Átkozottul meleg volt másnap. Mondhatni kifejezetten az a gatyarohasztó hőség, mikor az embernek nem jár más a fejében, csak a jéghideg koktélok és sörök, egy hűsítő árnyék, valamint a vízpart. Óh, mily sajnálatos, a városban ugyanis ezen ábrándok közül valahogy egyik sem tudott anyagi formát ölteni. A jeges üdítőitalok pár perc alatt undorítóan melegre hevültek, és csupán ragacsos lötty maradt belőlük, árnyékot pedig mindössze a magukból kályha módjára hőt lehelő betontömbök adtak, de hát ez ugyancsak csekély vigasz a melegtől kitikkadt népségnek. És a vízpart… Hát, no comment. Mert ugyan hol a búbánatban találna az ember ilyet egy város kellős közepén? A merészebbek és radikálisabbak persze erre is találtak megoldást. Roppant különös módon ezen egyedek valamennyien a diákok közül kerültek ki. Talán nem is véletlenül mondják, hogy ők a legtalálékonyabb állatfaj a földkerekségen, és itt most nem csak a puskázási taktikákra kell gondolni. Na de mi is volt a forróság jelentette problémára a válaszuk? Nos, kérem alássan, ezen módfelett intelligens lények kihasználták az egyedüli vízforrásokat, melyekkel eme kő- és betonóriásokból álló átkozott labirintus szolgálhatott: a szökőkutakat.

Míg egyesek vígan pancsikoltak hűvös vizükben, mások továbbra is csak ábrándjaikban kergethették ezt a hidrogén és oxigén alkotta csodás folyadékot. Ezen álomhajkurászók közé tartozott Kuwabara is, aki immáron egy jó órája hősiesen tűrte a forróság irdatlan fojtogatását. Legszívesebben ledobta volna az összes rajta levő ruhát, hogy pucéran rohangászhasson, élvezve a menetszelet, majd a legközelebbi vízlelőhelyen egy hozzá méltó seggessel landoljon benne. Talán meg is tette volna, ha épp nem a város közepén levő, szerelmes párok által igencsak kedvelt parkban várakozna barátaira, akik persze csesznek odatolni a képüket, és ha épp nem a túlvilági kastélyba készülnének betörni, ami – mondanom sem kell – a legfőbenjáróbb bűn valamennyi közül. Ám ezen vitatott erkölcsi kérdések a lehető legkevésbé sem érdekelték jelenleg a fiút. Az viszont sokkal inkább, hogy hol a jó büdös rákban késnek már a többiek. Délre beszélték meg a találkozót, ehhez képest már elmúlt egy óra is! Az még oké, hogy Yusuke késik, világ életében képtelen volt valahova időben megérkezni, na de Kurama késését semmi sem indokolja. Kuwabarának kezdett nagyon elege lennie az egész mindenségből. Az sem érdekelte, ha barátait épp a hatóságok üldözik, vagy a maffia támadt rájuk, sőt, az sem, ha épp kivasalta őket egy kamion, akkor is libegjenek már szépen oda, mégpedig rögvest! Egy órája strázsál a hőségben, mint valami csendőr, kisült a retinája, meggyulladt a haja, a szomjúságról és a verejtékezésről már szó se essék!

Éppen kezdett szentségelni magában, mikor Urameshi botladozott be a látóterébe. Látványára rögtön abba is hagyta a világ szidalmazását, helyette alaposabban végig mérte barátja enyhén szólva furcsa látványát. Yusuke pihegve támaszkodott neki egy szemeteskukának, mint aki mérföldeket loholt. Haja verejtéktől csapzottan és kócosan lógott szemébe, kissé gyűrött fehér inge arról tanúskodott épp csak lekapta a szárogatóról, vagyis az nem esett át a vasalás ókori ceremóniáján. Mindez azt támasztja alá, elég nagy siettségben lehetett szerencsétlen, hisz még a cipőfűzőjét sem kötötte be, így nem is csoda a botladozása.

- Ember! – szólalt meg miután kissé kifújta magát. – Ilyen bolondok házát én még nem értem!

- Mi van veled Urameshi? – nézett bamba szemekkel barátja. – Úgy nézel ki, mint akit átkergettek a fél világon az ördögök.

- Hát nem jársz messze a valóságtól – grimaszolt a detektív, miközben ledobta magát a földre. – Anyámra életében először rájött a moshatnék, és az összes értelmes ruhámat bevágta a mosógépbe. Én meg ugye alapjáraton is elaludtam, szóval hajszárítóval estem neki az ingemnek, hogy megszáradjon, de lehet jobb lett volna vizesen hagyni, hisz úgyis beleizzadtam. Akkor a busz félúton lerobbant, a metró meg nem jár valami karbantartási munkálatok miatt. Szóval kénytelen voltam futva megtenni az utat, az utcasarki rendőrök üldözéséről nem is beszélve, mikor látták, hogy átrobogok a piroson. Fasza, mi?

- Nyugi, nem csak neked ilyen elcseszett a napod – morogta Kuwabara. – Több mit egy órája fő az agyvizem ebben a tetves melegben, és egész eddig senki sehol!

- Tényleg – kapta fel a fejét Urameshi. – Hol a francban van Kurama? Azt hittem már rég itt lesz, és jól nyakon vág a késésemért.

- Tőlem kérded?! – háborodott fel Kuwi. – Nincs énnekem olyan teleszkóp szemem, amivel nyomon tudom követni Fox Boy minden egyes lépését!

- Azt hittem ráragasztottál már egy poloskát – vigyorgott Yusuke. – Ismerve a kotnyeles természetedet.

- Tudod, ki a kotnyeles! – vicsorgott rá barátja. – Amúgy meg – folytatta lehiggadva – vele nem működne. Túl gyakran cserél ruhát, sokáig nem lehetne vele nyomon követni.

- Bezzeg Hieit – mosolyodott el gonoszkásan a detektív.

- Neki még az alsógatyájába is nyugodtan el lehetne rejteni, és egy jó ideig közvetítene ott – röhögött Kazu. – Ami Kuramát illeti, szerintem rádiónyakörvet kellene rászerelni, hogy tudjuk, mikor merre bóklászik.

- Hát most kifejezetten jól jönne, ugyanis kezdem unni a várakozást.

- Helyes, érezd csak a saját bőrödön, milyen nekünk, mikor te késel folyton – hangzott fel mögöttük a róka hangja. Yusuke hirtelen meglepettségében lefejelte a saját térdét, Kuwi pedig túl gyorsan akart hátra fordulni, minek következménye egy nyakroppanás lett.

- Te meg mióta fülelsz itt? – tért magához a detektív.

- Öt-hat perce – vont vállat a fiú. – És előkerítettem Hieit is, szóval nem kell bajlódni a keresésével. Akár indulhatunk is – sétált el a két fiú mellett, majd hátrapillantott a feltápászkodó alakokra. – Ami a nyakörvet illeti… Csak próbáljátok meg, és garantáltan rövid életetek lesz csúnya halállal a végén.

- Nem tojok be, róka koma – vigyorgott szemközt vele Yusuke, de az óvatosság kedvéért inkább nem provokálta a vörös hajút. Kuramát sem izgatta a továbbiakban a téma, sőt, feltűnően szeretett volna minél előbb elindulni. Miközben igyekezett mozdulásra bírni lomha barátait, az indokoltnál jóval gyakrabban tekintett körbe a helyszínen. Teste minden egyes apró neszre megfeszült, néha alig észrevehetően a levegőbe szimatolt, mintha rajtaütéstől tartana. Kuwabarának csodával határos módon szemet is szúrt a démon furcsa viselkedés, és szokásához híven nem bírt kíváncsiságával.

- Mi van Kurama, miért vagy ilyen nyugtalan? Tán történt valami?

- Semmi, csak akadt egy kis problémám a… - kezdte hadarni, ám ekkor egy rikácsoló hang látványosan torkára forrasztotta szavait.

- Tudom ám, hogy itt vagy valahol, Vöröske! – hasított a levegőbe Miss Mazie eltéveszthetetlen vokálja. Szerintem felesleges szócséplés megemlíteni, milyen hatást váltott ki az egész csapatból. Gondolom, mindenki maga elé tudja képzelni, amint az ijedtség különböző fokai lineáris skála módjára jelennek meg az arcokon.

- Bassza meg a kutya! – káromkodta el magát halkan a rókadémon. – Pedig reméltem, hogy sikerült leráznom.

- Ugye ez csak egy rémálom, és mindjárt felébredek! – nyögte Yusuke.

- Ne csak álljatok, ostobák! – kiáltott Hiei. – Meneküljünk, amíg még nem késő!

Az általános paralízis ellenére nem kellett kétszer mondania, sprintelőket csúfosan megszégyenítő vágtába csaptak mindannyian. Az egyetlen tökéletes biztonságot nyújtó helyet most a Túlvilág jelentette, így Yusuke vezetésével felkeresték az elrejtett dimenziókaput, majd miután a fiú sikeresen megnyitotta, átvetették magukat a lelkek oltalmazó világába.

- Ilyen nincs! – bosszankodott Kurama, miután biztosította magát a hely veszélytelenségéről. – Hová lyukadna ki a világ, ha minden halott ilyen csúnya ordítozásba csapna?!

- Inkább ne tituláld halottnak, mert a végén még teljesül, és itt is rajtunk üt – figyelmeztette barátját a detektív.

- Igazad van – sóhajtott a róka, majd megfordulván a túlvilági kastélyra szegezte tekintetét.

- Haditerv? – érdeklődött Hiei.

- Hibátlanul kész van – mosolyodott el gonoszkásan a démon. – Ha mindenki úgy tesz, ahogy meghagyom neki, nem lesz gond.

- Akkor talán essünk túl rajta – javasolta Kuwi. – Kezdem érezni a Töki tekintetét a hátamon.

- Ne legyél már paranoiás! – legyintett Kurama, aztán két kártyát húzott elő a zsebéből, melyek a megszólalásig hasonlítottak a Yusuke által előző nap prezentált példányhoz, csupán sokkal művészibb kivitelűek és valósághűebbek voltak. A két lapocska Kuwabarában és Hieiben talált gazdára, míg harmadik testvérük továbbra is a rókadémon zsebében rejtezett. Kazu érdeklődve méregette a kezében tartott igazolóeszközt, de mielőtt kérdésben fogalmazhatta volna meg értetlenségét, Kurama magyarázni kezdte a tervet.

- Ezt csak a legvégső esetben használjátok miután mind sikeresen bejutottunk. Remélhetőleg nem lesz rá szükségünk.

- És én miért nem kapok olyan cuccot? – háborgott Urameshi.

- Mert téged mindenki ismer itt, ergo szabadon garázdálkodhatsz – közölte unottan a rókadémon. – És ha megengednéd, befejezném a terv ismertetését, ugyanis szorít az idő.

- Parancsolj Fox Boy, tied a szó – húzta fel az orrát a detektív.

- Helyes – sóhajtott fel megkönnyebbülten. – Na figyelem srácok! – folytatta kikényszerítve mindenkiből a teljes odafigyelést. – A fő nehézség a bejutás lesz. Ha a bejáraton átjutunk, már gyerekjáték elintézni a többit. Mivel egy négyes csapat elég gyanús jelenség, ráadásul Kuwabarának végképp semmi keresnivalója itt, kettéválunk. Yusuke, te fogod bejuttatni Hieit, mint elfogott bűnöző démont. Én beviszem Kuwabarát a szokásos betörő-módszerrel a mellékutakon. Találkozunk a tizedik emeleti tárgyalóban. Egyelőre elég ennyit tudnotok, a többit majd ha ezzel megvagyunk. Kérdés? Óhaj, sóhaj?

Miután a bevetés első felvonásának finomabb részleteit is megbeszélték, elérkezett a cselekvés ideje Apróbb nehézségek azonban mindig akadnak, néha olyan területeken, amin teljes mértékben indokolatlan. Ezen problémák közé tartozott Hiei hisztizése, hogy ugyan minek kell őt megkötözni.

- Engem aztán nem béklyóztok meg! – makacskodott a tűzdémon. – Miért nem te járod végig ezen utat? – mutatott Kuramára.

- Ártana a hírnevemnek és a büszkeségemnek – vigyorgott a róka, majd nagy nehezen rávette Hieit a szerep eljátszására a Kazuval való együttdolgozás fenyegetésével, és ő Yusukével elindult a főbejárat felé. A Kurama-Kuwabara páros is irányba állt útvonalán, de ők a szellőzőalagutak valamint liftaknák alkotta veszedelmesen bonyolult labirintusban haladtak. Hála a rókadémon ravaszságának és tapasztaltságának mindannyian gond nélkül jutottak be a kastélyba, majd egy negyed óra elteltével találkoztak a megadott helyen. A következő fázist a hírhedt biztonsági rendszer kiiktatása képezte, hogy el tudják kötni a járművet, na meg az épségben való kijutás végett. Az irányító központ megtalálása nem jelentett különösebb nehézséget Kuramának. Úgy járt-kelt a túlvilági kastélyban, mintha otthon lenne. A szoba ajtaja – mely a biztonsági rendszer vezérlését ellátó központot rejtette – nem meglepően kódos zárral volt ellátva. Egy vérbeli tolvajnak azonban ez sem okoz fejtörést. A róka egy apró tégelyt vett elő, mely lisztet tartalmazott. Egy keveset a tenyerére hintett, majd a finom anyagot a számokkal ás betűkkel rendelkező ajtónyitóra fújta, kihasználva, hogy a por az ujjlenyomatokból származó faggyúval borított felszínen másképp tapad meg, mint az érintetlenen. A belépési kód máris megfejtve, a csapat tehát akadálytalanul sétált be a terembe. Kábelek és számítógépek egész hada fogadta őket. Míg Yusuke és Kuwabara álmélkodva pislogott körbe, Kurama máris megcélozta a geometriai középpontban elhelyezett gépet.

- Wow Fox! – álmélkodott a detektív. – Úgy mozogsz itt, mintha töviről hegyire ismernéd ezt a kócerájt.

- Ha esetleg elfelejtetted volna hogyan kerültünk kapcsolatba, emlékeztetnélek, egyszer már betörtem ide – vigyorgott a démon, majd belevetette magát a központi rendszer kódjának bonyolult feltörési folyamatába. – Hiei! – kiáltott az érdeklődve bámészkodó tűzdémonra. – Ülj le a seggedre, és ne nyúlj semmihez!

A fiú ábrándozó tekintettel vetette bele magát az egyik számítógép előtti székbe. Kíváncsisága azonban csak nem akart csitulni. Itt minden olyan új volt neki. Még soha életében nem látott ezekhez fogható szerkezeteket. És mint új, ismeretlen dolgok iránt mindig, fellángolt benne a vágy, hogy megérinthesse ezeket a dolgokat. Tudni akarta, milyen a tapintása. Vajon bársonyosan puha, vagy fémesen hideg? Talán valami élőlény lehet ez? Megmozdul, ha hozzányúl, esetleg megtámadja? Vagy békés dolog? Ezernyi kérdés keringett fejében, egyre csak táplálva kíváncsiságát. Segélykérően pillantott Kurama felé, és mikor látta, amint a fi megérinti az előtte levő lapos tárgyat, felbátorodott. Először csak finoman simogatta a billentyűzetet, majd mikor nem történt semmi, a rókadémont próbálván utánozni, böködni kezdte. Ennek eredménye valahogy az egész Windows rendszer összeomlása lett, és mivel minden számítógépes vezérlésű volt, még a világítás is elment, nem is beszélve Kurama egész addigi munkájáról, hogy megzabolázza a makacs rendszert. A következő, ami a sötétben hallatszott, a róka démonnyelven való szitkozódása volt, valamint Hiei, amint hirtelen megilletődöttségében hátrahőköl, és székestül borul fel.

- Mi az Isten haragja történt?! – kiáltozott ijedten Kuwabara.

- Hogy mi?! – kezdte veszedelmesen mély hangon Kurama. – Kedves Hiei barátunk nem bírt magával, és kinyírta ezt a hulladék Windowst. Hogy Koenma miért nem tud Linux rendszert használni?!

- Én nem tettem semmi helytelent! – védekezett az alacsony démon. – Csupán roppant kíváncsi voltam mit tesz, ha megérintem!

- Hát most már tudod! – kapcsolódott be Yusuke is. Pár perc elteltével újra felállt a rendszer, így a világítás is visszatért. A rókadémon azonnal visszatelepedett munkájához.

- Hiei, menj kartávolságon kívül minden tapogatható dologtól, mert ha megint hozzányúlsz valamihez, Istenemre mondom, hogy itt hagyunk a sunyiba!

A démon erre sértődötten telepedett le a sarokban. Néhány pillanatig csak a billentyűzet szapora kopogása hallatszott Kurama ujjai alatt, majd a viszonylagos csendet a róka szitkozódása törte meg.

- A rosseb egye meg! Más lett a kód! Nincs idő rá, hogy újra feltörjem az egészet, Hiei díjnyertes akciójával már biztosan tudnak róla, hogy valaki belepiszkált a rendszerbe.

- Akkor találj ki valami mást gyorsan! – rágta a körmét Urameshi.

- Na jó, akkor megpróbálom rövidre zárni. Így nyerünk egy kis időt, míg rájönnek a hiba okára és helyre állítják. Hátránya viszont, hogy sötétben kell odavezetned a helyhez, ahol az a kocsi leledzik.

- Nem probléma, csak csináld már! – hadonászott a detektív. – Nem akarok lebukni egy ilyen hülyeség miatt!

Kuramának sem kellett kétszer mondani. Említeni sem kell, szörnyű csorba lenne a hírnevén, ha elkapnák, ezért minden tudását és ügyességét bevetette a minél gyorsabban való problémamegoldás érdekében. A vezetékek hirtelen felszikráztak, majd minden teljes sötétségbe borult.

- Megvan – hallatszott a rókadémon hangja a terem közepéről. – Nagyjából fél óránk van. Ennyi idő áll rendelkezésünkre megtalálni azt a kocsit, és lelécelni innen, szóval siess Yusuke!

Több se kellett a detektívnek, lenyúlta Kazu öngyújtóját, azt használva csekély fényforrás gyanánt, majd futva indult kifele az irányító központból barátaival a nyomában.