Dennis Densen már az előző este megérkezett a kapitányságra, ám Francis megvárta a hajnalt, na meg Matthieu-t a kihallgatásával. Szerencsére a fiatal gyakornok nem aludt valami jól, így egy-két üzenet után úgy döntött, hamarabb bejön. Francis nem volt meglepve. Ahogy telt az idő, úgy lett a szegény fiú egyre kialvatlanabb. Belemerült az ügybe, és szerencsétlenségére túl empatikus és együttérző volt, megviselte minden haláleset, főleg azután, hogy észrevette a maga és Alfred közti hasonlóságot.
Amíg Matthieu levetette azt a több réteg ruhát, amit úgy hordott, mintha a kanadai hegyekbe készült volna többnapos túrára, Francis elmagyarázta neki, miért is nem állt neki egyedül megdolgozni Densent.
– Tudod, ha megvárakoztatjuk a gyanúsítottat, az idővel ideges lesz. Nem tudja, majd pontosan, mennyit tudunk, és hogy mennyit sikerült kiszednünk Väinämöinenből. Dennis Densen nem tűnik nehéz esetnek, de jobb lesz azért óvatosnak lenni. Egy kihallgatás egyébként is stresszes, hát még ha ennyit várt előtte. Hozd a képeket is, kérlek!
Matthieu felmarkolt egy igen vastag mappát, Francis meg egy nagy bögre kávét, amit bevitt a kihallgatószobába és jó hangos koppanással letette az elbóbiskolt Denny elé. Amaz riadtan emelte fel a fejét, de amikor észrevette, hogy csak egy pohártól ijedt meg, már emelte is a szájához, hogy bosszúból elpusztítsa. Jégkék szemeit azért végig a nyomozón és a gyakornokon tartotta, bár az ő tekintete nem volt olyan dacos, mint Tinoé. Még valami naiv gyermekiség is felfedezhető volt benne.
– Jó reggelt, elnézést, hogy megvárakoztattuk – mondta Francis és helyet foglalt.
– Semmiség. Egy ágyat azért adhattak volna, de mindegy – vonta meg a vállát Denny.
Francis megköszörülte a torkát és feltette a szokásos kérdését.
– Két nappal ezelőttre lennék kíváncsi. Mit csinált, mikor, kérem próbáljon minél pontosabb lenni.
– Huh, hát két nap… jó rég volt. Na jó. Reggel felkeltem. Asszem olyan tíz körül. Délre mentem be dolgozni, volt négy csomag… a címek meg elég közel voltak egymáshoz, szóval olyan kettőre végeztem is.
Francis bólintott, eddig stimmelt minden.
– Aztán átmentem Tinushoz egy kicsit, csak lazulgatni, tudják, hogy megy ez. De már megint meg volt bolondulva amiatt a Berwald miatt, én meg eléggé idegbe jöttem ahhoz, hogy ott hagyjam és elmenjek pizzázni. Mire visszaértem, már nem volt otthon. Szóval én is hazamentem.
– Hm… aznap már nem látta Monsieur Väinämöinent?
– Öhm… nem.
– Biztosan?
– Hát, ha mondom.
– Értem. Ő azt mondta, találkozott még magával. Továbbá – Francis elővette a Tino telefonjából előbányászott kitörölt üzeneteket – valamit kérni akart magától, ön pedig ment azon nyomban.
Denny összehúzta a szemét, látszott rajta, hogy minden lehetséges dolog végigfutott az agyán. Nem tudta, mivel rukkolhatna elő. Mintha csalódottá is vált volna egy kicsit.
– Ah igen, kicsit becuccozott és hát… kellett neki valaki.
– Ezt kérem, fejtse ki.
Denny a szemét forgatta és sóhajtozott. Közelebb hajolt, mintha egy szüzet akart volna épp beavatni a legmocskosabb dolgokba.
– Tudja… ajzószer. Minden ilyen. Néha kap. Aztán nem elég neki semmi sem. Ilyenkor természetesen segítek neki.
Francis felvont szemöldökkel figyelte, ahogy Denny visszadől a székére.
– Értem… tudna… mesélni kettejük kapcsolatáról? Az aznapi veszekedésről? Lehetett veszekedésnek nevezni?
Denny vállat vont.
– Hát én sokáig azt hittem, járunk. Egy ideje már azt hiszem, nem. Amióta Berwald hajlandó volt megint beszélni vele, nem akar tőlem semmi komolyat. De még mindig kis virgonc. Irtó cuki. Nem igazán szoktunk emiatt a Berwald miatt veszekedni egyébként. Csak megunom, hogy állandóan róla van szó. Én még soha nem találkoztam vele egyébként.
– Értem… még az aznap estéről. Monsieur Väinämöinen lakásán találkoztak?
– Úgy van. A szövegből ki is tudja olvasni – bökött kissé értetlenül a kinyomtatott smsekre.
Francis csak bólintott és eltette a papírokat. Most egy fényképet vett elő Arthurról. Kicsit rossz érzése volt attól, hogy őt mutogatja egy lehetséges bűnözőnek. Az előző este óta valami megmagyarázhatatlan nyomottság ült a nyomozóra a visszautasítástól. Illetve a félig-meddig visszautasítástól. Minél többet gondolkodott rajta, annál inkább tűnt úgy, hogy Arthur nem gondolta komolyan a mondottakat. Talán csak kéreti magát? De nem szokták magukat kéretni. Francis nem értette. Szerencséjére imádta a rejtvényeket. Nem tervezte feladni, csak mégis… mi volt a baj?
– Ismeri ezt a férfit?
– Hah, nagyon vicces a szemöldöke.
– Látta már?
– Öhm… lehet, hogy megjegyeznék egy ilyen szemöldököt? Lehet. De nem emlékszem.
Denny nevetett, nevetése minden volt, csak őszinte nem. Francis úgy döntött, egy ideig hagyja, hadd higgye, hogy nem gyanakszanak rá Arthurt illetően. Elkezdte kipakolni a többi áldozat fotóját is az asztalra. Matthieu szemei szomorúvá váltak, ahogy végignézett az elhunytakon. Denny tekintete közönyös maradt, végigsiklott újra meg újra a képeken, majd hirtelen egész testében megdermedt. Megnyalta a szája szélét és elfordította a fejét, nem nézett sem a nyomozóra, sem Matthieu-re.
– Ismerte valamelyiküket? – kérdezte Francis, próbálta leplezni az izgatottságát.
Denny habozott. Igyekezett nem oda nézni, de sikerült elárulnia magát. Francis óvatosan felemelte Lukas Bondevik képét.
– Őt?
A férfi gyorsan megrázta a fejét.
– Nem vagyok benne biztos. Láthatnék esetleg több képet is… róla? – kérdezte bizonytalanul.
– Nos… csak a megtalálása helyszínén készültek vannak. De azokat nem mutathatnám meg…
Denny ismét megrázta a fejét és kikapta a nyomozó kezéből a képet. Közel hajolt, forgatta, nézte innen, nézte onnan. Még meg is szagolta, mintha a képen rajta lenne az elhunyt illata is.
– Márpedig így nem vagyok benne biztos, hogy ismerem. Kérem, mutassa meg a helyszínen készülteket is!
Francis gondolkodott egy ideig, majd intett Matthieu-nek, aki készségesen előhúzta az ominózus képeket és letette mindet Denny elé. A férfi remegő kézzel vette fel őket egyesével és nézte meg alaposan a képeket. Csendben volt, Francis csak az arckifejezését vizsgálta. Ahogy haladt a képekkel, az arca egyre inkább elsötétedett, a gyermeki naivság, melyet korábban felfedezni vélt, teljesen eltűnt. Már csak egy férfi maradt, aki nagy eséllyel indult a gyanúsítottak között.
– Tehát, tudja, ki ő?
Denny bólintott. Nem tette le az utolsó képet, mely egy közeli felvétel volt Lukas arcáról, tágra nyitott, sötét szemeiről és hamuszürke arcáról. Szőke haja a csatja nélkül az arcába hullott, a göndör fürtökbe hó ragadt.
– Drága kicsi Luke… mikor halt meg? Azt hittem, elhagyta Párizst…
– Több, mint egy hete – felelte Francis és felcsapta a saját jegyzetfüzetét is – honnan ismeri Lukast?
– Ah… a testvérét kísérte ide Norvégiából… az öccse cserediák volt, de nem akarta elengedni egyedül, úgyhogy jött ő is, még az egyetemi bulikba is elkísérte, ahova meg én lógtam be. Hát onnan ismerem. Elnézést… mielőtt folytatjuk, beszélhetnék Tinóval? Csak pár percet.
– Attól tartok, az nem lehetséges – felelte Francis – de ígérem, ha közlékeny, gyorsan végzünk.
Denny keze megremegett az idegességtől. Fortyogott magában, a kép széle meggyűrődött az ujjai között. Dühösnek tűnt. Talán még Tinonál is dühösebbnek, bár ő jobban elrejtette, nem is, igyekezett minél inkább elfojtani kitörni készülő indulatait. Francis nem hagyhatta, hogy magában tartsa őket. Ez a Lukas egy kulcs volt – hogy apró, vagy nagy lakatot nyitott, az még kérdés volt.
– Milyen kapcsolatban állt vele?
Denny arca megrándult és az asztalra dobta a képet.
– Közeli – felelte, de nem nézett bele Francis szemébe. Az idegessége egyre nőtt.
– Ő is a szexpartnere volt, mint Monsieur Väinämöinen?
Francis érezte, hogy megfogta a lényeget. Denny arca olyan színárnyalatokat vett fel az elkövetkező pár másodpercben, hogy a nyomozó megijedt, hogy a férfi menten elájul. Már szólt volna Matthieu-nek, hogy hozzon egy pohár vizet, de végül Denny színe megállapodott a fakószürkénél. Arcizmai még mindig rángtak a szája körül, mintha a vicsorát akarta volna visszafojtani.
– Szexpartner? Oh nem.
– Akkor?
– Vele tényleg jártam. Bár nehéz volt meggyőzni róla.
A nyomozó felvonta a szemöldökét és Matthieu-re pillantott. A fiú előkereste azt a pár papírlapot, amin Lukas adatai szerepeltek. Szexuális zaklatás ellen tett feljelentés néhány évvel ezelőttről – több is, és mind visszavonva. A gyakornok Francisre nézett. Neki is furcsának tűnt ez az utolsó megjegyzés, bár ő még az aktát sem látta.
Matthieu naiv szíve megrettent, ahogy Dennyre nézett. Ő lett volna az? Vajon a buta megjelenése és az agyatlan megnyilvánulásai milyen embert rejtettek? A remegő kezére nézett, és az alkarján kidagadó erekre. A szemébe nem mert hosszan belenézni.
Francis azonban képes volt állni Denny tekintetét, és sikerült is higgadtnak maradnia. Már tette volna fel a következő kérdést, amikor Denny közbevágott.
– Ki kell mennem a mosdóba.
A nyomozó egy sóhaj kíséretében felállt és intett Dennynek, hogy kövesse. A szőke férfi felállt, Matthieu pedig egyedül maradt a helyiségben.
Francis a mosdók felé indult, ám amint kiléptek a kihallgatószobából, Denny úgy nézett körbe, mint a prédáját kereső kopó. A kihallgatószobák közvetlenül a nyomozók irodái mellett voltak, a folyosó elején pedig ki volt táblázva, hogy mi merre volt található. Denny nagyjából emlékezett is.
Csak pár lépés lemaradásra volt szüksége, aztán megfeszítette izmait és az őrizetben lévők cellája felé kezdett rohanni. Francis hamar észrevette az eseményeket, sarkon fordult és rohant Denny után, néhány rendőrre még rá is kiáltott, hogy állítsák meg.
Bár Denny izmos volt, valódi ereje most mutatkozott meg igazán. Francis nem érhetett a nyomába, aki pedig az útját állta, azt egyszerűen félrelökte, egy pillanatra sem torpant meg. A nyomozó már megbánta, hogy nem bilincselte meg. De ki gondolta volna, hogy megpróbál majd Väinämöinenhez szökni? Ha sejtette volna, hát biztos, hogy odaláncolja az asztalhoz, aztán pórázon vezeti a piszoárokig!
Denny a vállával lökte be a cellákhoz vezető ajtót, majd elkiáltotta Tino nevét, belerengtek a falak is.
– Denny? Mi a franc?
A férfi a hangot követve jutott el a celláig, ahol Tino már a rácsoknál várta. Gondolta ő, hogy Dennyt is előveszik, na de hogy a férfi bejöjjön hozzá? Ráadásul így? Legvadabb álmaiban sem gondolta. Meglepetésében észre sem vette a férfi különös tekintetét, pedig már készült leszidni is.
Denny megelőzte. Benyúlt a rácsok között, ujjait pedig Tino nyakára kulcsolta, olyan szorosan, hogy a kisebb szőke levegő után kapott és ütögetni kezdte a karját. Denny nem engedett, Tino túl későn vette észre, hogy valami nagyon nem stimmel.
– Megölted őt, te rohadék – morogta Denny – segítettem neked, te pedig megölted!
A szorítása erősödött, Tino pedig határozottan érezte, hogy az izmai egyenként roppannak össze.
– Mi a faszról beszélsz? – krákogta, hang alig jött ki a torkán. A tekintete még mindig dühös volt, ugyanakkor tényleg nem értett semmit.
– Lukas Bondevikről, bubu.
– Szart sem csináltam a ribancoddal! Azt se tudom ki ő!
– Persze, hogy nem, mert soha nem figyeltél rám, te szerencsétlen – sziszegte Denny –, mert most a „ribancom" miatt maradsz magadra. Láttam a képeket, Lukas halott!
Francis ebben a pillanatban ért oda néhány fegyveres őrrel. Tino küzdött és kapálózott, Denny másik keze is a nyaka köré fonódott. Tino behunyta a szemét. Sem ereje, sem levegője nem maradt válaszolni. Francis intett a társainak, akik egy pillanat alatt a férfi mellett termettek, hogy lefejtsék ujjait a gyanúsítottról.
Mire ezt sikerült megtenniük, már majdnem késő volt: Tino a földre zuhant, eszméletlenül, alig lélegzett, a nyaka teljesen lila volt, álla alatt látszódtak Denny hüvelykujjának nyomai.
Francis azonnal kinyittatta a cellát és a férfi mellé térdelt.
– Hívjátok ide Ivant! – kiáltotta, amíg két rendőr igyekezett lefogni Dennyt, aki még inkább be akart jutni Tinóhoz most, hogy a cella nyitva állt.
A nyomozó nem értett a sérülésekhez, így csak várni tudott, közben lopva Dennyre pillantott, akit most már legalább testi sértésért le tudnak tartóztatni – de hogy mi volt ez az egész dolog Lukas miatt? Nem tudta.
Denny köpött egyet.
– Hagyjátok megdögleni! Úgysem fog beszélni.
Francis felegyenesedett és felvont szemöldökkel a cella bejáratához sétált, hogy elállja Denny útját.
– Oh? Ezesetben maga elmondaná nekünk, mégis mi ez az egész? Hogy mibe keveredett Lukas?
A férfi hezitált, már nem próbált kitörni a két rendőr szorításában. Francis eltakarta előle Tino testének látványát, valamint egy medvetermetű férfi is megérkezett, aki egyenesen a volt szeretőjéhez sietett. A nyomozó közelebb sétált hozzá.
– Lukasért megtenné? – kérdezte óvatosan.
Denny lehunyta a szemét, szakadozott sóhaj tört elő a mellkasából.
– Maga egyáltalán nem ért minket. Sem engem, sem őt – hogy ez alatt Lukasra, vagy Tinóra gondolt, Francis számára rejtély volt. – És téved, ha azt hiszi, mindenre van válaszom.
Volt a hanghordozásában valami, amitől Francist kirázta a hideg. A kijárat felé intett.
– Akkor hát, visszatérhetnénk a kihallgatóba?
Denny lehajtott fejjel indult meg a nyomozó előtt, aki ezúttal rákattintotta a kezére az ezüst karpereceket.
Arthur kókadozva ébredt a szőnyegének közepén. Lassan felült és pislogott párat, míg teljesen felfogta, hogy hol van. Azért lőtte be magát reggel, mert még másnaposan is csak Francis járt a fejében, és ez kezdte idegesíteni, még teljesen bekábulva is csak őt látta, még szebben, még teperősebben és még békásabban.
Óvatosan megrázta a fejét. Zsákutcába futott, akárhogy is nézte a dolgokat. Minél inkább nem akart tudomást venni Francisről, annál inkább tértek hozzá vissza a gondolatai. Az sem segített sokat, hogy amíg ki volt ütve, Francis három üzenetet is írt, melyekben az esetleges fejfájásáról érdeklődött, arról, hogy aludt, és vigyen-e neki később fájdalomcsillapítót.
Ó, ha tudná, hogy mennyi fájdalomcsillapító kéne. Egyáltalán nem válaszolt neki.
Kitámolygott a konyhába és lassú, darabos mozdulatokkal csinált magának egy melegszendvicset. Nem ült le, állva ette, egyik kezében a tányérral és kibámult az ablakon.
Az a furcsa férfi már nem ólálkodott a ház körül. Ezek szerint Francis talán tényleg kezelésbe vette.
Ingerülten tette le a tányérját az asztalra. Miért jár minden gondolata Francis körül? Nagyon rég nem érzett ilyet. Legutóbb, amikor azt érezte, valaki fontossá válik számára, az Alfreddal volt. Az ő szegény kicsi Alfredjával…
Inkább rá kéne gondolnia. Alfred érdemli minden gondolatát, nem Francis…
… de már olyan fáradt volt.
Nem tudott Alfred képeire nézni, az emlékek pedig túl fájdalmasak lettek, hogy gyakran felidézze őket, így Alfred arca torzult, néha már nem tudta, vajon az igazi fiára emlékszik-e, vagy valakire, akit megszépített a saját fantáziája, egy olyan valakire, aki Alfred soha nem volt.
Erre a gondolatra lehajtotta a fejét. Akkor hát talán mégis Francisen kéne gondolkodnia.
Nem emlékezett rá, milyen volt, amikor legutóbb szerelmes volt. Miután örökbefogadta Alfredet, már nem is ismerkedett. Csak a fiával járt társaságba, akkor is legtöbbször családi eseményekre. Utána, ha valaki a felesége után érdeklődött, Arthur válaszolt, de nem törődött vele sokat. Tartozni akart valakihez. Alfredhez tartozott. Nem kellett neki más.
Most, hogy Alfred már nem volt… most meg már nem volt értelme kihez tartozni. Akármilyen sármos és kedves is volt vele, nem lehetett. Ha Francis komolyan gondolta, akkor csak megbántaná a végén.
Remegő kézzel töltött magának egy csésze teát és bement a nappaliba. Ismét felhajtotta a laptopját, ám nem érkezett újabb üzenet Francistől. Sóhajtott. Jobb volt ez így.