Pontosan öt éve annak a napnak. Öt hosszú év eltelt, de lelkem romjainak kínzó fájdalma semmit sem változott. Azt mondják, az idő minden sebet begyógyít. Nos, ez esetben vagy annyira utál engem ez a világ, hogy az általános törvények sem érvényesek rám, s míg másokat a vigasztalás palástjával borít be az évek pergése, engem csupán az Élet ecetes vizével kínál, vagy az egész nem több egy kegyes hazugságnál a megtört szívűek részére. Hogy melyik az igaz, az engem nem érdekel… Egyik sem változtat a tényeken, egyiktől sem lesz könnyebb a lelkiismeretem, és egyik sem fogja enyhíteni szörnyű fájdalmaimat. Nem is várom el. Rég beletörődtem már keserű sorsomba, elviselem a rám mért büntetést... Egyszer talán eljön majd a nap, mikor a kegyes halál végre felszabadít, elnyeli gyarló testemet, és elhozza a régóta áhított pihenést.
Gondolataim örvényként kavarognak. A halála évfordulójának napján mindig nagyon törékeny vagyok. Újra, és újra leperegnek fejemben azon végzetes pillanat eseményei, lényem sebeiből ismét vöröslő csermelyek indulnak útjukra, hogy a világ peremén álló tudatomról az engem hívogató, feneketlen mélységbe csorogjanak. Ez a végtelen feketeség egyszerre rémiszt meg határtalanságával és bizonytalanságával, és hívogat, felajánlván a megpihenés édes nektárját. Valami mégis visszahúz… Valami nem hagyja, hogy ez a titkokkal övezett Semmi elnyelje lényem, mintha soha nem is léteztem volna.
A szobámban helyet foglaló tükör előtt állok. A rám néma gyásszal visszapillantó alak mintha nem is én volnék. Tintakék haja hullámzó selyemként omlik törékeny vállára és karcsú derekára. Vöröslő ajkai egy nevet formálnak, de hangját elnyelte az egyre mélyülő gyász. Szemei nem csillognak, mint hajdanán, tekintetéből kiveszett az élet fénye. Hófehér bőre halotti maszkként borul keskeny állára és méltóságteljes járomívére. Felemelem kezem, majd ujjaim végighúzom a sima, hűvös üvegfelületen. Pont olyan hideg és kemény, mint az én fagyott lelkem. Amint öltözékemre pillantok, ismét felszínre törnek bennem az emlékek. Egy földig érő, sötétkék selyemruha van rajtam, melyet még édesanyámtól örököltem. Az emberek az ilyen viseleteket estélyinek nevezik, de népem köreiben minden nő ilyet hord. Sok emlék fűz ehhez a ruhadarabhoz. Emlékek a múltamról, anyámról, az északi tündérek csodálatos, hóborította birodalmáról, és Róla… Ezt a ruhát viseltem akkor, amikor először pillantottunk egymás szemébe, és ezt viseltem akkor is, mikor évekkel ezelőtt, egy üde tavaszi napon, a virágba borult cseresznyefák alatt egymáshoz kötöttük életünk.
Sosem feledem azt a napot. A virágok illatát… A szél lágy susogását… A Nap gyengéd sugarainak simogatását… A csörgedező patak vidám csobogását… A zöldellő fű finom hullámzását… Az öreg fák ágainak halk hajlongását… És az Ő érintését, amint átölel. Ahogy karjait védelmezőn körém fonja, és a végtelen boldogság és biztonság érzésével tölt el. Sok gyönyörű emlékem van Vele kapcsolatban, most mégis, a méz ürömmé, boldogságom keserűséggé, létem magányossá vált. Minden szépség a visszájára fordult. Végtelen szeretetem iránta most végtelen bánatom hordozójává vált.
Finoman végig simítok a selyemruhán, hogy a redők eltűnjenek róla, majd kusza gondolataim és emlékeim egymásba mosódó képeivel kísérve útnak indulok Hozzá... Csendesen lépkedek a sötét, kihalt parkon át vezető úton. Nyár elején sétáltam erre utoljára. Emlékszem a lemenő Nap izzó fényeire, a mozdulatlan levegő forró leheletére, a szárazság fojtogatására. A szomjazó világ szinte könyörgött az életet adó esőért. A növények levelei kókadozva lógtak alá, nem adván többé árnyékot a menedékre vágyóknak. Emlékszem, amint ott fekszem a kiszáradt, sárga fűben, testemet szúrják a kardszerű, élettelen szálak, bőrömet égeti a Nap kíméletlen perzselése, de én csak hasalok tovább a szikkadt földön. Halott virágok illatát nyögik a fák, s lelkem világa megremeg, amint ismét meglátom a párhuzamot a szomjúság markában senyvedő természet, és a magány szorításában fuldokló lelkem közt.
A táj most egészen más arcát mutatja. Bár az elmúlt napokban esett hó elolvadt, mikor a Nap kicsit előbukkant a nehéz, szürke fellegek mögül, és leheletével felmelegítette kicsit a téli világot, a zord idő ismét visszatért. A fagy vette át az uralmat az éj leple alatt. A föld kőkeményre dermedt jeges markának szorításában. A park vaskos, öreg platánjai némán meredeznek élettelen, csupasz ágaikkal az ég felé. Nem ez az első tél, amit megérnek. Mintha keservesen sírnának. Hullatnák könnyeiket az elfeledett idők homályába burkolózó szebb, élettel telibb világáért, a nyár ölelő melegségéért és zöldben pompázó ünnepi köntösükért, melyet lerángatott róluk a hideg évszak kegyetlen érkezése. Hiába tiltakoznának, a halál úgyis eljön értük évről évre, megfosztván őket ragyogásuktól. Midőn eljöve az éj, leszáll csendben, a fák ajkai pedig fagyba s hóba dermedten súgják, hogy eljött újra a rettegett sötét, ezzel megkezdődik kíméletlen harcuk a túlélésért. Szinte hallom halk hangjukat, felém hozza a hideg szél, és ők mesélnek nekem az évekről, ősi emlékeik körülfonják tudatom. Kezem végig húzom egyikük sima kérgén… Mintha nyöszörögne, akár a gyermek, aki rosszat álmodik.
A látványra elfog a szomorúság. Szívem csordultig telik gyásszal és fájdalommal. Úrrá lesz rajtam a reménytelenség félelmetes szele, ami egyre csak a bánat mocsara felé hajtja lelkemet. Minden mindegy már… Ha volna még kiút, az nem visz sehová. Egész életemben az álmaimat üldöztem, követtem a hangot, mely a szívemet hívta, de gyászos ösvényre tévedtem, és már nem tudom, mit súg a szél. Nem küzdök tovább, immáron belefáradtam a meddő próbálkozásokba. Nem harcolok tovább. Maradok, s belenyugszom sorsomba, hisz nincsen sok esély. Nem látok kiutat, mely a boldogsághoz vezetne, és már nem is keresem.
Még utoljára megérintem az öreg platán hatalmas törzsét, aztán tovább állok. A fák halk nyögdécselése kísér utamon. Képek villannak be elmémbe… Róla. Egy kellemes szeptemberi délután, a madarak önfeledten csiripelnek a zöld lombok alatt, így jelezvén társaiknak területük határait. Látom magam előtt éjfekete haját, amint a szél vidáman játszadozik tincseivel, hangját hallom a fülemben, érintését érzem az arcomon. Lehunyom szemem, hátha akkor még valósághűbb lesz az élmény, de egy jeges fuvallat kizökkent álmodozásomból. Feltekintek az ég felé, ahol az imént a zöldellő lombokat láttam, de a kép tovasuhant, felettem halott fák… Emlékeznek Rád. És ezek az emlékek beszélnek hozzám, megérintenek, elvarázsolnak.
Megrázom fejem, hogy kizárjam ezt a susogást elmémből. Gyorsan átvágok a parkon, majd hamarosan elérek egy sötét, félreeső helyet. A környék teljesen elhagyatott, régóta nem jártak erre emberek. Egy hatalmas, kovácsoltvas kapu állja utamat. Megfogom a gyönyörűen megmunkált rácsot, aztán egy óvatos mozdulattal kinyitom. Az indákkal benőtt kapu nyikorogva tárja fel a mögötte húzódó kis ösvényt. Sűrű köd kavarog a talaj mentén, alig látom, hova lépek. A keskeny utat robosztus hársfák övezik, lehullott, összeszáradt leveleik halkan zizegnek talpam alatt. Az eget takaró sötét felhők lassan odébb kúsznak, helyet engedvén az előbukkanó tele Hold ezüstös sugarainak. Fényük megvilágítja az előttem elterülő ősi temető romjait. A végső nyughelyet egy domb oldalába építették még nagyon régen. Hatalmas, öreg fákkal van tele, melyek most gyászos meggyötörtséggel állnak a sírok mellett. Ágaikon vastag moha- és zuzmóréteg csüng alá. Kísérteties és egyben gyönyörű összhatást keltenek bennem. A rég elfeledett idők őreiként magasodnak göcsörtös törzseik a jövevények fölé. Az emelkedő tövénél megpillantom a ravatal romjait. Mára csupán egy hatalmas kőtömbökből rakott tornác és néhány szépen faragott oszloptöredék maradt a valaha monumentális épületből. Az előtte elterülő kis lugasból elvadult rózsa, borostyán és egyéb futónövények nyújtózkodnak a falak felé. Száraz indáik átterjedtek a kövekre, és csaknem az egész romot meghódították már. Elhagyom a ravatal növényekkel benőtt kőtömbjeit, majd a temető nyugati oldala felé fordulok. Körülöttem a ködben, kuszán álló, régi, töredezett sírkövek sejlenek fel, a domb tetején pedig sötéten ásítanak a hatalmas kripták vasból készült ajtajai. Elkapom tekintetem búskomor körvonalaikról, és egy keskeny ösvény mentén a temetkezési hely széle felé követem utam.
Kísértetként suhanok el a kőtáblák mellett. Hallom, ahogy sír a csönd, és sötét életem vele sír. Üresség érzete tölt el. Semminek érzem magam. Sorsunk örök folyam, de eljön majd a nap, mikor homály borul a világra, s elveszünk mind. Magával ragad az idők árja, a feneketlen mélységbe taszítva korunkat, elnyelvén élőt, élettelent, mindent, én pedig a világ romjain állva várom a véget. Egy nap én is néma kiáltással tűnök el a semmiben, síromon vért sír majdan az éj, és az örök csendben végül végleg elveszek. Ez hát a mi végzetünk, melyet nem kerülhetünk el, bárhogy is próbálkozunk.
Míg gondolataim elvesznek elmém zavaros, kusza ösvényein, elérem úti célomat. És most itt vagyok a már oly ismerős kőkupac előtt, fejénél a sírkőre egy rövid név áll bevésve. Összeszorul a szívem, ahogy rá pillantok. Végtelen magány és búskomorság ül ki vonásaimra. A lelkem újra darabjaira hasadt, a szívemet újra kitépték. Lassan felemelem kezem, majd ujjaim közül egy szál fehér liliom hull a sírt borító kövekre. A Hold ismét kisüt a felhők közül, megvilágítván az egyik szomszédos kőtömb mellett elhelyezett hárfámat. Szerette, mikor játszottam neki rajta. Minden évben, mikor kijövök ide, egész éjjel pengetem a lágyan duruzsoló húrokat. Ez valamiért engem is megnyugtat egy kicsit. Leülök a mellettem fekvő, hasadt sírkőre, majd halkan suttogni kezdek. Beszélek Hozzá, mert tudom, hogy hall engem, tudom, hogy itt van velem.
Meggyújtok egy szál füstölőt, és a kövek közé helyezem. Fénye halványan parázslik a hideg éjszakában, látom felfelé szállni a füstgomolyagot. Finom illata lassan elbódítja elmém, egy fátyolszerű ködöt vonva tudatomra. A szél hirtelen megélénkül... Hallom a ruhám suhogását, az öreg ágak egymásnak koccanását, a lehullott levelek zizegését, amint a légmozgás örvénylő ördögtáncba hívja őket. Egy furcsa érzés lesz úrrá rajtam, mintha nem volnék egyedül... Egy érintést érzek a vállamon és az arcomon, majd eltölt a béke, a megnyugvás érzete. Itt van velem, szinte érzem, ahogy hozzám bújik. Hallom, amint halkan a fülembe suttog. Az élménytől mámorosan kinyújtom kezem a hangszerem felé. Végig simítok a kivételes gonddal megmunkált és kifaragott fafoglalaton, a húrokon, aztán egy apró mosoly jelenik meg egy pillanatra addig hideg vonásaimon. A fájdalom és az öröm furcsa, keserédes egyvelegét érzem magamban. Már nem teljesen vagyok tudatában cselekedeteimnek…
Érzem Őt. Hallom Őt. A szél gyengéd susogása... Mintha Ő énekelné hívogatón, kristálytisztán nevem. Egy halk lélek zeng, testem tűz emészti el... Szólítasz, hát itt vagyok. Felemelem kezem, majd ujjaim lágyan pendítik meg a hárfa húrjait. „Ahol a Te otthonod, ott az enyém is" zengnek szívem halk szavai...
Vége
Written by: SilverBird
Kr. u. 2010.