Másnap reggel Harry és barátai felsorakoztak az utolsó vizsga színtere, a Sötét Varázslatok Kivédése terem elÅtt, és várták, hogy megérkezzen a professzor.
Binns késett néhány percet, de végül megérkezett és beengedte a terembe a diákokat. A professzor jóval szétszórtabbnak tűnt, mint addig bármikor.
- Hm –kezdte. – Az utolsó vizsgák –mondta álmodozó tekintettel. – Utána mehetek is Ceylonra. Kérem, siessenek, még össze is kell csomagolnom! –azzal kiosztotta a teszteket. Harry végigolvasta a feladatsort, mely összesen öt kérdésbÅl állt.
Név: Ház: Évfolyam:
Mikor volt az 1492-es koboldlázadás, melyet Undok Ulric vezetett, és ami Roxmortsban tört ki, s onnan terjedt el?
1492.
1493.
1494.
1292.
Ki vezette az 1492-es koboldlázadást, aminek fÅparancsnoka Esztelen Emeric volt?
Undok Ulric
Esztelen Emeric
Undok Ulric
Undok Ulric
Honnan terjedt el?
Roxmorts
Roxmorts
Roxmorts
Roxmorts
Ki volt a fÅparancsnok?
Esztelen Emeric
Undok Ulric
Roxmorts
1492.
Írjon le mindent, amit az 1492-es koboldlázadásról tud! Ki volt a vezetÅje, a fÅparancsnoka, mikor és honnan tört ki?
Harrynek az a különös érzése támadt, hogy mindenki hibátlan tesztet fog írni, (bár mint késÅbb kiderült, Cracknak és Monstronak sikerült közepest kapnia). Binns professzor néhány perc múlva, mikor már mindenki kész volt, elengedte Åket, de az utolsó három diákot, történetesen Harryt, Ront és Hermionét megkérte, hogy szedjék be a vizsgákat és vigyék utána. Miután minden padról összeszedték a feladatlapokat, (minden ugyanazok a válaszok voltak), sietve Binns után indultak, s a második emeleten utol is érték. A professzor megköszönte, majd Boldog Karácsonyt kíván...
A három jó barát, ahogy a többi Griffendéles is tette, a Griffendél-toronyba tartottak. Kihalt, délutáni fényben úszó folyosókon haladtak, senkivel nem találkoztak, míg a harmadik emeleti folyosón valaki megszólította Åket.
- Állj!
Anabell Malfoy volt az, de hangja parancsolóbban és hidegebben szólt, mint eddig bármikor. Szürke szemein megcsillant a napfény, olyan volt, mintha feneketlen, sötétvizű tavon vetÅdne halvány tükörképe a holdfénynek.
- Mi történt? –kérdezte Harry, s összevonta szemöldökét.
Valami különös volt a lányban, ez a parancsoló hangnem egyáltalán nem illett finom vonásaihoz.
- Indulás! –mondta, s bal kezében megvillantotta pálcáját. – Igyekezzetek –tette hozzá hűvösen.
Harry talárja zsebébe nyúlt, de az üres volt. Anabell nevetett, s jobb kezét is felemelte, abban három pálca volt: egy vörös, egy fekete és egy barna: Harryé, Roné és Hermionéé.
Anabell hosszan vezette Åket, végig jó pár folyosón és átjárón, míg végül megállt egy ajtó elÅtt, amin a következÅ felirat állt: „Használaton kívül".
- De hát, ez Hisztis Myrtle mosdója –értetlenkedett Harry.
- Egy lány vécé –mondta Ron megütközve, (nem mintha annak idején ne ment volna be Å is oda nap, mint nap, csakúgy, mint Ron és Hermione).
- Pontosan –válaszolt Anabell, és benyitott. – Csak utánatok, mondta megvillantva mosolyát, mely máskor oly kedvesnek s Åszintének tűnt, most azonban Harry úgy érezte, valami nem stimmel sem a mosolyával, sem magával Anabellel, s valami különös dolog eszébe juttatta: „mugli száramzású lány".
- Miért hoztál ide minket? –kérdezte gyanakvóan, mikor már mind a négyen a kis helyiségben álltak.
- Lockolissus! –mormolta Anabell az ajtónak, és a zár bekattant.
- Ki az? –búgott Hisztis Myrtle hangja.
- Defacto! –mondta Anabell.
Myrtle megmerevedett, s vigyázzállásban lebegett a föld felett. Harry egyre inkább úgy érezte, valami komoly bajba keveredett.
- Myrtle! –sikoltott Hermione. – De egy szellemet nem lehet... Ez fekete mágia!
Anabell megint megvillantott egy mosolyt.
- Miért hoztál ide minket? –kérdezte Ron s idegesen pillantott Anabell varázspálcájára.
- Ide? Oh, még az út felénél sem tartunk –mosolygott Anabell.
- Hova... –kérdezte volna Hermione, de Harry a szavába vágott.
- A Titkok Kamrájába? –mondta megdöbbenve.
- Pontosan –mondta Anabell.
- Én nem megyek oda –tiltakozott Harry.
- Dehogy nem! –válaszolt a lány.
- A bejutáshoz párszaszóul kell beszélni, és én nem mondok semmit! –vetette ellen.
Anabell a fejét csóválta. Letérdelt az egyik mosdó elé, pálcáját leengedte, s a csövet vizsgálta.
- „Most vagy soha!" –gondolta Harry, s véleményén Ron is osztozott.
Egyszerre ugrottak Anabell felé. Harry hátrarántotta a lányt a vállánál fogva, Ron pedig a pálca után kapott, de Anabell volt a gyorsabb. Egy hirtelen mozdulattal kitépte karját Harry szorításából, s már a kezében tartotta a pálcát, Ron újból próbálkozott.
- Stupor! –kiáltotta.
Ron ájultan esett a földre, Hermione, aki eddig dermedten állt, felsikoltott, Harry még tett egy hirtelen mozdulatot, de Anabell rászegezte a pálcáját, s egyszer Harryre majd Hermionéra nézett.
- A falhoz! –mondta s pálcájával a mosdóktól legtávolabb esÅ fal felé intett.
Harry és Hermione hátráltak. Mikor már hátuk hozzáért a hűvös csempékhez, Anabell letérdelt, és a csÅre meredt, majd megszólalt:
- Tárulj! –Harry Hermione arckifejezésébÅl arra következtetett, hogy a lány a kígyók nyelvén beszélt, párszaszóul.
- De... ez... hogy csináltad? –dadogott Hermione. –Csak Mardekár és... és Harry... Te nem tudhatsz... Hogy lehet...?
- KésÅbb! –mondta türelmetlenül a lány.
Kezében tartott pálcáján többször is végighúzta vékony ujjait, nagyon idegesnek látszott, Harry egyre inkább aggódott, mi várja lent...
- Potter, indulj!
Harry varázspálca nélkül nem tehetett mást, lecsúszott. A csÅ hosszan vezetett, és kilométerekkel az iskola alatt ért véget. Néhány pillanattal késÅbb Hermione ott landolt mellette. Feltápászkodtak, s akkor megérkezett Anabell is. Pálcáját elÅreszegezve ért talajt.
- Indulás! –mondta, s pálcáját fenyegetÅen megemelte.
- Miért? Ha nem megyünk, mégis mit csinálsz? –kérdezte Hermione.
- Ki próbálod? –mosolygott a lány, miközben pálcáját forgatta ujjai közt.
Nyugalmat próbált erÅltetni hangjára, de az egyre inkább remegett. Harry megfogta Hermione karját, hogy indulásra bírja. Valahogy úgy érezte, jobb, ha nem akadékoskodnak, s abban is biztos volt, nem akarja tudni, mit keresnek a Titkok Kamrájában.
Rövidesen megérkeztek a Kamra bejáratához, egy tömör kÅfalhoz. A falat két elnyúló kígyó domborműve díszítette, melyek szeme helyén egy-egy smaragd ült.
Anabell újra sziszegte:
- Tárulj!
A két kígyó dombormű a parancsszóra megmozdult, a két smaragd eltávolodott egymástól.
Beléptek a Titkok Kamrájába.
A lány végigvezette Åket a hatalmas, kígyókkal díszítet oszlopok közt, majd megállt Mardekár Malazár egészalakos szobránál és szembefordult Harryvel és Hermionéval.
- Akkor tisztázzunk néhány dolgot –szólt s kezeit karba fonta. – Amikor a Roxfortba jöttem, mindenki úgy tudta, hogy a betegeskedÅ Anabell Malfoy vagyok. Kár hogy soha nem voltam beteg, a gyógyszer, amit szedtem, egy bájital volt, hogy hasonlítsak Dracora.
Harrynek eszébe jutott elsÅ kérdése, miután elolvasták az a bizonyos cikket: „De akkor hogy hasonlíthatnak ennyire?"
- Aztán néhány hónapja, mikor megtalálták azt az örökbefogadási iratot, félÅ volt, hogy fény derül valódi kilétemre. De szerencsém volt, nem foglalkoztak vele túl sokat, így utána mindenki, még Dumbledore professzor is, azt hitte, hogy egyszerűen mugli származású vagyok.
- Miért, nem az vagy? –vágott közbe Harry.
- Muglik közt éltem, nem de nem vagyok mugli –mondta. - Annyi biztos, az eredeti külsÅmmel soha nem kerülhettem volna a Roxfortba.
- De miért nem? –értetlenkedett Hermione, s barna szemeiben aggodalom csillant.
- Nem akarlak megijeszteni –mosolygott a lány. –De Potter talán megmondja –felemelte kezét, és elkezdett ujjaival játszani. –Úgy látom, kezdek visszaváltozni.
- Visszaváltozni?
- Az ezerfűlétÅl hasonlítottam Dracora –mondta. –Azt tudjátok, hogy nem vagyok a testvére, de mint már mondtam, nem kerülhettem volna az iskolába... Potter és Dumbledore felismert volna...
Harry homlokába belenyilallt a fájdalom, de nem múlt el azonnal, s ekkor rájött: év közben ahányszor fájt a sebhelye, Anabell mindig a közelben volt... Kivéve a Foltozott Üstben... Vagy ott is?
Anabellre nézett, és már látta is mirÅl beszél a lány. SzÅke haja egyre sötétebb és sötétebb lett, olyan szénfekete, mint Harryé. Az ujjai is kicsit hosszabbak lettek. Az arca is megváltozott. A szeme sem volt fénytelen szürke, mint Malfoyé. A következÅ pillanatban Harry felkiáltott a rémülettÅl.
- Az nem lehet! Lehetetlen! Lehetetlen! Ez nem igaz! –kiabálta s közben a legközelebbi oszlopig hátrált.
- Mégis lehet! Amint látod, élek és itt állok elÅtted –mondta szinte kedvesen, s közben gúnyosan mosolygott.
Fekete haja immár hullámokban omlott vállára, sápadt bÅre hófehér lett, orra a szokottnál is piszébbé vált, s arcán rózsaszín pír jelent meg, halovány szája már szinte vörös volt, villogó, hatalmas, zöld szemeiben megcsillant a fáklyák kísérteties fénye.
- Nos, Potter, úgy látom te már érted... Már csak Grangernek kell megtudnia...
Harry sebhelye egyre erÅsebben fájt, térde rogyott.
- Ha nem akarod... Granger, nyílván ijesztÅ lesz cseppet. Eddig senki nem tudhatta meg, de mivel úgy sem kerülhettek ki innen... élve, elmondom. Az eredeti nevem, Anabell... –várt, majd halkan folytatta - ...Denem.
- Denem? Az nem lehet... –kezdte Hermione, akin látszott, még a gondolattól is megborzongott.
- De igen –mondta, külön minden szót kihangsúlyozva.
A magas, fenyegetÅen csillogó, zöld szemű Anabell Denem talárja suhogott a félhomályban, ahogy a kígyó-díszes oszlopok közt járt.
- Egy pillanat –mondta, de a magabiztosságnak már szikrája sem maradt hangjában, s hosszú ujjaival egyre görcsösebben gyűrögette talárját.
Harryben kezdett tudatosulni, mire számíthat...
A lány odalépett Mardekár szobrától balra egy kígyó domborműhöz, aminek ugyanolyan smaragdszeme volt, mint a kinti fal kígyójának.
- Tárulj! –sziszegte.
Harrynek elakadta a lélegzete, a kígyó távolodott Mardekár szobrától, és a falon szűk átjáró nyílt. Anabell csendesen bement rajta, majd rövid idÅ múlva talársuhogás és léptek zaja hangzott fel. Harry a homlokában érzett elviselhetetlen fájdalommal dacolva fölegyenesedett, de az egyik oszlopnak kellett támaszkodnia, hogy össze ne essen.
A terembe elÅször Anabell lépett be, mögötte két fekete csuklyás alak, nem sokkal utánuk, pedig egy sötét csuklyába burkolózó, magas, ösztövér alak. Harry a homlokába nyilalló elviselhetetlen fájdalomtól már majdnem elájult.
Harry a szeme sarkából látta, hogy Hermione elájul és összeesik mellette.
- Milyen kellemes meglepetés –szólalt meg a magas, szívbe markolóan hideg hang. –Harry Potter. Legutóbbi találkozásunkkor igen hirtelen távoztál, Harry, de ne aggódj, innen esélyed sincs kijutni. SÅt, még a mugliimádó Dumbledore sem jelenhet meg. Még ha észre is venné valaki az eltűnésed, itt senki sem keresne... Ha jól tudom, már tudod, ezúttal ki segített nekem... Bár idÅnként elbizonytalanítottak a levelei, a végeredményen ez nem változtat: Anabell kétségtelenül sikerrel járt.
Harry felpillantott. Anabell megkövülten állt és a padlóra meredt, kezei ökölbe szorultak.
- Látod, Harry Dumbledore sem mindentudó. De essünk túl rajta minél hamarabb. Anabell! A pálcákat.
A lány elÅhúzott talárja zsebébÅl két pálcát: egy vöröses színűt, a Harryét, ezt a fiúnak adta, és egy, a Harry számára ismeretlen ébenfeketét, melyet Voldemortnak nyújtott át.
- A Priori Incantatem sem menthet meg ezúttal... –mondta fagyosan. – Erre is gondoltam, Anabell pálcájával a tiédnek semmi kapcsolata. Nincs esélyed, Harry Potter.
Harrynek el kellett ismernie, ez így volt. Már a szerencséjében sem bízhatott. Úgy volt, ahogy Voldemort mondta: Anabell pálcájával megtámadhatja Åt, s nem jön létre a Varázsvisszajátszás jelensége, nem nyerhet idÅt, hogy elmeneküljön. S különben is, könnyű szerrel utolérhetik a hosszú alagutakban. A remény utolsó sugara is kihunyt szívében, de egy valamit eldöntött: nem hunyászkodik meg, küzd ameddig még tartani tudja a pálcáját, nem adja fel, még ha tudta is, nem menekülhet Voldemort elÅl.
- Hát akkor... Búcsúzz az élettÅl, Harry Potter. Voldemort Nagyúr legyÅzött.
A feketemágus már emelte pálcáját, mikor a termet betöltötte a legszebb ének, amit Harry valaha hallott, szívét bátorság öntötte el hallatára: egy fÅnix éneke. Szárnysuhogás hallatszott, s átrepült a Kamrán egy fÅnixmadár, de nem Fawkes volt az, egy másik madár, melynek tollain olyan minták játszottak, mintha fából faragták volna... Voldemort égÅvörös szemeiben talán a félelem csillant meg a madár láttán.
- Mi ez?
- Egy Macskatarka-szobor –csengett egy nyugodt, különös erÅt sugárzó hang.
Harry lelkébe visszaáradó a reménysugárként tűnt fel a terem túlsó végén Albus Dumbledore alakja.
Anabell szája elé kapta kezét. Voldemort kezében megremegett a pálca. Harryben csak ekkor tudatosult a tény: a Macskatarka-szobor életre kel, ha készítÅjének nagy szüksége van a segítségére.
- Dumbledore –sziszegte.
- Voldemort –válaszolt az igazgató.
Harry újra látta szemében azt a különös fényt, mely megértette vele, miért tart tÅle a Sötét Nagyúr.
Voldemort lassú mozdulattal oldalra fordította a fejét és Anabellre nézett. A lány megremegett és hátralépett.
- Nos, Voldemort Nagyúr, csak egy gyerekkel mersz párbajozni, vagy kiállsz egy végzett varázsló ellen is?
- Biztosan tudtam, egyszer meg kell küzdenünk egymással, szemtÅl szemben. A kérdés csak az volt, mikor.
Mindketten pálcát rántottak, s hosszú ideig csak körbe-körbe járkáltak, s ellenfelük szemét figyelték. Majd végre:
- Capitulatus! –kiáltotta Dumbledore.
- Sonobius –hallatszott a felelet.
Egyik villanás a másikat követte. Ha Dumbledore támadott, Voldemort azonnal kimondta az ellenátkot, s fordítva. Nem bírtak egymással, s már hosszú percek óta varázs varázst követett, de eredményre nem jutottak, mígnem Dumbledore egy váratlan támadást intézett a feketemágus ellen, s Voldemort kezébÅl kiröppent a pálca.
Voldemort azonban elÅhúzta zsebébÅl saját pálcáját, mivel eddig Anabellét használta. Egy eddiginél fényesebb villanás, és sűrű köd terítette be a termet, mely mintha a hangokat is tompította volna. Harry már semmit nem látott, de hallotta a magas fagyos hangot:
- Adava Kedavra!
Zöld villanás hatolt át a ködön, léptek zaja, aztán Anabell hangja:
- Priorianus!
Vakító, fehér villanás, majd a kÅbe vájt átjáró záródásának hangja, s egy pálca csattanása a hideg kÅlapokon.
- Visualicus! –visszhangzott a hatalmas teremben Dumbledore hangja.
A köd eltűnt. Harry mellett ott feküdt Hermione, még mindig ájultan. Dumbledore arca meglepettnek tűnt, s suttogva, sötét-komoran csak annyit mondott:
- Minden varázsló csak saját pálcájával végezhet tökéletes munkát...
Harry észrevette a tÅle néhány lépésre földön fekvÅ Anabellt.
Harry odalépett hozzá. Dumbledore a fiú arcára nézett, s Harry megint úgy érezte, a professzor átlát gondolatain, majd Å is követte Harryt.
A lány úgy tűnt él, de borzalmasan gyenge volt.
- Miért tetted? –kérdezte az igazgató szigorú, de jóságos hangon.
- Mert gyáva voltam –felelte könnyes szemmel, miközben gondosan ügyelt rá, hogy tekintete ne találkozzon sem Harryével, sem Dumbledore-éval. –Hibáztam. A fÅnix megmentette Pottert. Nem tehettem mást, nem akartam Harry halálát. Féltem. Annyira, mint az elÅbb, mikor kiderült, a professzor úr az én hibámból van itt.
- A te hibádból? –kérdezte Dumbledore.
- Igen... Én mondtam neki, hogy csinálja meg a szobrot, egy fogadás miatt...
- Értem. Pontosan mit kellett tenned?
- Minden elÅre meg volt tervezve, Pettigrew egy mugli árvaházban talált rám, Mr Malfoy örökbe fogadott, az ezerfűlétÅl hasonlítottam Dracora, elintézték, hogy a Roxfortba jöhessek, harmadévesként, az nem szerepelt a tervben, hogy megtudják, nem Malfoyék lánya vagyok. Potter rájöhetett volna, hogy a Foltozott üstben Mr Malfoyt és engem látott. Vagy megérthette volna a beszélgetésünkbÅl. Azt hitte, nem láttam Åt. Igaza volt, látni valóban nem láthattam, de éreztem, ott van. Megfájdult a sebhelye. Nem szólt senkinek, nem akarta, hogy aggódjanak érte. Csak szemmel kellett tartanom Harryt, és a legvégén az én feladatom volt, hogy Potter a megadott idÅpontban itt legyen, és hogy korábban ellenÅrizzem a helyszínt.
- Myrtle! –szólt közbe Harry.
- Tessék? –nézett rá Dumbledore.
- Hisztis Myrtle, a kísértet a mosdóban. Azt mondta, látott...
-... engem –vágott közbe Anabell.
- Hogy jutottatok be a Kamrába? Gondolom, Harry nem volt hajlandó...
- Nem. Én is párszaszájú vagyok.
Dumbledore összehúzta szemöldökét.
- Akkor úgy van, ahogy gondolom.
Anabell bólintott.
- De miért pont itt? –szólalt meg nagy sokára az igazgató.
- Itt senki nem kereste volna... –kezdte Anabell, de mire küszködve kimondta az utolsó szót, elájult.
Harryt azonban megfogta egy apró részlet.
- Honnan tudta? Nem láthatott! –mondta ki gondolatait.
- Hogy érted? –húzta össze szemöldökét az igazgató.
- A Foltozott Üstben, még nyár végén, hajnalban felébredtem, mert valakik beszéltek, és én odaosontam, de nem láttam ki az, csuklyában voltak, háttal álltak nekem, de mikor az egyik, gondolom Anabell, hátrafordult, megfájdult a sebhelyem.
- Ugye tudod, hogy szólnod kellett volna nekem, vagy legalább Siriusnak!
Harry bólintott.
- De akkor sem láthatott meg –csóválta a fejét.
- Ezt én sem értem igazán... Talán belelát a gondolataidba... Tudja, ha hazudsz, tudja, ha gyűlölöd, és talán tudja azt is, amire gondolsz.
- De hát, most mi történt vele? –kérdezte Harry, s úgy érezte, sajnálná, ha bármi baja esne.
- Ez egy elég bonyolult dolog. Ez egy védÅvarázslat, a lényege az, hogy megváltoztatja egy más által kimondott átok erÅsségét, mégpedig legyengíti azt, de ezt az erÅt elveszi attól, aki kimondja a védÅátkot –magyarázta Dumbldore. –Gondolj csak bele, Voldemort átka ellen mekkora erÅre volt szüksége. Harry, ezt az átkot nekem célozták, nem neki. Nagy bátorság volt tÅle, hogy az útjába állt. De az Å átka ellen kevés volt az ereje, még az is csoda, hogy túlélte.
- Mi lesz most vele professzor?
- Folytatja iskolai tanulmányait. Van rá esély, hogy megváltozzon. Nagyon is sok. Félelem... Ha nem lenne, ki tudja, mi minden alakult volna másképp. Úgy érzem, hogy Anabell sosem követte volna Voldemortot...
Harry egy pillanatig Anabell hófehér arcát nézte.
- Most pedig irány a gyengélkedÅ. A mai éjszakát mindhárman ott töltitek. Ahogy elnézem, Madam Pomfreynak akad majd dolga, Ronald barátodat már felküldtem.
Harry bólintott. Dumbledore két hordágyat varázsolt elÅ, az egyiken Anabellt, a másikon Hermionét röptette fel a gyengélkedÅre.
Harry gépiesen lépdelt a két hordágy mellett. Mikor odaértek, átöltözött a paraván mögött, de közben végig azon járt az esze, hogy észre sem vette, és megint valami szörnyűségbe keveredett...
„- Nem kellett volna utána menni..." –mondta magának.
„- Akkor kényszerített volna, nem volt pálcánk..." –válaszolta saját magának, s kétségtelenül igaza volt.
Hamarosan megjelent az ajtóban Madam Pomfrey, és egy füstölgÅ folyadékot öntött egy pohárba, majd Harry kezébe nyomta.
- Idd meg, ettÅl nem fogsz álmodni! –mondta a javasasszony.
- Köszönöm –mondta Harry árnyalatnyi sértÅdöttséggel a hangjában, elég sokszor használta már a bájitalt ahhoz, hogy tudja, amint megissza, újra átéli az érzést: nem törÅdni semmivel és senkivel, csak elmerülni a párnák közt, és aludni, úgy, hogy semmivel nem kell foglalkoznia, semmivel nem foglalkozhat.
84