Halo, elérkezett a következő rész. Kellemes olvasást kívánok.
A volt-nincs üveg
Közel 10 év telt el azóta, hogy Dursley-ék megtalálták az unokahúgukat az ajtó előtt, de a Privet Drive fölött nyomtalanul suhant el az idő. A felkelő nap ugyanazokra a csinos kis kertekre ragyogott le mint régen, sugarai még mindig megcsillantak a Dursley-ház ajtaját díszítő 4-es szám rezén, mint aznap este, amikor Dursley úr meghallgatta a baglyokról szóló végzetes híradást. Csak a kandallópárkányon álló fényképek árulkodtak az eltelt hosszú időről. 10 éve még a rengeteg fotó mindegyike egy jókora, strandlabdaszerűséget ábrázolt, amit különböző, pomponos sapkák díszítettek. Dudley Dursley időközben nagy gyerek lett s az új képek egy testes, fekete hajú fiút ábrázoltak, amint felül az első biciklijére, kör-hintázik a vásárban, komputeres játékot játszik apjával, vagy épp tűri, hogy az anyja ölelgesse és csókolgassa. A szobában egy kép vagy tárgy sem utalt arra, hogy egy másik gyermek, egy kislány is lakik a házban.
Pedig Harriet Potter ott lakott. Pillanatnyilag éppen aludt, de már nem sokáig volt nyugta, mert nénikéje, Petunia akkortájt kelti fel. Harriet számára nagynénje rikácsolásával kezdődött minden nap.
- Egy-kettő! Ébresztő! Ki az ágyból, lustaság! - Harriet felriadt. A néni újból kopogott az ajtón. – Kelj már fel! – Rikácsolta és elindult a konyha felé.
Harriet hallotta a nénikéje távolodó lépteit, majd kisvártatva a tűzhelyre rakott serpenyő zaja ütötte meg a fülét. Hátára fordult és megpróbálta felidézni az álmot, amiből a néni rikácsolása verte fel. Szép álom volt. Egy repülő motorbicikli is szerepelt benne. Harriet-nek furcsa érzése támadt, hogy máskor is álmodott hasonlót.
Petunia néni nemsokára ismét ott állt az ajtó előtt.
- Felkelsz még ma?!
- Mindjárt! – Felelte Harriet.
- Igyekezz, mert neked kell megsütnöd a szalonnát és nehogy megint elégesd! Dudley születésnapján mindennek tökéletesnek kell lennie!
- Sülnél bele a tűzhelybe. – Harriet dühösen felnyögött.
- Mit mondtál?! – Csattant fel a nagynénje az ajtó túloldalán.
- Semmit!
Ma van Dudley születésnapja, „Hogy is felejthettem el!?", gondolta magában. Harriet kikászálódott az ágyból és nekiállt a zoknikeresésnek. Talált is egy szürke párat az ágya alatt, lepöckölt az egyikről egy pókot és felhúzta. Olyan nagy volt, hogy a pici lába háromszor is belefért volna, de felhúzta, egészen a térdéig. A pókok társaságát már megszokta, hiszen, azok csak úgy nyüzsögtek a lépcső alatti gardróbban, amit hálószobának alakítottak ki a számára.
Felöltözött, egy szakadt, széles bugyit húzott fel, ami Petunia nénié volt.
Amikor befejezte az öltözködést, átment a konyhába. A konyhaasztal szinte majd összerogyott a sok születésnapi ajándékoktól. Dudley megkapta az áhított új számítógépét, egy második, nagyobb TV-t és a versenybiciklit is.
Harriet el sem tudja képzelni, hogy a kövér, minden nemű mozgástól irtózó unokatestvére, mihez fog kezdeni a biciklivel.
Dudley, ha lusta volt és nem igazán szeretett mozogni, verekedni annál inkább. Nagyon szerette elpáholni a nála sokkal kisebb Harriet-et, bár ahogy mindketten nőttek, Dudley esetében, inkább csak hízott, egyre ritkábban sikerült elkapnia az unokanővérét. Harriet, apró lány lévén, okos volt és fürge, míg a túlsúlyos unokabátyja, erősebb volt nála, de kövér, lassú és nagyon buta.
A gardróbban eltöltött hosszú évek miatt és amiért alul táplálták, Harriet, korához képes nagyon pici és gyenge maradt, de annál gyorsabb és okosabb.
Azonban, az öltözéke csak jobban kiemelte az apró termetét, mivel Dudley régi, ki nőtt vagy elhasznált ruhatárából voltak, egy szürke rövid nadrágot, amit egy kopott, barna övvel kellett a keskeny derekára illesztenie és egy világosbarna pólót, ami úgy ált rajta, mint egy sátor. Dudley roppant kövér gyerek volt és legalább 3-szor vagy akár 4-szer akkora mint Harriet.
Harriet-nek, szép, de sovány arca, pipaszár lábai, pici kezecskéi, hosszú, fekete haja, ami hosszú, kócos és gubancos volt, de gyönyörű, csillogó, zöld szemei. Kerek szemüvege lencséje több helyen meg volt repedve, a többi részét ragasztószalag tartotta egyben, legtöbb esetben, a Dudley-tól kapott verések alkalmával sérült meg.
Harriet gyűlölte, amiért ilyen kicsi és gyenge a teste, de összesen három dolgot szeretett a testén, a haját, habár mindig gubancos és rakoncátlan volt, ő szerette. A másik dolog, a zöld szemeit, amikkel gyakran órákig bámulta a tükörképét és képzelte el magát szépen felöltözve és nem Dudley sátorméretű ruháiban. A harmadik, ami talán a legjobban tetszett, az a homlokát átszelő, vékony, villám alakú sebhely.
Az utóbbi azóta volt meg, amióta csak az eszét tudta. Amikor elég idős lett, hogy tudjon beszélni, rákérdezett Petunia nénitől, de ő csak annyit felelt:
- Az autóbalesetben szerezted! – Rikácsolta a nagynénje. – Amikor a szüleid meghaltak! Egyébként ne kérdezősködj annyit! Egyáltalán ne kérdezősködj és ne locsogj! – Ez volt az első szabály, amit Harriet-nek meg kellett tanulnia a Dursley háztartásban.
Épp megfordította a szalonnát a serpenyőben, amikor belépett a konyhába a nagybátyja, Vernon.
- Fésülködj már meg! – Mordult rá, Harriet-re üdvözlésképpen. – És hozd a kávémat!
- Máris, Vernon bácsi!
Vernon bácsi alig beszélt Harriet-hez, hetente ha egyszer-kétszer kinézett az újság mögül hogy rámorogjon, vagy elküldje hajat vágatni, vagy fésülködni. Harriet, ha utált fodrászhoz járni, de több hajvágásban volt része, mint az összes osztálytársának együttvéve. Hiába, a rakoncátlan, fekete haja mindig vissza nőtt.
Már a tükörtojást sütötte, amikor Dudley és Petunia néni a konyhába léptek. Ami Dudley-t illeti, az alma nem esett messze a fájától, ahogy apjának, neki is széles, vörös arca, kurta nyaka és apró vizeskék szeme volt. A kövér fejét fekete tincsek borították. Petunia néni gyakran mondogatta, hogy Dudley úgy fest, mint egy kis anygyalka.
„Inkább egy kis malacka.", gondolta Harriet, de ha hangosan kimondta volna, biztos szíjat hasítottak volna a hátából.
Nehezen helyet szorított a tányéroknak és illedelmesen feltálalta a reggeli szalonnát és tükörtojást. Dudley időközben megszámolta az ajándékait és mérges arcot vágott.
- 36! – Dühösen bámult a szüleire. – Kettővel kevesebb van mint tavaly!
- Jaj, drágám, - Az anyja nyugtatóan átkarolta. – elfelejtetted beleszámolni Marge néni ajándékát. Nézd, itt van ez alatt a nagy ajándék alatt, amit apucitól és anyucitól kaptál!
- Akkor is csak 37! – Csattant fel Dudley, paprikapiros arccal.
Harriet tudta, mi fog következni, egy súlyos Dudley-hiszti. Gyorsan magába tömte a tojást és a szalonnát, amit mostohacsaládja maradékként hagyott neki, mielőtt Dudley felborítja az asztalt.
Valószínűleg, Petunia néni is megérezte a veszélyt, mert a két kezébe fogta a fia pufók arcát és könyörgően, hogy lenyugodjon, a szemébe nézett és mondta:
- Ma veszünk neked még két ajándékot! Mit szólsz hozzá kicsikém? Kapsz még két ajándékot, csillagom! Örülsz neki?
Dudley gondolkodni kezdett, ami nem túl nagy erőssége.
- Akkor összesen, harminc… harminc…
- 39 prüntyőkém! – Az anyja kisegítette.
- Oh, akkor jó. – Dudley lehuppant az egyik székre, ami majdnem összetört alatta és mint egy malac, tömni kezdte magát. Vernon bácsi büszkén mosolygott, miközben összeborzolta a fia haját.
- A kis csibész, megköveteli ami jár neki! Akárcsak az apja! Jól van, fiam! – Megszólalt a telefon és Petunia néni kiment, hogy felvegye, de addig Vernon és Harriet végig nézték, ahogy Dudley kibontja az ajándékait. Volt ott minden, aminek egy 11 éves gyerek örülhet, egy új bicikli, kamera, távirányítós repülő és másfél tucat videójáték. Épp egy aranykaróráról tépte le a papírt, amikor Petunia néni visszatért a konyhába. Dühös és tanácstalan volt.
- Baj van, drágám, - Szólt a férjéhez. – Mrs. Figg eltörte a lábát és nem tud vigyázni rá. – A fejével Harriet-re bökött. Dudley szája tátva maradt a rémülettől, Harriet-nek majd kiugrott a szíve az örömtől. A születésnapja alkalmából, a szülei mindig elvitték Dudley-t a vidámparkba, hamburger-étterembe vagy moziba. Harriet-et ilyenkor ott hagyták megőrzésre Mrs. Figg-nél, az egy-két utcával arrébb lakó, szenilis és bolond, macskás öregasszonyhoz. Harriet majdnem annyira utált Mrs. Figg-nél vendégeskedni mint Dursley-éket.
Az egész házban macskaszőr, pisi és kaja szag van. A szenilis vén asszony, amikor teát főz neki, mindig molyirtót rak a hideg vízbe, gyakran el is felejti, hogy ki is ő, majd betöréssel vádolja és azzal fenyegeti, hogy hívja a rendőrséget. Elég kinyitnia a száját és azt is feleselésnek gondolva, veréssel fenyegeti. Folyton gyógyszereket szed, amitől órákra kiüti magát, annyira, hogy arra sem ébred fel, ha egy fél tucat macska levizeli. Ilyenkor ugyan nyugta van a bolond vénasszonytól, de neki kell megetetnie a macskáit.
- Most mit csináljunk?! – Petunia néni dühösen Harriet-re nézett, mintha a lány tervelte volna ki az egészet.
Harriet tudta, hogy nem lenne szabad örülnie, Mrs. Figg sérülésének, de ha arra gondolt, hogy egy újabb évig nem ordibál vele az a bolond vénasszony és nem kell macska húgy szagban töltenie a nap hátralévő részét, képtelen volt, akárcsak színlelni is hogy szomorú.
- Felhívhatnánk Marge-t. – Vetette fel Vernon.
- Ugyan, Vernon, tudod, hogy Marge ki nem állhatja a lányt!
Dursley-ék gyakran csinálták ezt, hogy úgy beszéltek Harriet-ről a jelenlétében, mintha ott se lett volna és akkor is, úgy beszéltek róla, mintha csak egy undok kis parazita lenne, aki nem is érti, amit mondanak neki.
- És a barátnőd, Yvonne?
- Ő Mallorcán van nyaralni.
- Esetleg, - Szólalt fel Harriet, bátortalanul. – itthon maradok. – Reménykedett, hogy beleegyeznek, legalább nézhetne TV-t és talán játszhatna Dudley számítógépén.
Petunia olyan undorodott és felháborodott arcot vágott, mintha citromba harapott volna.
- Hogy aztán a házunk helyén csak füstölgő romokat találjunk?!
- Ígérem, nem robbantom fel a házat. – Esküdözött Harriet, de oda se néztek rá.
- Esetleg, elvihetnénk magunkkal és a kocsiban hagyhatnánk! – Ajánlotta Petunia, de Vernon dühösen megrázta a fejét.
- Én biztos nem hagyom az új kocsiban!
Dudley, aki közben meghallotta, miről is szól a beszélgetés, hangosan sírni és bömbölni kezdett. Nem komolyan és őszintén már évek óta nem sírt, de tudta hogy így bármit kierőszakolhat a szüleiből.
- Ne sírj, kicsi Dudlimudli! – Gügyögte Petunia, amitől Harriet majdnem elnevette magát. – Anyuci nem hagyja hogy elrontsák a szülinapodat!
- Nem akarom… Nem akarom hogy velünk jöjjön! – Harsogta Dudley, miközben vinnyogva az unokanővérére mutatott. – Mindig mindent elront! – Az anyja karjai közül, miközben kilesett, gonoszul Harriet-re vigyorgott.
„Remélem, büszke vagy magadra, Dudlimudli.", gondolta Harriet, őszintén remélve, hogy Dudley hisztije eléri a célját és itthon hagyják.
Megszólalt az ajtócsengő.
- Megjöttek! – Hebegte Petunia, rémülten.
Néhány pillanattal később, belépett a házba Dudley egyik legjobb barátja, Piers Polkiss és az édesanyja. Piers vézna, de Harriet-től így is nagyobb, patkányarcú fiú volt. Gyakran, amikor Harriet-et bántották, ő fogta le, amíg Dudley verte. A barátja láttán, Dudley abbahagyta a bőgést.
Fél órával később, Harriet ott gubbasztott Piers és Dudley között a családi autó hátsó ülésén és élete első állatkerti látogatására készült. Kész csodának tűnt, hogy ezt is megérte, nagybátyja és nagynénje, jobb ötlet híján, magukkal vitték, de mielőtt elindultak volna, Vernon félrevonta a lányt és fenyegetően eligazítást tartott neki.
- Figyelmeztetlek, - Vernon a nagy kezével belemarkolt a lány hajába, hogy ne tudjon elfordulni és egyenesen a szemébe nézett. – kislányom, egy rossz mozdulat, egyetlen apró stikli és Karácsonyig a gardróbban fogsz kuksolni!
- Nem csinálok semmi rosszat, - Harriet megértően bólogatott. – ígérem!
Vernon bácsi nem hitt neki. Soha senki nem hitt neki a Dursley házban.
Harriet-el túl sokszor történtek furcsa dolgok. Ő váltig állította, hogy nem szándékosan csinálja ezeket a dolgokat, de Dursley-ék sosem hittek neki.
Egy alkalommal, Petunia néninek elege volt abból, hogy Harriet-nek, annak ellenére, hogy nem is törődik vele, annyival szebb haja van mint neki és hiába nyíratja le a fodrásszal, mindig ugyanolyan hosszúra és szépre nő vissza.
Petunia nem akarta, hogy a nyavajás unokahúga ilyen szép hajat tudhasson a magáénak, fogta Vernon villanyborotváját és tarra nyírta Harriet haját. Mindhárman jól kinevették a kopasz lányt, aki sírt és nem bírt aludni, mert félt, hogy mennyire ki fogják csúfolni. Amúgy is folyton nevettek rajta a túlméretezett fiú ruhái és a repedezett, szikszalagozott szemüvege miatt.
Másnap, amikor fel ébredt, a gyönyörű, gubancos, hosszú, fekete haja vissza nőtt, ugyanolyanra, mint Petunia beavatkozása előtt. Ezért a mutatványért, két pofont és egy hét gardróbfogságot kapott, pedig nem győzte bizonygatni, hogy nem tudja, mitől nőtt vissza a haja. Csak egy csodának tartotta, hogy vissza nőtt a haja.
Egy másik alkalommal, Petunia néni rá akarta erőszakolni Dudley egyik ki nőtt pulóverét, ami egy természetellenesen ocsmány, barna és narancssárga bolyhos darab volt, ami ráadásul még irritálta és szúrta is a lány bőrét.
Ahogy lefogták Harriet-et és megpróbálták ráhúzni, az elkezdett összemenni és végül olyan pici lett, hogy legfeljebb egy játék babára ment volna rá. Ekkor szerencséje volt, mert Petunia néni úgy vélte, a mosásban ment össze, szóval, ezért nem kapott büntetést.
Annál sokkal nagyobb botrány kerekedett, amikor az iskola konyhaépület tetőjéről kellett leszedni őt. Dudley bandája, szokás szerint, őt kergette és amikor sarokba szorították, egyszerűen a tetőn találta magát és ettől ő is annyira megijedt, akárcsak Dudley és a barátai. Az igazgatónő egy dühös levélben szólította fel Dursley-éket, hogy mit csinált a nevelt lányuk. Harriet nem akart mást, csak elmenekülni, de hiába mondogatta a gardrób rácsai mögül, kissé pityeregve, Vernon bácsi nem hitt neki. Csak felkapta a szél, amilyen kicsi és vézna, Harriet ezzel győzködte magát.
Ezen a napon nem történhetett semmi baj. Még Dudley és Piers társaságát is megérte elviselni, hogy ne kelljen se iskolában, se a gardróbban, se Mrs. Figg macskapisiszagú nappalijában gubbasztania.
Útközben Vernon bácsi sopánkodott egy sort Petunia néninek. Vernon szeretett különböző dolgokat és embereket szidni, a munkatársait, Harriet-et, a városi tanácsot, Harriet-et, a bankot és Harriet-et, csak a kedvenc témái. Ezúttal, egy csapat motoros kapta meg a magáét.
- Huligánok! Úgy száguldoznak mint az eszelősök! – Dühöngött Vernon bácsi, miután egy motoros megelőzte őket.
- Az éjjel egy repülő motorról álmodtam. – Jegyezte meg csendben Harriet.
Vernon bácsi azonnal hátra nyúlt hogy felpofozza, de majdnem karambolozott egy szembejövő autóval.
- A MOTORKERÉKPÁR NEM TUD REPÜLNI! – Üvöltött rá Harriet-re, amitől Dudley és Piers csak nevettek.
- Drágám, az utat nézd! - Sikoltozott Petunia néni.
- Tudom… - Harriet az arcát fájlalva felelte. – csak… - Csendben nyöszörögte. - álmodtam. – És azt kívánta, bár meg se szólalt volna.
Volt egy dolog, amit Dursley-ék még a kérdéseinél is jobban utáltak, ha arról beszél, hogy valami furcsán viselkedik. Elég volt, ha egy rajzfilmben, vagy egy álomban látott ilyesmit.
Szép, napfényes szombat volt, rengeteg család látogatott el aznap az állatkertbe. A Dursley szülők vettek Dudley-nak és Piers-nek egy-egy jókora méretű csokis jégkrémet. Kénytelenek voltak Harriet-nek is venni egy olcsóbb, citromízűt, de csak mert nem rángatták el időben az unokahúgukat, mielőtt a kedves fagyis néni megkérdezte volna tőle, hogy ő mit kér.
„Egész ízletes! Ez a nap egyre jobb és jobb!", gondolta Harriet és egy kövér, vakaródzó gorillát látott meg egy kerítés mögött. „Ha kicsit kisebb lenne, pont olyan lenne mint Dudley.", ismét magában kuncogott.
Harriet nem is emlékezett, mikor volt utoljára ilyen jó délelőttje. Ügyelt rá, hogy mindig tisztes távolságot tartson Dursley-éktől, nehogy Dudley-nak és Piers-nek, akik már délután felé kezdték megunni az állatokat, eszükbe jusson a kedvenc hobbijuk, vagyis, őt megverni.
Az állatkert éttermében ebédeltek, de Dudley kiverte a hisztit, mert a fagylalt kehely, amit kapott, nem volt elég nagy, így Vernon bácsi egy másikat rendelt, így az elsőt, Harriet megkaphatta, amitől felcsillant a szeme és alig hitte el, hogy Vernon bácsi egy napon, két fagylaltot is vett neki.
Ebéd után a hüllőházba mentek. A kellemesen hűvös és sötét terem falain körös-körül kivilágított ablakok sorakoztak. Az üveglapok mindenféle gyíkok és kígyók csúsztak-másztak. Dudley-t és Piers-t csak az óriáskígyók érdekelték. Dudley egykettőre kiszemelte a legnagyobbat. A hatalmas állat kétszer is körül tudta volna tekerni Vernon bácsi kocsiját és ha akarná, össze is tudná zúzni egy halom ócskavassá. De pillanatnyilag, esze ágában sem volt kocsikat zúzni, csak mélyen aludt.
Dudley az üvegnek nyomta az orrát, amitől tényleg úgy nézett ki, mint egy malac és a kígyó fényes testét bámulta.
- Ébreszd fel! – Nyafogott az apjának. Vernon bácsi is megkopogtatta az üveget, de a kígyó nem mozdult. – Még egyszer! – Parancsolta, de a kígyó nem moccant. – Ez így unalmas! – Fintorgott és odébb döcögött.
Harriet odaállt a terrárium elé és bámulta az állatot. Nem csodálkozna, ha a kígyó belehalt volna az unalomba, hisz egyedül van, bezárva ebbe a terráriumba és egy rakás ostoba ember jön ide, nap mint nap, hogy őt bámulják, rosszabb esetben, még az üveget is verik. Eszébe jutott, hogy neki is hasonló sorsa van. Ő is bezárva él egy sötét gardróbba, bár onnan néha kijöhet, tehet kirándulásokat és Dursley-ék nem állítják ki, mint valami látványosságot.
- Oh, neked rosszabb. – Suttogta Harriet, mire a kígyó kinyitotta a szemeit, a lányra nézett és kacsintott.
A lány meglepődött, mintha ez a kígyó megértette volna. Körbenézett, hogy van-e valaki a közelében. Senki, a kutya se törődött vele, szóval, kapott az alkalmon és visszakacsintott a kígyóra. A kígyó a fejével Vernon bácsira és Dudley-ra bökött, majd köpött egyet.
- Folyton ez van. – A kígyó, mintha beszélt volna. Harriet nem tudta, megrémüljön, vagy örüljön, hogy legalább van, aki meghallgatja.
- G… gondolom… - Nem tudta megállapítani, vajon most csak képzelődik-e, vagy hogy a kígyó érti-e, de nem érdekelte. – Szörnyen idegesítő lehet. – A kígyó csak bólogatott. – Honnan származol? – Kérdezte és egyre mulatságosabbnak találta a kígyóval való csevejt. A kígyó a farkával a terrárium melletti táblára mutatott. „Boa constrictor, Brazília." – Az szép hely?
- Olvasd már végig! – Utasította a kígyó, mire Harriet tovább olvasta a táblát, „Ez az egyed fogságban született.".
- Oh, értem… akkor… te nem is voltál még Brazíliában?
A kígyó csak megrázta a fejét, de ő is és Harriet is összerezzent, mert a háta mögül, egy dobhártyaszaggató rikoltást lehetett hallani.
- Dudley! Vernon bácsi! Tessék nézni ezt az óriáskígyót! Nem tetszik elhinni, hogy mit csinál! – Piers kiabálta.
Dudley olyan gyorsan szedte a hurkás lábait ahogy csak bírta.
- Tűnj innen! – Kiabált Harriet-re és oldalba, a bordái közé ütött, amitől a lány fájdalmasan a földre esett. Harriet, dühösen azt kívánta, hogy az az óriáskígyó bár megfojtaná őket.
Ekkor vette kezdetét a tragikus események sora. Dudley és Piers a terrárium üvegfala elé hajoltak, de egy szempillantással később már rémült ordítással estek be a terráriumba, az óriáskígyó mellé.
Harriet csak a száját tátva csodálkozott, a kígyó terráriumának az üvegfala eltűnt és a lakója gyorsan kibontva a tekervényeit, kikúszott a börtönéből. A hüllőházban kitört a pánik és az emberek fejvesztve menekültek a kijáratok felé.
Harriet meg mert volna esküdni, hogy amikor a kígyó elkúszott mellette, odasziszegte neki:
- Kösz, chica! Megyek Braziliába!
„Sok szerencsét.", Gondolta Harriet, bár szívesen odakiáltott volna a kígyónak, hogy bajos lesz az odajutás, hiszen, egy ahhoz el kéne jutnia Dél-Amerikába, de még azelőtt, át kéne kelnie egy óceánon, még azelőtt, kijutnia az Egyesült Királyságból, azelőtt Angliából, azelőtt a városból és legelőször, magából az állatkertből kéne kitalálnia.
Amikor Vernon és Petunia a helyszínre érkeztek, Petunia rémülten felsikított, amikor látta, hogy a kisfia és Piers csapdába estek a terráriumon belül, mert az üveg visszakerült a helyére, amitől Dudley úgy visított mint egy malac.
Harriet jót nevetett, „Legalább Dudley oda került, ahová való!". A nevetése nem tarthatott sokáig, mert Vernon bácsi meghallotta és dühös, céklavörös fejjel nézett rá, amitől a mosoly gyorsan lehervadt az arcáról.
Hamar kiszabadították őket, az állatkert igazgatója főzött Petunia néninek egy jó erős teát, vagy százszor bocsánatot kért és könyörgött, hogy ne tegyenek feljelentést. Piers és Dudley összevissza halandzsáztak. Habár igaz, hogy a kígyó csak egy kicsit megcsapta a két fiú bokáját, de Dudley váltig állította, hogy le akarta harapni a lábát, Piers pedig, hogy majdnem megfojtotta.
- Harriet beszélt vele! – A fiú a lányra mutatott és úgy nézett rá, mintha valami szörnyeteg lenne. – Igaz, Harriet?! Te uszítottad ránk!
Harriet legszívesebben visszaszólt volna neki, de Vernon bácsi csendre intett mindenkit a kocsiban, hazaküldték Piers-t.
Vernon bácsi ekkor ismét felpofozta az unokahúgát, de mielőtt a földre esett volna, erősen belemarkolt a hajába.
- Mit műveltél?! – Harriet fájdalmasan felkiáltott, de Vernon-t ez nem érdekelte, hogy fájdalmat okoz neki. – Válaszolj!
- Semmit! – Kiabálta Harriet, könyörgően nézve a nagybátyjára, hogy engedje el a haját. – Esküszöm! Az üveg… egyszerűen eltűnt! Mintha elvarázsolták volna!
- Olyan, hogy varázslat nem létezik! Takarodj a gardróbba! – Eleresztette a lány haját és belökte a gardróbba, ahol térdre esett és rázárta az ajtót. – Ott maradsz és nem kapsz enni!
Vernon bácsi lerogyott a kedvenc fotelébe és egy pohár Brandy-t töltött magának.
Harriet, mivel órája nem volt, a gardróbban meg koromsötét volt, csak találgatni tudta, mennyi ideje van bezárva, vagy hogy Dursley-ék lefeküdtek-e már. Remélte, hogy alszanak, mert korgott a gyomra és ilyenkor osonhat ki ennivalóért.
10 éve lakott Dursley-éknél. 10 nyomorúságos éve, vagyis, amióta csak az eszét tudja, azóta, hogy a szülei meghaltak abban az autóbalesetben. Magát a kocsit, vagy a karambolt nem tudta felidézni, de amikor nagyon megerőltette az emlékezetét, különös víziója támadt. Egy erős, vakító, zöld fényt látott, de ekkor éles fájdalom hasított a homlokába.
Arra gondolt, hogy ez az ütközés volt, bár elképzelni nem tudta, mi lehetett az a zöld fény. Semmi emléke nem volt a szüleiről. Vernon bácsi és Petunia néni sosem beszéltek róla és neki tilos volt erről kérdeznie. A házban egyetlen kép sem akadt a szüleiről.
Amikor kicsi volt, Harriet remélte, hogy nevelőszülei csak hazudnak és hogy az igazi szülei egy napon eljönnek érte, de most már tudta, hogy hiába vár, mert Dursley-éken kívül senkije sincs, akit egyáltalán érdekel-e.
Bár néha, úgy tűnt, egy-két járókelő felismeri őt, de ezek a járókelők nagyon különösek voltak. Egyszer, vásárolni mentek Petunia nénivel és Dudley-val, egy ibolyaszín cilinderes, apró emberke, aki ha alig volt alacsonyabb mint ő maga, szakállas öregembernek tűnt és meghajolt előtte. Petunia néni dühösen faggatni kezdte és kirángatta az üzletből anélkül, hogy vettek volna akármit.
Egy másik alkalommal, egy zilált külsejű, csupa zöldbe öltözött öregasszony vidáman integetett neki a buszon, néhány napja pedig egy hosszú, bíborszín kabátos, kopasz férfi, egy szó nélkül kezet fogott vele, majd tovább állt. Ezekben az emberekben az volt a legfurcsább, hogy azonnal köddé váltak amint Harriet megpróbálta alaposabban megfigyelni őket.
Az iskolában sem barátkozott vele senki sem. Mindenki tudta, Dudley és a barátai ki nem állhatják a lógós, fiú ruhás, törött szemüvegű Harriet Pottert. Dudley-val és a barátaival senki sem mert ujjat húzni.
Aznap este, levette a szemüvegét, amit csak a jóisten tart még egyben, álomba sírva magát, felhúzva a pici lábait, összegömbölyödve, elaludt.
Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.
