Harry és Ron másnap kedvtelenül vonultak le a nagyterembe. Hermione már ott ült Ginnyvel, mindketten egy-egy pirítóst majszoltak. A két fiú leült a lányokkal szemben.
Harry hosszasan vitázott magával, míg végül sikerült rávennie magát, hogy beszámoljon a tegnap kihallgatott beszélgetésrÅl, és beszéljen a Foltozott üstben látott két alakról is, azt azonban eltökélte, nem ejt szót róla, hogy az idén már több alkalommal fájdult meg a sebhelye.
- Ron, Hermione, valamit mondani akarok –nézett Ronra Harry.
- Sipirc innen Ginny!
- Had maradjak!
- Nem!
- Légy szíves!
- Kérlek, menj!
Ginny méltatlankodva bár, de arrébb ült. Harry nyelt egyet. Fogalma sem volt, hogy kezdjen hozzá. Ron és Hermione kíváncsian fürkészték arcát.
Harry beszélni kezdett, remélte, barátai nem fognak közbe szólni, úgy érezte, nem tudja végigmondani, ha félbeszakítják. Hihetetlen gyorsasággal számolt be a két idegen látogatásáról és a két Malfoy beszélgetésérÅ is. Barátai pontosan úgy reagáltak, ahogy számított rá.
- Jelentsd Dumbledorenak! –vágta rá gondolkozás nélkül Hermione.
- Ugyan már, Hermione! Két csuklyás idegen! Nem hiszem, hogy Tudjukki az Abszol úton mászkálna! –mondta Ron.
- De köze lehet hozzá... Bár, most én is azt mondom, semmit nem tudunk róluk, lehet, hogy utazók, akik kerülik a nyilvánosságot! Bármi lehet! –Hermione megcsóválta a fejét.
- Egyébként mit sejthet Piton? –mondta Ron és beleharapott egy almába.
- Fogalmam sincs, de el fogunk késni –Harry órájára pillantott, ami már egy éve nem járt, de megszokásból még mindig hordta...
Az Északi-toronyból, mint eddig is, kis ezüst létrán jutottak fel Trelawney professzor padlástermébe, ahol a jóslástanórákat tartották.
A toronyszobában ezúttal is fojtogató füstölÅ szag volt, a hatalmas ablakon beszűrÅdÅ napfény miatt vakítóan világos váróból felmászva a diákok alig láttak a félhomálytól és a gomolygó füstpamacsoktól.
Harrynek az az érzése támadt, mintha a professzor kiválasztotta volna legerÅsebb illatú füstölÅit az év elsÅ Jóslástanórájára.
Az egyik fal elÅtt magas könyves polc állt, ám könyvek helyett a jóslás legkülönfélébb eszközeivel volt tele. Az egyik polcon teáscsészék sorakoztak egymásra hányva, egy másikon halványan világító, színes füsttel teli kristálygömbök voltak, a harmadikon kicsi tányérok, de volt még ott egy csomó különféle pamut és zsineg, kalapok, csillogó-villogó üvegkristályokból készült ingák, és sok-sok tekercs, a legkülönbözÅbb csillagtérképekkel, valamint a polc tetején egy kerek akváriumra hasonlító üvegdoboz, melyben a Naprendszer miniatűr mása volt.
A másik fal mellett ódon kandalló állt, benne sárgás színnel parázslottak a széndarabok, ez volt az egyetlen fényforrás a teremben, az elfüggönyözött ablakokon alig szivárgott be fény. A kandallón is sorakozott egy-két csillagtérkép és csésze néhány vaskos, megsárgult fedelű könyv társaságában.
A helyiségben kis, kerek asztalok, és alacsony négyszögletesek álltak, mellettük puffok és karosszékek sorakoztak. Harryék az egyik kerek asztal mellett foglaltak helyet, minél közelebb az apró ablakokhoz, ahonnan szivárgott némi friss levegÅ.
- Jó reggelt, gyermekeim –lépett elÅ a sötétbÅl a professzor és végignézett az osztályon. –Az idén jórészt a hamujóslással fogunk foglalkozni. Ez abból áll, hogy mindenki felírja a nevét egy pergamenlapra, meggyújtja, elhelyezi egy kis tányérkán, megforgatja, majd átadja a társának. Az ábrák jelentését a JövÅ zenéje kettÅ huszadik oldalán találjátok. És most gyertek, és vegyetek el egy-egy tányérkát. Gyermekem -nézett Parvatira-, kérlek, másodszorra ne sikíts, mert kevés a tányérka.
Parvati Patil és Lavender Brown az elsÅk közt égették el a pergament, Lavender átadta barátnÅjének a kistányért, Parvati felsikoltott, ettÅl Neville, bár sejthette elÅre, úgy megijedt, hogy elejtette a tányérját, s az csörömpölve ezer meg ezer darabra tört.
- Nos, hát kedvesem, kérlek, halkabban.
Közben Harry felírta a nevét, és elégette a fecnit, megforgatta, és átadta Ronnak.
- Ez egy virág. Nem, egy alma, túl hosszú szárral. –találgatta Ron.
- Had nézzem csak, gyermekem –mondta Trelawney.
Ron vonakodva bár, de átadta a tányért.
- Ó Istenem! Szegény gyermekem! –mondta a professzor.
- Halljuk, mikor fogok meghalni? –kérdezte Harry lemondóan.
- De gyermekem! Ezzel nem lehet viccelni! A hamuban a Sötét Jegy látható! – egy perc alatt néma csend lett Voldemort jelképének hallatára.- Ezt nem lehet figyelmen kívül hagyni! Ó szegény gyermekem! Szegény gyermekem! És a hamu ovális keretbe foglalja, nem számíthatsz kíméletre, szörnyű kínhalál a sorsod, a Jegy a jobb oldalon közelebb van az ívhez, olyan ember okozza majd vesztedet, akire a legkevésbé gondolsz.
Harry visszafojtotta kitörni készülÅ nevetését a tanárnÅ vastag szemüvege mögött megbúvó, természetellenesen nagyra nagyított, riadt szemébe nézve. Mindez egész hihetÅ lett volna, ha Trelawney professzor nem századszorra jósolt volna keserves halált Harrynek.
- Gyermekeim, tudom, nem szabad ilyen kellemetlen emlékeket felemlegetni, de tavaly megláttam a kristálygömbben a halál közelségét, és az év végeztével egy diák életét vesztette! És te, gyermekem, tudom, soha nem hiszel a jóslataimnak, de ezeket a jeleket nem szabad figyelmen kívül hagyni! Ha nem figyelsz a Jelekre, készületlenül fog lecsapni rád –itt hatásszünetet tartott, majd, ha lehet, még drámaibb hangon folytatta. - a Halál...
- De tanárnÅ! –állt fel Harry a kisasztaltól. Ez már túl sok volt számára. –Nem szándékozom meghalni a közeljövÅben, és nem fogok megijedni semmiféle JeltÅl! A professzor több mint két éve jósolja a halálomat, és még mindig élek! Bocsánat! –Harry elment Trelawney mellet, a tanárnÅ nagy meglepetésére. Úgy érezte, megfullad, ha még egy percet el kell tölteni a füstölÅk között. Felcsapta a kis ajtót, és lemászott a létrán.
Leült a lépcsÅre és igyekezett megnyugodni. Végiggondolta, mi történt, s arra jutott, hogy már jóval hamarabb le kellett volna adnia a Jóslástant. Elege volt már belÅle, hogy Trelawney heti két órában jósolgathat Harrynek borzalmasabbnál borzalmasabb halált.
Harry felkapta a fejét. Újra kinyílt a kisajtó, és Ron ereszkedett le rajta. Harry meghallotta Trelawney suttogó-susogó hangját, remélte, utoljára.
- Te meg hogy kerülsz ide? –kérdezte Harry meglepetten.
- Én is leadtam a Jóslástant, mint te –mondta Ron.
Harry bólintott, jelezve, tudomásul vette barátja döntését, sÅt egyet is ért azzal. Csendben baktattak le a lépcsÅkön a Nagyterem felé.
- JellemzÅ! Ó szegény gyermekem! Egy-két lábon járó szerencsétlenség vagy gyermekem! Már kétszer meghaltál gyermekem, csak még te sem tudod! Szegény gyermekem! Bármelyik percben meghalhatsz! –utánozta Trelawney hangját Ron, mikor már az elÅcsarnokban jártak. –Szerintem jobb így, hogy leadtuk, és legalább Hermione sem piszkálhat vele minket!
Mikor véget ért az óra, egyszerre megtelt a Nagyterem élettel. Az addig a teremre nehezedÅ csöndet most felváltotta az órákról érkezÅ diákok vidám zsibaja. A diákok leszállingóztak a Nagyterembe, így Hermione is.
- Képzeld, Trelawney ma megint megjósolta Harry borzalmas kínhalálát!
- Én mondtam, hogy le kéne adnotok, hogy...-mondta Hermione, de Harry a szavába vágott.
-... tanulhassatok valami értelmeset...-mondta.
-... például Számmisztikát -fejezte be Ron.
- Nyugi, Hermione, leadtuk! Nincs több Trelawney, nincs több Jóslástan!
- És melyik tantárgyat veszitek fel?
- A Számmisztikát, hogy segíthess megírni a házit! –nevetett Ron.
- Ezt elkérhetem? –kérdezte Parvati Patil a salátára célozva.
- Öh, persze –bólintott Ron.
- Gondolom, Partvatinak esze ágában sincs leadni –mondta megvetÅen Hermione. –Az a lány sem tanul semmi értelmeset, csak Jóslástant. Csoda, hogy engedték, hogy osztályt lépjen. McGalagony tavaly csak úgy engedte át, hogy a nyáron bepótolja, de szerintem egész nyáron a napon pácolódott, ahogy a nÅvére is, olyan barnák mindketten...
- Hermione, te féltékeny vagy a Parvatira Patilra? –Harry értetlenül állt a dolog felett: a Patil ikrek nem arról voltak híresek, hogy rengeteget tanultak volna, s Hermionénál leginkább ez számított, ha valakit meg kellett ítélnie.
- Ugyan!
- Tényleg, Hermione, nyáron voltál Bulgáriában? –kérdezte Ron, miközben a tányérján táncoló tört krumplira összpontosított.
- Nem –mondta a lány. –Hiszen egész nyáron nálatok voltam!
Erre Ron fölkapta fejét, majd sietve visszatért ebédjéhez, de Harry felfigyelt rá, hogy ezután egy falatot sem evett...
Gyom- és Gyógynövénytanon, a négyesszámú növényházban, a legfurcsább növényrÅl tanultak, amit Harry valaha látott: a Macskatárkákról.
- Csak a Tiltott Rengetegben él meg, de van itt is egy példány –mondta Bimba professzor. –ha egy igazán bátor ember állatot készít belÅle, az életre kel, ha a készítÅnek szüksége van rá, de ezt már nem is írják bele a könyvekbe, mert ilyen nagyon ritkán fordul elÅ. Nagyon puha fa, ha valaki csak hozzáér, már annak is látszik a nyoma a kérgén. Vigyázzatok, nehogy megsértsétek!
A Macskatarka, igazán különleges volt. Úgy ágak helyett úgy tíz láb hosszú, barna-zöld csíkos, cirmos macskafarokra emlékeztetÅ nyúlványai voltak, törzse alig volt fél láb.
- Különleges növény, de amilyen furcsa, szinte annyira használhatatlan. Ma már nem használják Åket szinte semmire, csak egyetlen bájital van, melyben nem lehet semmi mással helyettesíteni. Ezt a fÅzetet sem használják túl gyakran, mivel nagyon veszélyes. A macskatarkának van egy súlyos mellékhatása, hosszabb ideig történÅ használata súlyos következményeket von maga után. Hatóanyaga ugyan eléri, hogy senki ne láthasson bele annak a gondolataiba, aki ezt a fÅzetet megissza, de felgyorsítja az öregedést, s így egy idÅsebb varázsló vagy mágus számára, vagy akár egy gyermek részére is, aki hosszú idÅn át fogyasztja, halálos is lehet.
Délután a klubhelyiségben üldögéltek. Harry és Ron igyekezték kiélvezni az utolsó szabad délutánjukat, amit nem tanulással töltenek, de Hermione nem igazán örült neki, hogy nincs mit tanulnia: már elolvasta az összes kötelezÅ és ajánlott könyvet is, és már az összes nyárra feladott házi feladatával kész volt, ellentétben a két fiúval.
- Menjünk le a könyvtárba! –mondta a lány.
- És ott mit akarsz csinálni? Még nem adott fel senki házit! –mondta Harry, amint épp egy papírgalacsint dobott Ron felé.
- Akkor játszunk varázslósakkot!
- Kölcsönadtam Ginnynek –mondta Ron, és visszadobta Harrynek a galacsint, leverve Harry szemüvegét.
- Au! –Harry beverte fejét az asztalba. –Az enyémbÅl hiányzik az egyik bástya –újra Ron felé lendítette a labdácskát.
Hermione felugrott, és röptében elkapta a gyűrött papírt.
- Ez a Bájitaltan könyvbÅl van! –mondta felháborodottan, és beledobta a papírkosárba.
- Fú, Hermione, jó lennél hajtónak...
- Ugyan... Akkor menjünk le Hagridhoz!
Ez ellen már egyikÅjük sem tudott semmi mondani, és persze a két fiú is szívesen látogatta meg a vadÅrt erdÅszéli házikójában.
Végigmentek a napsütötte folyosókon, át az elÅcsarnokon, ki napfényben úszó park kellemesen hűvös levegÅjére. Ahogy a kis, letaposott ösvényre léptek, mely Hagrid kunyhója felé kacskaringózott, a fű besüppedt lábuk alatt. Mikor kopogtattak a vadÅrlak ajtaján, odabentrÅl Agyar csaholása, egy puffanás és csoszogás hallatszott, majd hamarosan megjelent az ajtóban Hagrid torzonborz alakja.
- Áh, szervusztok, gyertek csak! Hogy vagytok? –terelgette befelé Åket a vadÅr. –Hallom leadtad a Jóslástant, Harry. Történt valami?
- Szervusz, Hagrid! –köszönt Harry. –Semmi különös, csak Trelawney megint a halálomat jósolgatta, és elegem lett, inkább leadom, minthogy még egyszer meg kelljen hallgatnom, hogy hogy halok meg.
- És felvesz valamilyen értelmes tantárgyat! Valószínűleg a Számmisztikát –újságolta Hermione boldogan.
- A Számmisztika annyival hasznosabb, amennyivel unalmasabb –jegyezte meg Hagrid, miközben teát készített.
Hermione már válaszra nyitotta száját, de közben valószínűleg rájött, hogyha azt mondja, egyáltalán nem unalmas, akkor az azt jelenti, hogy nem is hasznos, viszont ha hasznos, akkor unalmas... Harry is ezen töprengett, mígnem Hagrid brummogó hangja fel nem ébresztette álmodozásából. A saját készítésű tejkaramellájával kínálta a gyereket, amit Åk, köszönik szépen, elutasítottak, mert túlságosan is jól tudták, Hagrid jól sikerült karamelláitól órákig nem tudnak megszólalni, úgy összeragasztja a szájukat.
- Képzeljétek –mondta a tűzhely mellÅl a félóriás -, Norbertnek kissárkányai születtek! Nem rég írta Charlie!
Harrynek nem kerülte el a figyelmét, hogy amint kiejtette Ron bátyjának nevét, boldogan csillogó fekete bogárszemei elsötétültek.
- De, ugye egyet sem akarsz magadhoz venni? –mondta ki Harry azt, amit mindhárman gondoltak, és amitÅl mindhárman tartottak.
- Hát, eszembe jutott, de Charlie lebeszélt róla... Jobb, ha Norbert mellett vannak.
- Még szerencse! –bukott ki Ronból. –Mármint, szerencse, hogy szólt Charlie, biztosan, rosszul esett volna neked, ha nem szól...
- Azt akartad mondani, még szerencse, hogy nem kapott megint valami fenevadat ez a behemót óriás? –Hagrid felállt és az ablakhoz lépett.
- Dehogy, Hagrid! Ron nem akart megbántani! -mondta Harry.
- Ti is csak piszkálni akartatok, azért jöttetek le!
- De Hagrid, ez nem így...
- Menjetek vissza a kastélyba, nevessetek ti is rajtam, és ne gyertek le többet! –mondta Hagrid, és kinyitotta az ajtót, Agyar szűkölve bújt be a hatalmas ágy alá.
Harry még tett egy óvatos kísérletet a bocsánatkérésre, de jobbnak látta, ha két barátjával együtt visszamegy a kastélyba.
- Mi történt vele? –kérdezte Hermione, mikor már hallótávolságon kívül álltak. –Ez nem jellemzÅ Hagridra, mitÅl bukhatott így ki?
- Fogalmam sincs, de az biztos, nem szeretnék Hagrid szeme elé kerülni egy ideig! –mondta Ron, miközben kinyitotta a tölgyfa kaput.
- Nem hiszem, hogy rád haragszik, nincs oka rá... Ez csak kihozta belÅle!
- Charlie levele miatt lenne ilyen?
- Nem hiszem... –Hermione megcsóválta fejét.
- De akkor ki?
- Nekem van egy tippem –mondta Harry. –Nézzétek!
Az elÅcsarnok közepén egy csoport mardekáros állt, a kör közepén Malfoyjal, úgy tűnt, valami nagyon vicceset mesél.
- Micsoda megtiszteltetés, itt van Potter! – fordult feléjük a fiú és a kör szétnyílt a Harryék felÅl. – Mentetek megvigasztalni azt a behemót kisnyuszit? –szólt oda Harrynek.
- Ne nevezd így! –csattant fel Hermione.
- Miért nem az? –Anabell elÅlépett a mardekárosok közül és bátyja mellé állt.
Harry már készült a válaszra, de kicsit elbizonytalanodott, Hagrid tényleg nem felnÅtt varázslóként viselkedett...
- Tényleg, Potter! Mikor fogsz meghalni? –nevetett Anabell Malfoy.
Malfoy mögött természetesen most is ott álltak elmaradhatatlan csatlósai, az oldalán Anabell gúnyosan mosolygott.
- Miért halnék meg? –kérdezett vissza Harry, bár nagyon is jól tudta, hogy már körbejárt az iskolában az aznapi Jóslástanóra története.
- Parvati Patil másról sem tud beszélni, mint hogy Potter tányérján ott volt a Sötét Jegy, és hogy meg fog halni. Pansy Parkinson pedig már a színesített történetet terjeszti –közölte tárgyilagosan Anabell.
- Nektek vajon mit jósolt? –kérdezte Hermione gúnyos mosollyal.
A kérdésre Pansy Parkinson válaszolt, aki valószínűleg nem vette jó néven Anabell megjegyzését.
- Azt hogy Malfoy gyáván meg fog futamodni –mondta.
- Anabell pedig kudarcot vall –folytatta egy magas hangú, szeplÅs, harmadéves, mardekáros lány, Pansy barátnÅje.
- Hallgass, Carlstone! –Malfoy úgy nézett a lányra, mintha azzal is meg tudná fojtani.
- Talán félsz, hogy megtudják Potterék, és titeket is csúfolhatnak? –válaszolt Pansy barátnÅje. - Fogd be a szád! –mondta Anabell minden szót hangsúlyozva –Különben is, mitÅl félnénk?
Harry figyelmét nem kerülte el, hogy a lány többször is pislogott közben.
- Mert eddig is mindig mindentÅl beijedtél –mondta úgy mellékesen.
- Honnan veszed? –kérdezett vissza a fiú.
- Négy éve a Tiltott rengetegben... emlékszel? Nem mertél bemenni –Harry száját gúnyos mosolyra húzta.
- Akármikor bemegyek! –válaszolta Draco, bár szemében talán félelem csillant...
- Akkor menj be, és keresd meg a Macskatarkát –mondta Hermione
Anabell egy pillanatig összehúzott szemöldökkel, mereven nézett maga elé, majd súgott valamit bátyja fülébe. Malfoy arcáról lerítt, hogy nem bízik vállalkozása sikerében.
- Rendben, de csak akkor, ha utána Potter farag a fából egy állatot, és akkor kiderül, hogy igazán bátor-e –mondta aránylag magabiztosan a fiú.
- Megegyeztünk! –vágta rá Harry.
Maga sem gondolta hogy ellenfele teljesítheti a fogadást...
Aznap este megint a klubhelyiségben üldögéltek. Arról beszélgettek, vajon mit mondhatott Malfoy Hagridnak. Abban biztosak voltak, hogy semmi valóságalapja sincs a dolognak, sÅt, még azt is el tudták képzelni, hogy még a levelet is Å küldte Hagridnak Charlie nevében. Mindhárman tartottak a másnapi Legendás Lények Gondozása órától.
Másnap reggeli után lementek Piton pinceterme elé. Pansy Parkinson és vihorászó mardekáros lánycsapata a közelükben beszélgettek.
- Pszt! –mondta Hermione. –Nem szép dolog hallgatózni, de...
- Ezt Malfoy azért tényleg nagyon ügyesen csinálta! Állítólag levélben írt valamit Hagridnak, amitÅl teljesen kibukott, gondolom nem a saját nevében...
- Pansy, nem azt mondtad, hogy haragszol rá? –kérdezte az egyik lány.
- Igenis haragszom, de attól még tényleg jól elintézte Hagridot! Fogadok, hogy ma meg sem tartja az óráit!
A mardekárosok nevettek.
- Remélem, tényleg nem tartja meg! Nem szeretem azokat az undorító színű szirványokat!
- Szirvmányok! De nem mind csúnya, a zöldek nem, na de a pirosak! Pfuj!
Újra kitört köztük a nevetés.
- Egyébként ti tudtátok, hogy Malfoynak van testvére? Én nem néztem ki belÅle! –kérdezte egyikÅjük.
- Én úgy tudtam, nincs! Ezért is furcsállom, hogy csak úgy felbukkant Anabell!
- Lehet, hogy a betegsége miatt, mondta, hogy nincs testvére! –mondta az egyik lány.
- Jön Piton! –mondta egy másik, és a csapat abbahagyta a pletykálkodást.
A két osztály bevonulta pincehelyiségbe. Piton a szokásosnál is gorombább volt, az órán húsz pontot veszett a Griffendél, mert Neville fÅzete a szükséges szürke helyett céklarózsaszín volt. De mindez nem tudta érdekelni Harryt. Gondolatai a következÅ Legendás Lények Gondozása óra és Malfoy körül jártak.
- „Mit mondhatott Hagridnak? –gondolkozott. – Vagy, ahogy a mardekáros lányok gondolták, mit írthatott neki?"
De Harry nem jutott tovább, nem tudta, miért hazudott Malfoy Hagridnak. Vagy csak azért csinálja, hogy Harryt idegesítse? Bármit el tudott képzelni Malfoyról, ezt is. Ekkor eszébe jutott valami: Hagrid pontot vont le a Mardekártól, amikor soha egyik ház pontjai sem csökkentek Hagrid jóvoltából.
- Potter, talán van valamilyen hozzáfűznivalója a Targyökér szirup hatásaihoz? ––ébresztette fel merengésébÅl Piton mézesmázosan búgó hangja.
- Elnézést, professzor –motyogta Harry.
- Próbáljon meg kevésbé elkalandozni az óra anyagától, hogy megjegyezze, tíz pontot levonok a GriffendéltÅl!
A Griffendélesek felmordultak.
- A Mardekár átvette a vezetést a pontversenyben, ezzel a mínusz tíz ponttal! –súgta Ron Harrynek.
- Micsoda?
- Talán kevesli a pontlevonást, Weasley, mert akkor szívesen levonok még tíz pontot a GriffendéltÅl!
Piton rekord mennyiségű házi feladatot adott fel, amit Harry és Ron számára némi külön feladattal fűszerezett, és mindezt olyan mézesmázos hangon adta elÅ, hogy Harrynek nemcsak felfordult a gyomra, de még az élettÅl is elment a kedve, ráadásul az ebéd után, (ami a Pitonra illÅ legfrappánsabb, ámde nyomdafestéket nem tűrÅ kifejezés kitalálása miatt elmaradt), el kellett indulniuk a park végében álló vadÅrlak felé.
Hagrid már az ajtóban állt és várt rájuk.
A három jóbarát elÅreszaladt, hogy beszéljen a vadÅrrel, de az óriás elindult feléjük, majd mikor a közelébe értek, hangosan kiáltott:
- Mindenki utánam!
Hagrid bement a kastélyba, és bevezette a diákokat egy tanterembe. Miután mindenki helyet foglalt, Hagrid a táblához lépett, felírta a címet, majd újra a diákokhoz fordult.
- Írjátok! A Csiklandász Szírvmányok apró, kutyaszerű élÅlények. Leggyakrabbi elÅfordulási helyük a Japán-szigetek, ahol...
És Hagrid egész órán diktált a diákoknak, majd az óra végén felírta a házi feladatot a táblára, és kiment a terembÅl.
- Hagrid teljesen megváltozott –mondta Harry.
- Egyre jobban kíváncsi vagyok, mit mondott, neki Malfoy! –mondta hangosan Hermione.
- Igen? Nos hát, ha annyira kíváncsi vagy, megírtam neki az igazat! –hallotta Harry Malfoy lassú, vontatott hangját.
- Az igazat? Tehát hazudtál neki, de mit?
- Vigyázz a szádra, Potter! Vagy mondjam inkább, Szent Potter a sárvérűek, a muglik és a félóriások védÅszentje?
A mardekárosok jót derültek Harry legújabb nevén, bár Harry tudta, nem most találta ki. Ezt a viccet nem elÅször követte el a fiú, bár akkor Malfoy azt hitte róla, és Ronról, hogy Åk Crack és Monstro.
- Mi van itt? –csendült egy lány hangja az ajtóban.
Harry nagyon meglepÅdött, Cho Chang, az egyik hollóhátas lány hangját hallotta. A mardekárosok utat nyitottak a lánynak, és Harry megint meglepÅdött: Anabell Malfoy volt.
- Jaj, már megint Potter!
Anabell hangja szinte nyafogó volt. Átverekedte magát a mardekárosok és griffendélesek gyűrűjén, és közelebb jutott bátyjához.
- Gondolom, csak a szokásos.
- Szóval, Szent Potter, megtudta szentséged mindazt, amit tudni óhajtott? –gúnyolódott Malfoy.
- Még egy szó és...
Hermione és Harry egyszerre kaptak Ron után, nehogy megtámadja Malfoyt, ami elég nehézkes lett volna, mert Anabell nyugodtan eléállhatott mindig, hiszen legalább egy fejjel alacsonyabb volt nála. Így a lány most is bátyja elÅtt álldogált.
- Akkor mi lesz? –mondta Malfoy, miközben hátrapillantott válla felett Crakra és Monstrora, Anabell nevetése kíséretében.
Harry a lány szemébe nézett. Furcsának érezte, hogy ennyire tárgyilagosan kezelte az ügyet. Anabell fénytelen, szürke szemével visszanézett rá, és valahogy megváltozott a pillantása. Ekkor hátrafordult, szÅke haja, mely most vállát verdeste hátracsapódott. Furcsa volt, az egész egy pillanat alatt zajlott le: Malfoy elkapta Anabell karját és egy szempillantás múlva már eltűntek a terembÅl, csak a folyosón kopogó, de lassan elhaló cipÅkopogás emlékeztetett rá, hogy az elÅbb még mindketten ott álltak Harryék elÅtt.
- Hát ez mi volt? –kérdezte a szintén meglepÅdött Ron.
- Fogalmam sincs.
Hermione elvesztett egy Ronnal kötött fogadást, mert Binns professzor megint kedvenc témájához kapcsolódó jegyzeteit olvasta fel, azokat, amelyek a koboldlázadásról szóltak. A hét lassan vánszorgott. De végül is elmúlt, a következÅ is, és Hagrid még mindig diktált az óráin, már kielemezték a szirváncsok összes testrészét, élÅhelyét, kedvenc ételeit is, és mindent, ami csak kapcsolódhatott hozzájuk, és egy szót sem szólt barátaihoz, mígnem egy nap Hedvig egy levelet pottyantott Harry rántottájába. A küldemény Hagridtól jött:
Kedves Harry!
Ne haragudj, rá kellett volna jönnöm, hogy csak Malfoy próbált átverni! A kis patkány! Írtam Charlienak, aki elmondta, nem Å írta a levelet, nem Å írta, hogy engem mindenki utál, és csak átvertek ti is! ElÅször nem is akartam elhinni, de hogy Ron... Kérlek, ne haragudj Harry, szörnyen sajnálom! Kérlek, mutasd meg Ronnak és Hermionénak is.
Üdvözlettel:
Hagrid
- Az a szemét! –tört ki HarrybÅl.
- Ki? Hagrid? Mutasd mit írt! –mondta Hermione.
- Dehogy Hagrid, Malfoy!
Harry megvárta, amíg Hermione és Ron egymás kezébÅl kirángatva a levelet elolvasták a girbegurba betűkkel írt szöveget, közben villájával halálra szurkálta a tányérján heverÅ sült tojást.
Ron olyan szavakkal jellemezte Malfoyt, amit, ha hallott volna Mrs Weasley, a fiú biztosan napokig nem kapott volna vacsorát...
- Ez nem igaz! Mindig tudtam, hogy... De hogy ennyire... –méltatlankodott Hermione.
- Remélem, ezt a levelet már Hagrid írta! –nevetett Ron.
Harry a tanárok asztala felé fordult, és ott meglátta Hagridot, integetett neki, az óriás pedig visszaintett. Legalább Hagrid nem neheztelt rájuk, s így a Legendás Lények Gondozása órák is visszakerültek a VadÅrlakba. Így sokkal elviselhetÅbb volt még Malfoy állandó gúnyolódása is.
Harry már alig várta, hogy elkezdÅdjön a kviddicsszezon, és hogy végre seprűre üljön. Valamint arra is kíváncsi volt, vajon ki lesz a Griffendél kviddicscsapatának kapitánya. Ahogy közeledett október másodika, egyre lassabban teltek a percek, hiszen erre az idÅpontra jelölte ki McGalagony a kapitány megválasztását. A közelgÅ nap nem csak a kviddicscsapat tagjaira volt nagy hatással, a ház minden tanulója fokozott kíváncsisággal várta október elsÅ szerdáját...
39