Fél órával később…

A Túlvilági kastély egész népsége felbolydult, úgy rohangált mindenki, mint a dolgos kis hangyák. Persze az említett, robotoló állatok szorgalma természetesen szóba sem jöhetett ebben az esetben. A személyzet ugyanis teljes mértékben ellustult az utóbbi napokban. Értelmes munkájuk nem lévén, rászoktak a láblógatásra, a Styx folyóban való pancsikálásra, a lég kondi melletti italszürcsölgetésre és egyéb, ezekhez hasonlatos, „kellemes elfoglaltság" kategóriába sorolandó dolgokra. Ha már egyszer úgy hozta a sors, hogy főnökük, Koenma távol lesz egész nap, nem restek kihasználni a lehetőséget a lazulásra. Hogy is mondják ezt szépen? „Ha nincs a macska, cincognak az egerek."

Most az egyszer azonban csúnyán rászedte őket az „élet". A macska távoztával ugyanis megérkeztek a betolakodó patkányok is. Bár, míg a természetben ez egy eléggé gyakori jelenség, az itteniek abszolút nem voltak hozzászokva az ilyesfajta jelenségekhez, így nem is meglepő, hogy a meglehetősen furcsa és páratlan anomália jelentkezésekor a jó népnek halvány lila ibolyája sem volt róla, mi történt körülötte. Végtére is, ez a nap is úgy kezdődött számukra, mint az összes többi a héten. Nem történt semmi szokatlan, nem voltak kalandok, sem megfejthetetlen rejtélyek egészen addig a pillanatig, mikor hirtelen, mindenféle előjel és – hitük szerint – ok nélkül elszállt a központi rendszer.

Ezzel az egész jelenséggel természetesen az áramellátás megszűnése is együtt járt, és minden sűrű sötétségbe burkolózott. Ekkor még minden csendes és „nyugodt" volt, hiszen fel sem bírták fogni, mi történt. Néhány perces némaság telepedett az egész kastélyra, megszűntek a pusmogások, beszélgetések, viccelődések. Senki sem hallatott szürcsölő, horkoló vagy épp pancsoló hangokat. Még a Túlvilági rovarok is mozdulatlanságba dermedtek ott, ahol éppen utolérte őket a furcsa jelenség. A személyzet valószínűleg szájtátva bámult, próbálván kibogozni a rendkívülien kretén módon összegabalyodott szálakat, és ez minden bizonnyal végtelen ciklusként folytatódott volna tovább, ha egyikük kezéből egészen véletlenül ki nem esik a koktélos pohara. Az említett tárgy fülsértő ricsajt csapva ismerkedett meg a padló kőburkolatával, azonban ahelyett, hogy gyors halált halva szilánkokra zúzódott volna, megkímélve így a dobhártyákat a további megpróbáltatásoktól, valamilyen úton-módon egyben maradt, és most a csillapodó rezgések mintázatát követve pattogott végig az aljzaton. Ez a fájdalomküszöböt meghaladó decibel kizökkentő erővel hatott, és a személyzet egyik tagja végre torka szakadtából elkiáltotta a „Teljes fokú riadó!" nevezetű vörös-kódot, aminek hatására mindenki azonnal fejvesztve kezdett rohangászni. Ekkor kezdődtek az egymás lábán való tipródások, az összeütközések, a tárgyakba és berendezésekbe történő fájdalmas belerúgások, és persze az ezeket követő ordibálások és szitkozódások.

Így történt hát, hogy a Túlvilági kastély vált az összes dimenziót érintő verseny első helyezettjévé a „legnagyobb zűrzavar és felfordulás" című számban. Az elmúlt fél óra során pedig minden erejükkel azon voltak, hogy a hibát helyrehozzák, no meg természetesen a titokzatos elkövetőket felkutassák. A probléma forrását nagy nehezen lokalizálták, végül sikeresen helyre pofozták, a tetteseket viszont mintha csak a föld nyelte volna el. De nem hibáztathatjuk őket, hiszen a Tolvajok Fejedelmével szemben még a fél Alvilág is totálisan tehetetlennek bizonyult. Nem mintha lettek volna olyan információ-foszlányok a birtokukban, miszerint ő áll a dolog mögött, de mivel az ő neve még itt is a legismertebbek közé tartozott, néhányan pusmogni kezdték, hogy biztosan az Ezüst Róka szelleme kísérti a kastélyt. Persze nem meglepő, hogy a furcsa jelenségek megmagyarázására mindenféle elméletekkel állnak elő, mert hát valahogy mégis kell lennie valamiféle magyarázatnak. Azt mégsem terjeszthetik, hogy ufók támadtak a Túlvilágra, hisz hogy nézne már ki egy ilyen mese? A kísértet story talán egy fokkal jobb.

Szóval mindenki gyártotta a saját kis elméleteit, melyek társaikkal kerültek megtárgyalásra. Ez alól a kapuőrök sem képeztek kivételt. Nekik nem volt különösebb dolguk – a bejárat megerősített őrzésén kívül természetesen –, így bőven volt idejük megvitatni a történteket. Két őr az utat lezáró dupla sorompónak támaszkodva ütötte el az időt. Közülük az egyik láthatóan lelkesen gesztikulálva magyarázott társának, aki csak unottan hallgatta; nyilván megvolt a maga saját kis véleménye, de még arra is lusta volt, hogy vitatkozzon kollegájával. A többi őr a környéken járőrözött szanaszét – pontosítva a dolgot, úgy tettek, mint akik járőröznek. Roppant fontos elfoglaltságukban azonban hirtelen megzavarta őket a váratlanul beinduló események sorozata. Motor bőgése hangzott fel, melyet fékcsikorgás követett, majd a kanyarban egy forma-1-es autó sebességével száguldozó terepjáró jelent meg teljes pompájában. Az említett járműből hangos kiabálásokat és szitkozódásokat repített a szél az őrök füle felé.

- Baszd meg, Kurama, lassíts már! – üvöltözött ijedtében Yusuke. Szegény fiú a tehetetlenség törvényének eleget téve csapódott mindenfelé, hiába kapaszkodott bele mindenbe, amit csak elért. Kuwabara az Urameshi által elfoglalt anyósülés háttámláját szorongatva próbálta megúszni feje beverését a környező dolgokba, több-kevesebb sikerrel. Hiei úgy lógott a kapaszkodásra alkalmas alkatrészekről, mint banán a fáról, néhány élesebb kanyar során azonban közelebbről is megismerkedhetett Kazuval kettejük ütközésének és összegabalyodásának hála. A tűzdémon folyamatosan káromkodott, de olyan szókinccsel, amin barátai is alaposan meglepődtek, mivel teljesen biztosak voltak benne, hogy ezeket a kifejezéseket nem tőlük tanulta.

- Ki akarsz nyuvasztani minket?! – rikácsolt tovább Yusuke, miután egy kátyúnak köszönhetően ismét beverte a fejét. – Kreatívabb módot nem találtál erre?! Inkább nekem kellene vezetnem, úgy talán megúsznánk ép bőrrel!

- Pofa be! – lett elege a rókadémonnak a hisztiből. – Neked van jogosítványod vagy nekem?

- Neked – válaszolt grimaszolva a fiú. – De nem fér a fejembe, hogy engedtek át a vizsgán egy ilyen ámokfutó gyalogkakukkot, mint te!

- Dugulj már be!

- Akkor lassíts! Így nem tudjuk bevenni azt a kanyart! – mutogatott előre riadtan Urameshi, ahol az út egy majdnem kilencven fokos, íves irányváltást volt szíves produkálni.

- Jaj, dehogynem! – torkollta le Kurama, és a megfelelő pillanatban rálépett a fékre, irányba fordította a kocsi orrát, majd a kézifékkel rásegítve egy tökéletes drifteléssel tartotta a helyes pályán a kocsit.

- Esküszöm, még a húgy is megállt bennem – törölte le a verítéket homlokáról a detektív, miután nyugtázta, hogy nem csavarodtak fel az út menti dolgok egyikére sem.

- Na ugye látod, hogy feleslegesen rinyáltál – gúnyolódott a róka. – Bízhatnál bennem egy kicsit jobban is.

- Benned?! – ironizált Yusuke. – Egyelő lenne az öngyilkossággal! Kösz, de nekem nincsenek ilyen hajlamaim.

- Koporsó! – rikkantotta Kuwabara, eszeveszetten mutogatva előre. – Azaz sorompó!

- Ne óbégass már te is a fülembe! – pillantott hátra ingerülten Kurama, majd agresszíven rálépett a gázra, hogy szegény Kazu hátravágódott, és az ülésbe préselődve végezte.

- Megőrültél?! – vette át barátja helyét Yusuke. – El fogod ütni azokat a balfácánokat ott, minket meg felkensz a sorompóra!

- Majd elugranak. Ez a terepjáró meg úgy fog átmenni azon a kis szaron, mint kés a vajon.

Szerencsétlen őrök hiába álltak a kocsi és a sorompó közé integetve, a jármű csak nem akart megállni. Minekután ezt ők is szíveskedtek felfogni az agyuknak nevezett rongyosra használt szivaccsal, az utolsó pillanatban félrevetődtek az ámokfutó elől.

- Hülye barom! – kiáltott egy utolsót Urameshi, mielőtt véglegesen és visszafordíthatatlanul találkoztak volna az utat lezáró sorompóval, mely darabjaira tört a kemény ütközés végett. Mikor a fiú ki merte nyitni félelemtől szorosra zárt szemeit, már rég túljutottak az akadályon. Először el sem akarta hinni, hogy még életben van, de amint megérezte a kapaszkodóra szorosan ráfont ujjai panaszos reakcióját az elszorított vérkeringésre, megkönnyebbülten fújta ki a levegőt. Így, belegondolva elég gáz lett volna ilyen módon kinyuvadni. Mégis mi a jó frászt mondott volna Koenmának? „Tudod, az úgy volt, hogy a küldetés miatt bosszúból lenyúltuk a kocsidat, de Kurama olyan vadállat módjára vezetett, hogy közben fűbe haraptam…" Elég cikin hangzana. Arról nem is beszélve, hogy a Túlvilág hercegének meglopása miatt a kis uralkodó hirtelen haragjában biztosan pokolra küldené. Ez pedig még gázosabb téma. Yusuke megrázta fejét, majd hátrapillantott barátaira. Kuwabara falfehér arccal, tágra nyílt szemekkel bámult maga elé. Láthatóan még nem jutott túl a rázós út okozta sokkhatáson. Hiei arcszíne azonban már-már zöld színben kezdett virítani, amit először nem tudott mire vélni, majd hirtelen megvilágosodott, és rémülten kiáltott a démonra.

- Össze ne hányd itt nekem a kocsit! Nincs sok kedvem utánad takarítani!

Ha a tűzdémont nem kínozta volna olyan rettenetes rosszullét, most biztosan bemosott volna egyet a fiúnak, de jelen körülmények közt, felemelt kezét inkább a szája elé szorította. Közben sikeresen elérték az emberek világába vezető átjárót. Kurama ismét rálépett a fékre, hogy rá tudjon fordulni az örvénylő kékségre, minek következtében Kuwi lefejelte az anyósülést, és végre kizökkent a sokkos állapotból. Mire azonban kettőt pislantott volna, már otthon is voltak a saját világukban.

- Majd emlékeztess rá, hogy többet ne üljek kocsiba, ha ő vezet – morgott a fiú, fejével a rókadémon irányába bökve.

- Te szintúgy – bólogatott Yusuke. Az autó hamarosan megállt a detektív lakása előtt, és végre mindannyian kikászálódhattak. Pontosabban Hiei kiesett, miután a rókadémon kinyitotta neki az ajtót. Első dolga az volt, hogy megszabadult az ebédjétől, majd feltápászkodott, és furcsán kacsázva indult el a többiek oldalán a lakás felé.

- Minden oké, Hiei? – kérdezte enyhe aggódással a hangjában Urameshi, mire a démon mérgesen fújt egyet.

- Éltem során most utaztam először ilyen ördögszekéren, szerinted hogy érzem magam?!

- Nyugi, majd megszokod – vágta hátba vigyorogva a fiú, majd nagy nehezen előkotorta a kulcsait, és bemasíroztak a fedezékbe. Hiei se szó, se beszéd, bevetette magát az ágyba, hogy végre vízszintesbe helyezhesse magát. Kuwabara elfoglalta megszokott fotelját, majd bekapcsolta a tévét.

- Szóval, mi a további terv? – fordult Yusuke a rókadémonhoz.

- Azt mondtad, Koenma a holnapi nap folyamán tér csak vissza, így az éjjel biztonságban leszünk előle. Holnap reggel pedig elhúzzuk a csíkot.

- Mi? Holnap? Hogyan? – pislogott Urameshi.

- Csigavér, már mindent elrendeztem – folytatta higgadtan Kurama. – Reggel nyolckor indul a komp, ami átvisz minket a kontinensre. Onnan aztán bottal üthetik a nyomunkat. Itt vannak a jegyek – dobta le a papírokat az asztalra.

- Fasza – bökte ki Yusuke. – Akkor elérkezett az ideje egy kis lazulásnak – terült el egy széles vigyor az arcán. Kuwabara erre rögtön felkapta a fejét; ő már tudta, mit is jelent ez.

- Megint kártyaparti? – nézett rá unottan a róka.

- De a megspékelt változat – vigyorgott tovább a fiú. – Három menet, és a tét nem csak pénz. Aki veszít, válaszolnia kell a többiek ciki kérdéseire. Most nem menekülsz! Mindannyiunknak jössz eggyel az életveszélyes vezetési stílusod miatt.

- Na jó, legyen – adta be a derekát a démon. Hárman körbeülték hát a kisasztalt, Yusuke kiosztotta a lapokat, és késő éjszakába nyúlóan játszani kezdtek, míg Hiei a kanapéról követte nyomon az eseményeket, és próbálta megfejteni a szabályokat. A nap izgalmai után aztán hirtelen jött az álom, hogy egy másik világba invitálja a fáradt csapatot.