Miért? Miért kell ennek így lennie? Miért ilyen nehéz…? Oly teher mérettetett rám, melyet a világ egyetlen élőlénye sem kívánna magának. Sosem értettem életem alakulását. Mintha átok ülne rajtam… A létezésem maga a pokol. Nem én kértem ezt a sorsot… Sosem kérdezte senki, mit szeretnék. Minden és mindenki csak egy jelentéktelen porszemnek tartott. Egy eldobható játékszernek, aki csak arra jó, hogy használják, majd a feneketlen mélységbe és ürességbe taszítsák. De nem tudok ezért gyűlöletet érezni a világ iránt… Én vagyok az, aki baljós csillagzat alatt születtem. Nem érzek haragot, csupán végtelen elkeseredést és magányt. A Föld kivetett engem méhéből, megtagadott mint gyermekét. Sosem találtam helyem az élők közt, mert minden lény oly határtalan közönnyel tekintett rám és fordult el tőlem. Minden lény, kivéve Őt…
Ő volt az egyetlen, aki emberszámba vett, aki törődött velem, aki nem csupán egy pótolható láncszemnek tekintett. Míg a világ ösztönösen megvetett, Ő karjaival védett engem a fenyegető, sötét árnyak hadától. Támaszom volt, s mentsváram. De a Sors kegyetlen mivolta másképp rendeltetett felettem…
A villamos csilingelése térít magamhoz gondolataimból. Hát megint megtörtént… Pedig fogadalmat tettem, hogy többé nem elmélkedem azon, ami elmúlt. Sőt, könnyeket sem akarok többé ejteni. Egy ilyen életért, amilyen az enyém, nem. Azokat már rég másnak ajándékoztam… De bármennyire is próbálok hideg és érzéketlen lenni, a páncélom nem tökéletes. Soha nem is lehet az, hiszen a szeretet még mindig szívemben él. Parányi lángja újra és újra megolvasztja jeges vonásaimat. Fém csikorgása hasít élesen a levegőbe, majd a sárga jármű megáll előttem. Hideg menetszele az arcomba csap, de engem nem zavar. Sosem zavart. Felszállok a villamosra, és helyet foglalok az ablak mellett. Alig vannak utasok, ez azonban nem is csoda, hiszen alig múlt reggel hat óra. Az élet ilyenkor még csendesen alszik a város forgatagában. Nem is baj… Szeretem a csendet és a magányt. Volt időm hozzá szokni.
Kibámulok az ablakon, s tekintetem az elsuhanó épületekre szegezem. Az utcai lámpák fénye halovány narancsos fénybe vonja az utakat. Friss hó csillámai játszadoznak fényüknél, akár a varázslat parányi csillagjai. A téli táj halottnak, élettelennek tűnik a hajnal sötétjében. Ez a látvány azonban lenyűgöz engem. Mindig is szerettem ezt az évszakot. Szeretem a fehérbe öltözött világot, a szunnyadó életet, a levegő fagyos leheletét. Mintha minden megtisztulna… Olyan érintetlennek tetszik ilyenkor a világ. A tél maga a kristályba fagyott Idő. A Halál, mely megőrzi a szépséget örökké, nem engedvén utat az elporladás és rothadás bűzös fenevadjának. A legtöbben utálják, mert ilyenkor sötét van és hideg, pedig ez a legszebb évszak. Bár vonzódásom a télhez talán nem tűnik olyan abszurdnak, ha hozzátesszük, hogy az északi tündérek népéhez tartozom. A messzi Észak lakosai, hazájuk az örök hó és jég birodalma. Valaha ide tartoztam én is.
A villamos ismét csilingel. Úgy tűnik, az a kevés ember is, aki előmerészkedett ilyen korai időben, nagyon kamikaze hangulatban van, ha folyton a síneken rohangálnak. De mindegy, nem az én problémám. Biztos sietős a dolguk. Végre elérjük a hidat. Hosszú utazásom legszebb pontja. A hatalmas folyó felett most vastag köd telepedett meg. A partjához közel eső épületeknek is csupán derengő körvonalait látom. Káprázatosan szép. Varázslatos és hátborzongató egyben. Lassan elhagyjuk a hidat, s a párafelhőbe rejtezett folyót. Képe halk kísértetként száll tova, aztán a sötétségbe veszik. Szememmel a végsőkig követem az itt-ott felsejlő apró hullámokat a vízen, majd a sínek hirtelen felsikoltanak, ahogy a sárga villamos fékez, végül végleg megáll. Felállok az ablak mellől, és kilépek a megállóba. Fagyos szellő fújja hátra arcomból hosszú, sötétkék, már-már fekete hajamat. Még szerencse, hogy a mai világban már mindenféle festéket kitaláltak és használnak is az emberek, különben kicsit kirívó lennék ezzel az árnyalattal… Bár, az igazat megvallva, általában feketének nézik, mert az emberi szem számára csak a Nap fényének tündöklésében válik láthatóvá valódi hajszínem, azt pedig érzéki csalódásnak tudják be. Az északi tündérek közt sem megszokott ez az árnyalat, így valódi talánynak számít, hogyan lettem én ilyen… Az ő hajuk általában olyan ragyogó fehér, akár a frissen esett hó. Nos, azt hiszem, én lennék az egyetlen kivétel.
Lassú, komótos léptekkel indulok meg úti célom felé. A hideg szél tovább játszadozik hajammal és kabátommal, én azonban élvezem jeges érintését a bőrömön. Felnézek a mellettem álló fák sorára. Az éjszakai fagy során keskeny, hegyes jégtűk telepedtek meg az ágakon. A vékonyabb vesszőket teljesen beborították ezek a csodás, törékeny képződmények. Megállok egy pillanatra, gyönyörködöm a természet szépségében. A kis jégkristályok gyémántos fénylését figyelem a halványan derengő utcai lámpák világánál. Lágyan sziporkáznak, ahogy az izzás rájuk esik. Mintha sok ezer apró üvegtőr meredezne mindenfelé az ágakról. Pár perces néma bámulás után végre rászánom magam a továbbindulásra. Nehezemre esik hátra hagyni a jégtüneményeket, de muszáj. Ismét megindulok az irányba, amerre eredetileg is menni szándékoztam. Lehajtom fejem, és elmerülök gondolataim ködbe burkolózó, kusza ösvényeinek tengerében…
Akaratlanul is, de Rá gondolok. Mint mindig, amikor elmém rejtett, fájdalmas, mégis gyönyörű zugába merülök. Mindig is olyan volt Ő számomra, mint egy isten, vagy egy sötétséggel sújtott királyfi. Olyan misztikus, titokzatos, kiismerhetetlen. Csendes és visszahúzódó egyéniség, aki sosem engedi, hogy érzelmei kiüljenek hűvös, ám gyönyörű arcára. A múltja sötét volt és fájdalmakkal, szenvedéssel teli, akárcsak az enyém… Talán ezért is értettük meg valaha olyan jól egymást. Ösztönösen tudta, mit gondolok, mire van szükségem, s én is tudtam, Ő mit akar. Mintha lelkünk eggyé forrt volna.
De most, olyan egyedül érzem magam. Nélküle ismét a magány lett az úr életem felett, elveszettnek érzem magam ezen a hatalmas világon. Annyira szeretném, ha mellettem lenne még most is! „Őrült vagy!" kiált egy hang a fejemben. „Miért nem tudod végre elfeledni Őt?!" Hogy miért nem? Mert nekem mindenem az emlékezés, még ha jobban fáj a test kínjánál is. Már csak ez maradt nekem… Minden mást elvesztettem. Az emlékeimet nem akarom. Kétségbeesett fuldoklóként kapaszkodom ezen álomképekbe, akkor is, ha csupán a kongó ürességet, a magányt és a bűntudatot hagyják maguk után. Olyan ez számomra, mint az embereknek a drog. Nem tudok nélküle létezni… Már szinte ébren is álmodom. Halkan lépdelek tova a csalogató, kecsegtető lidércképekkel kísérve. Hirtelen a szél is megélénkül… Mintha az Ő hangján suttogná a nevemet. Elisabeth. Oly hívogató, mézédes, akár egy szirén dala. Felkapom fejem, s megint hallom a halk susogást, Elisabeth… Elisabeth, ütemesen, akár a szívdobbanást, majd egy érintést vélek érezni… Mintha valaki végigsimított volna a hajamon. Megállok, és megfordulok, de az utca üres, s néma, mint a sír. A levegő azonban mintha vibrálna körülöttem. Egy utolsó szélroham lebbenti meg lágyan hajam és kabátom, benne ismét hallom a suttogás halk, elhalványodó foszlányait. Megborzongok tőle, de rá kell jönnöm, ez nem a valóság. Hiszen Ő nem lehet itt… Az lehetetlen. Újból érzem a hideg levegő érintését arcomon. Mintha… De nem. Óh, csak játszik a szél!
Szomorúan hajtom le fejem, majd megfordulván folytatom utam. Nem egyszer fordult már elő ilyen eset azóta, hogy… Ez azonban nem is csoda. Szerettem Őt. Minden egyes sejtemmel, minden idegszálammal, lelkem minden rejtett zugával. Azóta is minden éjjel Őt látom, s nem tudom álom-e vagy valóság. Minden olyan valódi, a bőrömön érzem érintését, forró leheletét. Hallom hangját a fülemben, szavai elködösítik elmém, és én nem vagyok többé képes gondolkodni. Majd hirtelen eljön a feleszmélés. A tarka képzetek tovatűnnek, magukkal ragadván lelkem egy részét is. Nem marad más, csak a sivár pusztaság és sebzett, szétszaggatott lényem.
A hajnal lágy fényei közben áttörtek a sötétség függönyén, már a Nap is felkelt, megvilágítván az utat előttem. Ahogy azonban Nyugat felé tekintek, szürke felhőket látok gyülekezni. A napsütéses idő nem fog sokáig tartani. Vihar készülődik… Én ráérősen tovább ballagok, míg végül el nem érek egy vörös téglákkal kirakott épületet. Ez a munkahelyem, ahol óvónőként dolgozom. Bár az én koromban az emberek általában nem szeretnek kisgyerekekkel foglalkozni, hisz huszonévesen inkább az élet egyéb oldalaival ismerkednek. Én azonban nagyon szeretem a társaságukat. Ők olyan ártatlanok és jóindulatúak azokkal szemben, akik törődnek velük. A gyerekek mindig megérzik, ha szomorú vagyok, és olyankor mindig sikerül mosolyt csalniuk valahogy arcomra. Szeretek velük foglalkozni, vigyázni rájuk, gondoskodni róluk. Mikor megörülnek valaminek, velük örülök én is. Csodálatos érzés szeretetet adni nekik, melyet ők többszörösen is viszonoznak. Szeretem a munkámat. Hasonlóképp érzek az állatok iránt is. Mivel egyedül élek, nincs senki, akivel megoszthatnám gondolataimat. Talán ezért is van egy kutyám, egy macskám és egy papagájom. Mi négyen alkotunk egy baráti kört. Este együtt ülünk kinn az udvaron, a Holdat és a csillagokat figyelve. Én halkan beszélek hozzájuk, s ők oly figyelemmel viseltetnek irántam, melyet soha nem kaptam meg az emberektől, csak a gyerekektől.
Halkan belépek az épületbe. Még pont van annyi időm az első csemeték érkezése előtt, hogy kicsit rendbe tegyem, és kitakarítsam a termünket. Az idő előrehaladtával az ég lassan beborul, majd apró hópihék kezdenek alászállni a magasból. Hamarosan mindenki megérkezik. A kinti hideg után a radiátorokon melengetik kis kezecskéjüket, míg végül a játék öröme egy csoportba nem csábítja őket. Halk, csilingelő kacajuk betölti az addig némaságba burkolózó helyiséget. Örömmel figyelem vidám arcukat, néha én is velük nevetek.
- Elisabeth! Ugye mesélsz még a Sötét Hercegről? – emeli rám kérlelő tekintetét az egyik kislány.
A többiek abban a pillanatban elcsendesednek, feszülten várván válaszom. Végignézek a kis csapaton, majd egy mosolyt követően bólintok. Letelepszem a gyerekekkel a földön körben elhelyezett párnákra, megvárom, míg mindegyikük elfoglalja helyét. Kíváncsi és várakozó pillantásuk arcomon függ. Néma csend uralkodik. Még egyszer körbetekintek, majd ajkam szólásra nyitván ismét belekezdek a mesélésbe…