- Áh, hát ez ki van zárva! – röhögte el magát Kuwabara. – Urameshi biztos nem tanult még meg a mai napig sem rendesen olvasni, és elnézte az írást.

- Hogy miket hablatyolsz itt össze?! – kezdett pattogni a szellemdetektív a betű felismerési képességeire tett igencsak negatív megjegyzést követően. – Nézd meg akkor te is, Fafej! – nyújtotta barátja felé a mappát, ám az dühösen kiütötte a kezéből.

- Válogasd meg a szavaidat, vagy lándzsahegyre tűzöm a májadat, és megsütöm szabad tűzön!

- Aztán mit csinálsz? Megeszed? – vihogott Yusuke. – Nem is szereted a májat. Különben is, honnan a penészette kenyérből akarsz te lándzsát szerezni mikor azt sem tudod, mi az a múzeum?!

- Majd megoldom én azt! – vágott vissza okoskodó arckifejezéssel Kuwi.

- Aha, mint a bosszúdat Kuramán?! – vigyorodott el gonoszan a detektív. Kuwabara erre persze megsértődött, és dühösen húzta fel az orrát, mint aki nagyon próbál szimatolni, melytől arcvonásai egyedülálló hasonlóságot mutattak egy malacéhoz.

- Ne sorold magadat egy súlycsoportba vele! Téged simán átküldelek két dimenzióba – morogta a sértett személy.

- Kb. majd ha Hiei leborul előtted, és istenként kezd el imádni – vakkantotta harciasan Yusuke. Barátja épp szólásra nyitotta száját, ám ezen cselekedetében csúfosan meggátolta valami nyálkás, ragadós azonosíthatatlan dolog. Hirtelen meglepetésében még rá is harapott a szájában kikötött mocsadékra, melytől gusztustalan grimaszba torzultak vonásai. Urameshi egy pillanatig tátott szájjal bámult, mivel az eseményekből semmit sem fogott fel, majd egy jóízűt nevetett pórul járt barátján, de csak míg ő is kapott abból a ragacsos anyagból az arcába. Ezt követően a két veszekedő egymást túlharsogva prüszkölt és káromkodott, de olyan szókinccsel, amit még maga Lucifer sem ismerhet.

- Mindjárt jobb így – szólt egy hűvös hang a sarokból. Kurama megnyugodva ült vissza a fal tövébe, miután a békalencse maradványait, amit a fiúk elhallgattatására „varázsolt" elő és „ajándékozta" meg vele a civakodó párost, a szőnyegbe törölte a kezéről, majd egy szokványos mozdulattal söpörte ki fényes vörös tincseit szeméből.

- Hm, aztat hiszem, igazságod vagyon, róka – nézett végig Hiei az ártalmatlanná tett „zajforrásokon", majd egy sanda vigyor terült el arcán. Közben Kuwabara jórészt sikeresen kikotorta a zöld trutymót a szájából, és megtisztította a nyelvét. Miután ténylegesen is felfogta pár perc elteltével, mi történt vele, vad harci kiáltással rontott Kurama felé, a fiú azonban halálosan nyugodtan ült tovább a sarokban, aztán az utolsó pillanatban felszívódott Kazu szeme elől, neki azonban már nem volt ideje lefékezni, így irigylésre méltó tehetséggel rohant neki a falnak és verte bele a fejét, hogy aztán bárgyú tekintettel taknyaljon el a lepattanást követően.

- Na, látod így jár az, aki túl gyorsan nő, és közben hátra hagyja az eszét – gúnyolódott a rókadémon. A békalencsével való dobálózás azonban már Yusukének is sok volt, így most ő dübörgött Kurama irányába. Félúton viszont hasra esett valamiben, ami bizony nem volt más, mint az ő féltve dédelgetett szobafenyője.

- A rosseb ebbe a növénybe! – káromkodta el magát. – Vagyis inkább beléd, te átkozott róka! Miért pont ilyen hatalmat adott neked a Sors?! Rám uszítod a saját kis fenyőmet!

- Így jártál, Yusuke – gonoszkodott a fiú. – A kis fenyőd inkább nekem engedelmeskedik, mint neked.

- Fogd be! – vicsorgott Urameshi, mire Kurama még jobban elmosolyodott. A detektív régen látta már azt a jellegzetes, szadista vigyort elterülni barátja arcán, ami mindig csúnyán végződött az ellenfelek számára, így jobbnak látta, ha nyugton marad. Közben Hiei átsétált a nappalin, és kezébe vette a földön heverő mappát, majd belepillantott.

- Yusuke igazat szólt – tekintett fel végül a lapok közül, amivel mind a detektívet, mind az épp feltápászkodó Kuwabarát alaposan meglepte.

- Te meg mióta tudsz olvasni? – kérdezték szinkronban.

- Nékem már rég kitanították a betűk művészetét – húzta fel sértődötten az orrát a tűzdémon. Kazu nem akart hinni az alacsony termetű démon szavainak, ezért „a biztonság kedvéért" ő is leellenőrizte, de sajnos be kellett látnia, minden előtte szólónak igaza volt. Valóban Mongólia az úti cél.

- Hát ez nem igaz! – dobta le a mappát az asztalra. – Koenma bedilizett. Ez már biztos, mint béka a turmixgépben. Ezt nem gondolhatja komolyan!

- Ugyan mit vártál tőle? – futott át egy keserű mosoly Kurama arcán. – Emlékezz, legutóbb egy épp kitörni készülő vulkán kráterébe küldött minket! Ezek után én nem lepődnék meg, ha a következő már a Himalája lenne, vagy az Antarktisz.

- Van benne valami – mélázott Kuwabara. – Egyszer még belefojtom a pecsételős tintájába! – morgott a csontjait ropogtatva.

- És akkor mégis ki fog fizetni? – szállt be Yusuke.

- Óh, igaz is – csapott a homlokára Kazu.

- Ugyan már Yusuke, ki a fene mondta, hogy neki kell kézbe adni a jussunkat? – villantott fel egy ravasz vigyort a rókadémon.

- Mire gondolsz? – méregette gyanakodva a detektív.

- Akár mi magunk is elvehetnénk. Úgysem fizet sosem időben.

- Nicsak, felszínre bukkant a jól leplezett tolvaj éned? – terült el egy gonosz mosoly a fiú arcán.

- Talán – billentette oldalra a fejét Kurama.

- Szeretnéd mi, ha bejuttatnálak? Egy lyukas garast sem hagynál ott a Tökinek. Csak az a baj, le is lépnél a zsákmánnyal osztozkodás nélkül, mi meg még véletlenül sem akadnánk a nyomodra.

- Az biztos – nevette el magát a róka.

- Midőn ily hosszú idő után erre rájöttetek, kigondolhatnánk a haditervet – szólalt meg váratlanul Hiei.

- Először is járműre van szükségünk, amivel eljutunk a célállomáshoz – kezdte Kurama. – A többivel ráérünk utána foglalkozni.