A Zarka
Harry és barátai szokásos üldögélésüket folytatták a klubhelyiségben. Most is ugyanazt csinálták, amit minden délután a tavaszi szünetben. Könyvekkel kezükben üldögéltek, és bámulták a kék égen átvonuló felhÅket. Néha felkapták fejüket és elolvastak egy-egy sort könyveikbÅl, esetleg váltottak néhány szót.
A kijárási tilalom miatt nem mehettek ki a parkba, még reggel sem. Így nem látogathatták meg Hagridot, aki a park végében élt a vadÅrlakban. Jobb elfoglaltság nélkül, néha felkerekedtek, és hosszú sétákat tettek a kastélyban a Láthatatlanná TévÅ Köpönyeg segítségével. Úgy gondolták, a kastélyon belül nem eshet bajuk, fÅleg ha nem is láthatja meg Åket senki. Harry megfogadta, nem szegi meg a szabályokat, de annyira unatkozott a klubhelyiségben, muszáj volt néha kijutnia.
A kastély folyosóin kevés fény volt. Néha a három jóbarát fellopózott valamelyik toronyba, és onnan bámulták a fényáradatban fürdÅ parkot. Gyakran látták Hagridot, amint a Tiltott Rengeteg szélén járkál, vadkanfogó kutyája, Agyar kíséretében. A tóban lubickoló polip csiklandozása is hatalmas csábítást jelentett Harrynek. Rajtuk kívül szinte senki nem volt az iskolában, mindenki hazament.
- Nem bírom tovább! –fakadt ki Harry egy ablakban üldögélÅs nap délutánján. –Kérlek, csak egy pár percre menjünk ki a parkba!
- Hát, nem is tudom, Harry... –mondta Hermione, de látszott rajta, neki is minden vágya az, hogy a zöld füvön járhasson, és tekintete azt tükrözte, egy kis gyÅzködéssel könnyen rávehetÅ egy sétára.
- Kérlek, Hermione! Nem láthatnak meg minket a Köpenyben! Kérlek, csak egy percet! –kérlelte Ron.
- Rajtam ne múljon.
- Éljen! –kiáltotta kórusban a két fiú.
- Pssszt! Még meghallanak!
Magukra terítették a Láthatatlanná TévÅ Köpönyeget, és elindultak lefelé a lépcsÅkön. Egyre gyorsabban tudtak haladni, mivel a tavaszi szünet izgalmakban szűkölködÅ napjain, mikor hosszú sétákat tettek a kastély falai közt, begyakorolták, hogy haladhatnak a leggyorsabban, annak ellenére, hogy a Köpeny jóval kisebbnek tűnt, mint néhány évvel ezelÅtt.
Út közben senkivel nem találkoztak, csak Frics porszürke macskájával, Mrs Norissal, akivel néhány hosszú percig farkasszemet néztek, de végül a macska rántott egyet szürke, csapzott bundás farkán, és odébb állt.
Aztán az egyik folyosón magával a gondnokkal is összefutottak. Egy pillanatig félÅ volt, hogy nem menekülnek meg elÅle, de végül is sikerült bemenekülniük egy hatalmas szobor mögé, s Frics mit sem sejtve tovább állt.
Mindhárman fellélegeztek, mikor nagy sokára kijutottak a hatalmas tölgyfakapun a parkba, s lábuk az üde, zöld füvet taposta.
Most, hogy nem a kastély sötét szobáiban ülve, az ablakból figyelték, a nap, ha lehet, még szívet melengetÅbben sütött, a tavaszi szellÅ még selymesebben simogatta arcukat, és a polip még hívogatóbban csápolt karjaival, mint valaha.
Most, hogy a napsütésben úszó parkban sétáltak, a friss, puha fűszálak hajladoztak lépteik nyomán, az enyhei szellÅk borzolták hajukat, játszottak mögöttük úszó talárjukkal, s a friss illatú, tavaszi levegÅt szívták olyan távolinak tűnt minden mitÅl tartottak. A szívük mélyén megbúvó félelem és halk kétségbeesés eltűnt, s átadta helyét valami egészen másnak, a boldogságnak.
Már nem törÅdtek vele, hogy észreveszi-e Åket valaki, ahogy a láthatatlanná tévÅ köpönyeg meg-meglibben a szélben.
Talán órákig is sétáltak a tó finoman fodrozódó, hűvösséget sugárzó vize mellett.
Mikor úgy döntöttek, ideje visszamenniük a kastélyba, még alig hagyták el a tó finoman süppedÅ partját, valami mozgást pillantottak meg a fúriafűz gyökerei között. Nemsokára olyan hangot hallotak, mint mikor rég használt ajtó nyílik. Közelebb merészkedtek, így megpillanthatták a hang tulajdonosát, egy apró kis fekete gombócot, amint épp kimászik az alagútból, ami a gyökerek mögött rejtÅzött. A kis fekete valami gyorsan mozgott, hamar kiért a napfényre a fa hűs árnyékot vetÅ ágai alól, és most feléjük tartott, s közben úgy nyávogott mint egy macska.
- Milyen furcsa! –mondta halkan Hermione.
A kis állatka már nagyon közel volt hozzájuk, és Harry megpillantotta apró lábait. Hét volt neki: négy elÅre állt, három hátrafelé. Apró, fekete szemével az útját figyelte.
- Egy zarka! –mondta Ron meghökkenve.
- Zarka? Az meg mi? –motyogta Harry elámulva azon, ahogy a kis lény a talárok suhogását utánozza.
FényképezÅgép kattanását hallották.
- A zarka megjegyez minden hangot, amit hall, és a megfelelÅ varázsigével befolyásolni lehet, hogy egy bizonyos idÅpontban tanult hallott hangot ismételjen. Beszédet is meg tud jegyezni. De nagyon veszélyes, ha nem a gazdája nyúl hozzá, megmérgezi az illetÅt. A mágusok újabban leginkább kedvtelésbÅl tartják, de régebben magnetofonként is használták –darálta gépiesen Hermione Harry tippje szerint a Szörnyek Szörnyű Könyve a zarkákrók szóló bekezdését.
- Zarka –motyogta magának Harry.
Tetszett neki a kis állat, aki Hermionét visszhangozta, majd azt utánozta, ahogy a kukorica kipattog, késÅbb pedig olyan hangot adott, ahogy penna perceg. Roppant szórakoztatónak találta a kissé csúnyácska lényt.
- Ideje visszamennünk a kastélyba –mondta Hermione, fel hívva Harry és Ron figyelmét, hogy az imént döntöttek úgy, hogy sürgÅsen vissza kellene menniük, mivel így is túl sokáig voltak tiltott helyen.
- Jaj ne! –mondta Ron, azonban Hermione egy sokatmondó pillantása elhallgatatta, így Ron engedelmesen továbbindult.
A kastély felé vezetÅ úton azon tanakodtak, milyen szórakoztató is a zarka, bár Hermione felvetette, hogy lehet, hogy Ron nem találná olyan viccesnek, ha McGalagonynak adná elÅ, hogy Ron hogyan szidta az órája után. Ron persze elintézte ezt egy „A zarkák nem árulkodósak, mint te" megjegyzéssel, bár Hermione soha nem mondta el sem McGalagony, sem bármelyik másik professzor valamelyik rosszat mondott rá.
Miután megebédeltek visszavonultak a klubhelységbe, és varázslósakkot játszottak. Még mindig Ron volt a legjobb köztük, annak ellenére, hogy Harry nagyon sokat fejlÅdött az évek során.
- Tanulnotok kellene! –hallották Hermione hangját az egyik sarokból.
- Ugyan már, Hermione, még rengeteg idÅ van a tavaszi szünetbÅl! –intette le Ron, fel sem nézve a varázslósakkból. –Ne piszkálj már folyton ezzel!
- Mivel piszkállak? –hallották a választ a mellettük álló székbÅl.
- Adják be a házi feladatokat! –monda McGalagony hangja.
- Hogy?
- Mi folyik itt?
- Hogy kell ezt kinyitnííííííí? –visította Dobby hangja.
- Hány ezerszer kell még elmondanom, hogy ne így tartsa a pálcáját, Longbottom, hanem így! –mondta valaki Flitwick hangján.
Harry az egyik szék alá mutatott. Ott ült (vagy állt, ezt pontosan nem látta) a zarka.
- Jól becsapott minket! –nevetett Hermione.
- De hogy került ide? – Ron homlokráncolva figyelte a zarkát.
- Biztosan talált magának utat, de most inkább az a kérdés, hogy vigyük ki innen? –Hermione aggodalmas arcot vágott. –Nem biztos, hogy ki tudom varázsolni.
-
Azért próbáld meg!
- Mobili Corpus!
Semmi nem történt.
- Ez nem jött be –mondta Hermione leengedve pálcáját.
- Mit eszik ez az izé? –tudakolta Harry.
- Tessék? –a lányt felriasztotta Harry hangja gondolkozásából.
- Mit eszik?
- Hát, a helyzet az, hogy a hangokkal táplálkozik. Oda megy, ahol hangokat érzékel.
- Rendben, akkor annyi a dolgunk, hogy kicsalogatjuk! Ron, te nyisd ki az ajtót!
- Oké.
- Hermione, tapsolj, vagy, énekelj, vagy beszélj, vagy valami!
- Rendben!
Hermione eldúdolt valamilyen gyerekdalt0, Harry pedig tapsolt, és a zarka lassan, de biztos léptekkel kiment a folyosóra. Harry, Hermione és Ron rögtön visszamásztak a kép mögötti átjárón, és kizárták a zarkát.
- Ez sikerült!
- Éljen Harry Potter, a fájdalommentes zarka-eltávolítás világbajnoka! –tapsolt Ron.
- Köszönöm, köszönöm, miniszter úr! Szeretném megköszönni...
- Potter úr, mondja, hogyan sikerült ilyen parádésan eltávolítani a zarkát? –tartott szája elé Hermione a képzeletbeli mikrofont.
- Az igazság az, hogy két barátom segítségével sikerült ez a veszélyes művelet, amit még szinte senkinek nem sikerült végrehajtania!
- Oh, gondolom, számíthat az arany fokozatú Merlin-díjra, Potter úr!
- Ez csak természetes, kisasszony!
A „nemzeti hÅs", a „riporterkisasszony", és a „miniszter úr" most a kividdicspálya-makett felett álltak és kviddicseztek. Hermione volt a döntÅbíró, Ron és Harry pedig ide-oda csúsztatták a bábukat, labdának pedig különféle színű minden ízű drazsékat használtak. Ez a játék szórakoztatóbb volt, mint az igazi kviddics, mert a bábuk állandóan leestek az asztalról, és a „labdák" is jobban érezték magukat a klubhelyiség padlóján.
Harry teljesen elfelejtette, milyen furcsa dolgok történtek mostanában. Örült, hogy most nem kell megmentenie a Bölcsek Kövét, nem kell nyomoznia a diákokat érÅ támadások után, nem kell félnie, hogy dementorokba ütközik, nem kell tartania a Trimágus Kupa próbáitól, tulajdonképpen örült, hogy a legnagyobb gondja az év végi bájitaltan vizsga.
- Úgy tűnik, nyugalmas évünk van –mondta, miután megosztotta gondolatait barátaival.
- Reméljük, ez év végén nem kerülsz a gyengélkedÅre! –aggodalmaskodott Hermione. –Az eddigi években mindig ott töltötted az utolsó napokat!
- Ne beszéljünk errÅl! –mondta Ron, még a gondolatba is beleborzongva.
EgyikÅjük sem szeretett ezekrÅl az eseményekrÅl beszélgetni. Annyi fájdalmas emlék kapcsolódott hozzájuk...
- Miért? Nem titkolhatjuk! –mondta Hermione.
- De Hermione, megérthetnéd, hogy Harry nem szeretne ezekrÅl beszélni.
Harry hálás volt Ronnak ezért a kijelentéséért.
- Hát jó, de abban biztos vagyok, hogy ebben az évben is történik valami meglepÅ, lehet, hogy újabb titok derül ki az ifjú Harry Potter életérÅl! –mondta sejtelmes arccal, bár Harry biztos volt benne, hogy Hermione sem tudhat többet róla, hiszen Å is alig ismerte a családját, gyökereit. –Megyünk vacsizni? Éhen fogok halni, ha még sokáig itt üldögélünk!
Harrynek megint csak az egyetértés maradt, Å is nagyon éhes volt már.
A tavaszi szünet utolsó estélye volt ez, mint észrevették, a többi diák is megérkezett az iskolába. Dumbledore köszöntötte a visszaérkezett diákokat, majd jó étvágyat kívánt – Harry nagy örömére.
Miután varázsütésre megjelentek az asztalon a finomabbnál finomabb ételek, vidám beszélgetés bontakozott ki Griffendél asztalánál.
Vacsora után a prefektusok – Hermione is – felterelték a diákokat a klubhelyiségbe. Harry talán még fáradtabb volt az aznapi nagy lustálkodástól, mint azok, akik hosszú vonatút után tértek vissza a Roxfortba...
62