A Griffendél Csapatkapitánya
- Professzor, megkérdezhetem ki lett az ÅrzÅ, kit választott Madam Hooch? –kérdezte Harry McGalagony professzortól egy hétfÅi átváltoztatástan óra után.
A professzor csak a fejét rázta.
- Sajnálom, Potter –tette hozzá, mikor Harry már indult volna ki a terembÅl. – Senki nem tudhatja október másodikáig, a csapattagok sem. Bírja ki ezt a néhány napot! Szerdán megtudja!
- Nem mondta meg –mondta Harry barátainak, akik a terem elÅtt vártak rá, és akiket legalább annyira érdekelt az ÅrzÅ kiléte, mint Harryt, sÅt, úgy tűnt, Ron még kíváncsibb...
Harry azért becsülte McGalagony professzort, hogy képes titokban tartani az új csapattag nevét, mivel napjában legalább száz kíváncsiskodónak kellett nemet mondania. Fred és George Weasley barátjukkal, Lee Jordannel a legkülönbözÅbb pillanatokban kérdezték a tanárnÅt: hajnalban, reggelinél, órák elÅtt, órák közben, órák után, ebédkor, vacsoránál, késÅ este, éjszaka. A vége az lett, hogy a professzor kitalálta, hogy írják össze ötven évre visszamenÅleg a kviddicscsapat tagjait.
Mindenki izgatottan várta október másodikát. McGalagony professzor délutánra hívta össze a csapattagokat. Harry egész nap az óráját figyelte, és gyÅzködte a mutatót, hogy vánszorogjon a négyesre, de aztán mindig eszébe jutott, hogy nem is jár az órája. Ron éppúgy várta a négy órát, mint Harry, bár barátja izgatottságát nem igazán értette Harry...
Aznap reggel Piton még nagyobbra növelte a Mardekár elÅnyét a házak versenyében, de a délutáni két Sötét Varázslatok Kivédése órán Bill, vagyis Weasley tanár úr behozta a lemaradást néhány jutalomponttal.
A kviddicspálya körül már fél négykor gyülekeztek a csapattagok. Mikor négy óra elÅtt tíz perccel a tölgyfakapuban feltűnt McGalagony bársonytaláros alakja, az eddiginél is jobban elhatalmasodott az izgatottság a Griffendél csapata körében. Miután McGalagony elzavarta a kíváncsiskodókat, és beterelte a csapatot az egyik öltözÅbe, belefogott.
- Eddig Oliver Wood volt a Griffendél csapatának ÅrzÅje, de Å már két éve végzett. Madam Hooch kiválasztotta Wood utódját. Az új ÅrzÅ: -itt rövid hatásszünetet tartott - Ron Weasley lesz.
- Ron? –fakadt ki Harry. –Bocsánat, úgy értem, nem tudtam hogy jelentkezett.
- Pedig megtette. Rendben, Potter, kérem, szóljon Weasleynek, odakint várakozik.
Harry kiment, és Ron valóban ott állt pár lépésnyire az öltözÅ ajtajától.
- Miért nem mondtad el? –kérdezte Harry kicsit sértÅdött hangon.
- Féltem hogy kinevetsz, te már elsÅben bekerültél, én meg...
- Gyere! Várnak minket –vetett véget barátja magyarázkodásának Harry.
Bent leültek egy padra.
- Már csak egy dolgunk van, mielÅtt elkezdik az edzéseket –folytatta McGalagony. –Csapatkapitányt kell választaniuk! Arra szavazzanak, akire rábízzák a csapat irányítását, és az edzések vezetését. Mindenki írja fel választottja nevét erre a pergamenre. Gondolják át, mert az idén több kapitány csere nem lesz! S abba is gondoljanak bele, hogy lehet, hogy nem érdemes olyat választani, aki a közeljövÅben végez.
- Ki lehetne az, aki el tudja látni Wood feladatait –gondolkodott magában Harry. –Vagy, ki lenne olyan lelkes csapatkapitány, mint Wood volt? Persze! –Harry a homlokára csapott –Ron! –azonban attól tartott, hogy esetleg mások nem Ront találják majd a legalkalmasabbnak.
Rákanyarította barátja nevét a pergamenre, és átadta McGalagonynak. Az is eszébe jutott, hogy jót tenne Ronnak, ha egy kicsit Å is középpontba kerülhetne. Fred és George egyszerre léptek McGalagonyhoz a papírokkal, majd Alicia is átadta a tanárnÅnek a három hajtó szavazatát.
- Rendben. Mind a hét itt van –McGalagony kibontotta az elsÅ papírt. –Harry Potter –olvasta fel a tartalmát.
Harry érezte, ahogy fülig elpirul, zavarában megszemlélt egy különösen érdekes kis cérnaszálacskát talárja legalján.
- Ron Weasley –olvasott tovább McGalagony.
Harry barátjára pillantott: a fiú arca egy közlekedési lámpát is megszégyenítÅ gyorsasággal váltott át sápadt sárgából pirosba.
- Potter!
Harry igyekezett elbújni a padon.
- Ronald Weasley!
Ron is növekvÅ kíváncsisággal tanulmányozta a bizonyos cérnát Harry köpenyén.
- R, mint répa Weasley! – Ezért még számolunk! –tette hozzá McGalagony a Weasley-ikrek felé pillantva.
Fred és George olyan ártatlanul néztek a tanárnÅre, hogy mindenki biztosra vehette, hogy Åk írták a répás szavazatot.
- Potter!
Ez azt jelentette, hogy Ron és Harry holtversenyben állnak, tehát az utolsó kártyácska dönti el, ki lesz a Griffendél csapatkapitánya. A feszültség szinte tapintható volt. Katie Bell a körmeit harapdálta (pedig már rég tövig rágta Åket), Alicia az egyik hajtincsét tekergette, Angelina a pad lábát rugdosta, George szinte unott arcot vágott, Fred viszont lábait lógázva jelezte izgatottságát. Ron bandzsán meredt a kÅlapra, Harrynek pedig hirtelen borzalmasan melege lett. McGalagony várt, megnézte a pergament, majd végigtekintett a csapaton. A többiek is kérlelve néztek a tanárnÅre, mondja meg végül ki a gyÅztes. Harry már ott tartott, hogy nem bírja tovább, mikor végül McGalagony kimondta az utolsó nevet:
- Alicia Spinnet!
Harry és Ron egymásra néztek.
- Én nem akarok kapitány lenni! –mondta Harry.
- Ugyan már Harry! Neked kell lenned! Muszáj! –válaszolt Ron, de hangjában valami furcsa csengett, talán csalódottság.
- De Ron! Én nem akarok! Én nem lehetek!
- De igen! Mindenki rád szavazott! Te vagy a kapitány, Harry!
- Rád is annyian szavaztak, mint rám!
- De...
- Te vagy a csapatkapitány, különben nem leszek fogó!
- Harry...
- A csapat mit gondol errÅl? –vágta el McGalagony a vitát.
- Ha... ha Harry tényleg nem akar lenni... –mondta Katie Bell.
- Ron legyen! –folytatta Alicia. –Nincs mit vitázni rajta!
- Nem kell újra szavazni –mondta Fred -, Ron biztos vállalja...
- Hát... –motyogta Ron, fülig pirosan.
- Tehát Ron Weasley a Griffendél csapatkapitánya! –kiáltotta Harry.
- Na... de... én... –próbált Ron válaszolni.
- Legalább nem prefi lettél, Ron! –kiáltotta George.
- Rendben, a Griffendél új csapatkapitánya Ron Weasley –mondta McGalagony és beírt valamit a kezében tartott könyvecskébe.
A csapat nevetgélve vonult fel a Griffendél-toronyba, ahol a diákok már izgatottan várták Åket.
Mikor beléptek a klubhelyiségbe, szóhoz sem jutottak, a sok-sok griffendéles szinte mind egyszerre kérdezte:
- Ki az új ÅrzÅ?
- Ki a csapatkapitány?
- Kit választottatok meg? –szaladt oda Hermione. –Ron, te...
- Én vagyok az ÅrzÅ –mondta szégyenlÅsen a fiú a szokásosnál is vörösebb fülekkel.
Hermione Ron nyakába ugrott
- De Hermione! –mondta Ron, ha lehet még vörösebb arccal.
Hermione végre visszanyerte önuralmát, és elengedte Ront.
- Ki lett a csapatkapitány? –kérdezte Dean Thomas.
- Ron! –mondta az Alicia-Katie-Angelina kórus.
A Griffendél-torony olyan üdvrivalgással köszöntötte Wood utódját, hogy a kastély falai is beleremegtek.
- Gratulálok!
- Sok szerencsét!
- De jó!
- Biztos jó ÅrzÅ leszel!
- Hajrá Ron!
Még hosszú-hosszú idÅbe beletelt, amíg Ronnak sikerült kiszabadulnia a jókívánságok és gratulációk gyűrűjébÅl.
- Ki hány szavazatot kapott? –kérdezte Colin Creevey. –Ugye rád is szavaztak Harry, ugye rád is?
A Creevey-fiú mindig is nagy rajongója volt Harrynek, s bár már három éve szinte minden nap láthatta, azóta sem tudott betelni rajongása tárgyával, s még mindig összegyűjtött mindent, aminek bármi köze is volt Harryhez. A fiú úgy tudta, állítólag gyűjteménye díszét egy lyukas zokni és egy összegyűrt, elrontott jóslástan-dolgozat képezte, s most nem csoda, ha szerette volna, hogy Harry Potter legyen a csapatkapitány, vagy ha mégsem, legalább azt, hogy ne sokkal maradjon le a gyÅztes mögött.
-
Ron és Harry holtversenyben álltak három-három
szavazattal, a hetediket meg én kaptam
–mondta Alicia.
–De Harry nem akart csapatkapitány lenni...
Fred és George egy idÅre eltűnt, de csak hogy késÅbb jó pár üveg vajsörrel és süteményekkel térhessenek vissza.
Mikor a nagy mulatozás után, este végre ágyba parancsolta a társaságot Hermione –aki csak éjfél után jött rá, hogy prefektus– a hálóteremben Harry végre beszélhetett Ronnal.
- Miért csináltad? –kérdezte Ron.
- Én nem akarok csapatkapitány lenni –Harry úgy érezte, mintha hazudna, pedig igazat mondott: valóban nem akart kapitány lenni.
- Azért... köszönöm, Harry –mondta Ron zavartan.
- Nincs mit köszönnöd!
- Aludjatok már! –mondta Neville félálomban.
Harry azzal a jólesÅ érzéssel feküdt le, hogy barátja végre tehet valamit, amire büszke lehet, valamit, amiért mások is becsülni fogják, valamit, amiért rá fognak figyelni, valamit, amiért egyszer Å lehet a középpontban.
Másnap a dolgok meglepÅ fordulatot vettek. Mióta Harry és Malfoy megkötötték a fogadást a fiúnak eszébe sem jutott. SÅt, kizártnak tartotta, hogy ellenfele bemerészkedne a Tiltott Rengetegbe, így azt is, hogy megszerezheti a macskatarka egy darabját.
Mikor a Nagyteremben reggeliztek, Hermione és Ron épp azon vitáztak, hogy a lány Számmisztika házi feladatát Pulipinty vagy Csámpás szedte szét, mikor valaki félbeszakította a vitát...
- Gyertek –mondta.
Anabell állt fölöttük, kezét karba fonta, szÅke haja a válla alá ért, hosszú frufruja félig eltakarta szürke, fénytelen szemeit.
- Hová? –kérdezte Hermione.
A lány válaszra sem méltatta, fejével intett, hogy kövessék, és elindult a két asztal között.
Harry megrántotta a vállát, felállt és követte, Hermione és Ron utána.
Anabell felment a márványlépcsÅn, végig az elsÅ emeleten, majd be az egyik ajtón, egy terembe.
A helyiség használaton kívüli tanterem lehetett, minden csupa por volt, a falról pergett a vakolat. A tanári asztalon egy papírba csomagolt valami volt, mellette ott állt Malfoy.
- A macskatarka –mondta, mikor észrevette a terembe lépÅ Anabellt, Harryt, Hermionét és Ront. – Én teljesítettem a fogadást, most te jössz!
Így Harry ezentúl minden szabadidejét annak szentelhette, hogy kifaragja a szobrot, egy fÅnixet. Napokig dolgozott a madáron, és reménykedett benne, hogy nem veszti el a fogadást. Malfoy ragaszkodott hozzá, hogy a munka utolsó pillanataiban Å is jelen legyen, és láthassa amint a fÅnix életre kel, vagy épp nem.
Mikor Harry befejezte a szobrot, mely nagy meglepetésére egész élethű lett, egy percig néma csöndben álltak abban az elsÅ emeleti teremben, ahová korábban Anabell vezette Åket. Most ott álltak feszülten várakozva mind heten, Harry, Ron, Hermione, Anabell, Malfoy, Crack és Monstro, várva, mi történik.
- ErrÅl ennyit, nem történt semmi. Micsoda griffendéles! –gúnyolódott Malfoy a mozdulatlan fÅnix láttán.
- Lehet, hogy azért nem sikerült, mert nem is macskatarka –próbálkozott Ron.
- Nem találsz még egy ilyen csúnya növényt –csóválta a fejét Hermione.
- Nos, Potter, úgy tűnik, ez a bátorságizé nem jött be... –jegyezte meg tényszerűen Anabell, s közben elnézÅen mosolygott, ami még jobban idegesítette Harryt, mint Malfoy gúnyos félmosolya. .
- Akkor is, bizonyítsd be, hogy tényleg Macskatarka! –mondta Harry.
Anabell odalépett a szoborhoz, és végighúzta rajta a körmét, és a fán látszódott a nyoma.
Ezzel Harry elvesztette a fogadást, így ezen túl Malfoy állandó gúnyolódásának is ki volt téve. De azért megtartotta a szobrot. Az ágya mellett állt a szárnyait bontogató fÅnix. Harry ugyan biztos volt benne, hogy Malfoy elvarázsolta a fát, hiszen ennél nagyobb szüksége, nem lehet a madárra...
Ezek után Harry még nagyobb vágyat érzett rá, hogy legyÅzze a Mardekár kviddicscsapatát, Malfoyjal együtt, amire komoly esélyük volt, hiszen ha a griffendéles kviddicscsapat azt hitte, Woodnál fanatikusabb kapitánya nem lehet, tévedett.
Ron minden nap hajnalban ébresztette Åket és este kilenckor jaj volt annak a csapattagnak, aki még a klubhelyiségben mert maradni.
Ron nem engedett az edzéstervbÅl, ha esett, ha fújt, keményen megdolgoztatta a csapatot, s bármilyen idÅjárásra felkészítette Åket. Harry kezdett kikészülni tÅle, hogy a legváratlanabb pillanatokban repülhetett el a füle mellett egy alma vagy másféle gyümölcs, esetleg papírgalacsin, ez volt ugyanis Ron legújabb ötlete, hogy mivel fejlesztheti tovább Harry amúgy is irigylésre méltó képességeit. Bár Harry úgy vélte, ha valakit többször is fejbe dobnak egy sakkfigurával, az nem használ neki.
Mivel más magyarázatot nem talált a különleges edzésprogramra, Harry úgy gondolta, Ron biztosan meg akarta mutatni, képes rá, hogy megszerezze a kviddicskupát a háznak.
Teltek a napok, a hetek, és elérkezett az elsÅ mérkÅzés napja, október tizennyolcadika, a Griffendél-Mardekár találkozó idÅpontja.
Harry, mint minden meccs elÅtt, kora hajnalban ébredt, de Ront már nem találta az ágyában. Felöltözött és lement a nagyterembe. A hosszú asztaloknál csak néhányan ültek, a griffendélesektÅl csak Fred és George hiányzott. Ron a három lánynak, Angelinának, Ketienek, és Aliciának tartott elÅadást valamirÅl. Harry a nyakát tette volna rá, hogy a kviddics-taktikát magyarázta, amit persze már kívülrÅl fújtak.
- Szia Harry –köszönt Ron, mikor észre vette.
- Szia! –válaszolt a fiú.
- Harry, ne felejtsd el...
-... ne engedjem Malfoyt túl közel magamhoz.
- És amilyen...
-... hamar csak lehet, kapjam el a cikeszt: tudom.
- Egyél valamit...
-... mert szükséged lesz az erÅdre –fejezte be Harry a mondatot. –Komolyan Ron, lassan olyan leszel, mint... mint Wood.
Ezt a nem igazán hízelgésnek szánt megjegyzést Ron boldog mosollyal fogadta. Harry épp egy lekváros pirítóssal szemezett, mikor vihorászó hugrabugos lányok egy csoportja lépett a nagyterembe. Nem sokkal utánuk hollóhátasok és griffendélesek érkeztek, majd a mardekárosok is képviseltették magukat egy kisebb csoporttal. Lassan-lassan megtelt a nagyterem. Hermione is megjelent.
- Harry kérlek! Csak egy falatot! –könyörgött a fiúnak.
Harry kilenc órakor még mindig ugyanazt a pirítóst bűvölte, mint kora reggel, de most már kicsit olyan volt, mintha az néha arrább csúszott-mászott volna a tányéron, ami nem könnyítette meg Harry dolgát, nem tudott beleharapni.
- Legalább egy almát egyél!
- Kösz, azt nem, azt hiszem, az almákból egy idÅre elegem van –mondta Harry és megdörzsölte az emléktÅl fájó homlokát, melyet nem egyszer talált el Ron a gyümölccsel...
Aztán fél tizenegykor az újdonsült csapatkapitány leterelte a csapatot az öltözÅbe. Harry is örült, hogy elszabadulhat az asztaltól, így senki nem piszkálja tovább, hogy gyűrjön le „legalább egy-két falatot". Felkapta a fényesre polírozott nyelű Tűzvillámát, a legjobb seprűt, amit valaha varázsló készített, s lement a kviddicspályára.
- Figyeljetek! –kezdett bele a fiú szónoklatába. –Ha megcsináljátok azt, amit eddig gyakoroltunk, nem lehet semmi baj! Nyerni fogunk. Csak mindenki csinálja, amit tud. Alicia! Tehát...
-... átrepülök Katie és Angelina alatt, elÅremegyek, megkapom a kvaffot és dobok, és ezt felváltva.
- Pontosan. Fred, George...
- Én a Griffendél póznáinál vagyok, Fred a mardekáros póznáknál. Emlékszünk, Ron!
- Harry...
- Nem engedem közel magamhoz Malfoyt, és amilyen hamar csak lehet, elkapom a cikeszt, tudom –mondta fel a leckét Harry.
Hamarosan megérkezett a közönség is, és vidám zsivaj hallatszott a lelátókról.
A csapat kilépett a pályára. Harry arcát üde fuvallat csapta meg, mely még a nyár emlékét hordozta magában. A nap melegen sütött, az égen néhány felhÅ úszott. Harry a lelátók felé fordult, és rögtön kiszúrta az egyik legfelsÅ sorban Ginnyt, Hermionét, Hagridot, valamint három szobatársát, Nevillet, Deant és Seamust. A lelátókon rengeteg kokárda, s a legtöbb a Griffendél színeiben, vörösben és aranyban pompázott, nem csoda, a hugrabugos és hollóhátas diákok is a Mardekár ellen szurkoltak, s néhány ilyen színű zászlót is cibált a szél.
- Tiszta, szép játékot várok el a csapatoktól. Fogjanak kezet! –Madam Hooch hangját szinte elnyelte a szél.
Ron és Marcus Flint, a Mardekár végzÅs csapatkapitánya bemutattak egy kézfogásnak nevezhetÅ gyakorlatot, közben igyekezték szétroppantani egymás csontjait. Madam Hooch belefújt a sípjába, és a tizennégy seprű, hatalmas üdvrivalgás közepette a levegÅbe emelkedett.
- És a seprűk felszálltak –hallotta Harry Lee Jordan kommentárját. –A Griffendél színeiben játszik Spinnet, Bell, Jonson, Weasley, Weasley, Potter, és a csapatkapitány Weasley. A mardekárnál a kvaff, Weasley véd, a griffendélnél a piros labda, Spinnet, Bell, Jonson, Spinnet elrepül alattuk, megkapja a labdát, repül felé egy gurkó, Fred Weasley elüti, Spinnet dob, ÉS GÓL! A Griffendél bedobta a meccs elsÅ gólját! –kiabált Lee. –Tíz:nulla a Griffendél javára!
Harry még nem látta a cikeszt, de azt igen, hogy Malfoy követi. Csinált egy bukfencet, Malfoy egy kicsit lemaradt, de világos volt, hogy esetlegesen meg fogja próbálni megakadályozni Harryt, hogy elkapja az apró, szárnyas labdát.
- És újabb gólt dob a Griffendél! –harsogta Lee Jordan. –Negyven pont a Griffendélnek, és a Mardekár még mindig nem dobott gólt.
Szemmel láthatóan a mardekárosok kezdtek idegesek lenni az elÅrelátható csúfos vereség gondolatára. Harry látta, amint az egyik terelÅjük egy suhintással Ron felé irányít egy gurkót és már hallotta is Madam Hooch sípját.
- Hú, ez fájhatott!
Ron vérzÅ orral, de folytatta a meccset.
- BüntetÅ! Az ÅrzÅt nem támadhatjátok, csak ha a kvaff a területén belül van!
- És Katei Bell bedobja! Ötven:nulla! Hah, a griffendéleseket nem lehet csalással félreállítani! Ez jár nektek, csaló ...
- De Jordan! –intette rendre McGalagony.
- Elnézést tanárnÅ... És a mardekárnál a kvaff, Weasley véd, ez nem lehetett kellemes!
Újabb sípszó hallatszott, Madam Hooch újabb büntetÅt ítélt meg a Griffendélnek, mivel Marcus Flint a sikertelen támadás után egyenesen nekirepült Ronnak.
- És bedobta a meccs hatodik gólját is! Éljen Angelina! Csak így tovább!
S ez így folytatódott: Katiet hátba csapta az ütÅjével a Ront is támadó terelÅ, majd arra hivatkozott, hogy gurkónak nézte a lányt, és Harrynek is ki kellett térnie egy alattomos gurkó támadása elÅl.
- Bell bedobja, és száz-nulla, vezet a vörös taláros csapat! –harsogta Lee Jordan
A játék kezdett nagyon eldurvulni, Harrynek az is megfordult a fejében, hogy vajon biztonsági okok miatt hagytak-e már félbe kviddicsmeccset, de ezzel nem foglalkozott sokáig, mivel már viharban is játszottak meccset.
- A mardekár gólt dob. Egy gurkó majdnem lelökte seprűjérÅl Ron Weasleyt, büntetÅt dob a Griffendél, és Bell bedobja! Száztíz... –kiabálta Lee. –Potter el fogja kapni a cikeszt!
Harry már zuhanórepülésben volt. Látta hogy Malfoy követi, de nem ijedt meg, tudta hogy a Tűzvilláma gyorsabb Malfoy Nimbusz Kétezeregyesénél.
De a seprű lassulni kezdett, Malfoy utolérte.
- Ez hihetetlen! –harsogta Lee Jordan. –A Mardekár fogója egy pillanat alatt utolérte Pottert!
Harry megpróbált elÅrébb csúszni a seprűn, és mindkét kezével elengedte a nyelet. A cikesz után kapott, de az kicsúszott kezébÅl, Malfoy is hasonlóképp tett, de Å is elvétette, s mindketten egyszerre vágódtak a pálya füvébe. Seprűik tovább száguldtak, majd nekicsapódtak a nézÅket a pályától elválasztó kordonnak. Harry feltápászkodott, Malfoy is hasonlóképp tett. Madam Hooch oderepült melléjük.
- Tudják folytatni.
Mindketten határozottan bólintottak. Összeszedték seprűiket, és felemelkedtek. Harry megnyugvással tapasztalta, hogy nem tört el egyetlen gally sem seprűjén, bár ellenfele nem volt ilyen szerencsés, a Nimbusz Kétezeregyes végébÅl több szál és törötten lógott ki.
Alig emelkedtek újra a magasba, Harry újra megpillantotta a cikeszt. Az ott lebegett a mardekáros póznák mellett, azonban volt egy probléma: Malfoy volt közelebb a póznákhoz. Harry attól tartott, ha most elindul a cikesz felé, felhívja rá ellenfele figyelmét, ráadásul, nem tudhatta, most lelassul-e seprűje. Nem tudta, mi lelte Tűzvillámát, sokkal gyorsabb volt a Nimbuszoknál. Elindult a Griffendél póznái felé, s Malfoy úgy tett, ahogy várta. Hamarosan már ott volt Harry nyomában, s bár a fiú biztos volt benne, nem láthatja a cikeszt, azért igyekezte megelÅzni, mindhiába.
- Potter megtalálta a cikeszt! –harsogta Lee.
Harry kicsit lassított, engedte, hogy Malfoy mellé érjen, s akkor egy bukfenccel megfordította seprűjét, és elindult az ellenkezÅ irányba. Malfoy jóval le volt maradva. Harry két kézzel nyúlt a szárnyas labda után, s az ott verdesett a kezében, azonban ekkor egy alattomos gurkó találta el hátulról, s leesett seprűjérÅl. A tömeg felmorajlott.
- Leesik! –kiáltotta kétségbeesetten Lee Jordan.
Ekkor megszűnt minden zajt, és minden szín és alak. Harry látta magát, ahogy végigmegy egy fényes folyosón, aminek sötét a vége, aztán látta a szüleit, és saját magát, mint kisgyermek, aztán egy zöld villanást, és még egyet, és egy harmadikat, aztán házakat, felülrÅl, mintha repülne, egy hatalmas ajtót, nagybátyja és nagynénje arcát, egy szÅke, duci kisfiút, Dudley Dursley, aztán egy nagy kígyót egy nyitott terrárium elÅtt, egy gardróbot belülrÅl, aztán Hagridot, a Roxfort Expresst, Ront, Hermionét, aztán Dumbledoret, a Roxfortot, a tanárokat, a diákokat, a nagytermet, a kviddicspályát, a karikákat, a seprűt, a cikeszt, s aztán újra magát, amint végigmegy a folyosón, és ekkor magához tért.
A földön feküdt, fölötte a vérzÅ orrú Ron, Hermione, Fred, George, Alicia, Angelina és Katie valamint Madam Hooch álltak.
- Mi történt? –kérdezte Harry.
Tudta hol van, de csak annyira emlékezett, hogy leesett a seprűrÅl.
- Leesett a seprűrÅl, Weasleynek köszönheti az életét –mondta Madam Hooch. –Egyébként, nyertek. Gratulálok Potter!
- Nyertünk, Harry! Nyertünk! –kiabált Ron boldogan csillogó szemmel.
- Megnyertétek! –ujjongott Hermione.
Hagrid intett Harrynek, s Å visszaköszönt. A griffendélesek felvonultak a klubhelyiségbe, Harryt Ron és Fred támogatták.
Egész délután ünnepelték a parádés gyÅzelmet. Mint utóbb kiderült, a Mardekár csak két gólt dobott, Åk viszont a meccs végére kétszázhetven pontot gyűjtöttek.
Ron alig tudott elszabadulni csodálói gyűrűjébÅl, fülig elpirult, mikor az egyik elsÅs lány autogramot kért tÅle.
Mindenki kötelességének érezte, hogy az önfeláldozó fogónak gratuláljon, bár Harry inkább ügyetlen fogónak titulálta volna inkább, mivel nem vette észre a hátulról támadó gurkót.
Másnap reggel Hermione egy üres terembe terelte Åket. Harry is örült az alkalomnak, furcsállta, hogy Malfoy le tudta elÅzni Nimbusz Kétezeregyesével az Å Tűzvillámját, s mint kiderült, Hermione is ezért akart beszélni velük.
- Figyeljetek, nem tudom Anabell mit csinált a seprűddel Harry, de mikor a cikeszért versenyeztetek Malfoy-jal, varázsolt –mondta a lány. –Megátkozta a seprűdet!
- Azt akarta, hogy a Mardekár nyerje meg a meccset, és képes volt... –háborgott Harry.
- De nem jött össze neki –vigyorgott Ron.
- Hát nem értitek?! –dühöngött Hermione. –Ron! Egy Tűzvillámot szinte lehetetlen megbabonázni! Túl erÅs varázs védi! Egy végzett mágusnak is szinte lehetetlen!
- Tehát, szerinted Anabell Malfoy megbabonázott egy seprűt? És ha igen? Biztos az apja tanította neki... –vonta meg a vállát Ron sötét pillantást vetve barátaira.
- Ugyan már, Ron! –mondta Harry. –Anabell még csak harmadikos!
- Lehet, de mit érünk ezzel?
- Szólnunk kell Dumbledorenak! –mondta Hermione.
- Dumbledore lehet, hogy hinne nekünk, de akkor is felesleges szólnunk, Anabellnek nagy varázsereje van, na és? Különben sem tudjuk bizonyítani, Anabell nem fogja azt mondani, hogy igen elvarázsoltam a seprűt –vetette ellen Harry. –És az sem biztos, hogy Dumbledore elhiszi.
- Egyébként meg, amíg nem azt akarja, hogy leessek a seprűmrÅl, csak hogy ne érjem el a cikeszt, még nincs vele semmi baj...
- Akkor mit csinálunk? –kérdezte Ron.
- Semmit nem tehetünk –mondta Harry. –Lehet, hogy nem is Anabell varázsolta el, csak egyszerűen öregszik.
- Lehet –mondta Ron.
- Dumbledore nem azt mondta, hogy néhány auror jön az iskolába? –kérdezte Harry.
- Biztos a Tiltott Rengetegben vannak, vagy csak elrejtik Åket, hogy ne zavarják a tanítást –mondta Hermione magától értetÅdÅen.
- Valószínű –helyeselt Harry.
Vacsoránál Harry rögtön kiszúrta a Mardekár fogóját, és húgát a ház asztalánál. Anabell nevetve magyarázott valamit bátyjának, aki értetlen arcot vágott, de valahogy zavarta, miután a lány ajkáról leolvasta a Potter nevet.
- „Lehet, hogy mégis Å varázsolta el?" –gondolta Harry.
Ekkor Malfoy is nevetett, majd Å is mondott valamit, és Harry az „elveszettük" szót vette ki.
Harry nem törÅdött velük, leült két barátja közé a Griffendél asztalához. A griffendélesek még mindig a kviddicsmeccsen szerzett élményeiket tárgyalták, bár Åk már olyan eseményekrÅl is beszéltek, melyekrÅl Harry mit sem tudott. Ráadásként olyan részleteket is pletykáltak, minthogy a Mardekár csapatába a legbutábbakat veszik fel.
Vacsora után felmentek a Griffendél-toronyba, ahol még sokáig beszélgettek, és kielemezték a meccs eseményeit. Ron fejében újabb ötletek fogantak meg, melyeket a Woodtól örökölt kviddicspálya makettjén is bemutatott Harrynek. A fiú ugyan azon a véleményen volt, hogy ezek megvalósíthatatlanok, de azért vidáman bólogatott Ron minden ötletére, mivel egyikben sem volt érintett. Miután Ron kifogyott világmegváltó ötleteibÅl, lejátszottak néhány parti varázslósakkot, melyben az egyik bábut, amit Ron Harry edzésekor kihajított az ablakon (eredetileg Harryt célozta), egy Bogoly Bertiféle Mindenízű Drazsé helyettesített, melyet fekete színe miatt senki nem akart megkóstolni. Éjfél körül elbúcsúztak Hermionétól, felmentek a fiúk hálótermébe és lefeküdtek a puha Baldachinos ágyakba. Harry lelki szemei elÅtt még utoljára lejátszódtak a kviddicsmeccs eseményei, de aztán a szoba csendje, meg persze egyre elhatalmasodó fáradtsága álomba ringatta.
48