„Hideg volt aznap éjjel. Vastag hótakaró borította a tájat, mintha csak a sarki tündérek játszadoztak volna, hogy csillámló gyémántporukkal behintik a vidéket. Szinte világított a sötét éjszakában. Néma csend honolt, a fényekkel együtt szunnyadt az élet is. Feketén ásított az égbolt, egy árva felhő sem takarta a csillagok apró, csilingelő báli lámpásait. A magasban világolt a fogyó Hold, hűvös méltósággal foglalva el az őt megillető helyet. A hatalmas fenyők néma bánattal meredeztek feléje, ágaik lekókadtak az őket nyomó pelyhek súlya alatt. Jeges szélroham borzolta meg a frissen esett hó felszínét, ködszerű lidérceket előidézve ezzel a finom szemcsékből. A közeli, apró, magányos házból vöröses fények vetődtek a hideg ezüstfehér ragyogásra, némi melegséggel itatva át azt.

Az erdőszéli kis házikóban vidáman ropogott a tűz a kandallóban, kellemes meleget árasztva környezetébe. Néha kipattant egy-egy szikra, felfelé törve a halott fa és hamu közül, majd amilyen hirtelen ugrott elő, oly hirtelen vált semmivé. A felcsapó lángok kormosra festették már a tűzhely téglaszáját. Felette, a párkányon, vöröslő fűszerpaprika, különféle füvek és gombák száradtak szétterítve, aromás illatuk belengte a levegőt. A parázsló pattogásba egy másik hang is vegyült… Egy homokóra pergése. Halk volt, akár a lélegzet, mégis, a szemcsék susogása jól kivált, emlékeztetve minden élőt az Idő kíméletlen múlására.

A kandalló közelében egy egyszerű ágy foglalt helyet az ablak alatt, rajta egy férfi és egy nő alakja vált kivehetővé a lángok szelíd fényénél. Bőrüket nyaldosták a tűz vörös és narancs fényei. Egymást ölelve feküdtek a matracon, mintha csak ezek lennének utolsó együtt töltött óráik.

- Elza… - szólt halkan a férfi. Arca komoly volt és gondterhelt, vonásain vívódás tükröződött, majd végül rászánta magát a szívét terhelő helyzet kimondására – lejárt az időm. Holnap el kell mennem.

- Miért? – csendült kétségbeesetten a mellette fekvő nő hangja.

- Te is jól tudod… Nem maradhatok. Túl veszélyes.

- Nem kell ezt tenned – ült fel Elza. – Mi összetartozunk, egy az örömünk, egy a szenvedésünk!

- Nem tudod, miket beszélsz – ült fel a férfi is, majd két tenyerébe fogta a nő kezét. – A pokol is különb hely annál, amiben én élek. Nem kívánom senkinek, hogy belekeveredjen ezen sötét ügyekbe, legkevésbé neked. Nem sodorhatlak veszélybe.

Vigasztalón simogatta a nő végtelen bánatot tükröző arcát.

- Nem teheted ezt velem – suttogta maga elé elhalóan Elza. – Értelmet adtál az életemnek, kérlek, ne vedd el!

- Tegnap még magányos voltál, mára barátokkal vagy körülvéve… a holnap talán újra összehoz minket.

Többet nem szólt egyikük sem, csak nézték a tüzet, s a didergő fákat. Magány lett úrrá rajtuk, mely hótakaró módjára fedte be lelkük világát. Egy hosszú pillanatig egymás szemébe tekintettek, aztán karjaik ölelésébe zárták a másikat. Örökkévalóságnak tetsző percekig ültek így, néma gyásszal szívükben. Nem törődtek már semmivel, sem a tél fagyos leheletével, sem a felhangzó farkasüvöltéssel, sem az utolsó homokszemcsék lepergésével. Csak ölelték egymást, mintha a holnap sosem jönne el.

A reggel azonban kíméletlenül elérkezett, fájdalmat és magányt hozva magával. Elza már egyedül ébredt fel a kunyhóban a felkelő Nap fényeivel. Az ő Sötét Hercege elment… talán örökre. Mikor ez a gondolat tudatosult benne, üresség érzete töltötte el. Mintha a lelkét kitépték volna, és csak a kongó, fekete űr maradt volna számára. Szemei megteltek könnyekkel, de egy cseppet sem ejtett. Hiszen megígérte Neki… Megígérte, hogy nem fog sírni. És nem is tette. Bármennyire is nehéz volt számára, elfojtotta előtörő bánatát és kétségbeesését. Nem hagyta lelkét és tudatát elsüllyedni a magány veszedelmes mocsarában. Ajkait összeszorítva próbálta rendezni vonásait, majd lassan elindult kifele a kunyhóból az érintetlen, fehér tájra.

Két év telt el azon nap óta… Két hosszú év, és ő semmit sem hallott a Sötét Herceg felől. Minden éjjel kiment a ház melletti erdőbe, kísértetként suhanva át a tavaszi párán, a nyári viharon, az őszi ködön és a tél fagyos leheletén a férfi visszatértét várva. Néha látni vélte közeledő alakját, hangját hallotta a szél susogásában, de csak a képzelete játszott vele mindahányszor.

Végül már nem bírta tovább, és útnak indult, hogy felkeresse a személyt, aki értelmet adott életének. Tizenhárom hónap telt el utazással és fáradhatatlan kutatással, de mind hiába. Mígnem december utolsó napjaiban sikerült a nyomára bukkannia…

Olyan végtelenül boldog volt, mikor megpillantotta. Hát mégis viszont láthatja az ő Sötét Hercegét! Ott álltak egy kis tisztáson, körülöttük csendesen hulldogáltak a hópelyhek. Az erdőbéli sziget szélén egy sziklafal húzódott, oldalán egy megfagyott vízeséssel és egy kis tóval. Gyönyörű volt a látvány, de Elza szemében az előtte álló személy volt az igazi kincs. Hosszú ideig csak nézték egymást, majd egyszerre indultak el a másik felé. Hosszan ölelték egymást, míg a nappal fényei lassan elhalványodtak körülöttük.

- Elza… Miért jöttél utánam? – kérdezte halkan a férfi.

- Nem bírtam tovább. Annyira… annyira hiányoztál – suttogta elcsukló hangon a nő.

- Semmi baj – törölte le lecsorduló könnyeit a Herceg. – Most már itt vagyok melletted.

Elza szorosan hozzábújt, arcát sötét ruhájába rejtette. Halkan sírdogált tovább örömében és megkönnyebbültségében, míg a férfi gyengéden simogatta a hátát. Nem szóltak egy szót sem, csak némán élvezték a másik jelenlétét. Ám ekkor történt valami… Ágak reccsentek meg a közelben, hó ropogott a talpak alatt, majd sötét alakok jelentek meg, körülvéve a tisztást. Félelem lett úrrá a nő szívén, de mikor a Hercegre tekintett, annak határozottságot és sziklaszilárdságot tükröző szemébe, enyhült a jeges marok szorítása torkában.

- Hát megtaláltunk végül – hangzott a sötét csapat vezetőjének öblös hangja. – Oly régóta üldözünk, hogy leszámolhassunk veled. Ki gondolta volna, hogy ez az ostoba nőszemély vezet majd el hozzád?

Elza lelkén ismét a félelem és kétségbeesés uralkodott el. Az nem lehet… Ez nem történhet meg… A vezér arcán gúnyos mosoly terült el riadt arckifejezése láttán.

- Ne merj úgy beszélni, mintha az ő hibája lenne! – kiáltott dühösen a férfi, majd egy hihetetlenül gyors mozdulattal előtte termett, és jobb ökle egy hangos csattanással találkozott ellensége állkapcsával, mire ő hosszan felszántva a havat terült el a hideg földön.

Ezalatt azonban egy másiknak sikerült a nő mögé kerülnie, és túszul ejtenie. Elza hiába próbált kiszabadulni, ereje messze nem volt elég fogva tartójával szemben.

- Dobd el a fegyveredet, ha kedves neked az élete! – kiáltott az alak, mire a férfi azonnal megmerevedett ijedtében. Hogy követhetett el ekkora hibát?! Védtelenül hátrahagyta Elzát. Ismét hagyta, hogy a haragja elvakítsa.

- Gyerünk, dobd el! – szólt türelmetlenül a túszejtő.

- Nincs fegyverem.

- Ne próbálj átverni! Azt ajánlom, dobd el azt a tőrt, amit a csizmád szárában rejtegetsz!

A férfi lassan lehajolt, majd egy ezüstösen csillogó fegyvert húzott elő. Feldobta a levegőbe, aztán a penge hegyénél elkapva, egy jól irányzott hajítással ellensége szívébe állította.

- Elza fuss! – kiáltotta, azzal belevetette magát a többivel való elkeseredett harcba. A nő a fák felé rohant, azonban nem volt képes hátrahagyni a Sötét Herceget. Ha meg kell halniuk, haljanak meg együtt, vagy éljék túl mindketten.

A csata a Herceg javára tűnt eldőlni, ám ekkor a vezér észrevette Elza jelenlétét, és nem habozott rátámadni.

Nem látott mást, csak a feléje közeledő dárda gyilkos hegyét, mely hamarosan eléri törékeny testét, végleg kioltva életét. Nem remélt menekvést, szemét lehunyva várta a véget, ám mielőtt a fegyver elérhette volna, valami sötét vágódott be eléje, majd a dárda egy tompa puffanással megállt. És ott volt előtte a férfi, aki a világot jelentette számára, mellkasában a hegyes pengével. Légzése szaggatott volt, teste megremegett. Csöpp. Vér hullott a hóra, melyet még több követett, beszennyezve a fehérséget. Ujjai megszorultak a fegyveren, amit a kezében tartott, majd végső erejével utolsó ellensége felé dobta, mely annak hasába állt. Mindketten térdre estek, aztán a sötét vezér végleg kilehelte lelkét.

Elza kővé dermedve nézte végig a jelenetet, jeges félelem uralkodott el egész lényén. Képtelen volt megmozdulni, képtelen volt felfogni a történteket. Nem lehet… Ez nem történhet meg! Kétségbeesetten ugrott a földön térdelő férfi mellé, karjával gyengéden átölelte, majd ölébe fektette.

- Nem halhatsz meg… - szólt sírástól remegő hangon. – Kérlek… Kérlek, ne tedd!

- Semmi baj – szólt elhalóan a Sötét Herceg. – Örülök, hogy meg tudtalak védeni.

- Nekem kellene azt a sebet viselnem. A nyakadra hoztam a bajt, nekem kellene halnom!

- Ne mondj… ilyeneket! Neked… élned kell. Így kell ennek lennie.

- De… - kezdte a tiltakozást Elza, azonban a férfi ajkára helyezte ujját.

- Így kell lennie. Ezt a sorsot… szánta nekünk az Ég. És én nem bánok semmit.

- Hiei…

- Kérlek, ne szólj! Csak ölelj át… Úgy, mint rég!

A nő gyengéden magához vonta őt, arcát fekete tincsei közé fúrta, miközben halkan hullatta könnyeit. A férfi lehunyta szemét, és lágy mosollyal ajkain bújt hozzá. Elza érezte, amint szíve mind lassabban ver, légzése egyre halkul. Kétségbeesetten ölelte, mintha így megmenthetné, megakadályozhatná, hogy lelke elhagyja a testét, de mind hiábavaló volt. Az élet egyre halványodott Hercegében.

- Szeretlek téged – suttogta végső szavait. A nőt meglepte, hisz eddig sosem mondta ki érzelmeit, majd könnyei ismét végigcsorogtak arcán.

- Én is. Annyira… nagyon… szeretlek.

Hiei még utoljára feltekintett rá, pillantásuk egy utolsó, végtelen másodpercre összefonódott, majd örök álomra hajtotta fejét.

Elza remegve nyújtotta ki kezét kedvese felé, de hiába szólongatta, hiába simogatta arcát, ő többé nem tért magához. Magával ragadta a Halál kegyetlen fenevadja, kaszájával választva el az élettől és a szeretteitől. A nő ajka megremegett, aztán minden fájdalma, kétségbeesése és gyűlölete egy keserves sikolyban tört elő belőle. Nem bírta elviselni a veszteség terhét… Úgy érezte menten összeroppan. Meg akart halni. Minden vágya az volt, hogy követhesse szerelmét a halálba, ha kell, a pokol mélyére. Könnyei patakokban folytak végig arcán, véres ruhájára cseppenve. Hosszú órákon keresztül zokogott kínkeservesen, karjaival még mindig halott kedvesét ölelve.

Nem tudta, mennyi idő telhetett el így. A nap sugarai közben áttörtek a sötétségen, megvilágítván a szörnyű csata és a tragédia helyszínét. A hajnali ködben három alak bontakozott ki a tisztás másik végén. Elza még mindig ugyanott ült, üveges tekintettel meredve maga elé, könnyeivel mosva vöröslő orcáját.

- Elza… Mit tettél? – hallotta maga felett a hitetlenkedő, mély hangot. Feltekintett az érkezőkre, majd kedvese barátait látta kibontakozni a sűrű ködben, akiket saját barátainak tekintett.

- Én… Én… - dadogott kétségbeesésében. – Nem akartam.

- Megmondta mindenkinek, hogy ne keressék! – folytatta az előbb szóló fekete hajú férfi.

- De látnom kellett! Tudnom, hogy jól van…

- Ez nem mentség! Ismerted a kockázatot, mégis a keresésére indultál, elvezetve hozzá az ellenségeit is! Aki a haláláért felelős, az te vagy!

A nő megmerevedett ezen szavakra. Tágra nyílt szemekkel meredt maga elé, elméjét a vádak kegyetlen súlya töltötte meg. Nem lehet… Ő nem akarta, hogy ez történjen. És mégis ő az oka mindennek. Megölte kedvesét. Abban a pillanatban írta alá halálos ítéletét, mikor útra kelt utána. Ő a hibás… Csakis ő. Isten se mossa már le róla a gyilkos nevet. Kezéhez halott szerelme vére tapad.

- Hogy tehetted?! – Hallotta ismét a férfi hangját. – Azt hittem, fontos a számodra… Hogy barátok vagyunk!

Elza lassan lehajtotta fejét. Hogyisne lenne fontos számára?! Talán a világon neki jelentett a legtöbbet. És mégis bajt hozott rá.

- Ne fordítsd el a tekinteted! – tornyosult fölé az, kit nemrég még barátjának szólított. – Mit gondoltál, mikor a keresésére indultál?!

A nő megijed a dühös, követelőző hangtól. Még ha tudta is, hogy csak a fájdalom hozza ezt ki belőle, félelmetes volt számára. Szorosan lehunyta szemét, tudatában felkészülve minden büntetésre.

- Yusuke! – kiáltott egy éles hang. – Hagyd ezt abba! Nem lehetsz ennyire szívtelen, hogy tovább növeled a fájdalmát!

- Te csak hallgass, Kurama! – szólt közbe a harmadik személy. – Véleményem szerint Urameshinek igaza van. Hisz végső soron ő vezette ide ezeket – intett a holtan heverő alakok felé.

- De nem szánt szándékkel – vetette ellen a férfi. – Nem azt mondom, hogy nem hibázott, azonban sose tette volna, ha tudta volna, mi lesz az ára.

Elza felpillantott az őt védelmező egyetlen személyre. Kurama… Bár szavaival az ő pártját fogta, rászegeződő tekintete hideg volt, akár a jég. Vagyis a szíve mélyén ő is vádolta a történtekért. És joggal… Ezt a terhet már képtelen volt elviselni. Kedvese holtan fekszik karjai közt, és ő maga az okozója mindennek… Azok, akiket barátainak hitt, most ellene fordultak… De mindezekért nem volt képes őket hibáztatni. Megértette, miért teszik, mégis… Annyira fájt neki. Szüksége lett volna a támaszra, azonban csak rideg elutasításra lelt. Tudatával egyre kevésbé fogta fel környezetét. Szédülni kezdett. Kimerült volt és sebzett. Utoljára feltekintett az égre, a gyászoló felhőkre, majd minden elsötétült előtte."

A teremben néma csend uralkodik. Mire mesém befejeztem, jócskán el is telt a nap. Lassan elérkezik már az ideje az első szülők érkezésének. A gyerekek még mindig hangtalanul figyelnek, majd egyikük felteszi végül a kérdést, mely mindannyiukat foglalkoztatott.

- És mi történt utána Elzával?

- Ezt senki sem tudja pontosan – mosolygok szelíden. – Egyesek szerint messzire elvándorolt, magányos életbe kezdve vezeklésképp. Mások azt tartják, belehalt bánatába, és néha még ma is fel-felbukkan kísértetként kedvesét keresve, mivel bűntudata nem hagyta, hogy lelke békére leljen.

Elmélázva tekintek a semmibe. Vajon melyik lenne a megfelelőbb választás…? Talán a kísértet. Igen… így kellene lennie. Gondolataim ködös útjáról az óramutató kattanása zökkent ki. Csak most tudatosul bennem, mennyi is az idő valójában.

- Itt az ideje az összepakolásnak – állok fel, majd a gyerekek is követik példámat. Gyorsan rendet rakunk, és várjuk a délutáni óvónő érkezését. Hamarosan be is állít, így én elköszönök tőlük.

- Kellemes téli szünetet mindenkinek! – mosolygok, majd kilépek a teremből. Lassan magamra öltöm kabátomat és sálamat, aztán komótos léptekkel kisétálok az épületből. Út közben saját történetemen merengek, melyről senki sem tudja, hogy a színtiszta igazság volt. Igen… a múlt fájdalmas. Különösen számomra. Jeges szél vág arcomba, szemembe fújja a hatalmas hópelyheket, de én fel se fogom. Elmém elragadta a múlt sötét árnyéka, bebörtönözve lelkemmel együtt az idő jégbe fagyott kristályába.