Halo, nos, ez is kezdetét veszi. Akit érdekel, a könyvet vettem alapul, de néhol felbukkannak olyan részek, amik inkább a filmre jellemzőek. Kellemes olvasást kívánok.
A Harry Potter világa J.K. Rowling-hoz tartozik.
A Lány aki túlélte
A Privet Drive 4. szám alatt lakó Dursley úr és neje büszkén állíthatták, hogy köszönik szépen, ők tökéletesen normálisak. Senki sem feltételezte róluk, hogy közük lehet bármilyen rejtélyes vagy szokatlan dologhoz, ugyanis a leghatározottabban elzárkóztak minden sületlenségtől.
Dursley úr, aki igazgatói posztot töltött be egy Grunnings nevű fúrógyártó cégnél, jókora, tagbaszakadt ember volt, aránytalanul kurta nyakkal és hatalmas bajusszal. Dursleyné ezzel szemben sovány volt és szőke s nyak dolgában a szokásos méret kétszeresével büszkélkedhetett. Ez kapóra is jött neki, mivel naphosszat a kerítésnél ágaskodott és a szomszédokat leste. Dursleyék-nek volt egy csemetéjük is, Dudley, aki szüleinek egybehangzó véleménye szerint a legpompásabb fiúcska volt a világon.
A Dursley család semmiben nem szenvedett hiányt. Volt azonban egy féltve őrzött titkuk, egyenesen rettegtek tőle, hogy kitudódhat. Úgy érezték, nem is élnék túl, ha valaki tudomást szerezne Potterékről. Potterné és Dursleyné nővérek voltak, de évek óta nem is látták egymást. Mi több, Dursleyné úgy tett, mintha sose lett volna nővére, Potterné és "az a semmirekellő férje" ugyanis a lehető legdursleyszerűtlenebb emberek voltak. Dursley-ék bele se mertek gondolni, hogy mit szólnának a szomszédok, ha a Potter-pereputty feltűnne az utcájukban. Tudták, hogy Potteréknak is van egy lányuk, de sosem látták a gyereket. Úgy vélték, egy okkal több, hogy távol tartsák maguktól a Potter családot, a kölykük csak rossz hatással lenne az ő Dudley-ukra.
Az a borongós, szürke kedd, melyen történetünk kezdetét veszi, Dursley úr és neje számára épp úgy kezdődött, mint az összes többi nap. A borult égen sem látszott semmi, ami arra utalt volna, hogy hamarosan szokatlan, rejtélyes dolgok történnek majd országszerte. A munkába készülő Dursley úr dudorászva előkereste legunalmasabb mintájú nyakkendőjét, Dursleyné pedig kaján jókedvvel elmesélte a legfrissebb pletykákat, miközben beletuszkolta bömbölő fiát az etetőszékbe.
Egyikük sem vette észre az ablak előtt elszálló nagy, sárgásbarna baglyot.
Fél kilenckor Dursley úr felkapta aktatáskáját, és csókot nyomott neje orcájára. A kis Dudley-nak is megpróbált egy búcsúpuszit adni, de elvétette, mert fia épp hisztirohamot kapott és a falat terítette be tejbepapival.
-Te kis csibész! - Kuncogott Dursley úr és kilépett a házból. Beült a kocsijába és a felhajtóról a Privet Drive-ra hátrált.
A sarokra érve történt vele az első szokatlan dolog: megpillantott egy térképet böngésző macskát. Egy másodpercig fel sem fogta, mit látott, elhajtott a jelenség mellett, ám azután kerekre nyílt szemekkel visszafordult. A Privet Drive sarkán valóban ott ült egy nőstény macska, de a térképnek már nyoma sem volt.
"Hát persze...! Biztosan káprázott a szemem.", pislogva meredt a macskára s az visszanézett rá.
Miközben kifordult a főútra, a visszapillantó tükörben figyelte az állatot. A macska most az utcatáblát olvasta.
"Nem, nem olvassa! Csak nézi! A macskák nem olvasnak se térképet, se táblákat!" Dursley úr megrázta magát, és száműzte fejéből a macskát. Úton a városfelé már nem is járt más az eszében, csak az a sok-sok fúró, amit aznap eladni remélt.
Mikor azonban a város határába ért, átmenetileg ismét kénytelen volt megfeledkezni szeretett fúróiról. A szokásos reggeli dugóban araszolva nem kerülhették el a figyelmét az utcákon lézengő, különös ruhába öltözött, egészen pontosan taláros emberek. Dursley úr ki nem állhatta a feltűnősködést, hogy a fiatalok is micsoda maskarákban képesek járni, biztosan ez a legújabb őrült divat, gondolta s ujjaival türelmetlenül dobolt a kormánykeréken.
Tekintete a talárosok egy csoportjára tévedt. A társaság a járdán ácsorgott, nem messze tőle, s izgatott sugdolózásba mélyedt. Dursley úr megütközve látta, hogy egyik-másik taláros még csak nem is fiatal... "Hisz az a férfi ott még nálam is öregebb, mégis smaragdzöld palástban virít! Hogy nem sül le bőr a képéről!"
Egy darabig így fortyogott magában, aztán felötlött benne, hogy a maskarás emberek talán szántszándékkal keresik a feltűnést.
"Biztosan adományokat gyűjtenek valamire... Igen, ez lehet a dolog nyitja.", Ekkor meglódult a kocsioszlop és Dursley úrnak néhány perccel később, mikor megérkezett a Grunnings parkolójába, már ismét csak a fúrókon járt az esze
A kilencedik emeleti igazgatói irodában Dursley úr széke az ablaknak háttal állt, szerencsére, mert másképpen nemigen tudott volna aznap délelőtt a fúrókra összpontosítani. Így ugyanis nem látta a fényes nappal ide-oda repdeső baglyokat, ellentétben az utcai járókelőkkel, akik tátott szájjal, mutogatva bámulták a fejük fölött elsuhanó madarakat. Többségük éjszaka se látott még baglyot, nemhogy nappal.
Dursley úrnak tehát tökéletesen normális, bagolymentes délelőttje volt. Öt emberrel ordibált, elintézett néhány fontos telefont, azután még egy kicsit zsémbelt. Egyszóval remek hangulatban töltötte az időt délig, amikor is elhatározta, hogy kinyújtóztatja tagjait és átsétál a szemközti pékségbe egy fánkért.
A talárosokról időközben teljesen megfeledkezett. Most azonban ismét felfigyelt rájuk, mert a pékség előtt e különcök egy egész csoportjába botlott. Ahogy elhaladt mellettük, gyanakodva végigmérte őket. Nem értette, miért, de nyugtalanság fogta el, ha rájuk nézett. Ez a társaság is izgatottan sustorgott és úgy tűnt, egyiküknél sincs adománygyűjtő persely. A feltűnő palástokba burkolódzó figurák akkor is ott voltak, amikor kijött a pékségből, kezében a fánkot rejtő zacskóval. Ismét elsétált mellettük s ekkor akaratlanul is elcsípett néhány szót a beszélgetésükből.
- Potterék, igen, én is azt hallottam... úgy van, a lányuk, Harriet... - Dursley úr megtorpant. Egy pillanatra jeges borzalom markolt a szívébe. Visszafordult a sustorgó társaság felé, mintha mondani akarna nekik valamit, azután nyelt egyet és továbbment.
Átcsörtetett az utca túloldalára, felrohant az irodába és ráförmedt a titkárnőjére, hogy senki ne zavarja. Azután felkapta a telefonkagylót és már tárcsázni akarta az otthoni számot, amikor egyszerre meggondolta magát. Letette a kagylót és töprengve végigsimított a bajuszán.
"Csak nyugalom, nyugalom... butaság az egész. A Potter név korántsem olyan ritka, és valószínűleg rengeteg Potternek van Harriet nevű lánya. Apropó, az sem biztos, hogy az unokahúgomat Harriet-nek hívják. Hiszen nem is láttam még azt a gyereket. Lehet, hogy Hannah a neve. Vagy Helena. Felesleges felizgatnom Petuniát... hisz mindig olyan ideges lesz szegény, ha a nővére szóba kerül. Persze nemis csoda, ha nekem lenne egy ilyen testvérem... No, de mégis, azok a taláros alakok...". Dursley úr aznap délután sehogy sem tudott a fúrókra koncentrálni. Még öt órakor is olyan szétszórt volt, hogy az épületből kilépve rögön összeütközött egy járókelővel. Az illető, egy töpörödött öregember, megtántorodott és majdnem elesett.
-Bocsánat! - Morogta Dursley úr.
A kis ember ibolyaszínű köpönyeget viselt, ezt Dursley úr némi késéssel fogta csak fel és látszólag cseppet sembosszantotta, hogy kis híján fellökték. Épp ellenkezőleg, arca széles mosolyra húzódott.
- Kedves uram, nem kell bocsánatot kérnie - szólalt meg olyan éles, nyekergő hangon, hogy még az arra járók is felfigyeltek rá. - Ma semmi nem szegheti kedvemet! Hisz végre megszabadultunk Tudja-kitől! Örömünnep ez a nap még maguknak, mugliknak is! - Azzal a kisember boldogan átölelte Dursley úr derekát, majd odébbállt.
Az igazgatónak a földbe gyökerezett a lába.
"Megölelt egy vadidegen ember!", idegeskedett. Mi több, az illető még valamiféle "muglinak" is nevezte őt. Ez már több volt a soknál. Dursley úr a kocsijához sietett, beült és pánikszerűen elindult hazafelé. Őszintén remélte, hogy csak képzelődött, miközben ez a vágya is meglepte, mivel a képzelődés minden formáját határozottan elítélte.
Mikor rákanyarodott a négyes szám előtti felhajtóra, az első dolog, ami szemet szúrt neki - s ettől cseppet sem lett vidámabb -, a reggel látott nőstény macska volt. Az állat most a kertet szegé- lyező falon üldögélt. Kétségkívül azonos volt a sarki macskával: könnyen fel lehetett ismerni a szemei körül sötétlő kerek foltról.
- Sicc! - ripakodott rá Dursley úr.
A macska nem szaladt el, sőt szigorú pillantást vetett a ház urára. Dursley-ben felötlött a kérdés, hogy vajon normális viselkedés-e ez egy macskától, de némi töprengés után elvetette a problémát és belépett a házba. Még mindig eltökélt szándéka volt, hogy feleségének egy szót sem szól a történtekről.
Dursleynének kellemes, átlagos napja volt. Vacsora közben mesélt urának a szomszédasszony haszontalan gyerekéről és elújságolta, hogy a kis Dudley megint tanult egy új szót, "most akarom!". Dursley úr engedelmesen végighallgatta, igyekezett tökéletesen nyugodtnak látszani. Miután lefektették Dudley-t, átment a nappaliba és bekapcsolta a tévét. Még éppen elcsípte a híradó utolsó perceit.
-Végezetül egy belföldi hír. A madárfigyelők jelentései szerint a hazai baglyok ma igen szokatlanul viselkedtek. A bagoly köztudomásúlag éjszakai madár, nappal csak ritkán mutatkozik. Ennek ellenére ma hajnal óta több száz nyugtalanul repkedő példányt figyeltek meg országszerte. A szakértők egyelőre nem találtak magyarázatot a baglyok alvási szokásának e hirtelen megváltozására. - A hírolvasó elvigyorodott. - Ez ám a rejtély, igaz-e? És most lássuk, milyen időt ígér nekünk Jim McGuffin. Éjszaka is számíthatunk bagolyátvonulásra, Jim?
-Nos, Ted - mosolygott a meteorológus -, ezt sajnos nem tudom megjósolni, de annyi bizonyos, hogy nem csak a baglyok viselkedtek ma furcsán. Az ország legkülönbözőbb részeiből, így Kentből,Yorkshire-ból és Dundee-ból is kaptam telefonhívásokat, melyekben a nézők arról számoltak be, hogy az előre jelzett eső helyett hullócsillagok záporoztak az égből. Lehet, hogy némelyek máris tűzijáték-petárdákat lődöznek? Nos, kedves nézőink, türelem! Még egy egész hetünk van az ünnepig. Annyit azonban megígérhetek, hogy nem lesz száraz éjszakánk...
Dursley úr a döbbenettől kővé dermedve ült karosszékében. "Hullócsillagok Nagy-Britannia felett? Nappal röpködő baglyok? Titokzatos, taláros emberek az utcákon? És ráadásul az a susmus Potterékról...?"
Felesége belépett a nappaliba, kezében két csésze teával. Dursley úr most már belátta, hogy nem hallgathat tovább. Feszengve megköszörülte a torkát.
- Öhm, Petunia drágám... mondd csak, nem hallottál valamit mostanában a nővéred felől?
- Nem - vonta össze a szemöldökét Dursleyné. - Miért kérdezed?
- Különös dolgokat mondtak be a híradóban. Baglyokról... meg hullócsillagokról. A város is tele volt ma fura figurákkal...
-Na és? - sziszegte Dursleyné.
-Csak arra gondoltam, hogy... talán köze lehet a dolognak... ahhoz a népséghez.
Dursleyné ajkát csücsörítve szürcsölte a teáját. Férje nem tudta, meg merje-e említeni, hogy Potterék nevét is hallotta az utcán. Aztán úgy döntött, hogy jobb ha nem teszi. Helyette tovább puhatolózott.
-A nővéredék lánya... körülbelül egykorú lehet Dudley-val, nem?
-Úgy tudom, igen - Felelte Dursleyné kurtán.
-Tényleg, mi is a neve? Holly?
-Harriet. Megjegyzem, undok, pórias név.
-Az biztos! - Helyeselt Dursley úr, de közben összeszorult a torka. - Teljesen igazad van.
Nem firtatta tovább a témát. Kisvártatva felmentek lefeküdni s míg neje a fürdőszobában volt, Dursley úr a hálószoba ablakához osont. A macska még mindig ott volt a kertben s úgy fürkészte a Privet Drive-ot, mintha várna valamire. Vagy valakire.
"Csak képzelődöm!", rázta meg a fejét Dursley úr. "Vagy a különös eseményeknek tényleg közük van Potterékhez? Mert ha igen... ha kiderülne, hogy rokoni kapcsolat fűzi őket két... Nem, az lehetetlen..."
A házaspár lefeküdt. Dursleyné egykettőre elaludt, de férje szemére jó ideig nem jött álom. Egyre csak a történteken töprengett. Végül azonban őt is álomba ringatta egy megnyugtató gondolat, ha Potteréknek közük is van a különös eseményekhez, akkor nincs rá okuk, hogy megkörnyékezzék őt és a feleségét. Hisz nagyon jól tudják, mi a véleménye neki és Petuniának az olyan emberekről. Hogyanis keveredhetnének ők ilyen sötét ügyekbe?
Dursley úr ásított, és az oldalára fordult. Őket nem lehet ilyesmibe belerángatni...
Nemis tudta, mekkorát téved.
Míg a ház ura nyugtalan álomba merült, a kertben tanyázó macska jelét sem mutatta a fáradtságnak. Mozdulatlanul ült, mint egy szobor, tekintetét a Privet Drive távoli sarkára függesztette. Meg se rezzent, mikor a szomszéd utcában kocsiajtó csapódott, akkor sem, mikor két bagoly húzott el a magasban. Már majdnem éjfél volt, mikor végre megmoccant.
A Privet Drive utcán már késő éjszaka volt, egyetlen ház ablakában sem lehetett fényt látni, ami arra utalt, hogy mindenki mélyen aludt és csak az utcai lámpák világították a sötét utcát. Az éjszakában egy különös férfi jelent meg, hosszú ősz haja és szakálla volt, hogy a derekáig ért, mindkettő. Hosszú talárt viselt, a földet söprő bíborpalástot és magas sarkú csatos csizmát. Kék szeme szinte szikrázott félhold alakú szemüvege mögött. Orra hosszú volt és olyan görbe, mintha eltört volna.
Ezt az embert Albus Dumbledore-nak hívták.
Dumbledore derűs nyugalommal kotorászni kezdett a köpenye zsebében, mintha észre se venné, hogy olyan utcába érkezett, ahol nem látják szívesen, se őt, se a nevét, se a csizmáját, se a köpenyét, se egy procikáját sem.
Azt azonban észrevette, hogy figyelik. A Privet Drive 4-es lakásának a kertjére nézett, ahol egy macska bámulta, egyenesen őt. Az állat látványa egyszerűen csak szórakoztatta és kuncogott egyet és azt mondta:
- Tudhattam volna. – A hangja mély volt, kissé rekedtes, de nyugodt és végtelen bölcsességről tanúskodott. Az egyik belső zsebében megtalálta amit keresett, egy ezüst öngyújtót. Kinyitotta a szerkezetet, a magasba emelte és kattintott egyet. Erre, halk pukkanással, kihunyt az utca egyik lámpája. Így folytatta a többivel is, amíg az összes lámpa ki nem aludt és nem maradt semmilyen fényforrás. Eltette az önoltóját és ismét a macska két apró, pontszerű szemeibe nézett, ami az egyetlen fényforrásnak minősült. Ebben a koromsötétben hiába is néztek volna ki, még a sasszemű Dursley-ék is, nem láttak volna semmit sem. Dumbledore eltette az önoltóját és a 4-es ház felé, pontosabban, a macska felé indult. - Örülök, hogy itt látom, McGalagony professzor. – Mosolyogva köszönt a macskának.
Hirtelen, a macska helyén egy meglehetősen szigorú küllemű, idősebb nő jelent meg. A nő szoros kontyba csavart fekete haja, amiben már megtalálható volt néhány őszes szál, kissé kócos volt. Dumbledore-hoz hasonló talárt viselt, de amíg a férfi bíborszínűt viselt, addig ő smaragdzöldet.
- Honnan tudta, hogy én vagyok? – Kérdezte a nő.
- Ugyan már, kedves professzor, nincs macska, aki ilyen merev tagokkal ülne.
- Az ön tagjai is elmacskásodnának, ha egész nap egy téglafal tetején gubbasztana macskaformában. - Vágott vissza McGalagony.
- „Egész nap"? Amikor ünnepelhetett volna? Idefelé legalább 20 lakomát és mulatságot láttam. - A professzor asszony csak mérgesen fújt egyet.
- Hát persze, mindenki ünnepel, - Sopánkodott. – Azt hinné az ember, hogy van bennük némi óvatosság, de nem, még a mugliknak is feltűnt a nagy felhajtás! Bemondták a híradójukban! – Fejével a Dursley család otthonára bökött. – Hallottam! A bagolycsapatok… hullócsillagok… ennyire azért a muglik sem ostobák. Ezt már lehetetlen nem észrevenni! Hullócsillagok Kent-ben, lefogadom, hogy ez Dedalus Diggle műve! Ő az akinek ilyen kevés esze van!
- Ne hibáztassa őket, - Csóválta a fejét szelíden Dumbledore. – az elmúlt 11 évben nemigen volt alkalmunk ünnepelni.
- Tisztában vagyok vele, - Csattant fel McGalagony. – de ez még nem ok arra, hogy elveszítsük a józan eszünket! Egyenesen felelőtlenség fényes nappal az utcán gyülekezni és pletykálkodni! Ha legalább mugli ruhát húztak volna!
A professzor asszony Dumbledore-ra sandított, de mivel nem válaszolt, folytatta:
- Épp ma leplezzük le magunkat a muglik előtt, amikor Tudja-ki végre eltűnt?! – Egy pillanatra megtorpant és idegesen kérdezte. – Mert… tényleg eltűnt, Dumbledore?
- Minden jel arra mutat. – Bólintott Dumbledore. – Bizony, van miért hálálkodnunk. Egy kis citromport? – Egy műanyag kis zacskót vett elő, tele fehér-sárga porral.
- Micsodát?! – A professzor asszony kíváncsian nézte, mi lehet az.
- Citromos italpor. – Dumbledore a szájába szórta a zacskó tartalmát. – Mugli édesség, de jómagam nagyon kedvelem.
- Köszönöm, nem kérek. - Válaszolta McGalagony, jelezve, hogy a pillanat nem alkalmas holmi citromos italporok fogyasztására. – Amint mondtam, még ha valóban meg is szabadultunk Tudja-kitől…
- Kedves professzor asszony, egy olyan ragyogó elme mint kegyed, igazán a nevén nevezhetné őt. Mire jó a Tudja-kizés? Idestova 11 éve győzködök mindenkit, hogy nevezzék őt a nevén: Voldemort-nak. - McGalagony szeme megrebbent a félelemtől, de Dumbledore, aki ez idő alatt 2 zacskónyi citromos italport is elfogyasztott, folytatta. - Tudja-ki így, Tudja-ki úgy… Kérdés, mi okunk volna rá, hogy féljünk kimondani Voldemort nevét?
- Önnek semmi. – Válaszolta McGalagony félig dühösen, félig elismerően. – De maga kivétel. Maga az egyetlen, akivel Tudja… - Összeszedte a bátorságát és nagy levegőt vett. – Na jó, Voldemort nem mert ujjat húzni.
- Kegyed csak hízeleg, - Csóválta a fejét Dumbledore. – nekem nincsenek olyan képességeim mint Voldemort-nak.
- De igen! – McGalagony felcsattant. - Csak maga túl… nemes ahhoz hogy éljen velük.
- Hm, még jó hogy sötét van, mert utoljára akkor jöttem ilyen zavarba, amikor Madame Pomfrey megdicsérte az új fülmelegítőmet.
McGalagony szúrós pillantást vetett Dumbledore-ra.
- Nem csak baglyok, de kósza hírek is felröppentek ma. Tudja mit pletykálnak arról, hogy miért is tűnt el Voldemort? Hogy ki állt, a világ leghatalmasabb sötét mágusának az útjába?
Látszott, hogy ez az ami igazán aggasztja a professzort. Erre a pillanatra várva gubbasztott egész nap a hideg kőfalon. Se macska, se emberalakban nem nézett még ilyen sóvár pillantással Dumbledore-ra mint most. Látszott, bármit is hallott is rebesgetni, csak azt hajlandó elhinni, amit Dumbledore megerősít. A férfi válasz helyett újabb adag citromport nyitott ki és fogyasztott el.
- Állítólag, - Próbálkozott tovább McGalagony. – hangsúlyozom, állítólag, Voldemort tegnap este felbukkant Godric's Hollow-ban. Potteréket kereste. És az a hír járja, hogy Lily és James… hogy mindketten… meghaltak.
Dumbledore, önmagában csalódva és szomorúan lehorgasztott a fejét. McGalagony döbbenten visszakozott.
- Lily és James… Ez borzalmas… Nem akartam elhinni… Oh, Albus… - Dumbledore a professzor vállára tette a kezét.
- Tudom… Tudom… - Sóhajtott.
McGalagony remegő hangon folytatta.
- És ez nem minden. Azt is mesélik, hogy Potterék lányát, Harriet-et is el akarta pusztítani, de… nem sikerült. Nem bírt elbánni azzal a kisgyerekkel. Azt mondják, amikor kudarcot vallott Harriet Potterrel, nem tudni, miért és hogyan, de egyszerűen elhagyta az ereje és ezért nincs közöttünk többé. – Dumbledore komoran bólintott. – Szóval… szóval, igaz? Annyi gaztett után,… annyi embert, köztük mágust is megölt… és nem bírt elbánni egy kisgyermekkel? Ez bámulatos… Ő, akit semmi sem tartóztathatott fel… De hát hogyan élhette túl a kis Harriet egy ilyen támadást?
- Csak találgathatunk. – Felelte Dumbledore. – Nem tudunk semmi biztosat.
McGalagony egy csipkés zsebkendőt vett elő és megtörölgette a könnyes szemeit. Dumbledore is nagyot szipogott és elővette a zsebéből az aranyóráját. Nagyon különös óra volt, egyetlen szám se látszott rajta, viszont 12 mutatója volt és a számlap szélén inkább bolygók keringtek és forogtak. Dumbledore a hihetetlen bonyolultsága ellenére, tökéletesen ki tudta olvasni belőle amit kell.
- Hagrid késik. Amúgy, ő árulta el, hogy ide jövök?
- Igen, de öntől meg se merem kérdezni, mi szél hozta éppen ide?
- Azért jöttem, hogy elhelyezzem Harriet-et a nagybátyjánál és a nagynénjénél. Hiszen, ők az utolsó vérrokonai.
- Ezt nem mondhatja komolyan… Azokról a muglikról beszél, akik itt laknak?! – McGalagony felpattant és a 4-es számú házra mutatott. – Dumbledore, ezt nem teheti! Egész nap figyeltem őket! Nincs még két olyan ember a világon, akik kevésbé hasonlítanának ránk! Na és a fiuk… Séta közben egész úton az anyja lábát rugdosta és bömbölve követelte az édességet! Ezek közé akarja bedugni Harriet Pottert?! – Érezni lehetett az undort és a megvetést McGalagony hangjában.
- Itt lesz a legjobb helyen a világon! – Jelentette ki Dumbledore ellentmondást nem tűrő hangon, egyértelművé téve, sem a professzor asszony, se senki más nem mondhat olyat, amitől meggondolná magát. – Ha nagyobb lesz, a nagybátyja és a nagynénje felvilágosítja. Írtam nekik egy levelet, amiben mindenről részletesen beszámoltam nekik.
- Levelet írt? – McGalagony lerogyott a kőfalra. – Komolyan úgy véli, hogy ezt egy levélben el lehet magyarázni? Ezek az emberek nem fogják megérteni Harriet-et! Ő híres lesz, sőt, élő legenda! Azon sem csodálkoznék, ha ezt a napot Harriet Potter Napjának hívnánk! Könyveket írnak majd róla és a mi világunkban minden gyerek ismerni fogja a nevét!
- Ahogy mondja. – Dumbledore szigorú pillantást vetett rá a félhold alakú szemüvege alól. – Nincs az a gyerek, aki ép ésszel kibírná. Még járni sem tud, de máris híres ember! Ünneplik őt egy hőstettért, amire soha az életében nem fog emlékezni! Értse meg, jobb lesz neki, ha csak akkor szerez tudomást erről, amikor már megtudja emészteni.
McGalagony professzor válaszra nyitott a száját, de meggondolta magát és nyelt egyet, majd így szólt:
- Igen… igaza van. De… hogyan kerül majd ide a gyerek? – Úgy nézett Dumbledore-ra, mintha a köpenye alatt rejtegetné a kis Harriet-et.
- Hagrid hozza ide. – McGalagony megdöbbenve rázta meg a fejét.
- Gondolja, hogy bölcs dolog Hagrid-ra bízni egy ilyen… fontos feladatot?
- Az életemet is rábíznám Hagrid-ra. – Felelte Dumbledore, teljes magabiztossággal, ami arra utalt, hogy teljes mértékben megbízik Hagrid-ban.
- Hagrid szíve a helyén van, ehhez kétség sem férhet, de el kell ismernie, Hagrid minden, csak nem óvatos és körültekintő. Hajlamos rá hogy… Mi volt ez?!
Halk, de egyre erősödő zúgás verte fel a sötét utca csendjét. Dumbledore és McGalagony a tekintetükkel egy közeledő jármű fényszóróját keresték a távolban. A hang már dübörgéssé erősödött, amikor végre felnéztek az égre és megpillantottak egy hatalmas motorkerékpárt. A jármű épp az orruk előtt ereszkedett a földre.
A motorkerékpár ugyan hatalmas volt, de a vezetője egy igazi óriás. Magassága egy átlagos ember kétszeresét tette ki, széltében pedig öten elfértek volna. Egy szó mint száz, a jövevény elképesztően nagy volt. A külsője… a hosszú, csimbókokban lógó fekete haj és szakáll mögül szinte alig látszott az arca, tenyere akkora volt mint egy kukafedő, bőrcsizmás lába pedig egy pár növendékdelfinre emlékeztetett. Vastag, izmos karjai közt egy pokróccsomót szorongatott.
- Na végre, Hagrid. – Sóhajtott Dumbledore megkönnyebbülve. – Honnan szerezted ezt a motort?
- Kölcsönkértem, uram. – Felelte az óriás, miközben óvatosan lekászálódott a járműről. – Sirius Black-től kaptam. Meghoztam a gyereket.
- Simán ment minden?
- Igen, habár a házból csak romok maradtak. Kislisszoltam a kis hölggyel, mielőtt megjelentek volna a muglik. Bristol fölött repültünk, amikor elszunyókált.
Dumbledore és McGalagony a csomag fölé hajoltak. A pokrócok közül éppen csak kilátszott egy pöttöm leányka alvó arca. Egy ébenfekete hajtincs eltakarta a gyerek homlokán a különös, vörös villám alakú sebhelyet.
- Ez az, ahol… - Suttogta McGalagony.
- Igen. – Bólintott Dumbledore. – Élete végéig viselni fogja a nyomát.
- Ön nem tudja eltüntetni, Dumbledore?
- Akkor se tenném, ha tudnám. Egy ilyen sebhely kifejezetten hasznos lehet. Nekem a bal térdem fölött van egy heg, ami a londoni metróhálózat térképét alkotja. – Hagrid és McGalagony egy pillanatra elképedtek, de Dumbledore folytatta. – Na, de essünk is túl a dolgon. Kérem a lányt, Hagrid.
Dumbledore a karjába vette Harriet-et és a Dursley ház bejárata felé fordult.
- Uram… elköszönhetek tőle? – Kérdezte Hagrid.
Bozontos fejével a kicsi lány fölé hajolt és adott neki egy szakállas-szúrós puszit. Aztán váratlanul, zokogni és nyüszíteni kezdett.
- Ssshhh! – Csitította McGalagony. – Felébreszted a muglikat.
- Bo-bocsánat. – Szipogott az óriás. Elővett egy lepedőnyi, pöttyös zsebkendőt és beletemette az arcát. – Csak olyan szörnyű! James és Lily meghaltak… És most a szegény kis Harriet a muglik közé kerül…
- Igen… szomorú, de szedd össze magad, különben megtalálnak minket!
McGalagony csitítóan megpaskolta Hagrid karját. Időközben, Dumbledore átlépett a kertet szegélyező alacsony falon és a ház bejáratához ment. Óvatosan lefektette Harriet-et az ajtó elé, azután előhúzott egy levelet a köpenyéből. Azt bedugta a takarók köze, majd megfordult és visszatért a társaihoz. Egy teljes percig némán álltak és nézték a kis csomagot. Hagrid-nak kissé remegett a válla, McGalagony vadul pislogott, Dumbledore szemében pedig, mintha kialudt volna a szikrázó fény.
- Nos, - Dumbledore szólalt meg. – többet egyelőre nem tehetünk. Akár csatlakozhatunk az ünneplőkhöz.
- Aha. – Motyogta Hagrid, fátyolos hangon. – Én visszaviszem Sirius-nak a motorját. Jó éjt, McGalagony professzor és önnek is, uram.
Az óriás nagykabátja ujjával megtörölte a könnybe lábadt szemét és felkászálódott a motorra. A jármű hangosan berregve felröppent és egy-kettőre eltűnt az éjszakai égen.
- A közeli viszontlátásra, McGalagony professzor. – Biccentett Dumbledore. McGalagony válaszul kifújta az orrát.
Dumbledore a sarok felé indult. Ott megállt, elővette az ezüst önoltóját és kattintott egyet. Abban a pillanatban, tucatnyi fénygolyó suhant vissza a helyére és a Privet Drive ismét narancsszín fénybe öltözött. Jól kivehető volt az utca túlsó végén a sarok felé suhanó nőstény macska és Dumbledore látni vélte a 4-es számú ház ajtaja előtt heverő pokróccsomót is.
- Sok szerencsét, Harriet Potter. – Morogta, azzal megfordult és egy köpönyegsuhintással köddé vált.
Röpke fuvallat rezegtette meg a gondosan ápolt sövények leveleit a tinta fekete ég alatt megbúvó, néma Privet Drive-on, amelyet máskor messze elkerülnek a meglepő vagy szokatlan dolgok. A pokróccsomó mélyén Harriet Potter a másik oldalára fordult. Apró kezével megmarkolta a róla eligazítást adó levelet és békésen aludt tovább. Nem is sejtette, hogy ő mennyire különleges, híres ember, hogy más mint a többiek. Arra sem számított, hogy néhány óra múlva Dursleyné sikoltására ébred majd, mikor az asszony egy tejesüveggel a kezében kinyitja az ajtót, fogalma sem volt róla, hogy unokatestvére, Dudley hosszú hetekig folyton szurkálni és csipkedni fogja… és persze, azt sem tudhatta, hogy azokban a percekben titkos összejövetelek résztvevői szerte az országban magasra emelik poharukat és fojtott hangon így szólnak:
„Harriet Potterre, a lányra, aki túlélte!"
Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.
