December érkezésével sem múlt el, inkább csak erÅsödött a szél, s az esÅ is átadta helyét a hónak, így a hófúvásba csak a legbátrabbak merészkedtek ki. Az elsÅ emeleti ablakokat már nem kellett félteni a széltÅl: betemette Åket a hó.
Talán a tanárok is a kastélyban próbálták tartani a diákokat, mivel egyre több feladatot adtak ki, ennek ellenére azonban, Madam Pomfreynak egyre több dolga akadt. Egy ízben Harrynek is fel kellett keresnie a javasasszonyt megfázásos tünetekkel. A Kalapkúra-bájital ugyan véget vetett a folyamatos tüsszögésének és köhögésének, azonban a fülébÅl még órákkal késÅbb is szürke színű füst szivárgott.
Harry egyre többet hallotta a cikket, amelyben Anabell származását is említik, s már majdnem annyira elege volt belÅle, mint Rita Vitrol róla írt cikkeibÅl.
A Mardekár még mindig vezette a pontversenyt, azonban a Griffendél már csak néhány ponttal volt lemaradva tÅle, hála annak a mínusz húsz pontnak, amelyet Anabell zsebelhetett be, miután Ginny Weasley haját egy jól sikerült átokkal kékre változatta.
Hermione szülei Karácsonykor meglátogatták a rokonságukat, így Hermione, akinek nem sok kedve volt az arccsipkedÅs nagynénikhez és rosszcsont másod-unokatestvérekhez inkább a Roxfortban maradt, így tett Ron is, így Harry barátaival tölthette a téli szünetet.
Harry korán ébredt Karácsony reggelén, hiszen Ron amint kinyitotta a szemét, egy párnával jelezte a fiúnak, nem tűri a lustálkodást a jeles napon, azonnal keljen fel Å is és bontsa ki az ajándékokat. Harry kisebb kupacot talált az ágya elÅtt. Hermione egy könyvvel lepte meg, ami természetesen a kviddicsrÅl szólt, pontosabban a seprűk fejlÅdéstörténetérÅl és a Seprűk múltja és jelene hangzatos címet viselte. Ron édességet ajándékozott barátjának. Mrs Weasley egy kötött mellényt küldött a fiúnak, amin -Harry legnagyobb meglepetésére- egy fÅnix volt. Dursleyéktól egy alig használt zsebkendÅt kapott. Sirius pedig egy karórával lepte meg keresztfiát, így Harry levehette hónapok óta nem járó, törött karóráját, és felvehette az újat, ami ezentúl mindig a pontos idÅt mutatta.
Keresztapja egy, a szokásosnál talán kicsit hosszabb, és tartalmasabb levelet is mellékelt a küldeményhez:
Kedves Harry!
ElÅször is, Boldog Karácsonyt! Remélem, tetszik az ajándékom, és hasznát veszed!
Légy még az eddiginél is óvatosabb! Furcsa dolgok történnek manapság a világban. Hozzátok persze alig néhány esemény híre jut el. Caramel nem engedi a „pánikkeltést", nem engedi az újságíróknak, hogy megírják az a keveset sem, amirÅl tudomást szereznek. Sokan eltűntek, de eddig nem történt semmi, amirÅl be lehetne bizonyítani, hogy Tudodki áll mögötte. Attól tartok, készül valamire. Túl nagy a csend. Azt sem hiszem el, hogy szervezkedésének a célja ne az legyen, hogy az életedre törjön. Nagyon vigyázz! Félek, hogy most is ott van valahol a közeledben valamelyik kéme. Biztos, hogy Arthur Weasley fia az egyetlen, aki új a tanári karban? Semmi változás nem történ azóta sem?
De ne aggodalmaskodj, amíg Dumbledore a Roxfortban van, neked nem eshet bántódásod. Biztos, hogy most még jobban ügyel minden apróságra.
Üdvözlöm Ront és Hermionét!
Szipák
Ui.: CsikócsÅrt elküldtem egy dán varázslény-rezervátumba, én már sajnos nem tudok elég idÅt szentelni neki, de ott majd vigyáznak rá és a fajtársaival lehet.
- Harry! Nézd csak! –mondta Ron. –Anya kék pulcsit kötött nekem!
Harry odanézett, ahol Ront sejtette, mivel csak csomagolópapír, és egy kék, kötött pulcsi és egy kilógó zokni árulkodott barátja hollétérÅl. A ruhadarab valóban kék volt, és egy oroszlánt ábrázolt. Fred és George lépett be az ajtón.
- Jó reggelt! –köszöntek vidáman. –Ron, vedd fel a pulcsidat!
A fiú magára húzta az égkék ruhadarabot.
- Anya nem barnát kötött neked? –hallotta Harry Fed meglepett hangját.
- Kár, az olyan jól állt neked! –mondta George, utánozva Mrs Weasley hangját. –Kihangsúlyozta a szemed színét!
Az ikrek nevettek, majd elrohantak. Harry letette a még mindig kezében tartott levelet az éjjeliszekrényre, s miután mindketten nagy küzdelmek árán kijutottak a csomagolópapírok dzsungelébÅl, Harry és Ron is lementek a Nagyterembe reggelizni. A Griffendél asztalánál már ott találták Hermionét. A lány arca gondterheltnek tűnt.
- Mi a baj, Hermione? –kérdezte Harry.
- Nem kaptál egyetlen könyvet sem? –viccelÅdött Ron, aki valószínűleg ugyanúgy észrevetette az aggodalmas fényt a lány szemében.
- Hagrid... Nem küldtünk még egy üdvözlÅlapot sem Karácsonyra neki! Igaz, nem voltunk Roxmortsban, és ott szoktuk megvenni, és kijárási tilalom van, de akkor is!
Harryt hideg zuhanyként érte a dolog. Nem arról volt szó, hogy eszébe sem jutott a vadÅr, és mégis...
- De honnan vegyünk neki ajándékot Karácsony reggel?
- Menjünk le Roxmortsba! –ajánlotta Ron.
- Nem lehet. Dumbledore megtiltotta! –emlékeztette barátait Hermione, bár a két fiú ugyanúgy emlékezett erre a szabályra, mint a lány.
- De, a köpeny... Senki nem venne észre minket! És ott van a térkép is! –Ron suttogóra fogta hangját.
- De...
- Hermione, Hagridnak muszáj szerezni valamit! –gyÅzködte Harry is.
- Nem.
Reggeli után felmentek a klubhelyiségbe, és leültek a kandalló elé. Hermione egy könyvet olvasott, bár Harry arra gyanakodott, hogy csak nézi, a könyvet, nem tartotta valószínűnek, hogy Hermione legújabb hóbortja az lesz, hogy fordítva olvassa a kötelezÅ és ajánlott olvasmányokat...
- Hagridnak biztos nagyon rosszul esik, hogy nem vettünk neki ajándékot –szólalt meg Harry nagy sokára.
- Biztos örülne, mondjuk egy sálnak, vagy kesztyűnek, vagy valami ilyesminek –toldotta meg Ron.
- Ilyen hidegben, gondolj bele, Hermione, szegény Hagrid kesztyű nélkül járja a Tiltott Rengeteget... –folytatta Harry a lehetÅ legfájdalmasabb hangon.
- Rendben –csapta be megelégelve a fiúk próbálkozásait a még mindig fordítva tartott könyvet Hermione. –Hol van a köpeny?
- Hermione, biztos...
- Hozd már! –mondta Hermione. – MielÅtt még meggondolom magam. Azt azért leszögezném, hogy teljes felelÅtlenségnek tartom a dolgot, de nincs más lehetÅség! Hagridnak ajándékot kell szerezni!
Harry felszaladt a lépcsÅn, és elÅvette ládája mélyérÅl az édesapjától örökölt láthatatlanná tévÅ köpönyeget, és a Weasley-ikrektÅl kapott TekergÅk Térképét, mely megmutatta, ki hol tartózkodik a Roxfortban, és visszament barátaihoz. Magukra kanyarították a köpenyt, mely már igencsak kicsinek tűnt, pedig néhány éve, talán már öt is van, olyan kényelmesen elfértek alatta. Az iskolában csak nagyon kevesen maradtak, így nem kellett tartaniuk tÅle, hogy a folyosókon találkoznak valakivel diáktársaik közül, az viszont már elképzelhetÅbb volt, hogy valamelyik tanáruk karjaiba futnak. Bár láthatatlanok voltak, Harry minden fordulónál elmormolta az „Esküszöm, hogy rosszban sántikálok" varázsszót, kinyitva a térképet, s megnézte, nincs-e valaki a közelben, például Frics is. Hiába, még láthatatlanul sem voltak hallhatatlanok és testtelenek, így Harry még ebben az állapotában sem szívesen futott volna össze Piton professzorral. Mivel útközben, nagy megnyugvásukra, senkivel nem találkoztak, hamar eljutottak púpos boszorka szobrához, ahonnan a titkos átjáró nyílt, mely levezetett egyenesen a Roxfortban levÅ Mézesfalás édességbolt pincéjébe.
Harry és barátai egy pillanatig a köpeny rejtekében csendben álldogáltak a csúf mágus szobra elÅtt. Harrynek rövid gondolkodási idÅre volt szüksége, hogy végiggondolja magában, melyik is a helyes varázsszó. ElÅfordult néha, hogy ha a nyisszantó varázsra volt szüksége a Diffindo varázsige helyet az itt szükséges Dissendiumot használta, és fordítva, a körülötte levÅk persze azt hitték, új igéket talál ki a már meglévÅ, pontosa működÅk helyett.
- Dissendium! –motyogta Harry a helyes varázsszót, megnyitva a folyosóra vezetÅ csúszda titkos ajtaját.
- Egymás után kell lecsúsznunk –mondta Harry. –Hermione, te menj elÅre!
A lány kibújt a köpeny alól, sietve bemászott a kis nyílásba és már el is tűnt a sötét csúszdán, érkezését tompa puffanás jelezte.
- Ron, te jössz.
Ron is kimászott Harry mellÅl, le az ajtón, majd végig a kÅcsúszdán. OdalentrÅl egy puffanás, egy „Hé!" és egy „Au!", majd egy „Bocsi!" jelezte, hogy Ron megérkezett, és Hermione még nem állt félre. Ekkor azonban megütötte a fülét egy mézesmázosan búgó hang a folyosó vége felÅl, a hang, melynek tulajdonosával Harry akkor sem szeretett találkozni, mikor épp nem készült szabálysértésre. Ez a varázsló nem volt más, mint az iskola bájitaltan tanára, Perselus Piton. Harry amilyen gyorsan csak tudott bemászott a kis ajtón, és elengedte a boszorka szobrát, és már csúszott is lefelé, épp úgy, ahogy csúszott le róla a láthatatlanná tévÅ köpeny is.
Piton hangját és a kemény kÅlapon kopogó két pár cipÅ zaját Harry egyre közelebbrÅl hallotta.
- Invito! –suttogta odalent, a köpenyre szegezve pálcáját.
A vízszerű anyagból szÅtt ruhadarab a kezébe röppent, s abban a pillanatban Piton egyre közeledÅ hangját kirekesztette az átjáró bezáródó ajtaja.
Hermione és Ron pálcája végén égett egy kis lángocska.
- Ez meleg volt –mondta Ron, Hermione bólogatással jelezte egyetértését.
- Lumos! –mondta Harry, mire az Å pálcája végén is fény gyulladt.
A köpenyt zsebébe süllyesztette, és a TekergÅk Térképét is lerakta az egyik sötét sarokba.
Elindultak a hideg, nedves átjárón, amit csak a három pálca végén égÅ aprócska láng világított meg. Lépteik kopogása visszhangot vert a véget nem érÅ, sötétbe burkolózó járatban.
Már hosszú percek óta baktattak a rejtett folyosón, mikor az alagút padlója végre emelkedni kezdet, majd lépcsÅben folytatódott, és nem sokára elérték a csapóajtót.
Harry óvatosan felnyitotta, az a Mézesfalás pincéjébe nyílt. A lambériázott, hűvösen száraz helyiség üres volt, csak néhány hatalmas, deszkából készült láda állt ott nagy csendben, rajtuk ilyen, és ezekhez hasonló feliratok voltak, mint: Bűvös Bizsere, Savajúj cukor és Csótánycsokor.
Mindhárman felmásztak, és elbújtak egy láda Bogoly Bertiféle Mindenízű Drazsé mögött.
Harry úgy érezte, órák óta ülnek a raktárban kuksolva, amire már barátai is felhívták figyelmét.
- Figyeljetek – szólt. –Felvesszük a köpenyt, felmegyünk, kinyitjuk az ajtót, kiosonunk és reméljük, hogy nem kapnak el minket.
- Nincs jobb ötletem –mondta Hermione. –Remélem, nem futunk egyenesen az eladóba, még ha láthatatlanok vagyunk is, biztos lebuknánk...
Elindultak a fával borított lépcsÅn, de mielÅtt ráléphettek volna a második lépcsÅfokra, kattant a zár, kinyílt az ajtó, és egy kövérkés alak –a bolt tulajdonosa- lépett a pincébe vezetÅ lépcsÅre, hogy lejusson a raktárba. A három barátot nem láthatta, de a köpönyeg nem tette Åket testetlenné, csak láthatatlanná, így kis híja volt, hogy összeszaladtak a boltossal. Csak nagy nehezen sikerült félreállniuk, hogy ne sodorja Åket le a boltos.
Vigyázva, hogy ne csapjanak zajt, felmentek a lépcsÅn, át a nyitva felejtett ajtón, és a pult mögött találták magukat, szemtÅl-szemben a boltos feleségével. Az asszony megállt az ajtó mellett, nem ment tovább, és átnézet Harryéken.
- Milyen kár, hogy az ikrek nem jöhettek le idén haza a Roxfortból, szegény Padma és Parvati, biztosan örülnének, ha találkozhatnának a kishúgukkal, és a kicsi Pennynek is hiányoznak.
Az asszony valószínűleg a Harryék évfolyamába járó, griffendéles Parvati és a hollóhátas Padma Patil édesanyja volt.
- Legalább ha egy-egy napra lejöhetnének... Megértem Dumbledore-t, így jóval biztonságosabb a diákoknak, és hogy a Potter-fiú is... –az asszony megcsóválta fejét, majd folytatta. –Jaj, ha belegondolok, hogy hamarosan már a kis Penny is a Roxfortba megy!
Az ajtóra függesztett csengÅ megszólalt, és az asszony kénytelen volt a vevÅvel foglalkozni, aki külföldinek tűnt.
A három barát odaosont az ajtóhoz, megpróbálták úgy kinyitni, hogy a csengÅ ne szólaljon meg, persze kevés sikerrel, és kimentek. Még hallották, ahogy Mrs Patil bosszankodik, hogy az ajtó megint magától kinyílt...
Kiléptek az utcára, ahol nagy pelyhekben, sűrűn hullt a fehér, csillogó hó. Az széles, macskaköves utca néptelen volt, mindenki az otthonában töltötte Karácsony reggelét. Csak néhányan kószáltak a boltok elÅtt, akik elfelejtettek valamilyen ajándékot beszerezni.
Harrynek eszébe jutott, hogy nagybátyja, Vernon bácsi is gyakran indult bevásárló körútra a jeles nap reggelén, mivel Harry unokaöccse, Dudley Dursley minden évben megszámolta ajándékait, bár ezt a műveletet inkább Petúnia néni végezte, (Dudley csak tízig tudott számolni, utána már felcserléte a számokat), s valahogy egyik évben sem annyi meglepetés pihent a szigorúan műanyagból készült, pormentes fa alatt, amennyit unokatestvére akart. Ilyenkor Vernon bácsi, még mielÅtt elkényeztetett magzatja hisztizni kezdett volna, inkább gyorsan nyúlt a kocsi kulcsáért és a szövetkabátért, és elindult a bevásárlóközpontokba.
Harry, Ron és Hermione elmentek a Három Seprű elÅtt, ahol mindig nagy tömeg volt, mivel az emberek itt beszélték meg kisebb-nagyobb ügyeiket, de a kis kocsmában most alig voltak néhányan, Madam Rosmerta, aki rendszerint a söntéspult mögött állt vagy az asztalok körül mászkált, fogadva a rendeléseket, most az ajtóban álldogált, vendégekre várva, de nem látott mást, csak az üres utcát...
Végre rátaláltak egy kis boltra. Kirakatában színes sálak, kalapok, kesztyűk, sapkák díszelegtek napfakított dobozokban. A sűrű hóesésben nehéz volt elképzelni, hogy ilyen melegen süthette egykor a nap az üvegablak mögött megbúvó selyempapírokat, melyek már csak halványan emlékeztették a bámészkodót egykori színükre.
Körülnéztek a kövezett úton. Már Madam Rosmerta is megelégelte a csípÅs hideget, senki nem láthatta Åket. Ron és Hermione kibújtak a köpeny alól, Harry azonban nem merte fölfedni magát. Åt az összes mágus könnyedén felismerhette homlokát átszelÅ sebhelyérÅl, és tudta, hogy nem maradhatna titokban, hogy Å, Harry Potter Roxmortsban járt, fÅleg, hogy Å maga is tudta, mennyire veszélyes is lehet ez a kis séta.
Ahogy beléptek a kis üzletbe nem láttak mást, csak hatalmas polcokat, rajtuk a legkülönbözÅbb méretű és színű dobozokkal, és egy magas pultot. Mögüle egy apró ember totyogott elÅ
- Segíthetek? –kérdezte behízelgÅ hangon.
- Öhm... Egy kesztyűt szeretnénk venni... –mondta bizonytalanul Hermione.
- Milyen méretben?
- Minél nagyobban...
Az pöttöm alak eltűnt a magas polcok közt, majd nemsokára egy vörös dobozzal tért vissza, és kiemelt belÅle egy normális méretű kesztyűt.
- Nem, ez kicsi lesz... –mondta Ron. – Nekünk valami nagyon nagy kellene!
- Hm, lássuk csak... Áh igen –azzal leemelt egy nagy dobozt, amibÅl egy hatalmas, prémes kesztyű került elÅ.
- Ez pont jó lesz! –kiáltott fel Ron.
-
Csomagolhatom?
- Igen, köszönjük.
A három gyerek tíz perccel késÅbb már a kesztyűt rejtÅ csomaggal kezükben az alagút végén mászott fel a kÅcsúszdán. A folyósóra érve újra magukra kanyarították a köpenyt, és elindultak a klubhelyiség felé.
Az egyik szűkebb folyosón haladtak épp, mikor az egyik sarkon Piton fordult be. Harry felkiáltott meglepetésében. Gyorsan megfordultak, ami igen nehézkes művelet volt, mert gyakorlatilag hárman voltak „összenÅve", és az ellenkezÅ irányba indultak. Piton meghallhatta, mert meggyorsította lépteit.
- Menjünk be oda! –súgta barátainak Harry, és egy egyszemélyes átjáróra mutatott.
Mindhárman arra igyekeztek, de a nagy doboz akadályozta Åket, a köpeny beleakadt egy lovagi páncél karjába, majdnem lecsúszott róluk és a páncél hatalmas csörömpöléssel darabokra esett. A három jó barát a folyosón szaladni kezdett. Hamarosan kiértek egy széles folyosóra, és elbújtak Undok Ulric szobra mögött. Piton is hamarosan megérkezett, körülnézett, majd tovább ment, remélve, hogy elkaphatja Harryt, és pontot vonhat le a GriffendéltÅl.
- Ez meleg volt! –mondta Harry.
- Szerintetek meglátott minket? –kérdezte Hermione.
- Nem hiszem. Adjuk fel bagollyal az ajándékot, és menjünk vissza a klubhelyiségbe, jobb, ha nem kockáztatunk!
Így a három barát felcaflatott a bagolyházba, és egy rövid fecni kíséretében elküldték Hedviggel az ajándékot, majd visszatértek a Griffendél-toronyba.
A piros karosszékek üresen álltak, de a kandallóban, mint mindig, vidáman lobogott a tűz. Hermione elÅvett egy könyvet, Harry és Ron a kis Tűzvillám modellt röptették. Ám a két fiú csakhamar rádöbbent, hogy sokkal szívesebben hógolyóznának a parkban, minthogy a klubhelyiségben ücsörögjenek. Így, mikor kora délután Fred és George felbukkantak, nem kellett sokáig gyÅzködni Åket, hogy hagyják hátra a meleg, és barátságos helyiséget a hideg, havas parkért. Hermione is velük tartott, bár Å inkább csak nézte a játékot, semmint részt is vett volna benne. A délután hamar eltelt, így a három jó barát az ikrekkel együtt hamarosan azon kapta magát, hogy az orrukig sem látnak a közben leereszkedett barátságos, sötétlilás, csillagtalan éjben, és hogy ugyancsak igyekezniük kell, ha nem akarnak elkésni a karácsonyi ünnepi lakomáról.
Harry, Ron és Hermione még felszaladtak a klubhelyiségbe ledobni vastag köpenyüket, és elázott kesztyűiket, azonban a Fred-George páros azonnal a Nagyterembe vonult
- Siessetek, mert mér lemaradtok a pudingról! –mondták.
Mikor a három jó barát visszatért az elÅcsarnokba, és átlépett a hatalmas ajtón, csodálatos látvány tárult a szemük elé.
A nagyteremben hét karácsonyfa állt, az egyiken csillogó jégcsapok szikráztak, egy másikon aprócska gyertyák, a harmadikon arany és ezüst gömbök, egy negyediken piros és aranyszínű masnik pompáztak, az ötödiken ezüstcsengettyűk, a hatodikon apró gyémántokként csillogó kövek voltak, és a hetediken különbözÅ színű és alakú fénypontok világítottak, vakították a rájuk nézÅket.
A karácsonyfák felett több száz, ünnepi fénnyel égÅ gyertya lebegett, vidáman lobogó lángjuk árnyékot vetett a mosolygó arcokra. Az asztaloknál néhány diák ült, Harry, Ron és Hermione leültek a Griffendél asztalához, ahol a Weasley család többi csemetéje, a két végzÅs Fred és George, és a negyedikes Ginny foglalt helyet, –a többi fivér, a sárkányszelídítÅ Charlie, az átoktörÅ, bár jelenleg sötét varázslatok kivédése tanár Bill és a hivatalnok Percy már végeztek a Roxfortban. Az ikrek és Ginny, csak úgy, mint Harry és Ron is, Weasley-pulcsiban feszítettek.
A vacsora csodálatos volt, mint minden évben, de Harry örömébe némi keserűség is vegyült. Nem érezte felhÅtlenül boldognak magát.
Újból megszegett egy olyan szabályt, melyet elsÅsorban talán az Å biztonsága érdekében állítottak, mégpedig talán a legfontosabbat: hogy nem mehet le Roxmortsba, s háborgó lelkiismerete nem hagyta, hogy társaival önfeledten ünnepelhessen.
„- Most már tényleg, soha többé!" –gondolta magában, de ezzel az elhatározással sem tudta megnyugtatni háborgó lelkiismeretét, hiszen annyiszor megszegte már ígéretét, s az csak még rosszabbul érintette, hogy nem ez volt az egyetlen, amit nem tartott be...
- Hermione, Ron –mondta hirtelen és falpattant.
Értetlen barátaival a teremben ülÅk kíváncsiskodó pillantásaival kísérve kirohant a NagyterembÅl és fel a márványlépcsÅn.
- Harry, hova szaladsz? –kérdezte Hermione levegÅ után kapkodva.
A fiú nem válaszolt, csak szaladt és szaladt, majd hirtelen megállt a harmadik emeleti lányvécé ajtaja elÅtt: Hisztis Myrtle lakosztályánál.
- Jaj, Harry, ugye nem akarsz... –nyögte Ron, miközben oldalára szorította kezét.
- Biztosan nagyon magányos! Te sem örülnél, ha egyedül karácsonyoznál! És különben is: megígértem. Csak öt perc az egész! –várt egy kicsit, barátai hallgattak. – Alohomora –motyogta pálcáját a „Használaton kívül" tábla alatti kilincsre szegezve, azzal a zár egy kattanással kinyílt.
Beléptek a Hisztis Myrtle mosdójába, és azt a megszokott állapotban találták. A helyiség párás levegÅjén át is jól látták a régen használaton kívül helyezett lányvécé lehangoló valóját. A párafüggöny mögül egy magányos tócsa tükrözte a három gyerek aggodalmaskodó arcát. CipÅik nedves visszhangot vertek a helyiség matt, kék csempés falai közt. Óvatosan kikerülték a pocsolyát, s vigyázva közelebb léptek a fülkékhez.
A síróskedvű kísértetlány valószínűleg most is kedvenc fülkéjében ücsörgött, élete szomorúságán töprengve.
- Ki az? –kérdezte egy vékony, nÅi hang zokogva.
- Csak mi vagyunk –mondta Hermione a lehetÅ legmegnyugtatóbb hangon.
Myrtle láthatóan örült a vendégeknek, ezt úgy adta tudomásul, hogy elÅbújt fülkéjébÅl, nem kevés vízzel fröcskölve le a három barát talárját.
- Miért jöttetek? –kérdezte szipogva.
- Csak azért jöttünk, hogy boldog karácsonyt kívánjunk –sietett megmagyarázni érkezését Harry.
- Áh, örülök. Már azt hittem, kérdezÅsködni akartok arról a kettÅrÅl.
- Milyen kettÅrÅl? –kérdezte kórusban a három jó barát.
- Hát azokról, akik a múlt héten bejöttek ide! Én épp békésen szunyókáltam, nem sokat törÅdtem volna velük, csak hát az egyik fiú volt, és... De aztán a másik, a lány mondott valami furcsa szót, és akkor meg sem tudtam szólalni, amíg ki nem mentek...
- Kik voltak? –kérdezte Harry.
- Nem tudom...
- És hogy néztek ki? –kérdezte Hermione. –Valami különöset nem vettél észre rajtuk?
- Mégis azért jöttetek, hogy kérdezÅsködjetek!
- Ugyan, dehogy Myrtle! Csak azért jöttünk, hogy kellemes ünnepeket kívánjunk neked, de ha zavarunk, akkor inkább megyünk! –mondta Hermione, és az ajtó felé indult, de még egy lépést sem tett, mikor Myrtle utána szólt:
- Ne, ne! Maradjatok csak...
- Hogy néztek ki? –kérdezte a lány.
- Hát, az egyik az magasabb volt, a másik meg alacsonyabb...
- Másra nem emlékszel? –Harry érdeklÅdÅen figyelte a kísértetarcot.
- Hát, az egyik, az ilyen, izé, haja volt, meg, meg...
- Milyen színű volt? –faggatta finoman Hermione.
- Hát, olyan, fehér, izé, sárga. A másiknak meg, olyan, izé, mint, szóval olyan, mint a másiknak!
Harry magában megfogalmazta, hogy lehet, hogy jót tenne Myrtlenek, ha idÅnként nem csak saját magával beszélgethetne...
- SzÅke?
- Igen! Igen! –Myrtle örült, hogy Hermione pontosan meg tudja fogalmazni azt, amit neki nem sikerült. –És volt náluk egy olyan zöld gilisztaszerű izé... Mármint, a lánynál!
A három jó barát még egyszer átadta jókívánságait a szellemlánynak, és lassan ballagva elindultak a folyosón.
- De mit kerestek Malfoyék Hisztis Myrtlel vécéjében? –kérdezte Hermione összeráncolt szemöldökkel.
- Az sem biztos, hogy Åk voltak, hány szÅke jár még az iskolába? –vetette ellen Harry.
- Hány szÅke lányt ismersz, aki, nem hogy undorítónak nem találja a csúszómászókat, de kedvencként egy icipici kígyót tart?
- Kígyót? Miféle kígyót?
- A zöld gilisztaszerű izé, ahogy Myrtle fogalmazott. Anabell Malfoynak nem baglya vagy macskája van, hanem egy kígyója! Pici, zöld, körülbelül olyan hosszú, mint egy lúdtoll penna, talán még valamivel rövidebb is, állandóan azzal ijesztgeti az elsÅéveseket. Állítólag egyszer megharapta McGalagonyt az egyik órán... Nem láttátok még?
- Hát, nem –mondta Harry, bár rémlett neki valami. Mintha már valakitÅl hallotta volna a miniatűr kígyó történetét, bár a történet elején még ártalmatlan kis vegetáriánus siklócskaként emlegetett állatból a végére vérengzÅ fenevad, sárkánygyík lett, aki méregtÅl csöpögÅ fogaival mindenkit megmar.
Mivel egyikÅjük sem hitte, hogy valóban Malfoyék voltak azok, mivel mit kerestek volna Myrtlenél, abbahagyták a vitát.
Csendben meneteltek tovább, ki-ki gondolataiba mélyedve, mígnem az egyik elágazásnál összefutottak a vidáman nevetgélÅ Ginnyvel, George-dzsal és Freddel, akik a klubhelyiség felé tartottak. Ginnynek épp akkor tűnt el az orra helyére nÅtt, nagy piros gombóc, melyet talán az ikrek egyik új találmányának köszönhetett. A három jó barát is csatlakozott hozzájuk, így a kis csapat együtt vonult fel a Griffendél-toronyba.
Mikor Harry már baldachinos ágya függönyének résein szemlélte a sötétbe burkolózó, szinte üres szobát. A szomszéd ágyból hallatszó egyenletes szuszogás biztosította Harryt arról, hogy Ron már alszik. Óvatosan félrehúzta ágya függönyét, és vigyázva, ne csapjon zajt, felkelt, és az ablakhoz osont, kezében Sirius levelével, mely azóta is szekrénykéjén pihent. Kivette a pergament a borítékból, és a hold és a csillagok odakintrÅl beszűrÅdÅ, vastag felhÅrétegen áthatoló, halvány, lilás fényénél újra elolvasta. Ezzel sem tudta megnyugtatni lelkiismeretét. Meglátogatta Hisztis Myrtlet. Megígérte. Nem csinált mást, csak betartotta az ígéretét. Ez egyszer. Mégis késve. Egy a sok betartatlan, megszegett ígéret közt,
- Soha... Soha többé... –mondogatta magának.
62