen a világon senkit sem.

- Ez reménytelen – sóhajtott Yusuke, aztán belepillantott a papírokba.

- Na, mit ír? – pislogott arrafelé Kuwabara.

- Áh, csak a szokásos história – legyintett a detektív. – Nem tudjuk, miért, mi elől, de meg kell védeni egy személyt, akiről csak egy fotó van, a neve, valamint a tartózkodási helye.

- Jellemző – morogta Kazu. – És hova kell mennünk hozzá?

- Kapaszkodjatok meg srácok! Indulunk Mongóliába.

- Hogy hova? – kapta fel kivétel nélkül mindenki a fejét.

- Mongóliába, a Góbi sivatagba.

- Na… ne! – nyögte ki nagy nehezen Kazu.