Sosem tudtam, milyen rabságban élni. Milyen az, mikor saját érzelmeid forrongó, tüzes óceánja megárad a hatalmas vihartól korbácsolva, és mindent felforgat. Mikor a saját emberi mivoltod kovácsolta láncok vernek béklyóba, felszínre hozván benned, mi rejtve volt, s jobb lett volna, ha örökre úgy marad… Most már tudom. Érzem. Bár sose tettem volna meg, amit megtettem azon a végzetes napon! Hibáztam. Életem eddigi legnagyobb botlását követtem el, mely mostanra térdre kényszerített. Azelőtt senki sem hitte rólam, hogy valaha is képes leszek így vélekedni… Én magam sem gondoltam volna. De a múlton sajnos nem változtathatok. Ami volt, az már megtörtént. Viselnem kell ezt a terhet. És itt állok most saját árnyékommal viaskodva. Az érzelmeim árnyékával. Tudom, nem tudok ellene mit tenni, és az erőm egyre fogy. Nem tudom, meddig tudok uralkodni rajtuk.

Egy átlagosnak ígérkező napon kezdődött minden. Nyár volt. Az egyetemen éppen akkor vette kezdetét a szünet, bár az én esetemben ez több szempontból sem volt igaz. Mivel be kellett fejeznem a diplomamunkámat, vajmi kevés esélyt láttam a valódi pihenésre. De ez a kisebb problémám volt. Sokkal jobban aggódtam barátaim miatt, akik egy héttel ezelőtt indultak el egy küldetésre a Fűszer-szigetek környékére. A Főnök nem engedte, hogy én is velük menjek. Máig sem tudom az okát, azonban mindig is megbíztam a döntéseiben. Hogy a többiek feladata mi volt, én sem tudom. Ez viszont nem meglepő… Bár általában megbízik bennünk, mégis megértem a titkolózást. Ez szükséges is. Ha csupán az én esetemet vesszük figyelembe, nem hiszem, hogy a környezetemben lévő emberek el lennének ragadtatva a boldogságtól, ha megtudnák, ki, vagy inkább, mi vagyok valójában. Nem. Ahogy én nem fedhetem fel démonlétemet, úgy a küldetéseinket sem szabad. Jobb, ha a világ nem tud róla. Nem tudom, miért, de valahányszor ezen gondolkodom, fájdalmat érzek a szívem mélyén. Fájdalmat, mert nincs senki, akivel őszintén beszélhetnék. Hazugságok vesznek körül, melyek magányossá tesznek. A barátaimnak ebből a szempontból egyszerűbb… Ők sosem titkolóztak a szeretteik előtt.

Mikor végre hazaértem, becsuktam az ajtót magam mögött, majd a kulcsokat az asztalra dobtam. Amint beléptem a nappaliba, hangos csivitelés ütötte meg fülemet. Mivel a diplomamunkámat a kanárik viselkedéséből írtam, beszereztem néhányat a megfigyelések érdekében. Igazán zajos kis teremtmények, de egy kis eledellel el lehet hallgattatni őket. Be is szórtam gyorsan néhány magot, és kinyitottam a kalitka ajtaját, hadd mozogjanak egy kicsit. Ebben a pillanatban megcsörrent a bejárat előtti csengő. Kicsit meglepetten nyitottam ajtót, de mikor megláttam barátaimat, elmosolyodtam. Végre megjöttek hát! Valaki azonban még hiányzott. A csapat utolsó tagja, az, ki már szinte a testvéremmé vált, Hiei, nem volt ott. Miután kicsit kifaggattam őket a feladatot illetően, elárulták, hogy még akadt egy kis elintéznivalója, ezért pár nap késéssel érkezik. Minden igyekezetem ellenére azonban sok értelmes szót nem tudtam kihúzni belőlük. Yusuke, az a mindig hülyéskedő, örök kisfiú, csak két dologról volt képes szónokolni: az ő dicső helytállásáról, és a küldetés ostobaságáról, valamint feleslegességéről. Ez azonban nála alap. Az évek során nem sokat változott, ellentétben Kuwabarával. Régebben pont olyan volt, mint Yusuke, viszont rengeteget komolyodott az egyetemi évek alatt. Szinte rá sem lehet ismerni.

Hosszú órákon át beszélgettünk, majd két barátom hirtelen felpattant. Felpillantottam, és a Yusuke arcán elterülő vigyor azonnal rosszat sejttetett velem. Valahányszor felöltötte eddig ezen ábrázatát, mindig én fizettem rá. A legutóbbi kis magánakciója miatt majdnem engem csaptak ki a suliból. Kicsit beivott, és petárdát dobott az épületbe, balszerencsére a kémia szertárba. Persze, hogy engem vettek elő, mint a helyszínen találtat. Egyszóval, ez a mosoly már akkor is csak rosszat jelentett. Tudtam, ez most sem lesz másképp… Először illedelmesen végighallgattam ötletét, mely tömören „kis" bulizásról szólt a hosszú munka után valami fesztiválon, amit az egyetem szervezett, ahova Kuwabara jár, majd finoman, de határozottan elküldtem melegebb éghajlatra a javaslatával együtt. Ez persze nem tántorította el céljától, miszerint engem is elrángat. Az erőviszonyok egyenlőtlenek voltak, és sajnos nem az én oldalamon foglalt helyet a főerő. Ha Yusuke és Kuwabara összefog, esélye sincs az embernek. Velük igazán nem lehet szolidan vitatkozni. Nem akartam, hogy a helyzet elfajuljon, így a passzív ellenállást választottam. Ez sem jött be. Az utolsó mondata volt, ami igazán megragadt bennem, és befészkelte magát elmémbe. „Ne csináld már Kurama! Nélküled már nem az igazi." Nem a szokásos, nemtörődöm hangnemben szólt hozzám, sokkal inkább enyhe könyörgés volt. Nem igazán kedvelem az ilyen eseményeket, mégis, hagytam magam rábeszélni. Akkor még nem sejtettem, mekkora hibát követek el ezzel…

Hamarosan elindultunk a kijelölt épület felé. Kívülről teljesen átlagosnak tűnt. Első pillantásra senki meg nem mondta volna, hogy akár kétszáz ember is befér oda. Nem voltak túl sokan, így könnyedén találtunk egy csendes sarkot a parkett mellett. Különös nyugalom és csend uralkodott a lelkemben. Nem is értettem igazán… Sokkal inkább feszültnek kellett volna lennem, de nem. Én halálosan nyugodt voltam, szinte már sértette a tudatomat. Olyan volt, mint a nagy lemerülés előtti hatalmas levegővétel, vagy a nyári vihar tombolása előtti némaság. És akkor hirtelen egy fénysugár hasította ketté az addig uralkodó fényhomályt, bevilágítván a színpadként szolgáló kisebb emelvényt. Először teljesen elvakított a fényesség, amint odakaptam tekintetem, majd lassan sejtelmessé szelídült. Akkor pillantottam meg először Őt…

A parkett közepére sétált, elegánsan, akár egy úri hölgy. Léptei puhák voltak és nesztelenek. Lenge, törökös öltözéke halkan susogott, mint a levelek, ha a hűs szellő rájuk lehel. Hosszú, selymesen ragyogó, vöröses-barna hajfürtjei lágy vízesésként omlottak derekára. A másik oldalon egy férfi jelent meg egy hatalmas fonott kosarat vonszolva. A nő felé fordult, és ebben a pillanatban felcsendült a zene. Egészen lágy, mégis kihívó és szenvedélyes hangzás töltötte meg a termet. Ő ledobta az arcát takaró fátylat, majd a férfira mutatván egy igéző táncba kezdett. Körbetáncolta őt, aztán a színpad széle felé libegett, így egész közel jött hozzánk is. A tekintete olyan volt, akár a démoni csábítóé. Olyan gyönyörű és ördögi egyszerre. Szavakba nem lehet önteni azt a ragyogást, titokzatosságot és varázslatot, mely körülölelte egész lényét. Teljesen megbabonázott. Képtelen voltam elfordulni Tőle. Eluralkodott rajtam valami különös érzés. Hihetetlenül megváltoztam azon néhány pillanat leforgása alatt, míg az arcát néztem. Vadul fellángoló vágyat éreztem, hogy érinthessem. Hogy a bőre az enyémhez érjen. Majd' szétvetett ez a belső forrongás. Hamarosan azonban hátat fordított nekünk, s visszatáncolt a férfihoz, aki időközben az emelvény közepére rángatta a termetes kosarat, majd fedőjét levéve, előhúzta hangszerét, és játszani kezdett. Ahogy a nő eltávolodott tőlem, részben megkönnyebbültem, hogy pillantásom eleresztette, de közelségének hiánya ugyanakkor teljesen megőrjített. A fonások közül lassan előkúszott egy anakonda. Hatalmas teste ívbe feszült, pillantásával az eszköz mozgását követte. A lány egyre közelebb mozgott az óriáskígyóhoz, aztán érzékien finom mozdulatokkal simogatta testét, mire az kezdett ellazulni. A szenvedélyes, lágy érintésekkel nemsokára elérte, hogy az állat megbízzon benne. Felkúszott karjára, majd onnan körbefogta karcsú nyakát és derekát. A lány tovább táncolt, immáron a kígyóval a testén. Egyre gyorsabban, egyre tüzesebben mozgott. Szemét félig lehunyta, így adván át magát teljesen a dallam vezetésének. Ismét közeledni kezdett felém, de ahogy újfent megéreztem parfümje bódító illatát, szédülni kezdtem. Az erőm egy pillanat alatt elhagyott, s a világ homályosodni kezdett, míg végül a képek eggyé mosódtak a forróságban…

Kinyitottam a szemem, és a szobámban találtam magam. Nem emlékeztem, hogyan kerültem oda. Az események teljesen kiestek. Az utolsó, ami felderengett előttem, a táncosnő arca volt, és a közeledése, majd egy érintés. Nem tudom, kié, de sejtem, hogy az Övé. Innentől kezdve azonban se kép, se hang. Merengve sétáltam át a nappaliba. A sarokból hangos csipogás jelezte kései ébredésemet. Bizony a kis állatkáim méltatlankodtak az elmaradt reggeliért és mozgásért. Amint azonban felálltam a kalitka mellől, és oldalra pillantottam, azt hittem, megüt a guta. A táncosnő alakját véltem közeledni, de pár pislogás után köddé vált. Kezdtem komolyan megijedni. Tényleg ennyire megőrjített volna? Már semmit sem mertem biztosnak mondani. Lehet, hogy ez nem is a valóság. Csupán egy álom. Ahhoz azonban túl élesen hasított belém a fájdalom, mikor a konyhakés egy vékony, mély vágást ejtett ujjamon. A seb nyomán azonnal kiserkent a vérem. Nem tudom elhinni. Ilyen még sosem fordult elő. Azon nap óta hibát hibára halmoztam. Talán Miatta. Nem tudom… Egyet viszont biztos állíthatok: ha még sokáig kísért a képe, tényleg meg fogok őrülni.

Hamarosan Yusuke toppant be hozzám. Előkerült a szó az elmúlt napról is. Óvatosan megkérdeztem, mi történt, mert semmire sem emlékeztem. Barátom egész különös tényekkel állt elő. Állítólag, ahogy Aryana – mint megtudtam tőle így hívták a táncos lányt, és az volt az első egyéni fellépése az iskolai egyletükön belül – hozzámért, a szemem vörösre változott, majd kis híján átváltoztam démoni formámba, ezért barátaim gyorsan elém vágódtak, mielőtt bárki észrevehette volna a furcsaságot rajtam. Erre én kirohantam, aztán eltűntem az épület környékén. Mikor megtaláltak, épp készültem visszaosonni, de egy erős ütéssel ártalmatlanná tettek. Hmm. Ez megmagyarázza az enyhe fájdalmat a tarkómban. Mindazonáltal megrökönyödtem a történtek hallatán. Először el sem akartam hinni. Még hogy én ilyet tennék! Hisz ez abszurd! Na és a vörös szemek… Nem tudtam róla, hogy lenne ilyen oldalam is. Akkor még nem tudtam. Ez az oldalam mindig is létezett, csupán elrejtezve bennem, de most felszínre bukkant.

Ezek után nem vágytam másra, csak magányra. Sétára indultam, azonban ki tudja, hogyan, talán tudat alatti segítséggel, az elmúlt napi helyszínen kötöttem ki. Most üresen és kihaltan ásítottak a falak. Hosszasan bámultam magam elé üres tekintettel, aztán elmémbe fokozatosan betolakodott egy bódító illant. Beette magát minden egyes sejtembe, eltompítva gondolkodásom. Mélyen beszívtam a levegőt, majd annak forrása felé pillantottam. Egy elsuhanó árnyban felismertem Aryanát. Ismét elfogott az érzés, a vágy, mely az előző nap is. Ellenállhatatlan kísértést éreztem, hogy kövessem. Balszerencsémre hátranézett, így észrevett engem, de mintha meg sem lepődött volna a jelenlétemen. Mintha csak számított volna rám. Meg sem próbált eltűnni előlem. Sőt… Inkább csalogatott. Vagy talán csak én láttam úgy? Nem tudhatom. Minden önuralmamra szükségem volt, hogy megakadályozzam az elmúlt nap eseményeinek megismétlődését. Utolsó erőmmel elfordítottam tekintetem, és az ellenkező irányba indultam. Igyekeztem minél gyorsabban távolodni, de minden porcikám ellenkezett. Hogy miért? Mert én is férfiból vagyok, és minden ízemben kívántam azt a lányt. Képe egy percre se hagyott nyugtot nekem. Folyton ott kísértett mellettem, követett mindenhova. Ekkor már tényleg kezdett az őrületbe kergetni…

Aznap éjjel Vele álmodtam. Ismét táncolt, de most körülöttem lépkedett, érintéseivel engem bűvölt. Éreztem, amint fokozatosan elvesztem uralmam a testem fölött. Kinyújtottam kezem, hogy most én érintsem meg. Hogy a tarka pillangót végre a markomban tartsam… Mielőtt ujjaim csuklójára fonódhattak volna, tompa fájdalom hasított a hátamba, majd a nő képe eltűnt a szemem elől. Felébredtem. A takaróm a testemre csavarodott, én pedig a földön feküdtem az ágy mellett. A hátam még mindig enyhén sajgott. Egy keménytáblás könyvet húztam ki magam alól, valószínűleg arra estem rá. Odébb hajítottam a kötetet, majd arcom a tenyerembe temettem. De amint egy pillanatra lehunytam szemem, újra felsejlett Aryana alakja előttem. Kétségbeesetten ugrottam föl, hogy az erkélyre sétáljak friss levegőt szívni. A Hold gyönyörű ezüstfénye beragyogta a tájat. Hosszasan bámultam az égitestet, gondolkodván, hogyan szabadulhatnék meg attól az égető vágytól. Miközben így tanakodtam, újfent megéreztem azt a bódító illatot, ezúttal azonban nem a közelemben. Sokkal távolabb. Tudatom kezdett eltompulni, az érzések elhatalmasodtak felettem. Nem bírtam parancsolni mozdulataimnak… Akaratlanul is felléptem a korlátra, hogy az illatot követve eljussak Hozzá, mikor egy eget rázó csörömpölés vágott elmémbe. Az erkélyen levő virágcserép darabjaira tört, de ez a hang végre visszarángatott tudatomhoz. Hátraléptem, majd fáradtan hanyatlottam vissza az ágyra, azonban álom nem jött a szememre.

Most is gyakran elgondolkodom, mily különös is ez az érzés. És micsoda sorscsapás is egyszerre. Sosem hittem volna, hogy létezik ilyen oldalam is. Egy emberi mivoltomból kovácsolt érzelem, melyet démonlényem szinte a végtelenségig erősít fel, és láncként tart fogva a nő képében. Jobb lett volna, ha sosem szerzek tudomást róla… Ha örökre rejtve marad bennem. De Aryana nem csak a kígyót csalogatta elő rejtekéből, hanem az én vadságomat és ösztöneimet is. Életemben először fordul elő, hogy az érzelmek és az ész harcában nem tudom, melyik fél fog győzedelmeskedni. A két oldal kétfelé húz, de nem tudom, merre hajlok majd. Mert egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy lesz erőm ellenállni… Hisz milyen egyszerű is volna! Milyen könnyedén használhatnám fel most az egyszer saját céljaimra hatalmam. Tudnék gondoskodni róla, hogy egy életre emlékezetébe véssen. Képes lennék magamhoz csábítani, és irányítani is. De nem tehetem ezt vele akarata ellenére. Azzal önmagam ellen is vétenék. Különös ez az egész… Ő olyan gyenge és törékeny hozzám képest. Ha akarna, sem tudna ellenkezni velem. Azt tehetnék vele, amit akarok. És mégis… Ő az, aki térdre kényszerít engem. Aki legyőz. Igen, legyőzött. Már az első pillanattól kezdve. Az Ő képe kísért mindenfelé. Érzem, nem bírom már tovább. Az erőm lassan elfogy.

Most is látom Őt. De talán nem is igazi. Talán ismét csak a képzeletem játszik velem. Mint már sokadjára… Igen. Ez a végső határ. Úgy érzem, immáron teljesen elment a józan eszem. És mindez miért? Egy nő miatt, akit pár napja ismeretem meg csupán. A Hold ezüstfénye kitartóan süt le rám az erdő szélén. A kísérteties félhomályban halkan susognak az erdő fái. Lágy fuvallatok játszanak körülöttem. Egyedül akartam lenni… Teljesen egyedül. Távol a társadalomtól, és attól a bódító illattól, melyet már mérföldekről megérzek. Nyugtot reméltem itt kinn a természetben, de nem kaptam meg. Még a csillagok fényében is az Ő szemeinek ragyogását látom. A szellő is mintha az Ő érintését hordozná… A Hold kísérteties, keskeny alakja is Őt idézi meg számomra. Lehunyom szemem, azonban csak fájdalmat okozó képeket látok. Képeket Róla. Hosszú lábak ringó üteme… karcsú derék… az egész teste tökéletesen arányos. Keskeny arcán a bőr, akár a frissen esett hó… piros ajkain kihívó mosoly játszik. Vöröses-barna fürtjei érzékien omlanak le. Az a misztikus, varázslatos kisugárzás, mely körülöleli… És Istenem azok a szemek… Azzal a bájjal semmi sem vetekedhet. A poklok legszebb és legcsábítóbb démona testesült meg benne. Ez a nő egy igazi boszorkány…

Elmémben újra és újra felvisszhangzik egy gondolat. „Mi lenne, ha idehívnám? Ha most magamhoz csalogatnám?" Félek elismerni, de mindennél jobban vágyom rá. Mély levegőt veszek, hogy lehiggadjak, azonban a tűz továbbra is égeti minden porcikám. Akaratlanul is megmozdulok, majd lassan fölállok. Most már ösztöneim vezérelnek, kitárom karjaim, és életemben először saját céljaimra használom hatalmam. Már nem bírok gondolkodni… Kis idő elteltével halk zörgés érkezik mellőlem. Furcsa… Nem járhatott messze, ha ilyen hamar ideért. Amint azonban a motoszkálás felé pillantok, rögtön észhez térek. „Istenem, mit tettem?! Ezt nem lett volna szabad. Miért is kellett…?!" Ijedten fordulok el, de ő követ engem. Miért? Miért nem hagy nyugtot? Miért nem bírom kiverni a fejemből? Miért nem tudok ellenállni a kísértésnek? Kétségbeesetten keresem az utat a szabadulásra, ekkor azonban karokat érzek testem körül. Forróság önt el. Érzem a vágyat, hogy magamhoz rántsam. Nem! Nem lehet! Démonlényem azonban kezd fölém kerekedni, már tekintetem is tűzvörösen ég. Az őrület határán állok… Két kezem a fülemre teszem, ne halljam még a lélegzetét sem, de mind hiába… Fájdalmasan markolok hajamba, ajkam halk, gyötrődő kiáltás hagyja el. Megérinti arcom, mire én hátrafordulok, és megragadom derekánál fogva. Ő hátradől karjaimba, majd pillantását rám emeli. Tekintete nem ködös, mintha manipulálnám. Kihívó és igéző, mint mindig. Már nem tudom, én irányítom Őt, vagy Ő engem… Fölé hajolok, mire lehunyja szemét egy pillanatra. Borzongás fut végig rajtam, mikor testünk összeér. „Nem szabad!" Kiált egy halk hang a fejemben. Csupán néhány centi választ el tőle. Pár másodpercig még fürkészem arcát, majd kezem megfeszül csuklóján…

Vége

Written by: SilverBird

Kr.u. 2009.