Néhány percig néma csend uralkodott a szobában, mely az eltelt nap során rejtélyes okokból kifolyólag nem először fordult elő a négy fiatal közt. Meglepő jelenség, ez nem vitás, talán még a világ nyolcadik csodája címért dúló küzdelemben is megállná a helyét. Bár, ha jobban utána nézünk a dolgoknak, és a szituációt nanométerenként vizsgáljuk át, érthetővé válik egyesek mély hallgatása. Hiei minden kétséget kizáróan magának tartogatja az elméje elrejtett zugaiban megfogalmazódott véleményét. Zsugori egy alak, de hát az adott társaságban teljes mértékben következetes, hogy inkább csöndben maradt. Kurama némasága sem meglepő. Az elmúlt huszonnégy órában ő már annyit tépte a száját mindenféle magyarázkodással és egyéb, beszéd kategóriába sorolandó tevékenységgel, mint húsz év alatt összesen. Biológiai oldalról tekintve a dolgot nem is csoda, hogy elfáradt a nyelve ilyen megterhelő izommunka után. A „Kuwabara tátott szájjal való bámulása" nevezetű elem is a nyilvánvaló halmaz körébe tartozik – bár lehet, ezt inkább már csak az elektronvonzási tartományba kéne sorolni – hisz nemrég nagy sebességgel ütközött frontálisan a fal megnevezésű kordonnal, amire aztán a jó öreg fizika törvényeinek hűségesen engedelmeskedve fel is kenődött, így elképzelhető, hogy átmenetileg elveszítette a beszédképességét az őt ért agyrázkódás következtében. Na de Yusuke hallgatása már Sherlock Holmesnak is komoly fejtörést okozna. Hogy ő mitől némult meg hirtelen? Oké, első sokk Koenma ismételten abnormális úti célja végett, meg minden, viszont azóta történt egy s más. Talán véletlenül lenyelt egy keveset a „békanyál-ágyúgolyóból", és ennek köszönhető ez a mindenképpen meglepő viselkedés. Igaz, hagy némi kétséget: mi a fenének vág olyan töprengő arcot, mint a hadvezér a térkép fölött, mikor a támadási stratégiát határozza meg, vagy, mint mikrobiológus a mikroszkóp felett? Annyira gondolkodás-formátumba rendeződtek vonásai, a végén még elhiteti a szegény gyanútlan emberrel, ő tényleg képes a fent említett tevékenységre. Felesleges is tovább rágódni ezen különös anomálián, mely felütötte fejét a csapat körében, úgyis csak a talányok mutatnak szaporodó tendenciát, a válaszok meg inkább pusztulnak az „egymást kizáró érvek" nevezetű vérmes ragadozónak hála.

- Szóval egy jármű… - törte meg végre a síri csendet Urameshi, elmélyült arckifejezését továbbra is makacsul őrizve. – Te, Kurama!

- Mi az? – emelte rá kérdő tekintetét a megszólított.

- Mit szólnál, ha mégis bejuttatnálak téged a Töki rezidenciájába?

- Elsőre csapdát sejtenék, de mivel te képtelen vagy ilyesmi kitervelésére, betudnám szimpla bosszúnak Koenmán. Jelen helyzetben azonban azt kell, hogy mondjam, bár erős ellenérvek villannak fel, valamit forgatsz a buksidban.

- Nem vártam ilyen komplett elemzést, de végül rátapintottál a lényegre – grimaszolt a detektív.

- És mi lészen a haditerv? – érdeklődött teljesen átlagos arckifejezéssel Hiei.

- Héj, Töpszlix, ez nem egy középkori várostrom lesz! – oltogatta a tűzdémont Kuwabara, aki valahogy hirtelen újra képes volt aktiválni a beszédközpontját.

- Az anyád hűbérurát! – kelt ki magából a démon. – Ne pimaszkodj egy lovagrendbélivel, te Barlangi Őstulok!

- Mutatok én neked olyan őstulkot, hogy a fejed a gatyádban fog kikötni! – gurult be Kuwi is.

- Kuss legyen már! – kiáltott a két kakaskodóra a rókadémon. – Én személy szerint kíváncsi volnék Yusuke „fergeteges" agyszüleményére.

- Legalább a te figyelmedre számíthatok – vigyorodott el a fiú. – Nos, múltkor, mikor látogatást tettem a Tökinél, mert ugyebár megint lógott nekem a fizetésemmel, és gondoltam, kicsit elagyabugyálom, hogy…

- Kímélj meg a hülyeségedtől, Yusuke! – szólt közbe Kurama. – Csak a lényeget!

- Jól van, na – mordult fel az érintett. – Szóval láttam ott egy tök szuper verdát. Hatalmas, majdnem, mint egy limuzin. Fekete és a csomagterében bőven elférne mindenki teljes házi készlete. Modern felszerelés, GPS, lég kondi stb. Tehát, gondoltam, úgymond „kölcsön vehetnénk" Koenmától, ha már úgyis ilyen idióta helyre küld minket. Azzal sima ügy az utazás. Csak le kéne nyúlni. A Töki tudtommal házon kívül lesz holnap délután – vigyorgott álszenten Yusuke.

- Fú, basszus, annak a kis Koszfészeknek ilyen fasza felszerelése van?! – tátogott Kuwabara. – És nekünk sosem ad ilyet?! Kis piszok!

- Ja, egyet értek – bólogatott hevesen Urameshi, hogy kis híján lefejelte a polcot. – Na, mit mondasz, Kurama? El tudod intézni?

- Hát, el tudnám, de… - kezdte ravasz vigyorral a fiú.

- Mit de?! – grimaszolt a detektív.

- A szolgálataim nincsenek ingyen.

- Te zsoldos! – morgott Urameshi. – Jól van, kapsz tőlem egy tábla csokit.

- No, no, no! Ez nem fizetség – lengette játékosan mutatóujját a róka.

- Akkor mit kérsz?

- Egy 2×4 méteres terráriumot.

- Mi? Na ne! Ez már sok! Nincs énnekem ennyi pénzem!

- Akkor nincs üzlet – fordult meg a fiú.

- Jól van, oké, oké! – kapálózott eszeveszetten a detektív látván, hogy barátja részéről lezártnak tekinti a témát. – Megkapod, csak kösd el azt a verdát!

- Rendben – villantott fel egy ravasz vigyort Kurama. – Ha jól tudom, az ottaniak hordanak valamiféle igazolókártyát, hogy illetéktelenek ne tudjanak elvegyülni.

- Így van – helyeselt Yusuke.

- Akkor fogj egy tollat és papírt, aztán rajzold le, hogy néz ki!

- Vettem – indult meg a fiú, majd félúton megtorpant. – De én nem tudok rajzolni – bambult maga elé bárgyú arckifejezéssel. A

rókadémon kezdte felhúzni magát a sok idióta cselekedeten, ami a nap során megtörtént, így nem is kímélte barátját a nyomdafestéket nem tűrő kifejezésektől.

- Nyelődj már be, Yusuke! – kiáltott dühösen, majd ezt követően irigylésre méltó szókincset felhasználva küldte el a detektívet melegebb éghajlatra.

- Nyugi, nyugi, menni fog! – visszakozott a fiú, látva a nem kívánt hatást, melyet a kis beszólásával elért. Azzal neki is veselkedett a „nagy" munkának, majd öt perc elteltével el is készült a „remekművel". Kurama kikapta a kezéből, és alaposan szemügyre vette.

- Nem egy művészi alkotás, de tőled ez is megteszi – fejtette ki véleményét barátja rajztehetségéről.

- Miért, milyen elvárásokat tápláltál ezzel az ősemberrel szemben? – szólalt meg Hiei a kanapéról.

- Arról azért elvitatkozhatnánk, hogy ki az ősember, barátocskám! – vágott vissza gunyorosan Urameshi.

- Barátod ám a hóhér!

- Mielőtt újból kilapítanátok egymást, közlöm távozásom – indult meg Kurama az ajtó felé.

- Máris mész? – nézett utána Kazu. – Azt hittem, megvárod, míg elmúlik a „Miss Mazie veszély".

- Normális esetben azt tenném, de most elő kell készülnöm a holnapi kis bevetésre. Meg aztán Yust is meg kell etetni.

- Yus? – nézett bambán a fiú. – Az meg ki a rák?

- Nem rák, hanem egy fehérpatkány – válaszolt a rókadémon. – És a háziállatom. Neki kértem a terráriumot is.

- Miféle nevet adtál annak a rühös dögnek?! – kiabált sértetten a detektív. – Pont olyan a hangzása, mint az enyémé!

- Mert rólad kapta. Ugyanolyan idétlen, mint te.

Erre Kuwabara hangosan elröhögte magát. Nem vitás, nem mindennapi látvány valakinek az arca, mikor rájön, róla neveztek el egy patkányt. Kissé megrázó élmény lehetett szegény Yusukének, ráadásul állítólag hasonlít is rá. A hirtelen megilletődöttségtől torkára is forrtak szavai, és csak tátogott, mint hal a szardíniás dobozban. Valószínűleg akkora trauma érte, azt sem tudta, fiú-e, vagy lány. A hirtelen felismerés megvilágosodása villámcsapásként érte: egy patkány viseli az ő nevét. Ő egy patkány… Egy patkány… Már szinte kezdte érezni, amint kiszőrösödik, és fehér bunda borítja be testét, valamint fülecskék jelennek meg a fején. Egy patkány… Hirtelen furcsa víziói támadtak. Kis fehér patkányokat látott maga körül, melyek körbe állták, majd „kezüket" összefogva táncolni kezdtek körülötte, közben vékony hangon énekelve: „Szia Yus, gyere közénk, hisz köztünk a helyed, patkány vagy te is…" Szegény fiúnak ez már tényleg sok volt. Hát még a Hiei arcán elterülő hatalmas vigyor. Az tényleg kiverte a biztosítékot a detektívnél.

- Te min röhögsz, te ősmaradvány?! – üvöltött sebzett vadkanként.

- Egy beszélő patkányon – nevetett tovább a tűzdémon, hogy már levegőt is alig kapott.

- Na, ebből elég! Mindenki kifelé a házamból! – ordította el magát teljes tüdőből, ami azért nem egy alacsony hangerőt jelentett. Elképzelhető, hogy az ezt követő huppanás a szomszéd néni volt, aki délutáni pihenőjét töltötte, csak a visítozástól úgy megijedt, menten lefordult az ágyról. Látván a szellemdetektív érzelmi kiborulását, a vihogó csapat inkább eleget tett „kérésének".

- Holnap délben találkozunk a parkban, és ha lehet, ne a legszakadtabb ruhátokban gyertek – szólt hátra Kurama.

- Oké, oké, csak menjél már, te patkányimádó őrült! – csapkodott eszeveszetten a fiú.

- Már megbocsáss Yus, de én nem imádlak téged – gonoszkodott a róka. Erre barátja felkapta a mellette álló porcelán vázát, majd teljes erőből a démon irányába hajította, ő azonban idejében kiiszkolt az ajtón, így a „lövedék" a kemény fafelületnek csapódva apró darabkákra tört.

- Ez nem talált – szólt be vigyorogva a résnyire nyitott bejáraton Kurama, mire a fiú még egy vázát kapott fel.

- Átkozott! Ez volt a kedvenc antik darabom! – ordított fába szorult féregként, majd a másik dísztárgy is követte elődjét a „nemes", ámbár hiábavaló csatába a gúnyolódó fiúval szemben, ugyanis ez is az ajtónak vágódva végezte. Ezt végignézvén gyorsan a többiek is leléptek, egyedül hagyva a még mindig méregtől és sértettségtől füstölgő Yusukét, nehogy ők képezzék a következő céltábla-jelölteket.