Halo, elérkezett a folytatás ideje. Kellemes olvasást kívánok.


Huss és pöcc!

Dryna dühöngött, nem csak nem kapott lehetőséget, hogy megalázza Pottert és Weasley-t, de Frics elkapta őt és Naomi-t, ami miatt fejenkét 10, vagyis, 20 pontot vontak le a Mardekártól, ami még jobban dühítette, hogy Ronnie és Harriet megúszták az egészet.

- Szerencse, hogy nem rúgtak ki. – Szólalt meg Naomi reggeli közben.

- Olyan rosszul sült el? – Kérdezte Arissa, miközben palacsintával tömte tele a száját.

- Frics elkapott, Piton elé hurcolt, aki jól leszólt minket, egy tonna büntető házit adott és levont mindkettőnktől 10 pontot.

- Oh, - Arissa lenyelte, ami a szájában volt és megkönnyebbülten mosolygott. – örülök, hogy nem engem választottál segédnek.

- Segítesz a büntetésben! – A két lány, Naomi és Dryna egyszerre szólt rá, amitől megdöbbent.

- De miért?! – Kérdezte felháborodottan.

- Mert legjobb barátok vagyunk és mert nagyon megkeseríthetem az életed! – Szólt Dryna, inkább fenyegető stílusba, amitől Arissa-nak inába szállt a bátorsága és idegesen nyelt egyet.


Harriet és Ronnie is eléggé kimerültnek tűnt ugyan, viszont csodás hangulatban voltak. A találkozásukat a háromfejű kutyával másnap reggel már nem rémálomnak, hanem izgalmas kalandnak tartották és alig várták a folytatást. Harriet időközben beszámolt Ronnienak a Gringotts-beli eseményekről és arról a gyanújáról, hogy a titokzatos csomag Roxfortba került. Most már ketten találgatták, hogy mi lehet az, amit ilyen szigorú óvintézkedésekkel kell védeni.

- Vagy roppant értékes, vagy nagyon veszélyes - vélte Ronnie.

- Esetleg mindkettő - bólintott Harriet.

Akárhogy is, csak annyit tudtak bizonyosan, hogy a titokzatos tárgy körülbelül ötcentis. További információk nélkül nem sok esélyük volt a rejtély megoldására.

Úgy tűnt, se Neville-t, se Hermant nem izgatja különösebben, hogy mit rejt a kutya alatti csapóajtó. Ami Neville-t illeti, őt csak az érdekelte, hogy soha többet ne kerüljön a bestia közelébe.

Herman a történtek után szóba se állt Harriet-ékkel, de a lányok szemében ez inkább jutalom volt, semmint büntetés. Örültek, hogy végre nyugtuk van a minden lében kanál, nagyszájú fiútól és zavartalanul tervezgethetik, hogyan bosszanthatják fel jobban Dryna-ékat. Nagy örömükre, alig egy hét múlva az ölükbe pottyant a bosszú tökéletes eszköze, egy postai küldemény képében.

Aznap reggel, a postabaglyok szokásos érkezésekor, minden szem egy hosszú, vékony csomagra szegeződött, amelyet nem egy, de hat kuvik cipelt be a nagyterem ablakán. Harriet-et is legalább annyira érdekelte, hogy mi lehet a csomagban, mint bárki mást és igencsak elcsodálkozott, amikor a kuvikok épp az ő reggelijébe pottyantották terhüket. Aztán odaröppent még egy bagoly s karmai közül egy levél hullott a csomagra.

Harriet előbb a levelet bontotta ki. Nem is bánta meg, hogy így tett, mert a papíron ez állt:

„NE NYISD KI A CSOMAGOT AZ ASZTALNÁL!

Az új Nimbusz Kétezresed van benne. Ne verd nagydobra, hogy seprűt kaptál, mert akkor az összes elsős akar majd egyet. Ma este lesz az első kviddicsedzésed. Oliver Wood hét órakor vár a pályán.

McGalagony professzor"

Harriet alig tudta leplezni kitörni készülő örömét, mikor átnyújtotta Ronnienak a levelet.

- Egy Nimbusz Kétezres! - suttogta irigykedve Ronnie. - Még a kezemben se volt ilyen, soha!

Gyorsan befejezték a reggelit, hogy legyen idejük még az első óra előtt felmenni a hálóba és kibontani a seprűt rejtő csomagot, azonban még a lépcsőig sem jutottak el, mikor Arissa és Naomi állták el az útjukat. Dryna is felbukkant mögöttük, kivette Harriet kezéből a csomagot és megtapogatta.

- Ez egy seprű. - Állapította meg és irigykedését megvetéssel palástolva visszadobta Harriet-nek a csomagot. - Ezt nem úszod meg, Potter, az elsősöknek nem lehet seprűjük.

Ronnie nem bírta türtőztetni magát.

- Ez nem akármilyen ócska seprű, hanem egy Nimbusz Kétezres. Mit is mondtál, milyen van neked otthon? Kométa Kettő-hatvanas? - Ronnie rávigyorgott Harriet-re és pacsiztak egyet, elismerésül, a tökéletes oltásért, Harriet fentről, Ronnie lentről. - A Kométák jól néznek ki, de egy Nimbusznak a nyomába se érnek.

- Te beszélsz, Weasley? - vágott vissza Dryna. - Még egy törött nyélre sincs pénzetek! – Fordult a vörös hajú lányhoz és gonoszul vigyorgott. - Vesszőnként gyűjtitek össze a seprűre valót.

Mielőtt Ronnie válaszolhatott volna, Flitwick professzor bukkant fel Dryna könyöke alatt és megragadta a lány zöld szegélyes és Mardekár címeres palástját.

- Ugye, nem veszekedtek, lányok? - Nyekeregte.

- Potter egy seprűt kapott csomagban, tanár úr - Árulkodott Dryna, egy kígyószerű vigyorral.

- Igen, igen, tudok róla. - bólintott mosolyogva Flitwick. - McGalagony professzor említette, hogy kivételesen engedélyezték. Milyen márkájú?

- Nimbusz Kétezres, tanár úr - felelte udvariasan Harriet. Alig tudta visszafojtani nevetését Dryna elképedt-bamba arcát látva. - Igazság szerint Malfoy-nak köszönhetem, hogy megkaptam - Tette hozzá, ami csak extra só volt a sebébe

- Nagyon jó. Öröm látni, hogy így kibékültetek. - Flitwick egyáltalán nem értve a szarkazmust, örült a hírnek. Dryna csak dühös, vöröslő fejjel otthagyta őket, Arissa és Naomi a nyomában voltak.

Harriet és Ronnie alig tudtak elindulni a lépcsőn, úgy fájt a hasuk az elfojtott nevetéstől.

- Láttad Malfoy arcát?! – Nevetett Ronnie.

- Végül is tényleg így van. - nyögte ki kacagva Harriet, mikor a márványlépcső tetejére értek. - Ha Malfoy nem lopta volna el Neville ne feledd gömbjét, most nem lennék benne a csapatban.

- Talán köszönő lapot kéne írnod Malfoy-nak. – Viccelődött Ronnie. – Attól tuti felrobbanna.

- Szóval úgy gondolod, hogy jutalmat érdemeltél, amiért megszegted a szabályokat? - Csattant fel egy ingerült hang a hátuk mögött.

Herman trappolt felfelé a lépcsőn, dühös tekintettel méregetve a seprűt rejtő csomagot.

- Azt hittem, nem állsz szóba velünk - Csipkelődött Harriet.

- Ne add fel ezt a jó szokásodat! - Tette hozzá Ronnie. Herman sértődötten felhúzta az orrát és faképnél hagyta a két lányt.


Harriet aznap hiába próbált odafigyelni az órákon, gondolatai egyre-másra elkalandoztak. Ha épp nem az ágya alatt rejtőző szép új seprű járt az eszében, akkor a kviddics pályára és a beígért edzésre gondolt. Este úgy lapátolta be a vacsoráját, hogy szinte nem is tudta mit eszik, s utána rögtön felrohant Ronnieval a hálóba, hogy végre kicsomagolják a Nimbusz Kétezrest.

- Fú! - Sóhajtott Ronnie, mikor a seprű a csomagból Harriet ágyára csusszant.

Harriet-ről nem lehetett azt állítani, hogy seprűszakértő lenne, de ezen a járművön még ő is látta, hogy milyen csodálatos. A Nimbusz Kétezres karcsú volt és fényes, mahagóniból faragott nyele végén szép, szálegyenes vesszők sorakoztak, a nyél felső részén pedig arany betűk hirdették, Nimbusz Kétezer.

Nem sokkal hét óra előtt Harriet kilépett a kastélyból és az alkonyi szürkületben elindult a kviddics pálya felé. Most járt először a stadionban. A küzdőteret több száz férőhelyes, lépesős tribünök vették körül, tökéletes rálátást biztosítva a közönségnek. A pálya két végében három-három arany oszlop állt s mindegyiknek a csúcsán egy függőleges karika helyezkedett el. Az oszlopok a mugli gyerekek szappanbuborék-fúvó pálcikáira emlékeztették Harriet-et, csak épp ezek a pálcikák tizenöt méter magasak voltak.

Wood még nem volt ott, de Harriet nem bírt tovább várni, felpattant az új seprűjére és elrúgta magát a földtől.

"Micsoda érzés...!". Szlalomozva kanyargott az oszlopok között, majd oda-vissza végig suhant a pálya hosszában. A Nimbusz Kétezres szinte kitalálta a gondolatait, jóformán irányítania sem kellett.

- Hé, Potter, szállj le a fellegekből! - Megérkezett Oliver Wood, hóna alatt egy jókora faládával. Harriet mellette landolt. - Remek, - bólogatott csillogó szemmel Wood. - látom már, miről beszélt McGalagony... Neked ez tényleg a véredben van. Ma csak elmagyarázom a szabályokat, aztán együtt edzhetsz a csapattal hetente háromszor. - Wood kinyitotta a ládát. Négy, különböző méretű labda volt benne. - Így ni. Nos, megérteni elég könnyű a kviddicset, játszani viszont annál nehezebb. Mindkét csapat hét játékosból áll, ezek közül hármat hajtóknak nevezünk.

- Három hajtó - ismételte Harriet.

Wood elővett egy futball labda méretű, élénkpiros gömböt.

- Ennek a neve kvaff - Magyarázta. - A hajtók egymásnak passzolgatják és igyekeznek átdobni valamelyik karikán. Ha sikerül, az gólnak számít és tíz pontot ér. Eddig világos?

- A hajtók dobálják a kvaffot és a karikán át gólt lőnek vele. - Foglalta össze Harriet. - Ez olyasmi, mintha a kosárlabdát seprűnyélen és hat kosárral játszanák.

- Mi az a kosárlabda? - kérdezte kíváncsian Wood.

- Mugli sport. Nem érdekes. - Legyintett gyorsan Harriet.

- A hajtókon kívül mindkét csapatban van egy őrző is. A Griffendél őrzője én vagyok. Az a dolgom, hogy a karikák körül röpködjek és megakadályozzam, hogy az ellenfél gólt szerezzen.

- Három hajtó, egy őrző - Ráncolta a homlokát Harriet. Szentül elhatározta, hogy minden szót megjegyez. - és a kvaffal játszanak. Eddig értem. És azok mire valók? - Rámutatott a ládában maradt három labdára.

- Már mutatom is - bólintott Wood. - Fogd meg ezt. - Harriet kezébe nyomott egy kis méretű ütőt.

- Mindjárt meglátod, mire valók a gurkók. Merthogy ezek itt a gurkók.

A két hajszálra egyforma, koromfekete labda, amelyekre mutatott, egy árnyalattal kisebbek voltak, mint a piros kvaff. Harriet-nek úgy tűnt, mintha a gurkók mocorogva erőlködnének, hogy kiszabaduljanak a rögzítőszíjak szorításából.

- Húzódj távolabb! - Szólt figyelmeztetően Wood, azzal lehajolt, és kiszabadította az egyik gurkót.

A fekete labda a magasba szökkent és nyomban célba vette Harriet arcát. Harriet-nek nem hiányzott egy orr vagy szemüvegtörés, ezért egy jól irányzott ütéssel új pályára állította a harcias golyóbist. A gurkó ezután körbe repülte őket, majd Woodot vette célba, aki ráugrott és a földhöz szorította.

- Látod?! - Lihegte Wood, miután nagy nehezen leszíjazta a labdát. - A gurkók ide-oda röpködnek és igyekeznek lelökni a játékosokat a seprűjükről. Ezért mindkét csapatban van két terelő, nálunk a Weasley ikrek azok, akik igyekeznek az ellenfél felé pofozni a gurkókat. Minden világos?

Harriet engedelmesen felmondta a leckét:

- A három hajtó igyekszik gólt dobni a kvaffal. Az őrző védi a karikás póznákat, a terelők pedig távol tartják a csapattól a gurkókat.

- Pontosan.

- Mondd csak, halt már meg játékos a gurkók miatt? - kérdezte Harriet.

- A Roxfort-ban még nem. Volt egy pár kar, láb és állkapocstörésünk, de semmi komolyabb. Na már most, a hetedik csapattag a fogó. Ez vagy te. Neked nem kell törődnöd se a kvaffal, se a gurkókkal...

- Amíg meg nem lékelik a kobakomat.

- Ne félj, Weasley-ék könnyedén elbánnak velük. Elvégre ők maguk is amolyan emberforma gurkók.

Wood belekotort a ládába és elővette a negyedik és egyben utolsó labdát. A kvaffhoz és a gurkókhoz képest ez egészen kicsi volt csupán akkora, mint egy nagyobbfajta dió, viszont aranyosan csillogott és volt két apró, verdeső ezüstszárnya.

- Ez itt az aranycikesz, - Magyarázta Wood - a legfontosabb valamennyi labda közül. Nagyon nehéz elkapni, mert igen fürge és alig látszik. A fogónak az a feladata, hogy megszerezze. Ide-oda kell röpködnöd a hajtók, a terelők, a gurkók és a kvaff között, hogy megelőzd az ellenfél fogóját. Amelyik fogó megkaparintja a cikeszt, annak a csapata plusz százötven pontot kap, vagyis szinte biztosan győz. Ezért aztán a fogókkal szemben nagyon sokszor szabálytalankodnak. A kviddics mérkőzés csak akkor ér véget, ha valamelyik csapat megszerzi a cikeszt, így a meccsek sokszor elég hosszúra nyúlnak. Ha jól emlékszem, három hónap a rekord. Cserejátékosokat kellett beállítani, hogy a kezdőcsapat pihenhessen egy kicsit. Nos, ez minden. Van kérdésed? - Harriet a fejét rázta. Tökéletesen értette a feladatot, csak abban nem volt biztos, hogy végre is tudja hajtani. - A cikesszel most nem gyakorlunk. - Jelentette ki Wood. - Túl sötét van, még elveszítenénk. Használjuk inkább ezeket.

Közönséges golflabdákat vett elő a zsebéből és néhány perc múlva már mindketten a levegőben lebegtek. A gyakorlat abból állt, hogy Wood teljes erejéből elhajította a golflabdákat, Harriet-nek pedig el kellett kapnia őket.

Egyetlen egyet sem vétett el. Fél órával később, mikor befejezték, mert rájuk sötétedett, Wood arca csak úgy sugárzott az elégedettségtől.

- Az idén a mi nevünk szerepel majd a kviddics-kupán! - Jósolta a tagbaszakadt fiú, miközben a kastély felé baktattak. - Azon se lennék meglepve, ha túlszárnyalnád Charlie Weasley-t, pedig ő válogatott lehetett volna, ha nem megy el sárkányokra vadászni.

Talán a sok munka miatt röpült úgy az idő, hiszen ettől kezdve nem csak tanulnia kellett, de hetente háromszor edzésre is járt, mindenesetre Harriet ugyancsak meglepődött, mikor rádöbbent, hogy már két hónapja van a Roxfort-ban. A kastélyt sokkal inkább az otthonának érezte, mint annak idején a Privet Drive-ot és most, hogy túl voltak az alapok elsajátításán, a tanórák is egyre izgalmasabbnak tűntek.

Az edzések megtették a hatását, Harriet magára szedett némi izomzatot és nőtt is egy kicsit, de alig pár centit, de a rendszeres és kiadós étkezéseknek köszönhetően, sokkal egészségesebbnek nézett ki, mint eddig egész életében.


Halloween reggelén, azaz a Mindenszentek előtti napon a diákok a kastély folyosóit belengő finom sütőtökillatra ébredtek. A kellemes élményt csak tetézte, hogy bűbájórán Flitwick professzor bejelentette, most már eleget tudnak ahhoz, hogy elkezdhessenek tárgyakat röptetni. Az elsősöknek ez volt minden vágyuk, mióta a professzor szemléltetés gyanánt körberöptette a teremben Neville varangyát. Az órán Flitwick pármunkára osztotta be őket. Harriet-nek Seamus Finnigan lett a társa, szerencsére, mert Neville is nagyon nyújtózkodott, Ronnienak viszont Hermannal kellett dolgoznia. Nehéz lett volna megmondani, hogy melyiküket dühítette ez jobban. Azon a napon szóltak utoljára egymáshoz, amikor Harriet seprűje megérkezett.

Dryna az egyik nagydarab Mardekáros fiúval, Crak-al került egy párba, Dryna idegességére, mert a fiú elég ostobának és bambának tűnt.

- Ne feledkezzetek meg a finom csuklómozdulatról, amit gyakoroltunk - Nyekeregte Flitwick professzor a szokásos könyvkupac tetején állva. - Huss és pöcc, ahogy mutattam. Huss és pöcc! Az is nagyon fontos, hogy tisztán ejtsétek ki a varázsigét, gondoljatok Baruffio mágus esetére, aki "sz"-t mondott "F" helyett és a következő pillanatban egy halom bölény alatt találta magát! Az első három, akinek sikerül, 5 pontot kap a háza.

A feladat cseppet sem volt könnyű. Harriet és Seamus hussantottak és pöcintettek, de a tollpihe, aminek az ég felé kellett volna szárnyalnia, meg se moccant. Seamus mérgében egy suhintással lángra lobbantotta a tollat, Harriet-nek kellett eloltania a süvegével és kértek egy másikat.

Sem Dryna, se Crak sem járt sikerrel, de legalább egyikük sem gyújtotta fel a tollat

A másik szomszéd asztalnál dolgozó Ronnie sem járt több sikerrel.

- Vingardium Leviosa! - Kiáltotta és úgy hadonászott hosszú karjával, mint valami szélmalom.

- Rosszul mondod! - Szólt rá mérgesen Herman. - Vingar-dium Levi-o-sa, így a helyes, jó hosszú "gar és "o"-val.

- Ha olyan jól tudod, csináld te! - Csattant fel Ronnie. Herman felgyűrte talárja ujját, majd pöccintett egyet a pálcájával, és kimondta a varázsigét

- Vingardium Leviosa!

A tollpihe felemelkedett az asztalról és fél méterrel a fejük felett lebegve megállt.

- Gyönyörű! - Kiáltott Flitwick professzor és megtapsolta a gyakorlatot. - Nézzétek, Mr. Granger-nek sikerült! 5 pont a Griffendélnek!

Habár a Griffendélesek örültek az 5 extra pontnak, már nagyon elegük volt Herman okoskodásából és stréber viselkedéséből, ezért csak egy visszafogott, unott tapsot kapott, ami bántotta kissé a fiút.

Dryna-nak már nagyon elege volt, eddig semmiből sem lett első. Úgy jött ide, hogy ő lesz a legjobb mindenből, de eddig két komoly riválisa akadt, Harriet, akivel nagyjából egyenlőek mindenben és Herman, aki most jobban felbosszantotta, hiszen ő minden varázslásban és tanulmányban messze felülmúlta mind Pottert, mind őt. Az, hogy Harriet csak egy orrhosszal előzi meg, még elviselhető volt, de hogy egy mugli születésű, egy sárvérű fiú így megalázza, több volt a soknál.

- Vingardium Leviosa! – Dryna dühösen hussintott és pöccintett a pálcájával és a toll felemelkedett, amire mindenki felfigyelt és önelégülten vigyorgott Harriet-re, hogy most leelőzte őt.

- Gratulálok, Malfoy kisasszony a második, 5 pont a Mardekárnak! – Jelentette be Flitwick és a Mardekárosok élénkebb tapsot adtak Malfoy-nak, mint a Griffendélesek Hermannak, a „második" szó, eléggé letörte a hangulatát.

Tovább próbálkozott mindenki, de egyszerűen nem sikerült.

- Vingardium Leviosa! – Ronnienak sikerült a levegőbe repíteni a tollat, de csak néhány centire és csak néhány másodpercre. Nem számított, Flitwick megadta neki és a Griffendélnek az 5 pontot.

Óra végén Ronnie, annak ellenére, hogy ő lett a harmadik, igencsak morcos hangulatban lépett ki a bűbájtanteremből.

- Nem csoda, hogy mindenki utálja! - Mondta Harriet-nek, miközben igyekeztek utat törni maguknak a zsúfolt folyosón. - Ez a csávó kész rémálom!

Valaki hátulról meglökte Harriet vállát, úgy ment el mellette. Herman volt az. Harriet futó pillantást vetett a fiú arcára és meghökkenve látta, hogy Herman sírt.

- Szerintem meghallotta.

- Na és aztán? - Ronnie megvonta a vállát, de látszott, hogy egy kicsit szégyelli magát. – Biztos ő is észrevette, hogy nincsenek barátai.

Ez igaz volt, Herman hiába volt éltanuló és neki voltak a legjobb osztályzatai, mindenki kerülte a társaságát. Idegesítőnek, strébernek és okoskának tartották, aki folyton csak a tanároknak próbál villogni. Több pontot szerzett, mint az összes többi elsős Griffendéles, mégis kiközösített volt.

Herman hiányzott a következő óráról és délután sem látta senki. Útban a nagyterem felé, ahol a Halloween-napi ünnepséget rendezték, Harriet és Ronnie fültanúi voltak Saemus Finnigan és barátja, Neville beszélgetésének. Saemus azt mesélte, hogy Herman a fiúvécében ül, sír és senkivel nem akar beszélni. Ronnie ettől kissé kellemetlenül érezte magát, de mikor beléptek az ünnepséghez feldíszített nagyterembe, egy csapásra elfeledkezett Hermanról.

Ezernyi igazi, élő denevér csapongott a falak mentén és a mennyezet alatt s további ezer repkedett sűrű fekete felhőben az asztalok fölött, meglobogtatva a tökhéjba állított gyertyák lángját. Az ünnepi ételek varázsütésre jelentek meg az aranytálakon, akárcsak az évnyitón.

Harriet épp egy jókora töltött krumplit emelt a tányérjára, amikor váratlanul Mógus rontott be a terembe. A professzor turbánja félrecsúszott, de azon nyomban megigazította, arcát eltorzította a rémület. Mire Dumbledore professzor asztalához ért, már mindenki őt nézte.

- Egy troll van... a pincében! Ezzel nem várhattam! - Azzal a padlóra roskadt és elájult.

A teremben mindenki egyszerre kezdett el beszélni. Dumbledore-nak jó néhány piros tűzijátékot kellett pálcájával a levegőbe röpítenie, mire sikerült lecsendesítenie a nebulókat.

- CSENDET! Nincs ok a pánikra! Prefektusok! – Harsogta. - Vezessék a házuk tanulóit a hálókörletekbe! - Priscy azonnal elemében volt.

- Mindenki jöjjön utánam! Elsősök, ne maradjatok le! A troll nem tehet kárt bennetek, ha követitek az utasításaimat! Maradjatok szorosan a nyomomban! Utat kérek, elsősöket viszek! Engedjetek utat, prefektus vagyok!

- Hogy kerül ide egy troll? - csóválta a fejét Harriet, miközben felfelé siettek a márványlépcsőn.

- Fogalmam sincs. - Vonta meg a vállát Ronnie. - Azt mondják, kő-buta népség. Talán Hóborc vagy valaki más szabadított ránk egyet halloweeni tréfa gyanánt.

A Mardekáros elsősök keresztezték az útjukat, de meglepő módon, nem akasztottak tengelyt egymással, csak igyekeztek követni a saját prefektusukat. A két csoport épp elvált egymástól, amikor Harriet egyszerre megragadta Ronnie karját.

- Most jut eszembe, Herman!

- Mi van vele?

- Ő nem tud a trollról. - Ronnie az ajkába harapott.

- Na jó. - Adta be a derekát. - De vigyázzunk, nehogy Priscy észre-vegye.

- Egy perc és visszajövünk. – Biztosította Harriet.

Behúzták a fejüket és átosontak a Hugrabugosok közé, akik az ellenkező irányba indultak el, de nem vették észre, hogy valaki követi őket. Néhány lépés után besurrantak egy mellékfolyosóra és szaladni kezdtek abba az irányba, amerre a fiúvécét sejtették. Épp befordultak egy sarkon, amikor gyors léptek zaja ütötte meg a fülüket.

- Priscy! - sziszegte Ronnie és behúzta Harriet-t egy jókora griffmadárszobor mögé.

Azonban mikor kilestek rejtekükből, nem Priscy-t látták, hanem Pitont. A professzor asszony néhány lépés után eltűnt a szemük elől.

- Mit keres itt? - suttogta Harriet. - Miért nincs lent az alagsorban a többi tanárral?

- Kérdezz kettőt és könnyebbet!

A lányok lábujjhegyen elindultak a folyosón, Piton lépteinek elhaló zaját követve.

- A harmadik emeletre megy. - Állapította meg Harriet, de Ronnie felemelt ujjal csendre intette.

- Mi ez a szag? – Kérdezte undorodva.

Most már Harriet is érezte az orrfacsaró bűzt, amelyben egy halom kéthetes zokni és egy elhanyagolt nyilvános vécé szaga elegyedett.

Azután meghallották a szaghoz tartozó hangot is, mély brummogást és hatalmas lábak csoszogásának zaját. Ronnie a tőlük balra nyíló átjáróba mutatott. Messze a félhomályban egy hatalmas test mozgott. A lányok megkeresték a kínálkozó legsötétebb helyet és megvárták, amíg a közeledő valamit megvilágította a beszűrődő holdfény.

Rémisztő látvány tárult a szemük elé, egy négy méter magas, fénytelen, gránit-szürke bőrű szörnyeteg. Ormótlan testén úgy ült apró, kopasz feje, mint kókuszdió a sziklatömbön. Lelapult, karmos lábfeje fatuskószerű, tömpe lábszárban folytatódott, karjai ellenben aránytalanul hosszúak voltak, jókora furkósbotját úgy vonszolta maga után, mint holmi taligát. Külsőjénél talán csak a testéből áradó elviselhetetlen bűz volt szörnyűbb.

A troll megállt egy ajtó előtt és belesett rajta. Meglengette hosszú fülét, járatta egy kicsit a parányi agyát, majd lomhán becsoszogott az ajtón.

- A kulcs a zárban van. - Suttogta Harriet. - Bezárhatnánk oda.

- Remek ötlet! - Felelte bizonytalanul Ronnie.

Araszolva elindultak a nyitott ajtó felé. Szájuk kiszáradt és sűrűn fohászkodtak, hogy a trollnak ne jusson eszébe visszafordulni. Végül Harriet egyetlen ugrással ott termett, megkaparintotta a kulcsot és becsapta az ajtót. Gyorsan bedugta a kulcsot a zárba és elfordította.

- Ez az! - Pacsiztak egymással.

A lányok a győzelemtől mámorosan elindultak visszafelé az átjáróban, de néhány lépés után holtra váltan megtorpantak. A helyiségből, amit az imént bezártak, egy fiú eszelős és rémült kiáltása szűrődött ki.

- Te jó isten! - Ronnie olyan sápadt volt, mint a Véres Báró szelleme.

- A fiúvécébe zártuk be! - Nyögte Harriet.

- Herman! - Kiáltották kórusban.

A pokolba is inkább kívánkoztak, de mit lehetett tenni? Sarkon fordultak és visszarohantak az ajtóhoz. Ügyetlenül kapkodva elfordították a kulcsot, Harriet feltépte az ajtót és mindketten berontottak a fiúvécébe.

Herman Granger a szemközti fal mellett állt és látszott rajta, hogy fal fehér volt a rémülettől. A troll lassú léptekkel közeledett felé s mentében leborotválta a falról a mosdókagylókat.

- Tereljük el a figyelmét! - kiáltotta Harriet, azzal felkapott a földről egy csapot, és teljes erővel a falhoz vágta.

A troll, aki már csak néhány lépésre volt Hermantól, most megállt és bután pislogva körülnézett, a zaj forrását keresve. Apró, dühös szemeit Harriet-re irányította, habozott egy keveset, majd elindult a lány felé. Menet közben a magasba emelte a bunkóját és dühösen, egy mosdókagylót ütött el, Harriet felé irányítva. Harriet-nek nem volt ideje kitérni és rémülten vette tudomásul, hogy biztos a halálát fogja okozni.

- Flipendo! – Egy vörös lökéshullám, az utolsó pillanatban félrelökte a mosdót és pár centivel Harriet feje mellett csapódott a falba.

- Malfoy?! – Harriet megdöbbent, amikor meglátta a megmentőjét, egyszerre akart köszönetet mondani, megkérdezni mit keres itt és miért mentette meg egyáltalán?

- Mi a fenét csináltok?! – Kérdezte Dryna felháborodva és megrémülve.

- Itt egy troll! – Mutatott a bestiára Harriet, ami egyre közelebb ért hozzájuk. Dryna és Harriet rémülten hátrálni kezdtek és a falhoz szorultak.

- Hahó, borsóagyú! - Rikkantotta Ronnie a mosdóhelység másik oldalából és egy vascsövet hajított a szörnyeteg felé. Az meg sem érezte a vállának csapódó csődarabot, meghallotta viszont a kiáltást.

Újra megállt és ezúttal Ronnie felé fordította ocsmány arcát, időt hagyva Harriet-nek hogy megkerülje. Dryna ledöbbent Harriet bátorságán, főleg, hogy ő neki földbe gyökerezett a lába a félelemtől. Nem féltékenységet, hanem csodálatot érzett Potter iránt, hogy félelem nélkül a barátja segítségére rohant.

- Gyerünk! Futás, futás! - Kiáltott Hermanra Harriet. Az ajtó felé húzta a fiút, de az szó szerint kővé meredt a rémülettől, csak állt kitátott szájjal, hátát a falnak vetve.

A helyiségben visszhangzó újabb és újabb kiáltások végképp felbőszítették a trollt. Öblösen felmordult és rá támadt Ronniera, aki a legközelebb állt hozzá. A lány sarokba szorult.

Amit Harriet ekkor csinált, azt egyaránt lehetett vakmerően bátor tettnek és értelmetlen ostobaságnak nevezni. Nekifutásból felszaladt a troll hátán és sikerült megkapaszkodnia a szörnyeteg nyakában. A troll nem érezte, hogy valaki lóg a hátán, viszont nincs olyan monstrum, ami ne venné észre, ha egy hosszú fadarabot dugnak fel az orrába. Márpedig a varázspálca, amit Harriet még ugrás közben is a markában fogott, azonnal megtalálta az utat a troll orrlyukába.

A szörny felüvöltött fájdalmában és vadul hadonászni kezdett a bunkósbottal. Harriet makacsul kapaszkodott a nyakába, de tudta, hogy a troll bármelyik pillanatban levetheti magáról, vagy halálos ütést mérhet rá a doronggal.

Herman a rettegéstől a fal tövébe roskadt. Ronnie és Dryna előhúzták saját varázspálcáikat, fogalmuk sem volt, mihez fognak kezdeni vele, de egyszerre csak azon kapták magukat, hogy ordítva kimondják a legelső varázsigét, ami eszükbe jut.

- Vingardium leviosa! – Kiáltotta a két lány, tökéletes szinkronban.

A furkósbot azon nyomban kirepült a troll kezéből, a magasba emelkedett, lassan megfordult, azután lezuhant, egyenesen tulajdonosa fejére. A troll megtántorodott, majd eldőlt, mint egy kivágott fa, akkora robajt csapva, hogy a kastély is megremegett bele.

Harriet lassan feltápászkodott. Egész testében remegett és alig kapott levegőt. Ronnie és Dryna csak álltak, pálcájukat még mindig a magasba emelve és meredten bámulták közös mutatványuk eredményét. Herman szólalt meg először.

- Szerintetek... meghalt?

- Nem hinném - válaszolta Harriet. - Csak elvesztette az eszméletét.

Lehajolt és kihúzta varázspálcáját a troll orrából. A pálcát csomós, szürke pép borította.

- Fúj... trolltakony.

- Undorító! – Dryna majdnem elhányta magát

A ragacsot a monstrum nadrágjába törölte.

- Mit keresel itt, Malfoy? – Kérdezte Ronnie, miután leeresztette a pálcáját és a Mardekáros lányra meredt.

- Megmentetted az életemet. – Tette közzé Harriet.

- Hm, - Dryna még mindig remegett a félelemtől, de próbálta leplezni, azzal, hogy keresztbe tette a karjait és dühösen oldalra nézett. – ha meghalsz, nem alázhatlak meg többé. Észrevettem, hogy leszakadtatok a csoportotoktól és jelenteni akartam egy tanárnak.

- Szóval, árulkodni akartál! – Ronnie dühös volt, de Harriet megállította.

- Köszönöm, Dryna. – Harriet ennyit mondott, amitől Dryna kissé zavarba jött.

- Én…

Ekkor ajtócsapódás és léptek zaja ütötte meg a fülüket. Ők maguk észre sem vették, mekkora lármát csinálnak, de az odalent tartózkodók bizonyára felfigyeltek a többrendbeli robajlásra és a troll üvöltözésére. Néhány másodperc múlva McGalagony professzor rontott be a fiúvécébe, nyomában Pitonnal és Mógussal. Mógus vetett egy pillantást a trollra, nyöszörgött egyet, majd gyorsan leült az egyik vécére és mindkét kezét a szívére szorította.

Amíg Piton a szörnyet vizsgálta, McGalagony elfehéredett szájjal nézett Dryna-ra, Ronniera és Harriet-re. Harriet még soha nem látta ilyen mérgesnek a professzor asszonyt. A remény, hogy ötven pontot nyernek a Griffendélnek, egy szempillantás alatt szertefoszlott.

- Mi volt ez? - McGalagony hangja szinte csikorgott a jéghideg dühtől. Harriet-re Ronniera, majd Dryna-ra nézett, akik még mindig felemelt varázspálcával, meredten álltak.

- Hatalmas szerencséjük van, hogy még élnek! - sziszegte McGalagony. - Miért nincsenek a hálókörletükben?!

Piton szúrós pillantást vetett Harriet-re, majd Dryna-ra. A lányok lesütötték a szemüket és azt kívánták, bár végzett volna velük a troll. Ekkor egy fiú hang csendült egy homályos sarokban.

- Tanárnő, kérem... Értem jöttek.

- Mr. Granger!

Hermannak végre sikerült feltápászkodnia.

- Elindultam megkeresni a trollt, mert azt hittem... azt hittem, egyedül is el tudok bánni vele. Sok könyvet olvastam a trollokról.

Ronnie kezéből kiesett a varázspálca. „Herman Granger a szemébe hazudik egy tanárnak!?"

- Ha nem jöttek volna utánam, már nem élnék. Harriet beleszúrta a varázspálcáját a troll orrába, Ronnie és Dryna pedig leütötték a saját botjával. Nem volt idejük segítséget hívni. A troll már épp végezni akart velem, amikor ideértek.

Harriet, Ronnie és Dryna igyekeztek olyan arcot vágni, mintha nem most hallanák először ezt a történetet.

- És Malfoy, hogy került ide? – Kérdezte Piton, szigorúan, amire Dryna összerezzent, majd a két lányra nézett, akikkel megmentették egymás életét.

- Én… - Hebegte bátortalanul. – láttam, hogy Potter és Weasley elszakadtak a csoporttól… és aggódtam… hogy eltévednek. – Ez meg a másik dolog, ami megdöbbentette Harriet-et és Ronniet, Dryna kiáll mellettük Pitonnal szemben. – Úgy történt minden, ahogy Granger mondta.

- Nos... ha így áll a dolog... - nézett rájuk McGalagony professzor. – Mr. Granger, hogy lehetett olyan ostoba, hogy azt higgye, egymaga le tud győzni egy kifejlett hegyi trollt?!

Herman lehorgasztotta a fejét. Harriet-nek egy szó se jött ki a torkán. Herman, aki mindig kínosan betartja a szabályokat, most itt áll és bemártja saját magát, hogy Ronniet, Dryna-t és őt megmentse... Ez olyan, mintha Piton cukorkát kezdene osztani a gyerekeknek.

- Mr. Granger, ezért levonok öt pontot a Griffendél-től! - Hangzott McGalagony ítélete. - Mélységesen csalódtam magában. Ha nem sérült meg, induljon, menjen a Griffendél toronyba. A tanulók a házakban fejezik be a vacsorát.

Herman lesütött szemmel távozott.

McGalagony professzor most Harriet-hez, Ronniehoz és Dryna-hoz fordult.

- Még mindig azt mondom, hogy szerencséjük volt, de azért nem sok elsőéves tudott volna elbánni egy trollal. Ezzel fejenként öt pontot szereztek a házaiknak. Dumbledore professzor értesülni fog a történtekről. Most elmehetnek.

Harriet, Ronnie és Dryna szó nélkül kisurrantak a fiúvécéből. Egyikük sem törte meg a csendet, amíg két emelettel feljebb nem értek. Örültek, hogy nem kell tovább szagolniuk a troll bűzét, a többi szörnyűségről nem is beszélve.

- McGalagony nem volt valami bőkezű azzal a tíz ponttal - szólalt meg végül Ronnie.

- Abból is csak öt marad, ha levonod belőle Herman mínusz pontjait.

- És ötöt kapott a Mardekár is. – Szólt közbe Dryna, de nem a szokásos nagyképű stílusában, sokkal barátságosabban.

- Rendes volt, hogy segítettél és nem rohantál el, Dryna. – Szólt Harriet, mire Dryna csak mogorván oldalra fordult. – Bátor voltál.

- Te viszont ostoba! – Tette csípőre a két kezét. – Mi járt a fejedben, amikor belenyomtad a pálcád annak az undorító dögnek az orrába?!

- Hát… nem gondolkodtam. – Vallotta be Harriet. – Csak cselekedtem. Ha nem tettem volna semmit, a troll megölte volna Hermant és talán titeket is.

- Oh. – Ronnie elérzékenyült, ahogyan Dryna is, de esze ágában nem volt tudatni a két boszorkány társával.

- Hm, ne reménykedjetek, hogy mostantól barátok leszünk. – Ezzel elváltak az útjaik és Dryna visszament a Mardekárosok klub helységébe.

- Még mindig egy öntelt liba. – Ronnie csak megrázta a fejét.

- Szerintem, nem olyan rossz. – Harriet még nézett egy utolsót Dryna csillogó szőke hajára és egy kissé zavartnak érezte magát.

- Meglepődtél Hermanon, hogy így elvitte a balhét? Egyébként tényleg megmentettük az életét és Malfoy a miénket.

- Viszont mi is zártuk össze azzal a monstrummal és Malfoy csak azért volt ott, mert árulkodni akart. - emlékeztette Harriet. Megérkeztek a Kövér Dáma portréja elé.

- Disznóorr! - mondták kórusban, és bemásztak a lyukon.

A klubhelység zsúfolásig tele volt. A diákok javában falták a nagyteremből felküldött ételeket. Csak Herman várakozott magányosan az ajtó mellett, míg a lányok oda nem léptek hozzá. Egy ideig zavart hallgatásba burkolózva álldogáltak, majd lesütött szemmel mindhárman elmotyogtak egy-egy "köszönöm"-öt. Azután szaladtak tányért szerezni maguknak. Attól a perctől fogva Herman Granger a barátjuk volt. Vannak helyzetek, amelyekben az ember akarva-akaratlan is megkedveli a másikat. Egy négyméteres hegyi trollal szembenézni, nos, ez pontosan ilyen helyzet.

A lefekvéskor, Harriet Dryna-ra gondolt, a lányra, aki folyamatosan gyötörte és azon volt, hogy megkeserítse a napjait, most a saját életét kockáztatta, hogy megmentse őket és kimentette Pitontól is.

„Talán nem is olyan rossz. Ha nem lenne olyan beképzelt és öntelt, még barátok is lehetnénk.", Harriet az elmúlt hónapokban csak haraggal gondolt Dryna-ra, de most kellemes emlék volt a fejében a szőke lány.


Dryna, amint visszatért a Mardekáros klub helységbe, hasonló üdvözlés fogadta, mint Harriet-et és Ronniet. A Mardekáros diákok hősként üdvözölték őt.

- Dryna! – Arissa könnyezve és sikoltozva ölelte át a barátját. – Úgy megijesztettél minket! – Dryna csak lefeszegette magáról a barátnőjét.

- Egy igazi hős vagy, - Naomi csak büszkén megveregette a vállát. – egyedül legyőzted a trollt.

- Én… nem… - Dryna egyáltalán nem érezte magát hősnek, Harriet mellett, aki egyáltalán nem riadt meg, neki nem sok kellett, hogy összevizelje magát. – Vagyis, - De ekkor eszébe jutott, hogy az apja mekkora csalódásként fogja fel, hogy semmiből sem lett az első. – Igen! Én győztem le és megmentettem, Granger-t, Weasley-t és Pottert, akik majdnem összecsinálták magukat a félelemtől!

A Mardekárosok nevettek és éltették Dryna-t. Kissé bűntudata volt, amiért hazudott a társainak, de legalább az apja büszke lehet rá valamiért. Aznap este Harriet-re gondolt. A szemüveges lány mindig felbosszantotta, főleg miután visszautasította a barátságát, a véráruló Weasley-ékkel barátkozik és mindenben lekörözte őt. Most, valamiért kellemes érzést váltott ki belőle Harriet gondolata.


Köszönöm, hogy elolvastad, ha tetszett jelöld be a kedvenceid közé és követésre, valamint, ne felejts el kritikát írni.