Nyolcadik fejezet

A Reggeli Próféta újabb szenzációja

A többi diák visszatértével újra vidámság költözött a Roxfort falai közé, és Malfoyékkal együtt, a cikk is megjelent az iskolában. Harryt már majdnem annyira idegesítette, mint egy éve Rita Vitrol róla írt cikke.

Elkezdődött a tanítás is, McGalagony még mindig igazságos volt, Flitwick még mindig könyvrakáson tartotta óráit, és Hagrid óráin még mindig a Szirváncsokkal foglalkoztak. Harry állatán már láthatók voltak a kék, a piros, és az ibolya árnyalatai.

Piton sem változtatott szokásain. Bájitaltan óráit még mindig sötét és hideg pincetermében tartotta.

Az egyik órán épp egy bonyolult ellenméreg receptjét körmölték, mikor Piton mézesmázos hangja szólalt meg közvetlenül Harry mellett.

- Weasley, szabad tudnom, mit ír ilyen szorgalmasan az órámon? –kezdte tettetett kedvességgel, és felemelte a Ron előtt heverő pergamenlapot. – Áh, ha nem tévedek ez Átváltoztatástan órára kell.

Ron nagyot nyelt, Hermione rosszallóan rázta a fejét, Harry óvatosan pislogott felfelé, várva a folytatást, Piton pedig gúnyos vigyorral, szótlanul nézte Ron szenvedését, a mardekárosok keresztbetett ujjal szurkoltak, hogy Piton vonjon le pontot a Griffendéltől, a griffendélesek viszont összekulcsolt kézzel próbálták felébreszteni szívükben a reményt, hogy mégsem vesztenek húsz-harminc pontot.

- Büntetőfeladatot kap –mondta végül Piton.

A mardekárosok lemondóan, míg a griffendélesek megkönnyebbülten sóhajtottak. Piton lassan körbenézett a teremben, majd hozzátette:

- És harminc pont a Griffendéltől.

A mardekárosok elismerő mosollyal díjazták a büntetést, míg egynéhány griffendéles olyan arcot vágott, mintha ott helyben meg akarná fojtani a professzort.

- Ezt elveszem, majd McGalagony professzortól visszakapja –tette hozzá.

Ron arca falfehérből vörösre váltott, majd hirtelen átment sárgászöldbe.

Az óra hátralevő részén Harry próbált mindent tökéletesen csinálni, hogy Piton ne tudjon belekötni. Mint a többi hozzávalót is, a sárgyökeret is tökéletes kis kockákra vágta fel. Mikor Piton levon öt pontot, mert túlságosan aprónak találta a kockákat, Harry úgy döntött, hiába való minden igyekezet, ha Piton a Griffendél pontjainak számát nulla alá akarja vinni, úgysem tehet ellene semmit. Így a szárított bogárszem megőrlésére már szinte semmi figyelmet nem fordított, s végül, nem törődve a szigorúan megszabott sorrenddel, egymás után beleszórta üstjébe a hozzávalókat. A következmény az lett, hogy Piton további húsz pontot vont le, mivel a főzet felrobbant, és megríkatott mindenkit, akire ráfröccsent. Így Piton is könnyes szemmel jelentette be a pontlevonást, s legalább nem csökkenhettek tovább a Griffendél pontjai azért, mert Harry nem sajnálta a dolgot, hiszen ő is sírt. McGalagony nem vont le további pontokat Ron Bájitaltan órán írt, félkész házi dolgozatáért, nem akarta még jobban elkeseríteni a Griffendéleseket, akik még a második óra végén is szipogva, könnyeikkel küszködve hallgatták McGalagony magyarázatát.

Az Átváltoztatástan teremből a Griffendél toronyba igyekezet a három barát, mikor egy kisseb csoportba ütköztek, akik épp a cikk „mugli származású lány" részénél tartottak.

- Hagyjatok már békén! –kiabálta Anabell Malfoy, és előrántotta pálcáját, mire a csoport odébb állt.

A lány észrevette a három barátot.

- Menjünk már, Draco –mondta kérlelve.

Hátrafordultak, és sietve elindultak, de Harry utánuk szólt.

- Draco!

Maga sem értette, miért mondta ezt, még soha nem szólította a keresztnevén, valahogy nem jött szájára ez a név, bár az is biztos, hogy az ellenségeit könnyebben szólítja az ember egyszerűen csak a vezetéknevén, az kevésbé közvetlen. Folytatni akarta, de Anabell megfordult, és könnyekkel küszködve megszólalt.

- Nem kell emlékeztetned a cikkre! –kiáltotta. –Már eleget hallottam! –mondta már szinte sírva, s elszaladt.

- Hallgass már! –vetette oda Malfoy, s Anabell után indult.

- Legalább már tudjátok, milyen, ha ezt csinálják valakivel –szólt utána Harry. – Én tudom... –tette hozzá sötéten.

Malfoy megtorpant, lehajtott fejjel hátrapillantott Harryre, szürke szemeiben különös fény csillant, egy hosszú pillanatig egymásra meredtek, a fiú motyogott valamit, majd sietve Anabell után indult.

- Most visszakapják, felteszem, nem mi voltunk az egyetlenek, akiket piszkáltak –mondta Hermione halkan.

- Már igazán leszállhatnának róluk –mérgelődött Harry.

- Ugyan! Megérdemlik. Hermionét is hányszor piszkálták! –mondta Ron, de hangjában hallatszott, szerinte is eleget kaptak már.

Aznap este a vacsoránál odalépett hozzájuk valaki, aki utoljára szeptemberben, az év első tanítási napján állt a Griffendél asztala mellett, s akkor a kibontakozó vita csak Bimba professzor közbelépése miatt nem fajult tettlegességig.

- Harry! –mondta lassan. –Gyere!

Harry barátaira nézett, Ron finoman megvonta vállát, és megcsodált valami hihetetlenül érdekes dolgot egy kosár almán. Hermione aggódó arcot vágott, és kicsit bandzsítva egyszerre figyelte Harryt és a hollóhátasokat is.

Harry felállt. Draco kivezette a nagyteremből, majd az előcsarnokban a lépcső mellett megállt. Harry úgy gondolta, a fiú azért választotta ezt a helyet, hogy senki ne zavarja őket, mégis szem előtt legyenek, nehogy Harry azt higgye, csapdába akarja csalni, ami eszébe is jutott a fiúnak...

- Harry, én... én nem gondoltam, hogy... nem... bárkit is... csúfoltam... és téged... de engem... így... –mondta zavartan a fiú. - én... én... sajnálom. –lehajtotta fejét.

Bár nagyon nehezére esett kimondani, látszott rajta, komolyan beszél.

Harrynek összeszorult a torka. Draco Malfoy, aki eddig az ellensége volt, mindenkit lenézett a származása miatt, kinevetett és megalázott. De a fiú most megtörtnek látszott, nem bírta már tovább a diákok állandó piszkálódását.

- Felejtsük el –mondta Harry megbocsátóan, mégis keményen. –Már többszörösen visszakaptad.

Ettől a naptól kezdve Harry, ha barátjának nem is tekintette Draco Malfoyt, de ellenségének sem, nem kedvelte, de nem is gyűlölte. Legalábbis annyira nem, mint eddig. Sejtette, ha a diákok végre felhagynak a cikk felemlegetésével, Malfoy is visszatér majd a szokásos stílusához, azaz minden alkalmat megragad majd, hogy belekössön Harryékbe, de a fiú ezt cseppet sem bánta, valahogy a Roxfort hétköznapi élethez hozzá tartozott Malfoy gúnyolódása is.

Mikor Harry visszatért a Nagyterembe, barátai faggatni kezdték, mit akart tőle Malfoy. Ron és Hermione először azt hitték, Harry csak ugratni próbálja őket azzal, hogy Malfoy bocsánatot kért, azonban, mikor látták, hogy a fiú két kezére támaszkodva bámulja az asztalt, és Anabell hitetlenkedő arckifejezéssel néz először Malfoyra, aztán Harryre, s mindezt tízszer is megismétli, már hittek Harry szavainak.

Néhány nap elteltével aztán lassan a diákok is ráuntak az idézgetésre, aminek Harry őszintén örült. Úgy érezte, már eleget kaptak, és ha Malfoy bocsánatot kért tőle, akkor talán túl sokat is...

Harry csak most döbbent rá, hogy bizonyos dolgokat csak tehernek, vagy kifejezetten rossznak érez az ember, s mégis, ha már nincs, szinte hiányzik.

Az iskolában hamar elterjedt Harry és Malfoy beszélgetésének híre. Ugyan a diákok jelentősen kiszínezték a történetet, de a lényeg ugyanaz maradt. Mindenki tudta, hogy Harrynek tett keresztbe a legtöbbször a fiú, s valószínűleg úgy érezték, ha valakinek, hát neki van joga megbocsátani az ízetlen tréfákért, s felhagytak Anabell származásának felemlegetésével... Harry

Folytatódott a kviddicsszezon, és a Mardekár parádésan verte meg a Hugrabug csapatát, Malfoy alig tizenöt perc alatt elkapta a cikeszt. Ezzel sikerült valamit visszahoznia abból a hatalmas hátrányból, amit a Hollóhát elleni meccsen szereztek, a találkozó végeredménye négyszázötven : hatvan volt, a kéktaláros csapatnak.

Harry mindig is a Roxfortot tekintette igazi otthonának, itt érezte magát igazán boldognak, már amikor semmilyen különösebb feladata nem volt, ahogy most sem. Malfoy bocsánatkérése óta minden visszatért a megszokott kerékvágásba, így még jobban érezte magát a kastély ódon falai közt.

Úgy tűnt, Harry jókedvét immáron semmi nem törheti le, de egyik reggel a Reggeli Próféta újabb megdöbbentő cikket közölt:

A Mágiaügyi Miniszter lemondását követelik

A mágusok csoportja Cornelius Caramel, Mágiaügyi Miniszter lemondását követeli.

Állítólag Albus Dumbledore, a Roxfort Boszorkány- és Varázslóképző Szakiskola nagyra becsült igazgatója már korábban is többször figyelmeztette a Minisztert, a dementorokat sürgősen távolítsa el Azkabanból. A Miniszter ezt az intézkedést nem tartotta fontosnak, mivel tökéletesen megbízhatónak találta Azkaban őreit, ellentétben Dumbledoreral. A mulasztás szörnyűséges következménye, hogy a dementorok kiengedték Azkaban foglyait. Feltételezések szerint ezt a bűntettet Tudjukki Nagyúr parancsára követték el, engedve a Sötét Oldal hívószavának.

Bizonyos híresztelések szerint, a Trimágus Tusa döntőjén, amiről – a Miniszter úr utasításra – lapunk szintén nem kapott tájékoztatást, (csupán a nyertes nevét közölték riporterünkkel, részletekbe nem bocsátkoztak), a Sötét Nagyúr roxforti beépített kéme zsupszkulccsá változtatta a Kupát, átsegítette Harry Pottert a Tusa akadályain, s a Kupa a fiút a Sötét Nagyúrhoz repítette, ahol szemtanúja volt Tudjukki testet öltésének.

Ezen híresztelésnek egyre több mágus ad hitelt, s így egyre többen követelik Cornelius Caramel Mágiaügyi Miniszter lemondását, aki, elmondásuk szerint, „rózsaszín világába zárkózott" s nem hajlandó semmit tenni az egyre növekvő veszély ellen. Caramel ellenben úgy vélekedik, a Roxfort igazgatója csak pánikot akar kelteni, és lerombolni mindazt, amit Caramel „felépített". Azonban a mágusok úgy gondolják, ha Tudjukki hatalomra törhet, ha igaz, ha nem, jobb felkészülni rá, hogy legalább esély legyen hatalomra jutásának megakadályozására.

Caramel ellen szólnak az újabban megszaporodó eltűnések, és különös balesetek is, melyek elsősorban az aurorokat célozzák meg, akik köztudottan sok feketemágust buktattak le, s juttattak Azkabanba.

A terembe Dumbldore professzor sietett be, a tanárok asztalához ment, éj kék talárja lobogott mögötte, fehér szakállával, ősz hajával, ráncos arcával öregnek tűnt, mozdulataiból, s hangjából mégis különös erő sugárzott.

- Diákok! Talán sokan közületek olvastátok a Reggeli Próféta vezércikkét. Az utóbbi időben ritka volt, hogy bármi lényegeset is megírt volna a lap, mindazonáltal a cikk értesülései igazak. Azkaban foglyai kiszabadultak. Nagy veszélyben forgunk, s a jelenlegi helyzetben meg kell tennünk minden lehetséges óvintézkedést. Az iskolában kijárási tilalmat rendelek el, mely kivétel nélkül minden tanulóra érvényes –itt Harry pillantott, majd folytatta. – Az iskola épületét nem hagyhatjátok el csak a Gyógynövénytan és a Legendás Lények Gondozása óráitok alkalmával, s akkor is csak tanári kísérettel.

Dumbledore McGalagony professzor társaságában sietve távozott a teremből. Bűbájtan óra után a három jó barát épp a könyvtárba tartott, mikor a folyosó egyik ablakán kopogtattak. Hedvig volt az, Harry hóbaglya, s hűséges postása. A fiú kinyitotta az ablakot, s Hedvig átadta a levelet, majd barátságosan megcsipkedte Harry kezeit és újra szárnyra kapott, s elrepült a bagolyház felé.

Kedves Harry!

Remélem jól vagy. Nyílván értesültél az Azkabani eseményekről. Dumbledore professzor gondolom, kijárási tilalmat rendel majd el, de ha nem is, arra kérlek, semmilyen okból ne hagyd el a kastélyt! Az életedbe kerülhet, ne feledd: Azkabanból most kiszabadult Tudodki összes követője, akik mind téged okolnak meseterük bukásáért. Az életed nagyobb veszélyben forog, mint korábban bármikor!

Vigyázz magadra.

Üdvözlettel:

Szipák

Harry nem volt ijedős, de aggasztotta, amit Sirius írt. Nem a saját életét féltette, attól tartott, hogy Voldemort máris hatalmasabb, mint valaha volt, s már semmi és senki nem akadályozhatja meg, hogy uralma alá hajtsa a mágus és mugli világot egyaránt.

Harry hétköznapi életében azonban nem érzékelt sok változást. Azt nagyon sajnálta, hogy az iskola épületén belül kellett maradnia, mivel ez azt jelentette, hogy le kell mondani a sétákról a parkban, sőt a kviddicsedzésekről is, s ez együtt járt azzal, hogy egyre gyakrabban gyötörték rémálmok. Százszor és ezerszer álmodta már ugyanazt, halotta édesanyja sikolyait, látta a zöld villanást, mely után mindig felébredt, homlokáról patakokban folyt a víz, s mindig hosszú percekbe került, míg sikerült megnyugtatnia magát, hogy a Roxfort biztonságot nyújtó falai közt van, a hálóteremben, ahol szobatársai egyenletesen emelkedő és süllyedő takarói arról biztosították, mindannyian az igazak álmát alusszák, békében, csendben, s semmilyen veszély nem fenyegeti sem őket, sem ő magát...

Hagrid megdicsérte Harry Szirváncsát, mert már csak a sárga árnyalatok hiányoztak róla. Ron állatkája viszont már teljesen kifejlettnek számított, minden szín rajta volt, és lassan gazdája bokájának magasságát is elhagyta.

A tanárok egyre több házit adtak fel, a közelgő RBF vizsgákra hivatkozva, bár Harry gyanította, ezzel is csak azt próbálják elérni, hogy a kastélyban maradjanak.

A kastélyban nem akadt egy diák sem, aki ne várta volna izgalommal a következő hétvégét, erre az időpontra tűzték ugyanis ki a Griffendél és a Hollóhát kviddicscsapatának összecsapását.

67