Halo, megjött a folytatás, kellemes olvasást kívánok.


A senkitől jött levelek.

Az óriáskígyó szökéséért, Vernon bácsi minden gardróbfogságok leghosszabbikával sújtotta Harriet-et. Mikor letelt a büntetés, már javában tartott a nyári vakáció, Dudley addigra eltörte az új kameráját, a távirányítós repülőt és az új biciklijével elütötte Mrs. Figg-et.

Harriet örült, hogy nem kell már iskolába járnia, Dudley barátaitól továbbra sem szabadult, akik szinte minden áldott nap megjelentek a Dursley-házban. Piers, Dennis, Malcolm és Gordon, mind kövérek és buták voltak. Mivel, Dudley volt a legkövérebb és legbutább, őt tartották vezérnek, bár valószínűleg, csak a szülei pénze miatt élvezhette ezt a kiváltságot. Sajnos, túl buta volt, hogy ezt felfogja.

Ennek ellenére, szívesen űzték Dudley kedvenc játékát, a Harriet-hajtást. Harriet már csak ezért is igyekezett minél több időt házon kívül tölteni. Sétált a környéken és arra a halvány reménysugárra gondolt, amit a vakáció vége jelentett számára. Szeptembertől ugyanis középiskolába kellett járnia s úgy tűnt, elkezdődik élete Dudley-mentes szakasza.

Dudley-t felvették Vernon bácsi régi iskolájába, a Smeltings elit Akadémiára. Piers Polkiss is ott tanult tovább. Harriet-et a helyi állami gimnáziumba, a Stonewall High-ba íratták be, amit Dudley roppant viccesnek találta.

- A Stonewall-ban mindenkinek belenyomják a fejét a WC-be! – Mondta Harriet-nek. – Nem akarsz feljönni, gyakorolni?

- Köszi, inkább nem, - Válaszolta Harriet egy huncut mosoly kíséretében. – a szegény WC biztos rosszul lenne, ha olyan iszonyú dolog kerülne bele, mint a te fejed.

A lány nem várta meg, amíg az unokafivérének leesik a lényeg, így gyorsan elslisszolt.


Egy júliusi napon, hétfőn Petunia néni és Dudley felutaztak Londonba, hogy megvegyék Dudley új iskolai egyenruháját. Harriet-et addig Mrs. Figg gondjaira bízták, de az öregasszony ezúttal elviselhetőbb volt. Kiderült, hogy úgy tört el a lába, hogy megbotlott az egyik macskájában, miközben agyon gyógyszerezve téblábolt a nappaliban. A kórházban kimosták a szervezetéből a gyógyszereket, amitől sokkal értelmesebb lett és az orvos egy rendszert is felírt, melyik gyógyszerből mikor és mennyit szedjen.

Azóta Harriet-el is kedvesebb lett, nem felejtette el, hogy kicsoda és nem ordibált annyira, sőt, egy csapat állatvédő elvitte a macskák javát, csak kettőt hagytak meg. Megengedte, hogy TV-t nézzen és sütit is adott neki, bár az ízéből ítélve, a macskák WC-nek használták a tálat, amiben tárolta. A macskák elmentek, de a szaguk még sokáig fogja kísérteni az öregasszony házát.

Aznap este, Dudley felöltötte a vadonatúj uniformisát és divatbemutatót rendezett a nappaliban. A Smeltings egyenruhája egy gesztenyebarna frakkból, narancssárga térdnadrágból és zsirardikalapból állt. Tartozott még hozzá egy gombos végű bot, ami arra szolgált, hogy a nebulók egymást csépeljék vele, amikor a tanárok hátat fordítanak. A Smeltings-ben ezt a szokást jó felkészítésnek tartották a nagybetűs életre.

Vernon bácsi végignézett a térdnadrágos csemetéjén és kijelentette, hogy soha életében nem volt ilyen büszke. Petunia néni könnyezni kezdett és el sem hiszi, hogy ez a fess fiatalember az ő kis Dudlimudlija. Harriet alig mert megszólalni, mert úgy érezte, néhány bordája majd megreped az elfojtott nevetéstől.


Másnap reggel, kedden förtelmes bűz csapta meg az orrát, ami a konyhából jött. A szag forrása a mosogatóba helyezett, jókora fémdézsa volt. Harriet közelebbről is szemügyre vette és látta, hogy tele van szürke lötyiben ázó, koszos rongyokkal.

- Mi ez? – Kérdezte, undorral befogva a pisze kis orrát. - Ugye nem az ebéd?

- Az új iskolai egyenruhád! – Felelte végül. Harriet belenézett még egyszer a dézsába.

- Értem. – Bólintott. – Nem is tudtam, hogy vizes és forró egyenruhában kell majd lennem. De nem kell szoknyát hordanom?

- Ne beszélj badarságokat! – Förmedt rá Petunia. – Szürkére festem és úgy fog kinézni, mint mindenki másé! Ezenkívül, megbeszéltük az igazgatóval, hogy nem kötelező a szoknya.

Harriet erősen kételkedett az előbbi kijelentésben és valószínűleg, elég lenne félbevágni Dudley egyik nadrágját és tökéletes szoknya lenne a számára, de okosabbnak látta, ha nem vitázik vagy felesel.

Leült a reggeliző asztalhoz és igyekezett nem gondolni arra, miként fog festeni a Stonewall High évnyitóján, valószínűleg, mintha elefántbőr cafatokat aggattak volna rá.

Ekkor Dudley és Vernon bácsi léptek be a konyhába és mindketten elfintorodtak Harriet új egyenruhájának a szagától. Vernon bácsi szokásához híven, mélyen beletemetkezett az újságjába, Dudley pedig lecsapta az asztalra az elmaradhatatlan Smelting pálcáját.

Ekkor megütötte a fülüket a levélrés fedelének csattanása. A küldemények halkan puffantak a lábtörlőn.

- Hozd a postát, Dudley. – Szólt Vernon bácsi az újság mögül.

- Majd Harriet idehozza!

- Menj ki a postáért Harriet!

- Majd Dudley idehozza!

- Kólintsd fejbe a pálcáddal, Dudley!

Harriet gyorsan kitért a pálca suhintása elől és nyomban indult is a postáért. Három levél érkezett, egy képeslap Vernon bácsi nővérétől, Marge-tól, aki Wight szigetén nyaral, egy számla és egy Harriet Potternek címzett levél.

Harriet a kezébe vette az utóbbit és kikerekedett szemekkel rámeredt. A szíve mintha trambulinon ugrált volna. Még soha senkitől nem kapott levelet. Ki írt volna neki? Nem voltak se rokonai, se barátai, könyvtárba se iratkozott be, így még felszólítást sem kaphatott. Most mégis, ott volt a kezében ez a levél és rajta egy félreérthetetlenül pontos címzés:

„H. Potter kisasszony részére, Surrey grófság, Little Whinging, Privet Drive 4., lépcső alatti gardrób."

A levél vastag és nehéz volt. Tartalmát sárgás pergamenboríték rejtette, melyre smaragdzöld tintával írták rá a címzést. Bélyeg nem volt rajta

Harriet remegő kézzel megfordította a küldeményt. A borítékot lezáró piros viaszpecsétet címer díszítette, oroszlán, sas, borz és kígyó vettek körül egy nagy R betűt.

- Mit piszmogsz annyit? – Kiabált rá Vernon a konyhából. – Megnézed, nincs-e benne levélbomba? – Jót nevetett a saját viccén.

Hariett visszament a konyhába, de nem figyelt semmire, csak a levelére. Letette Vernon bácsi elé a másik két levelet, majd kifelé haladt a konyhából és idegesen, de lassan bontogatni kezdte a levelét.

Vernon bácsi feltépte a számlát és undorodva horkantott egyet, majd megnézte a képeslapot.

- Marge beteg, - Magyarázta. – evett valami csigát és…

- Apu! – Dudley hangosan félbeszakította az apját. – Harriet kapott valamit!

Harriet épp készült kivenni a levelet a borítékból, amikor Dudley kikapta a kezéből és az apjának adta.

- Az az én levelem! – Csattant fel Harriet.

- Még hogy a te leveled? – Kacagott Vernon. – Kitől kapnál te levelet? – Megnézte a borítékot és a pecsétet, mire az arca egy közlekedési lámpát megszégyenítő gyorsasággal váltott pirosból békazöldre, majd másodperceken belül, felöltötte az állott zabkása sárgás színét.

- Pe…Petunia… szívem! – Hebegte Vernon.

Dudley is meg akarta szerezni a levelet, de apja jó magasra felemelte, hogy ne érhesse el. Petunia néni megnézte és kíváncsian olvasni kezdte. Amint elolvasta ami a borítékon volt, majdnem elájult a rémülettől. Torkához kapott, idegesen zihálni kezdett, mintha valaki fojtogatná.

- Vernon! Jesszusom, Vernon!

A bácsi és a néni dermedten néztek egymásra, teljesen megfeledkezve, hogy Dudley és Harriet is jelen vannak. Dudley, Harriet-el ellentétben, nem tűrte hogy a szülei csak úgy levegőnek nézzék és a pálcájával az apja fejét kezdte piszkálni.

- El akarom olvasni a levelet! – Vinnyogott.

- Én akarom elolvasni, - Harriet követelte. – mivel nekem címezték!

- Kifelé! Mindketten! – Parancsolta rekedten Vernon bácsi és összegyűrte a markában a borítékot. Harriet ne nem mozdult.

- A levelemet akarom! – Kiabálta a lány.

- Nem! Én akarom! – Vágta rá Dudley.

- Kifelé! – Vernon végül az asztalra csapva hangosan ordibált a két gyerekre és mindkettőt a fülénél fogva kipenderítette a konyhából, aminek az ajtaját becsapta maga mögött.

Harriet és Dudley között nyomban lezajlott egy gyors, néma, de ádáz verekedés a kulcslyukon át való kukkolás jogáért. Dudley győzött, padlóra küldte a harmad akkora, pöttöm ellenfelét és a hátán ülve leskelődött a kulcslyukon.

Harriet majd összeszakadt Dudley súlya alatt, a két füléről lelógott szemüvegét épp csak meg tudta igazítani, de szerencséjére, épp belátott a konyha ajtaja alatt és próbált hallgatózni.

- Vernon, - Hallani lehetett Petunia remegő hangját. – nézd ezt a címzést! Honnan tudják ezek, hogy hol alszik?! Figyelik a házunkat?!

- Figyelik?! Kémkednek utánunk! Követnek minket! – Sorolta Vernon bácsi, igencsak paranoiásan.

- De… mit csináljunk?! Válaszoljunk nekik?! Írjuk meg, hogy nem akarjuk hogy Harriet…

- Nem! – Vernon legyintett. – Tudomást sem veszünk erről! Nem válaszolunk nekik! Akkor talán… igen! Az lesz a legjobb, ha semmit sem csinálunk!

- De hát…

- Az én házamban nem fog egy efféle lakni! Nem emlékszel?! Amikor hozzánk került, szentül megfogadtuk, hogy gyökerestül kiírtjuk ezt a dolgot, mert nemcsak badarság, de veszélyes is!


Aznap este, amikor hazaért a munkából, Vernon bácsi olyat tett, amit még soha az elmúlt 10 évben. Meglátogatta az unokahúgát a gardróbban.

- Hol van a levelem?! – Szegezte neki a kérdést Harriet, amint a bácsikája bepréselte magát az ajtón. – Ki írt nekem?!

- Senki! – Válaszolt Vernon. – Tévedésből küldték neked és elégettem.

- Szó sincs tévedésről! – Feleselt a lány. – Még a gardróbomat is ráírták!

- Halgass! – Vernon felpofozta az unokahúgát, amitől felszakadt az ajka és az ágyra esett, még a szemüvege is lecsúszott az arcáról, de szerencsére, nem tört el. – Figyelj… öhm… Harriet, - Vernon megpróbált mosolyogni, de egyértelműen hamis volt és egyszerűen undorodott attól, hogy kedvesen kell bánnia a lánnyal. – lassan kinövöd ezt a gardróbot. A nagynénéd és én is úgy gondoltuk, átköltözhetsz Dudley kisebb szobájába.

- Miért? – Kérdezte Harriet, gyanakodva felvonta az egyik szemöldökét és letörölte a vért az ajkáról.

- Ne kérdezősködj! – Vernon kezdte elveszíteni a türelmét. – Fogd a holmidat és sipirc felfelé!

Dursley-éknek összesen 4 hálószobájuk volt. Egyet Vernon és Petunia használtak, egyet vendégszobának szántak, a harmadik Dudley egyik szobája volt, a negyedik Dudley másik szobája, ahol inkább csak a nem használt, elunt vagy törött játékait tárolták.

Harriet-nek nem kellett kétszer mondani, hogy végre nem abban a lyukban kell élnie és nem is kellett kétszer fordulnia, hogy felvigye a holmiját az új lakhelyére. Mikor felért, leült az ágy szélére, ami jóval nagyobb volt, mint a gardróbban lévő és körülnézett. A szobában nehezen lehetett ép és használható tárgyat találni. Az egy hónapos kamera annak a játéktanknak a tetején hevert, amivel Dudley egyszer áthajtott a szomszéd kutyán. A sarokban ott állt Dudley legelső TV-je, amit szétrugdosott, amiért véget ért a kedvenc rajzfilmje. Egy nagy madárkalitka is volt ott, ami üresen állt, amióta Dudley elcserélte a benne élő papagájt egy légpuskáért, amivel nem győzte a céllövészetet gyakorolni Harriet-en, szerencsére, pocsékul célzott. A puska már egy ideje elgörbült csővel hevert a sarokban, mert Dudley egyszer rá ült. Egy szekrény, tele könyvekkel, amik érintetlenek voltak, némelyik még csomagolásban is volt.

A szobából hallani lehetett Dudley visítozását és bömbölését.

- Nem akarom, hogy ott aludjon! Nekem kell az a szoba! Küldjétek ki onnan!

Harriet sóhajtott, kényelmesen elterült és nyújtózott az ágyon, kissé szokatlannak tartotta, hogy nem kell vigyáznia, nehogy beverje valamiét egy gerendába, de kellemes újdonság volt. Eszébe jutott, hogy ez annak a levélnek az oka, amit Vernon bácsi elvett és elégetett. Kellemesen elmosolyodott és arra gondolt, ha az a valaki küldene még egy levelet, talán még ruhákat is vennének neki.

A levélre gondolva, eszébe jutott, hogy tegnap bármit megadott volna, hogy egy jobb helyen éljen, mint az a szűk, sötét gardrób, de most már szívesebben kuksolna a gardróbban a levelével.


Másnap reggel, szerdán mindenki szokatlanul csendes volt, még Dudley is, aki úgy érezte, összedől körülötte a világ. Hiába ordibált, hisztizett vagy csépelte a szüleit, nem kapta vissza a szobáját. Harriet az előző nap reggelére gondolt és azt kívánta, bárcsak elolvasta volna a levelet még az előszobában. Vernon bácsi és Petunia néni komor pillantást váltottak.

Mikor meghozták a postát, Vernon igyekezett barátságot színlelni Harriet irányába és Dudley-t küldte a levelekért. A fiú kicammogott, minden léptét a sétapálcája koppanása jelezte, majd izgatottan kiabált az előszobából.

- Jött még egy! H. Potter kisasszony részére, Privet Drive 4. a legkisebb hálószoba…

- Add ide! – Vernon bácsi, akár egy sebzett vadkan, felpattant és ordibálva kikapta a levelet a fia kezéből és nyomban széttépte, majd dühösen az unokahúgára meredt. – Takarodj a gardrób… akarom mondani, a szobádba!

Harriet dühösen, de engedelmeskedett és fel-alá járkálva a szobájában gondolkodott.

„Akárki küldi ezeket a leveleket, tudja, hogy nem kaptam meg és tudja, pontosan hol lakom a házon belül. Biztosan küldeni fog még levelet.", Elmerengve, enyhe reménnyel a mennyezetre nézett, ökölbe szorította a pici kis kezeit, „Nem tudom, ki vagy és miért olyan fontos neked, de ígérem, meg fogom kapni a leveled!"

Harriet ki is találta, mit csináljon.


Másnap, csütörtökön kora reggel fel ébredt, felöltözött és nesztelenül, akár egy kisegér, lopakodva lement a földszintre. Azt tervezte, hogy a ház előtt megvárja a postást és személyesen veszi át a levelet. A szíve a torkában dobogott, mert már csak néhány lépés választotta el az ajtótól, aminek a túloldalán csak várnia kellett, hogy megkapja a levelét.

- Mégis, hová mész ilyen korán?! – Vernon bácsi jött, egy fúróval és egy gerendával.

- Én csak… - A lány egyáltalán nem számított rá, hogy a nagybátyja ilyen korán felébred.

- Megmondtam, hogy felejtsd el azt a levelet! Most takarodj innen! – Ordibálta, majd a házat a fúró hangja rázta fel, mert Vernon egy gerendával zárta el a levélajtó. – Na, - Büszkén felállt. – ezen az ajtón nem kerül be több levél!


Aznap dél környékén, Harriet-nek kellett felszolgálnia az ebédet. Miközben Vernon büszkén beszélt a napjáról, egy levél berepült az ablakon, egyenesen a képébe.

- Kérem a… - Harriet azonnal feladta, amikor Vernon egyből széttépte a levelet. – levelet.

Vernon aznap nem ment dolgozni, hogy levélbiztossá tegye a házat. Két tucat levelet kapott el és semmisített meg, bedeszkázta az ablakokat, begyömöszölte az ajtó réseit és lehetetlenné tette a ki és bejárást a házba.

- Előbb-utóbb kifogynak a szuszból és feladják! – Nyugtatta magát Vernon.

- De ezek nem normális emberek! – Petunia aggodalmaskodott.

- Ne aggódj, drágám, amíg én itt vagyok, semmi furcsaság nem hatol be a házunkba!


A levéltámadás nem ért véget. Másnap, pénteken legalább 30 levél érkezett, egyszerűen, ott hevertek a mosdókagylóban, a hűtőben, a kávézó és étkező asztalon, a turmixgépben és még a tojások belsőjében is.

Vernon még egy szabadnapot vett ki és azzal telt az egész napja, hogy elkapja és megsemmisítse az összes levelet. Teljesen paranoiássá vált, a legapróbb neszre is idegesen felmordult, minden nemű papírtól, amit meglátott egyből rémképeket látott.


A harmadik napon, szombaton már nagyon kezdtek elfajulni a dolgok, mert legalább 50 levél érkezett Harriet számára és Vernon ordibálva panaszkodott a postára, de semmit nem ért el, mert a levelek csak jöttek és jöttek.

- Kinek olyan fontos, hogy üzenjen neked? – Kérdezte Dudley az unokanővérétől is. A két gyerek is nagyon furcsának találta.


A negyedik napon, vasárnap, Vernon megtépázott idegekkel, de nyugodt és boldog volt. Jókedvűen ült a reggeliző asztalhoz.

- Vasárnap… a kedvenc napom. – Megkönnyebbülten sóhajtott fel. – Miért a kedvencem? – Önelégülten kérdezte Harriet-től.

- Mert akkor nincs posta. – Felelte a lány flegmán.

- Pontosan! – Rikkantotta Vernon bácsi. – Ma nem lesz levélhullás! Nem lesz egyetlen átkozott levél sem és végre, lazíthatok egy kicsit! Mert ma, a postai szolgálat szünetel! Egy szó, mint száz, a mai napon nem látok egyetlen, átkozott… - Mielőtt befejezhette volna, egy levél kiszállt a kandallóból és képen találta.

A következő pillanatban, rengést lehetett hallani a kéményből és legalább 100 levél hullott be és az egész földszinten, mintha levéleső lenne. Harriet gyorsan felugrott, hogy legalább egyet elkapjon, ami sikerült is neki és futott, egyenesen az új szobája felé, hogy ott elolvashassa, de Vernon bácsi elkapta, kitépte a levelet a kezéből és hiába kapálózott, Harriet nem tudott kiszabadulni.

- Elég volt! – Ordibálta Vernon, paprikavörös fejjel. – Elutazunk! Messzire! Ahol nem találnak ránk! – A feleségéhez és a fiához fordult, miközben a kapálózó Harriet-et még mindig szorosan tartotta. – 5 perc múlva legyetek készen!

- Apa teljesen megbolondult? – Suttogta Dudley az anyjának, de egyikük sem mert nemet mondani neki.


10 perccel később, miután kiverekedték magukat a katasztrófa sújtotta házból és bekászálódtak a kocsiba, elindultak az autópálya felé. Dudley a hátsóülésen, Harriet mellett szipogott, amiért az életében először, az apja felpofozta, mert rá kellett a legtöbbet várni és ezúttal nem tűrte el a szokásos hisztijét.

Csak mentek és mentek az autóval. Még Petunia néni se merte megkérdezni, hova mennek. Vernon csinált jó néhány éles kanyart és megtévesztés gyanánt, egy darabig az ellenkező irányba ment.

- Lerázzuk őket. – Motyogta, paranoiásan. – Lerázzuk őket…

Egész nap, étlen-szomjan rótták a kilométereket. Napnyugtára, Dudley visított mint a fába szorult féreg. Soha nem volt még ilyen borzalmas napja, éhes volt, szomjas és lemaradt egy tucatnyi kedvenc sorozatáról.


Végül, egy autópálya menti hotelban szálltak meg aznap éjszakára. Dudley és Harriet közös szobát kaptak, egy franciaággyal és dohos pizsamával, ahol Dudley, anélkül, hogy át öltözött volna, ledőlt az ágyba és horkolni kezdett. Harriet ennek örült, mert nyugodtan átöltözhetett és kapott egy új pizsamát.

Befeküdt a saját részére és hiába volt fáradt, nem jött álom a szemére. Ki ült az ablakpárkányra és bámulta az elhaladó kocsik fényeit.


Másnap, áporodott kukorica pehely, pirítós és hideg, konzerv paradicsom volt a reggeli. Amint végeztek, a hotel tulajdonosnője jött oda hozzájuk.

- Elnézést, - Kérdezte kedvesen. – van önök között egy bizonyos, H. Potter kisasszony? – Egy ismerős levelet mutatott, amitől Vernon arca falfehér lett. - Egy tucat ilyen levél érkezett a számára.

Ugyanaz az írás volt rajta:

H. Potter kisasszony részére, Porfészek,

Shintlats Hotel, 17. szoba."

Harriet kihasználva Vernon bácsi döbbenetét, megpróbálta elvenni, de nagybátyja észbe kapott és időben rácsapott a kezére, mire a hölgy zavartan nézett rájuk.

- Majd én átveszem! – Felpattant és a hölgy után ment, figyelmeztető pillantást vetve az unokahúgára, hogy ne merészelje követni őket.

- Nem kéne hazamennünk, drágám? – Kérdezte Petunia, óvatosan, amint kijelentkeztek a hotelből, de a férje, mintha meg se hallotta volna, beparancsolt mindenkit a kocsiba.

Pontosan nem lehetett tudni, mit is keres, de nagyon eltökélt volt, hogy megszabaduljon azoktól, akik a leveleket küldik. Egy erdőbe hajtott, ott kiszállt, körülnézett, majd megrázta a fejét, visszaült a kocsiba és hajtott tovább. Ez a jelenet megismétlődött egy szántóföld közepén, egy függőhídon és egy sokemeletes parkolóház tetején is.

Heteket töltöttek el így, amíg el nem értek a tengerpartra. Dudley egyre szomorúbb és kétségbeesettebb lett, de Harriet idegesen vette tudomásul, hogy a következő nap az ő 11-ik születésnapja lesz. A születésnapja sosem volt különösen örömteli ünnep, tavaly egy vállfát és Petunia néni néhány régi bugyiját kapta ajándékba. Nem az ajándékokról volt szó, hanem hogy 11 éves lesz. Ez csak egyszer adatik meg az életben.

Vernon még aznap, egy hosszú, vékony csomagot szerzett és mosolygott. Amikor Petunia megkérdezte, mi van benne, nem kapott választ.

- Megtaláltam a tökéletes rejtekhelyet! – Jelentette ki büszkén. – Kiszállás, mindenki!

A tengerparton metsző hideg szél fújt. Vernon bácsi egy nagyobb sziklára mutatott, messze, a nyílt vízen. A szikla tetején a lehető legnyomorultabb viskó állt, ami kész csoda, hogy nem dőlt össze. Dudley legnagyobb bánatára, egy valami biztosan nem volt benne, TV.

- Ma éjjelre vihart mondanak. – Újságolta Vernon és tapsolt egyet örömében. – Egy úriember, volt olyan kedves, hogy kölcsönadja a csónakját.

Az adott úriember egy fogatlan aggastyán volt, odabicegett hozzájuk és egy gonosz vigyorral rámutatott egy ütött-kopott evezős csónakra, ami ott ringott, nem messze tőlük az acélkék vízen.

- Már beszereztem a szükséges készleteket, - Jelentette ki Vernon. – beszállás!

A csónakban szörnyen hideg volt. Fagyos szél csapott az arcukba, tarkójukon jeges tenger és esővíz csorgott le. Hosszú óráknak tűnő csónakázás után végre elérték a sziklát és Vernon csúszkálva, botladozva felterelte őket a ki és bedőlt kalyibához.

A viskó belülről se volt valami szép. Három helység volt, amiből az egyik a mosdó volt, és mindből áradt az alga és moszat szag. A rozoga falak repedésein besüvített a kinti szél, a kandalló pedig üres és nedves volt.

Vernon bácsi élelmiszer készletei, fejenként egy zacskó chipsből és 4 banánból álltak. Dudley gyorsan lecsapott a chipsekre és magába tömte, így Harriet-nek a banánokkal kellett beérnie. Legalább 3-at megevett.

„Egy darabig nem fogok tudni kakilni.", gondolta a lány idegesen, de miután meglátta a mohával félig belepett WC kagylót, már nem is bánta, legalább nem kell ráülnie és a kis dolgát odakint is elintézheti.

Miközben ezen gondolkodott, Vernon feladta, hogy tüzet gyújtson nedves fával és a papírzacskókkal, eredménytelenül, „Most jól jönnének azok a levelek.", mosolygott Harriet.

Vernon bácsi kedvét a tűz hiánya sem tudta elrontani, mert biztos volt, hogy erre a helyre, nincs az a levélkézbesítő, aki utánuk jönne. Sajnos, ezt Harriet is elismerte.

Ahogy leszállt az éj, megérkezett a beígért vihar. A toronymagas hullámok sós vízzel locsolták a viskó falát és a zúgó szél vadul rázta a piszkos ablaktáblákat. Petunia néni a másik szobában talált néhány penészes pokrócot és azzal megágyazott Dudley számára a molyrágta kanapén. Ő és Vernon bácsi a másik szobában álló hepehupás ágyon feküdtek le. Harriet kegyesen megkapta a legvékonyabb és rongyosabb pokrócot, amit a földre terítve megágyazott magának.

Ahogy telt-múlt az idő, a vihar egyre vadabb módon tombolt. Harriet nem tudott elaludni, csak összegömbölyödve a rongyos pokrócon vacogott és forgolódott. Próbált kényelmesen elhelyezkedni, de nem csak a padló volt kényelmetlen, de a gyomrát is megülte a banán. Pár perccel éjfél előtt dörögni kezdett az ég és a zaj elnyomta Dudley horkolását. A fiú kövér karja lelógott a kanapéról így láthatta a pontos időt. 10 perc múlva lesz 11 éves. Erősen kételkedett benne, hogy Dursley-ék emlékeznek a születésnapjára, de a levelek írójára gondolt. Csak feküdt, ivott egy kis vizet a hasfájására és figyelte Dudley óráját, hogyan fogynak a percek.

„Még öt perc.", gondolta Harriet, miközben imádkozott, nehogy éjfél előtt rájuk szakadjon a kunyhó, ami a kinti vihart és a kalyiba állapotát tekintve, megtörténhet. „Négy perc.", folytatta a visszaszámlálást, talán mire visszatérnek a Privet Drive-ra, a ház tele lesz levelekkel, ez a gondolat mulattatta. „Három perc.", a gyomra egyre jobban felfordult a leküldött banánoktól és megesküdött, hogy soha többet nem eszik a gyümölcsből. „Két perc.", Valami furcsa, csikorgó zajt hallott, de Harriet biztos volt, hogy csak a hullámok csapkodják a sziklát.

„Még egy perc és 11 éves leszek!", már alig várta. „30, 20, 10, 9. Talán viccből felzavarhatnám Dudley-t. 5, 4, 3, 2, 1…".

BUMM

A visszaszámlálást megzavarta egy hatalmas zörgés.

BUMM

Még egy, ez egyértelműen, nem a szél, valaki volt odakint és az ajtót verte, hogy bejuthasson.


Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.