Kilencedik fejezet
A Szem
Mindenki izgatottan várta a mérkÅzés napját, hiszen ez volt az egyetlen nap, amikor elhagyhatták a kastélyt. Harry úgy érezte, hogy legalább akkora elÅvigyázattal tesznek mindent, mintha legalább a Kviddics Világkupa döntÅjérÅl lenne szó, az igaz, döntÅ volt, de a házi bajnokságé. A meccs érdekessége volt még, hogy a csapatok nem edzhettek, csupán a mérkÅzés elÅtti néhány percben repülhettek néhány kört a pálya felett.
Péntek délután a csapattagok a még Wood által készítet kviddicspálya-makett felett görnyedtek, és Ron újra meg újra elmagyarázta a taktikát. Mindenkinek volt egy-egy bábuja. Harryt egy Alicia SpinnettÅl kölcsönzött hajcsat jelképezte, Ron egy gyűrű volt, Fred egy kocka csoki, George egy cukorkapapír, Alicia kis bábu, ami seprűt ábrázolt, Angelina egy papírgalacsin, Katie pedig egy üveg színváltós tinta (a lány igen sértÅnek találta, hogy az Å bábuja a „legkövérebb").
Pénteken még ragyogó napsütés volt, így a csapatok arra számítottak, a következÅ nap is verÅfényes napsütéssel köszönt rájuk. Tévedtek: azon a szombaton hatalmas köd volt, zuhogott az esÅ és tépÅ szél fújt. De a mérkÅzést nem napolták el, így déli tizenegy óra tájban, a már hajnal óta a Nagyteremben bóbiskoló csapattagok lementek a kviddicspályára. Hermione még ekkor is egy-egy falat pirítóst próbált beleerÅszakolni Ronba és Harrybe, minden siker nélkül. Bár eddig szinte mindig legyÅzték, most mégis aggódtak, hiszen egy percet sem edzhettek elÅtte, s az idÅjárás sem segített neki. Harry izgalmát csak tetézte, hogy éppen csak kiléptek a tölgyfaajtón, s már semmit sem látott elázott, bepárásodott szemüvegén át.
- Ja, persze –mondta Hermione, és Harryre szegezte pálcáját. –Leperex!
- Köszi –válaszolta Harry, aki végre látta is Hermionét.
Az öltözÅben úgy döntöttek, semmi értelme repkedni a pálya felett, az már nem segít semmit.
Ron kiállt a csapat elé, és megpróbálta megnyugtatni a társaságot, igyekezett Å maga is nyugodtnak tűnni, bár remegÅ hangja nem segítette benne.
- Szóval, a... a körülményekhez képest nagyon sokat edzettünk, és...
- Ron, egy percet sem edzettünk! –mondta lemondóan Fred.
- De akkor is vagytok olyan jó játékosok, hogy még így is megnyerjük a meccset, még zuhogó esÅben is!
Ron sóhajtott, és inkább leült Harry mellé a padra, egy percig maga elé meredt, majd hirtelen felugrott.
- Indulás! –tapsolt és elindult a kijárat felé.
A piros talárba öltözött griffendélesek csapatkapitányuk nyomában, kezükben seprűikkel kiléptek a pályára hatalmas hangorkán kíséretében. Harry nem látta tisztán a nézÅteret, csak elmosódott kék és sárga foltokat, meg néhány tarka pontot, valószínűleg esernyÅket. Felült a Tűzvillámára, és amikor meghallotta Madam Hooch sípszavát, felemelkedett, csakúgy, mint a másik tizennégy seprű, bár ezt inkább csak sejtette, mint látta.
- És a ... levegÅbe...! –hallotta kisebb megszakításokkal Harry Lee Jordan hangját, melyet elnyomott a szél zúgása. –És pontot dob... Spinett!
Harry repkedett a pálya felett, de a seprűjét alig látta, nemhogy a cikeszt, vagy akár a többi játékost. Nem tudta, hogy fogja elkapni a cikeszt. Csak száguldozott a sűrű ködben, remélve, valami véletlen folytán majd sikerül markában tartania az apró aranylabdácskát.
- És újabb ... a Griffen... Weasley År.. és pont a... de hol a kvaff? És... ott! Pont a Holló... De nem! Wea... véd! Je... Ez fájhatott... Bünte... a Grif... És... ja!
Harry még inkább ideges lett attól, hogy nem hallja, mi történik tÅle alig néhány lábra. Úgy számolt, körülbelül harminc : tíz lehet az állás a Griffendél javára.
- Spin... eldobja! Harminc... vezet a Griffend...
Úgy döntött, jobb, ha nem figyeli Lee Jordan mágikusan felerÅsített hangját. Az esÅ valamivel mintha lecsendesedett volna, de a köd nem tágított.
Harry tovább repült hát. Egy ízben hajszál híján nekirepült az egyik póznának, a hiba végzetes lehetett volna, de szerencsére az utolsó pillanatban sikerül félrerántania a Tűzvillámot.
A tejfehér ködben szinte már azt sem tudta merre van a fel és a le, azon kapta magát, hogy lába a nedves füvet súrolja, talárja és cipÅje csurom víz lett, de azért újra az ég felé röppent.
- Azt hiszem... igen, bedobta! – Lee Jordan sem volt már teljesen biztos benne, mi történik a pályán. – És ezzel két...harminc : kétszáz... a Hollóhátnak!
Ekkor újból megfordult vele a világ: A Hollóhát vezet! Még nagyobb elszántsággal kereste a cikeszt, de hiába meresztgette szemét, a ködben nem látott semmit.
A kommentátor hiányosan hallott szavaiból végül sikerült összeraknia, hogy mindössze egyetlen gólnyi a pontkülönbség.
Harry kicsit megnyugodott, és az is jobb kedvre derítette kicsit, hogy a köd feloszlani látszott, s a látótávolság hat-nyolc lábra nÅtt, s az esÅ teljesen elállt. A cikeszt azonban továbbra sem látta sehol. Elröppen a póznák felett, Ron bíztatóan rámosolygott, a fiú arcáról csöpögött a víz, de eltökéltnek tűnt.
- És újra a Hollóhát támad! – hallatszott Lee Jordan hangja, immáron minden kihagyás nélkül.
Ron feszülten koncentrálva meresztgette szemét a ködbe, s hamarosan feltűnt egy kék taláros játékos, kezében a piros kvaffal. Egyenesen Ron felé repült, majd az utolsó pillanatban átpasszolta a labdát a mellette repülÅ csapattársának, de az átadást megakadályozta a piros taláros Katie, és Lee Jordan izgatott hangja máris zengte:
- És Bell megszerzi a kvaffot! És már viszi is! Gyerünk Katie! Egyedül vagy!
Harrynek ekkor elterelte a figyelmét egy alattomos gurkó, aki majdnem lelökte Åt seprűjérÅl, azonban Harry tett egy hirtelen bukfencet a levegÅben, elkerülve az ütközést.
- És egyenlít a Griffendél! Szép volt Katie!
Mintha az idÅ is Katie pontjait próbálta volna méltóképp ünnepelni, a ködön, melybÅl már csak mutatóba maradt egy kis párafoszlány, áthatoltak a nap sugarai, s a kviddicspálya fölé szivárvány kúszott.
A többi játékos lelkébÅl talán boldog sóhajjal szakadt fel a megkönnyebbülés, azonban Harry jobban örült volna neki, ha az esÅ elálltával a nap mégiscsak a felhÅk közt bujdosva marad. Sugarai azonban áttörtek a ködfüggönyön, s szikrázva szóródtak szét a nedves felületek vízcseppjein: olyan volt ez, mintha ezer, meg ezer cikeszt látott volna mindenütt, de csak egy volt közülük, mely mozgott is: ott cikázott jobbra-ballra a föld fölött valamivel. Harry zuhanórepülésbe kezdett, azonban valaki más is repült elÅtte, kék talárban. Harry tudta, Tűzvilláma gyorsabb a másik seprűnél, de eszébe jutott a Mardekár elleni kviddicsmeccs is, mikor a seprű majdnem cserbenhagyta. Villámgyorsan száguldott a cikeszért, s már fej-fej mellett haladtak, s mindketten kinyújtották kezüket, Harry elÅrébb volt. Ekkor egy gurkó süvített feléjük, Harry Tűzvilláma nyelére tapadt, azonban a Hollóhát fogója nem volt ilyen szemfüles: Harry érezte, ahogy vállán talárját súrolva elzúg felette a gurkó, s hallotta, ahogy fogótársa följajdulva a sárba toccsan seprűjérÅl. Nem állt meg, tovább száguldott a cikesz után, elÅre csúszott.
- Még egy picit! –motyogta magának.
ElÅre lendítette karját, s kezében érezte a verdesÅ, szárnyas labdácskát, s ugyanakkor másik keze megcsúszott a Tűzvillám nedves nyelén, s lefordult seprűjérÅl, hosszan csúszva a sáros, nedves füvön.
Arca, haja, talárja, mindene csupa víz és sár lett, s maga alá törte karját, mely hasogatóan fájni kezdett, szemüvege eltört, s a szája tele lett sáros fűvel és homokkal, de ez nem érdekelte. Boldogan, mosolyogva lendítette karját a magasba, melyben ott verdesett az aranylabdácska. A közönség piros-aranyba öltözött része üdvrivalgásba kezdett, míg az kékebbnek tűnÅ inkább nem tetszését nyilvánította ki, de ez sem tudta letörni Harry elhatalmasodó örömét.
Madam Hooch sípja, jelezve a mérkÅzés végét megszólalt, Lee Jordan boldogan harsogta: „Nyert a Griffendél!"
A játékosok is leszálltak, mindegyikük érkezését egy-egy toccsanás jelezte. Harry feltápászkodott, s törött karját dajkálva, fülig érÅ mosollyal indult visszafelé. Két hollóhátas hajtó támogatta a ház fogóját, akinek úgy tűnt, minden lehetséges tagja eltört a rázós landoláskor. A lány hátracsapta copfjából kicsúszott, víztÅl csöpögÅ tincseit, s haraggal nézett Harryre. A fekete fürtök mögött láthatóvá vált Cho Chang arca. Harryvel újra megpördült a világ. Cho eddig mosolygott rá, ahányszor találkoztak, s most hirtelen bűntudata támadt, úgy érezte, az Å hibája, ami a lánnyal történt.
- Gratulálok –mondta Cho, árnyalatnyi csalódottsággal hangjában, s mindig melegen csillogó szemei most hidegek voltak, s haragtól izzottak.
- Jók voltatok –mondta Harry, s hiába várta a kedves mosolyt, amit eddig Cho villantott felé, ahányszor találkoztak.
A Griffendélesek betódultak a pályára, és a gratulálók gyűrűje elszakította Harryt Chotól.
- Megnyertük! –ujjongott Ron, s vizes-sáros kezét Harry vállára tette.
Harry bólintott és már válaszra nyitotta száját, mikor mindkettÅjüket meglepetésszerű támadás érte hátulról: Hermione döntésképtelenségében, hogy melyik fiúnak gratuláljon elÅször, kihasználta a helyzetet és egyszerre ugrott mindkét fiú nyakába.
- Ezt nem hiszem el! –mondta Hermione ujjongva. – Majdnem négy órán át játszottatok! Szerintem ez volt eddig a leghosszabb kviddicsmeccs a Roxfortban! És megnyertétek!
Harry azon kapta magát, hogy a gyengélkedÅn fekszik tocsogósan, sárosan, és felette áll a kviddicscsapat, kiegészülve Hermionéval és Ginnyvel, mögöttük pedig síri csendben álltak a hollóhátasok.
Harry úgy érezte magát, mint akit fejbe vágtak. Úgy érezte, ha valaki hirtelen megkérdezné a nevét, nem biztos, hogy jó választ adna.
- Öh... Mi történt? –kérdezte.
- Nyertünk! –mondta összeráncolt szemöldökkelt Fred. –Elkaptad a cikeszt, és utána... Jól vagy, Harry?
- Öh, persze!
- Madam Pomfrey szerint nincs komoly bajod, azon kívül, hogy eltört a karod, de szerinte lehet, hogy az eséskor agyrázkódást kaptál –mondta tudományosan, de aggódva Hermione.
- Agyrázkódást? –mondta Harry. Igyekezett a lányra nézni, de közben forgott vele a világ.
Közben becsoszogott az emlegetett javasasszony, és kitessékelte a látogatókat.
ElÅször Cho ágyához lépett, egy füstölgÅ itallal teli poharat adott a lány kezébe. Cho kiitta tartalmát, majd megmozgatta kezét.
- Elmehet –mondta Madam Pomfrey és tovább ment Harryhez, s hasonlóan tett itt is.
Harry megitta a borzalmas ízű fÅzetet, mely valószínűleg a csontforrasztó bájital volt. Majd a javasasszony odatolt egy magas, fehér széket az ágy mellé, s megkérte Harryt, hogy üljön fel az ágyban.
- Kövesd az ujjamat! –azzal egyik ujját felmutatva húzgálta kezét Harry szeme elÅtt, másik kezével pedig megakadályozta, hogy Harry utána mozdítsa a fejét. –Igen. Gondoltam –motyogta. – Lássuk csak. Hogy hívnak, fiam?
- Öh, Harry Potter.
- Édesanyád neve?
- Potter... öhm. Lily Potter.
- Édesapád?
- John... nem, dehogy... James Potter.
- Mikor születtél?
- Júliusban... Július harminc... harmincegyedikén.
- Melyik házba jársz?
- A... a... a Griffendélbe.
- Bent maradsz az éjszaka, de ne aggódj. Semmi komolyabb bajod nincs.
Madam Pomfrey elÅször megbizonyosodott benne, hogy Harry kiitta az utolsó csepp csontforrasztó fÅzetet is, néhány percig még matatott a szoba végén álló, nagy, fehér szekrényben, majd kicsoszogott a kórterembÅl.
Valahol egy óra ötöt ütött. Harry csak bámulta a falat, unalmában várta az óra jelzéseit, s szinte számolta a másodperceket, s akaratával megpróbálta gyorsítani az idÅ múlását, de minél jobban szerette volna, a percek egyre hosszabbra nyúltak. Közben besötétedett, s az éj fekete leplet vont mindenre. OdakintrÅl bevilágított a hold sápadt fénye. Harry nem tudta pontosan, mennyi idÅ telt el az elsÅ ütések óta, mikor elaludt, de az utolsónál tizenkettÅig számolt. Másnap, mikor délben barátai társaságában végre elhagyhatta a gyengélkedÅt, úgy érezte, mintha évekig lett volna oda bezárva, s soha ilyen szabadnak nem érezte még magát.
Május beköszöntével a diákok a vizsgákat már nem tekinthették a távoli jövÅnek. Bill az utolsó két hétben feladatlapokat oldatott meg a diákokkal, melyekkel tudásukat próbálhatták ki. Hermione teljesen kétségbeesett: egyik lapot sem tudta hibátlanul megoldani, mindben volt egy hiba, bár Harry nem értette a lány aggodalmát, Ronnak alig sikerült a kérdések felét helyesen megoldania.
Piton a szokásosnál is szigorúbbnak mutatkozott az óráin.
- Tanuljon meg olvasni, nem lepkefű, hanem pillangóvirág kell bele, Weasley, tíz pont a GirffendéltÅl! Parkinson! Jegyezze meg, a kockára és a szeletekre nem ugyanaz, öt pont a Mardekártól! Potter, elÅször a nadragulya aztán az ocelot szÅr! Mínusz tíz pont! Longbottom! Ez... Ez.... Hagyjuk... Tizenöt pont a házától!
Nem csoda hát, hogy a bájitaltan vizsgától mindenki sokkal jobban tartott, mint bármelyik másiktól. Végül Harry ellenmérge olyan gyenge hatást ért el a megmérgezett varangyon, hogy a fiú aggódni kezdett, vajon átengedi-e Piton? Eredményét látva Harry úgy érezte, a professzor leginkább nem akart vele találkozni a nyári pótvizsgák idején, Trevor, Neville varangya a gyengélkedÅn kötött ki...
A Sötét Varázslatok Kivédése vizsgán végül minden tökéletesen ment, mindhárman jelesre vizsgáztak, Hermione persze dicsérettel.
Számmisztikán Harry felsorolt néhány „igézÅ hatású" számot, amelyektÅl Vektor professzor nem volt elragadtatva, de ahogy egyre inkább belemerültek a kérdésekbe, Harry végül még közepes eredményét is nagy boldogsággal fogadta.
Átváltoztatástanon sikerült egy macskát kutyává változtatnia, ugyan néha nyávogott és az elsÅ gombolyagnak nekiesett, de azért McGalagony értékelte igyekezetét.
Bűbájtanon asztalt táncoltattak, ami kivételesen sikerült Harrynek. Még Neville asztala is táncra perdült, igaz, szinte rögtön kitört a lába, de táncolt.
Este átnézték a Mágiatörténetet. Tudták mi lesz a vizsga tárgya, Binns professzor kedvenc témaköre, az 1492-es koboldlázadás. Ez volt az a téma, amire minden évben visszatértek, s amit a leginkább ismertek, s amit a leginkább untak. Ron egy csomag Bogoly Berti Féle Mindenízű Drazsét rakott az asztalra, így a tanulás szórakoztatóbb volt, mint valaha. Ginny is ott volt, Å a Bájitaltan vizsgára készült, s arról érdeklÅdött, mikor Harryék negyedévesek voltak, mit kérdezett a vizsgán. Hermione szinte teljes egészében emlékezett a feladatokra, Harryvel ellentétben, mivel Å negyedéves korában a Trimágus Tusával volt elfoglalva, vizsgáznia nem is kellett.
Mikor végre felmentek a hálóterembe, Harry boldog volt, hogy holnap túl lesz az utolsó vizsgáján is, s ebben az évben nem történt semmi szokatlan, semmi borzalom.
Harry egy különös helyen ébredt. ElÅször azt hitte, a klubhelyiségben van, de mikor sikerült megszoknia a szobában uralkodó sötétséget, rájött, hogy Dumbledore dolgozószobájában, egy székben aludt, vagy csak elkábították? Felállt, és az egyik ajtóhoz lopózott, a bejárattól jobbra, ahonnan fény szűrÅdött ki.
- De Cornelius, ezt már nem lehet figyelmen kívül hagyni! –hallotta Harry Dumbledore hangját, mely nyugodtan, mégis parancsolóan hangzott.
- Ugyan már, Albus, ez nevetséges! Még hogy valaki bejutott az iskolába? –hangzott a felelet. – Kérem, nem kellene ennyire vakon megbíznia a Potter-gyerekben, hiszen mindig csak fantáziál!
- Cornelius! Harry Potterben én teljes mértékben megbízok, s benne még nem csalódtam soha! Maga viszont a dementorokra bízta magát, akik cserbenhagyták! Annak ellenére bízott a szerencséjében is, hogy annyi figyelmeztetÅ jel árulkodott mindenrÅl...
- Hiszen semmi sem történt! Csak maga gondolja, hogy néhány balesetnek valamilyen köze van Tudjákkihez! És még hogy valaki elaltatta a fiút, és kicsempészte volna az iskolából! Nevetséges! Ha Tudjákki lett volna, miért akart volna kijutni vele az iskolából, megölte volna, még mielÅtt észrevette volna, hogy bárki is jár ott!
- Éppen ez az, ami aggaszt, Cornelius! Voldemort nem juthatott be az iskolába, valaki az iskolán belülrÅl segít neki! De elképzelni sem tudom, ki lehet az, az iskolában tanító tanárok már mind évtizedek óta itt tanítanak, kivéve Bill Weasleyt, az viszont lehetetlen, hogy Å áruló legyen!
- Dumbledore, Potter csak ki akart lógni az iskolából, de elaludt! Elszúrta, és ennyi! Nem kell rémeket látni! Kapja meg a büntetését, és kész!
- Úgy véli, Miniszter úr, hogy Potter gondolt egyet, elvarázsolta magát, kivezette magát az iskolából, majd ott maradt a parkban? –mondta Piton a tehetetlenségtÅl remegÅ hangon.
Csend volt, Caramel talán zavarba jött.
- De miért hagyták ott? –szólalt meg végül. –Bár ha valaki kivitte a fiút, az még nem azt jelenti, hogy bármi köze is van Tudjákkihez.
- Bimba professzor talált rá, amikor a növényházba indult. De ezt a részt én magam sem értem. Ha bemerészkedett a Griffendél-toronyba, a hálótermekbe, megátkozott két diákot, akkor vajon miért hagyta ott a fiút, mikor meglátta, vagy meghallotta, hogy Bimba professzor közeledik? –mondta Dumbledore.
- Látja, Dumbledore, még maga sem tudja teljesen azt a mesét, amit kitaláltak! Honnan tudjam, hogy nem maguk vitték oda a fiút?
- De Cornelius! Harryn kívül másik két diákot megátkoztak! Részleges felejtésátkot alkalmaztak rajtuk, aztán az Imperius átokkal kényszerítették Åket, hogy a toronyban maradjanak.
- Én ezt nem hallgatom tovább! Nem kellett volna idejönnöm! Maga egyszerűen csak nem tudja elviselni, hogy már nincs szükség magára, és dajkamesékkel traktál, és azt a szegény gyereket is belekeveri!
- Cornelius, mikor lesz hajlandó feladni az álomvilágát azért, hogy megelÅzhesse a katasztrófát?!
- Albus, én tiszteltem magát, de kezdem azt hinni, hiányzik magának, hogy elmúlt Tudjaki rémuralma!
- Én beszéltem olyanokkal, akik rettegnek, nem mernek kimenni az utcákra, mert tudják, Voldemort visszatért, és Åk nem tértek vissza hozzá, félnek a bosszújától! –mondta Piton dühösen.
- Akkor féljenek maguk is, de hiába! Nem engedem, hogy tönkretegyék, amit felépítetünk!
Lépések zaja hallatszott. Harry visszaszaladt a székhez, és úgy tett, mintha még mindig nem tér volna eszméletre. Caramel átcsörtetett a szobán, Piton és Dumbledore váltottak egy pár szót, majd Piton is elsietett. Dumbledore leült asztala mellé, és Harryre nézett.
- Nos, Harry, gondolom, van pár kérdésed –szólt. –De elÅre megmondom, nem hiszem, hogy fogok tudni mindre válaszolni. Számomra sem világos minden részlet. Azt viszont tudom, hogy ébren vagy és a beszélgetésünk minden egyes szavát jól hallottad.
- Hát, tulajdonképpen, mi történt? –kérdezte Harry bizonytalanul, miután felült a széken.
- Ami biztos. Valaki bejutott a Grifendél toronyba, megkeresett téged, majd egy bonyolult átokkal elkábított, ugyanakkor arra kényszerített, hogy kövesd. A klubhelyiségben azonban minden bizonnyal összefutottatok két diákkal, akin a támadód részleges felejtésátkot hajtott végre, majd az Imperius-átokkal a toronyban tartotta Åket. Levitt téged a parkba, ott azonban valaki megzavarta: Bimba professzor épp a növényházak felÅl igyekezett a kastélyba. Megzavarta a támadót, aki elmenekült. Azonban bizonyítani akarta, hogy eljutott hozzád, s ezért, mint látod, letépte a talárodról a Griffendél címerét, amin a neved is volt...
Harry szótlanul ült a székben, s Dumbledore arcát figyelte. Aggodalmat tükrözött, mégis végtelen nyugalmat sugárzott.
- Kit átkoztak meg? –kérdezte Harry végül.
- Ginny Weasleyt és Hermione Grangert.
- Ginnyt és Hermionét?
Dumbledore bólintott.
- Harry, el kell mondanod, mi történt tegnap délután!
- Hát, kezdte Harry, tanultunk délután a vizsgára, aztán én korán lefeküdtem, álmos voltam, aztán, azt hiszem Ron is utánam jött, de a lányok biztosan késÅig tanultak.
- Weasley kisasszony is veletek tanult?
- Igen. Nagyon félt a Bájitaltan vizsgájától, Hermionéval kikérdeztette szinte az egész anyagot.
- Nem történt semmi gyanús?
- Nem –mondta Harry. – Semmi. Mindent elfelejtettek? Mi lesz most velük?
- Csak azt a pár percet felejtették el, amikor látták, ki hatolt be a Griffendél-toronyba.
- És nem lehet megtörni az átkot?
- Nem. FelelÅtlenség lenne. Az átok megtörése akár az életükbe is kerülhetne.
- És a Kövér Dáma?
- Nem látott senkit, legalábbis nem emlékszik rájuk.
- Valaki az iskolából segíti Voldemortot?
- Attól tartok, Harry, igen. Bár semmi sem biztos. Az iskolát ÅrzÅ aurorok nem láttak semmi gyanúsat, nem történt este semmi, de talán elképzelhetÅ, hogy valaki kijátszotta az éberségüket. Én ebben reménykedem. Most pedig jobb lesz, ha visszamész a klubhelyiségbe! Elkísérlek.
Harry szótlanul lépdelt Dumbledore oldalán.
- Ki az? –kérdezte a Kövér Dáma?
- Szappanhab –motyogta Harry.
- Szerinted nem mosakszom eleget? –kérdezte felháborodottan a Dáma.
- A felejtésátok hatása –mondta Dumbledore, miután a Dáma beengedte Harryt.- Jó éjt, Harry.
- Professzor.
Harry nyugtalan volt. Felment a hálótermekhez vezetÅ lépcsÅn, de ahol eddig mindig jobbra fordult, most balra ment, végig a lányok hálótermeihez vezetÅ szűk folyosón. Hamar rátalált a szobára, melyen cikornyás betűkkel írt tábla függött: Ötödévesek, s alatta: H. Granger, P. Patil, L. Brown. Harry kopogott, majd óvatosan benyitott. A szobában négy ágy ált, egy teljesen üresen, kettÅ, amiben Parvati és Lavender aludtak, és egy, ami valószínűleg Hermione ágya volt, s amiben ott ücsörgött Hermione és Ginny, karjukkal átfogva lábukat. Amint meglátták Harryt felálltak, és kimentek vele a folyosóra. Csak akkor szólaltak meg, mikor már a társalgóban jártak.
- Harry, mit keresel itt, és mi történt? –kérdezte Hermione.
Harry részletesen beszámolt mindenrÅl.
- Emlékeztek valamire? –kérdezte végül.
Ginny csak a fejét rázta.
- Semmire. És pont ez zavart minket. Lent voltunk a klubhelyiségben, és aztán már csak arra emlékeztünk, hogy a hálóteremben vagyunk –csóválta a fejét Hermione.
- Dumbledore sejti ki lehetett? –kérdezte Ginny, aggódó pillantásokat vetve Harryre.
- Nem. Sajnos, nem –sóhajtott Harry.
- Mi a legutolsó dolog, amire emlékeztek?
- Hogy nem tudtam mire jó a tarajos sül tüskéje –mondta Ginny.
- Semmi másra –toldotta meg Hermione.
Még néhány percig szó nélkül nézték egymást, majd csendben felbaktattak a hálótermekhez vezetÅ lépcsÅn, s ki-ki ment amerre kellett.
Harry a lehetÅ legcsendesebben bement szobájukba, és lefeküdt ágyára.
Barátjára nézet. Ron vörös haja szinte világított a szoba sötétjében. A fiú nyugodtan aludt, takarója egyenletesen emelkedett és süllyedt. Harry egy kicsit megnyugtatta a szoba csendje, s végül is be merte hunyni szemeit, de még órákig azon gondolkozott, ki lehet áruló a Roxfortból. Az utóbbi években a Sötét Varázslatok Kivédése tanárokkal volt baj, de BillrÅl nem tudta elképzelni, hogy Voldemort embere legyen, ráadásul Dumbledore nyílván százszor is megvizsgálta, annak ellenére, hogy tudja, Arthur Weasley fia. Arra a következtetésre jutott, hogy bárki is volt az, a kastélyon kívülrÅl jutott be. De ez még elkeserítÅbb volt, mert ez azt jelentette, Voldemort és hívei bármikor bejuthatnak, hiába a sok védÅvarázslat és auror az iskola körül.
De egy valamiben biztos volt: nagyon unja már, hogy mindig vele történnek ilyen dolgok, s hogy mikor már biztonságban érzi magát, mindig történik valami, ami megzavarja.
Végül elaludt, s különös álmot látott. Két csuklyás alakot látott, semmi mást. A sebhelyébe nyilalló fájdalomtól rögtön tudta, ki az egyik. A másik alkatából, s hangjából ítélve nÅ volt, s csak annyit mondott: „Bizonyítottam!" Az álom folytatódott, s egyre különösebb dolgok történtek, de mikor az éjszaka közepén verejtékben úszva felriadt, ezen kívül semmi másra nem emlékezett, csak egy különös, nagy, borostyán sárga szemre, melyet mintha már látott volna korábban is...
78