Másnap reggel Harry nagy csörömpölésre ébredt.
- Au –mondta Anabell, s megmerevedve figyelte az ajtót, (hogy Madam Pomfrey megjelenésével visszafeküdjön), lába elÅtt egy üvegpohárral. – Bocsi.
A lány földig érÅ hálóingjére felvette talárját, az ablakhoz sétált, felült a magas ablakpárkányra, és kinézett az ablakon.
Harry is így tett. A júniusi park napfényben fürdött. A gyengélkedÅ félhomályába is betört egy-két fénysugár. A tó habjai között ott ficánkolt a polip, a napsütötte park felett két bagoly suhant át. A növényházakon megcsillant a fény, s szikrázva ezer irányba tört meg. A fúriafűz zöld ágai lágyan hajladoztak az enyhe, nyári szellÅben. Az erdÅ széle mentén Hargid és vadkan fogó kutyája, Agyar caflattak a Tiltott Rengeteg ég felé meredÅ fái. A kis VadÅrlak sziluettjére árnyékot vetettek a hatalmas fák göcsörtös ágai.
A szomszéd ágyon Hermione aludt békésen, a következÅ takaró alól pedig Ron égÅvörös tincsei lógtak ki.
Harry tegnap összezavarodott fejjel úgy vélte, másnap talán tisztán lát majd, de tévedett, még mindig nem tudta eldönteni, melyik is az igazi Anabell? Az, aki elvette a pálcájukat, ki tudja, hogyan, aki megátkozta Myrtlet és Ront, aki hűségesen teljesítette Voldemort minden parancsát, vagy az, aki ott feküdt, s könnyekkel küszködve számolt be szinte mindenrÅl...
Töprengését félbeszakította azonban Dumbledore megjelenése.
- Látom felébredtetek –mondta nyugodt hangon.
Harry a barátaira nézett, s az igazgató minden bizonnyal követte pillantását, mert megjegyezte:
- Biztos vagyok benne, hogy Mr Weasley és Granger kisasszony is hamarosan felébrednek. Most azonban mielÅbb tudnom kell, mi történ pontosan.
Anabell lemászott az ablakból, felült az ágyára, fejét lehajtotta, s komor arccal nézett a professzorra.
- Harry?
- Flitwick professzorral volt az utolsó vizsgánk, de jóval hamarabb elengedett minket, és akkor találkoztunk Anabellel.
Dumbledore most Anabellre nézett.
- Nekem nem volt több vizsgám, miután bementek, én ott maradtam, és megvártam, amíg egyedül maradnak. Megszereztem a pálcáikat, aztán megállítottam Åket –mondta Anabell.
- És mi történt a lányvécében?
- Nem figyeltem egy pillanatra, kiverték a kezembÅl a pálcámat, majd újból visszaszereztem, és akkor elkábítottam Weasleyt.
Harry bólintott Dumbledore kérdÅ pillantására.
- Lejutottatok a Titkok Kamrájába, és aztán megjelent Voldemort... –mondta
- Nem... Akkor még nem –mondta Anabell. – Eltelt néhány perc, hamarabb értünk oda, és akkor elmúlt az Ezerfűlé hatása is...
-... és kiderült, hogy a Sötét Nagyúr a rokonod –fejezte be a lány helyett a mondatot.
Anabell felkapta a fejét, s nagy smaragdszemeivel Harryre, majd Dumbledorera nézett:
- Az apám –mondta végül.
Dumbledore mélyet sóhajtott.
- És innen már ismerem a történetet.
Dumbledore lassan felállt, s az ajtó felé indult.
- Professzor –szólt utána Anabell. Dumbledore visszanézett.
- Mi lesz most... velem?
-
Tudtommal a vizsgáidon átmentél, jövÅre
negyedikes leszel –mondta rezzenéstelen arccal.
– Azt
viszont senki nem tudhatja meg, ki vagy valójában, a
saját érdekedben...
Anabell bólintott egyrészt a megértés, s másrészt talán a köszönet jeleként.
- Mindenkinek jár egy második esély –csengett Dumbledore hangja Harry fülében, miután az igazgató mögött bezáródott az ajtó. – Mindenki.
Harry megkövülten nézett maga elé. A lány felállt, s újra felült az ablakba. Harry idÅnként lopva pillantott felé. Az arcát figyelte, de nem tudta leolvasni róla, mit érezhet most a lány.
- Mi ilyen érdekes rajtam?
- Ne haragudj
- MitÅl tartasz? Ne félj, nem rántom elÅ a pálcámat, és nem átkozlak meg –mondta ingerülten, de közben végig a parkot nézte.
- Nem, én csak... Én... Mégis a lánya vagy. És ahogy neveltek...
- Tévedsz! –mondta Anabell, s Harry felé fordult, haja nekicsapódott az ablaküvegnek. – Tévedsz abban, hogy engem bárminek is neveltek volna! –mélyen Harry szemébe nézett. -Alig hogy megszülettem, árvaházba kerültem. Egy mugli árvaházba. Ha valaminek is, akkor muglinak neveltek... Épp úgy, ahogy téged. De én árvaházban éltem, olyan emberek közt, akik rettegtek azoktól a tulajdonságaimtól, melyek egy mágust jellemeznek. Aztán tizenhárom éves koromban Féregfark talált rám. Akkor még nem tudtam semmit semmirÅl. Mikor már megtudtam, már nem ellenkezhettem... Azt hiszed, nem tudtam, hogy a fÅnix életre fog kelni? Abban nem lehettem biztos, hogy idevezeti Dumbledore professzort, de tudtam, segíteni fog. Tisztában voltam azzal is, hogy a Nagyúr nem elég erÅs ahhoz, hogy kiálljon a professzor ellen, ha úgy alakulna. S nem is kockáztatott: elmenekült. Senkinek nem esett baja...
Harry elÅtt felrémlett a kép: Anabell Draco fülébe súg valamit, Felrémlett elÅtte a bizonytalan arc, aki várakozva néz a fiúra, mígnem az hangosan is kimondja a fogadást, immáron megmásíthatatlanul. S most eszébe jutott az a korábban jelentéktelennek tűnÅ pillantás, ahogy Anabell lesüti szemét.
- Sokáig gondolkoztam rajta, mit tegyek, elsÅsorban saját lelkiismeretem megnyugtatására. Nem akartam, hogy bárkinek az élete rajtam múljon. Sok mindent megpróbáltam. Már korábban megkerestem a Titkok Kamrájának bejáratát, remélve, még sem sikerül kinyitnom, de sikerrel jártam. Ekkor már végképp semmi ötletem nem volt. És akkor jött az a fogadás... ElÅtte Bimba professzor ódákat zengett arról az izérÅl, és véletlenül elkaptam azt a mondatot, hogy a legbátrabbaknak segítségére siet a bajban. Hát gondoltam, legalább megpróbálom, és Draconak különben sem volt jobb ötlete...
- Azért mondtad...
Anabell megrántotta vállát.
- A Kamrában, azt mondtad, féltél...
Harry valahogy különös sikernek könyvelte el, hogy a lány hajlandó volt ránézni, bár utána már úgy érezte, jobb lenne, ha azok a különös, fürkészÅ tekintetű, hatalmas, zöld szemek inkább a parkot kutatnák, mint Åt.
-... ha akkor féltél, akkor most...?
Harrynek az az érzése támadt, hogy a lány semmire sem úgy reagál, mint szeretné. Most például nevetett, bár az kétségtelen, igencsak szerette volna tudni, hogy min.
- Teljesen mindegy –mondta, s úgy tűnt, nem akarja fojtatni, mert újból az ablak felé fordult.
- Mégis mi? –faggatózott finoman Harry.
Anabell újra felé fordult, de szemei valahogy másmilyenek voltak. Nem csillogtak, sötétek voltak, mint két mélységes mély alagút, melynek nincs vége, s melyben nem csillan meg egy fénysugár sem.
- Talán nem fog megölni érte. Talán igen –mondta lassan.
Harry nézte ezt a különös arcot, s a fénytelen szemet. A lány ajkába harapott, majd újból elfordult. Harry nem értette, hogy lehet valaki ilyen közömbös a sorsával szemben.
Mikor Hermione felébredt, Harry fojtott hangon beszámolt neki mindenrÅl ami, elÅzÅ nap, és reggel történt. Hermionénak elkerekedett a szeme, amint megtudta, hogy a fekete hajú lány továbbra is a Roxfortban marad.
Anabell egész nap az ablakban ült és nézte a hajnali, majd alkonyati napfényben úszó parkot, s közben nem szólt semmit. Mikor délelÅtt megjelent Madam Pomfrey szó nélkül itta meg a kezébe nyomott orvosságot, nem mondott semmit, nem csinált semmit. De miután visszaadta a javasasszonynak az üvegcsét, Madam Pomfrey nem mozdult.
- Valójában nem kapta el, igaz? –kérdezte a lánytól keményen, kicsit szemrehányóan.
Anabell nyelt egyet, talárja zsebébe nyúlt, s megmutatott a javasasszonynak egy üvegcsét benne fekete folyadékkal. Madam Pomfrey arca megrebbent, s egy arasznyit hátralépett.
- Értem –mondta, s kisietett a terembÅl.
A lány ezután már egy szót sem szólt, csak ült az ablakban. Hermione azonban egész nap figyelte. Nem sokkal Hermione után Ron is felébredt, s immáron hárman ültek Hermione ágyának szélén.
- Szándékosan hibázott? –kérdezte. –És nem akarta Harry halálát, de Voldemort kezére játszotta? –Ron hitetlenkedve pillantott a továbbra is a függöny mögött ücsörgÅ lányra.
- Csendesebben! –csitította Hermione és Anabell felé nézett.
Harry is így tett. A lány ugyanúgy ült az ablakban, mint reggel, ugyanolyan mozdulatlanul, ugyanolyan távolba révedÅ szemekkel. Nem a parkot nézi, nem a zöldellÅ füvet, nem a csillogó tavat, nem a sűrű koronájú Tiltott Rengeteget, nem a VadÅrlak cserepein megcsillanó fényt, nem a gyógynövényházak különös növényeit, nem! Gondolkodik.
„De vajon mirÅl?" –mondta magában Harry, de Hermione felébresztette gondolataiból.
- De nem lehetett biztos benne, hogy a fÅnix életre kel! –mondta.
- Engem megijesztett. Nem könnyű bevallanom, de megijesztett, ahogy az egészet percre pontosan levezényelte –csóválta a fejét Harry.
- Gondolom egész évben ezt tervezték –mondta sötéten Hermione.
Ronban úgy tűnt, egy világ dÅlt meg azzal, hogy megtudta, Voldemort ilyen könnyen be tudja juttatni kémeit, akár saját lányát is a Roxfortba. Ron és Hermione is gyakran pillantottak föl, s úgy tettek, mintha a Tiltott Rengeteg fáit figyelnék.
Mikor a nap vörös korongként már a tiltott rengeteg fái fölé ért, Anabell továbbra is a parkot figyelve megszólalt:
- Hermione, a szüleid muglik... Úgy érzed, tehetsz róla, hogy nem varázslók gyermekeként születtél meg? Ha igen, akkor a születésem után elítélhetsz engem is... De ha nem, akkor ne gondolj másnak, mint ami vagyok...
Hermione csillogó barna szemeivel Anabellre nézett.
- Nem kell félned tÅlem! –susogta a lány. –Nincs miért...
Hermione lesütötte szemét, majd újra rá nézett.
- Én csak annyit kérek, ne rettegj tÅlem! –szögezte le a lány, miközben szemével követett egy parkban szaladgáló macskát és összehúzta a szemöldökét.
Hermione nyelt egyet, s szemügyre vett egy szakadást a paplanhuzaton. Közben Anabell visszatért gondolatai közé
- Malfoyt azért igazán kicsaphatták volna... –suttogta Ron.
- Tényleg, Å biztos tudott róla, ki Anabell –vetette fel Harry -, máskülönben nem hiszem, hogy elviselte volna, hogy az Å húga „sárvérű", ahogy Å mondaná, amikor a családjából nem tudom hány száz évre visszamenÅleg csak mardekárosok voltak!
- Nem is sárvérű...
- Azért nem lennék szívesen Anabell helyében! –jegyezte meg Hermione halkan. – Å nem tehet róla, csak belekeverték!
- Nem kell sajnálnod! –szólt közbe halkan Anabell.
- Te hallgatózol? –csattant fel Ron.
- Lehetetlen nem hallani, hogy mit beszélnek melletted –válaszolt a lány gúnyosan.
- Ne haragudj –mondta Hermione. –Nem azért mondtam...
- Szerinted miért vagyok sajnálatra méltó? –hangja egyértelműen ingerültnek tetszett.
- Hát, azért... mert rokona vagy...
- Mert a Sötét Nagyúr lánya vagyok?
Hermione és Ron arcára kiült a megrökönyödés... Harrynek valahogy nehezére esett beszámolni errÅl az apró részletrÅl.
- Sajnálnom kellene téged, amiért az apád lánya vagy? Vagy Pottert, mert James Potter fia? Hát nem hiszem...
Anabell egy pillanatra sem vette le szemét a park zöld füvérÅl, de a délután folyamán nem szólt többet.
Délután belépet a javasasszony, Madam Pomfrey, és engedélyt adott a három „betegnek", hogy elhagyják a gyengélkedÅt.
Harry és barátai a következÅ napokban szándékosan kerülték a tömeget és a mardekárosokat. Leginkább a könyvtárban üldögéltek, mert a vizsgák letétele óta szinte senki sem tartózkodott ott.
Harry megfigyelte, barátain mély benyomást tettek a pár nappal ezelÅtti események, Ron sokkal kevesebbet tréfálkozott, s jóval csendesebb lett. Hermione pedig a könyveibe temetkezett, s a szokásosnál is kevesebbet szólt.
Mindannyian tudták, olyasvalami történt, mely megváltoztat mindent, s így már semmi nem lehet ugyanolyan, mint azelÅtt: barátságuk sem...
Hiába próbálta lelassítani az idÅ múlását, az utolsó nap reggelén rá kellett ébrednie, hogy megint eltelt egy év, következik a nyári szünet, és vissza kell mennie Dursleyékhoz. Bármennyire kerülte is diáktársait, néha nagyon örült neki, ha köztük lehet. Ilyen volt például a tanév utolsó estéje, az évzáró bankett.
A Nagyterem ünneplÅbe öltözött, s ezúttal is a Griffendél színeiben pompázott, a falakon vörös zászlók függtek, rajtuk a ház címerállata, az aranyoroszlán. Piton minden igyekezete ellenére, csekély különbséggel, de a Griffendél ebben az évben is megnyerte a házkupát, s a Mardekár megint csak második lett.
Lassan megtelt a Nagyterem a boldogan nevetgélÅ diákok zsivajával, s a tanárok is megérkeztek már. Az asztal legszélén, mint mindig, Hagrid ült, vele átellenben a gondnok, Frics ült kopott talárjában. (Harry meg is jegyezte magában, hogy ebben az évben sikeresen elkerülte az összeütközést a gondnokkal.) Az asztal közepén arany székében maga Albus Dumbledore foglalt helyet. Szakálla a kísértetek földöntúli fényével ragyogott, félhold szemüvegén megcsillant az elvarázsolt mennyezeten ragyogó telihold fénye. Két oldalán McGalagony és Piton foglalt helyet, mellettük Bimba, Flitwick, Bill, azaz Weasley professzor, Vektor és a többi tanár.
Dumbledore felállt, végignézett a diákseregen, arcán látszódott, boldog, hogy együtt láthatja tanítványait. A teremben egyszerre csend lett, több száz kíváncsi szempár szegezÅdött a professzorra, mindenki kíváncsian várta az igazgató szavait.
- Eltelt egy újabb év –zengett nyugodtan csengÅ hangja a terem falai közt. – Mint minden évben, a tanulás izgalmai mellett a házak közti kviddics meccsek is lekötötték az iskola diákjainak figyelmét, de mivel idén nem játszhatott minden csapat minden csapattal, így végeredményt nem hirdethetünk, ettÅl függetlenül gratulálok minden játékosnak. Remek meccseket láthattunk tÅlük.
Dumbledore halkan tapsolni kezdett, s erre a teremben mindenki követte példáját.
- A tanulmányi versenyben azonban az eddigieknél is szorosabb küzdelem alakult ki, s még az utolsó napokban is változtak a helyezések. Negyedik helyen végzett a Hugrabug háromszázötvenkilenc ponttal.
A Hugrabugosok rövid tapsot kaptak teljesítményükért.
- A harmadik háromszázhetven ponttal a Hollóhát.
Újabb taps hangzott fel.
- A Mardekár eben az évben háromszázkilencvennyolc pontot szerzett, ezzel a második helyre került a házak versenyében.
Miután a taps elhalkult, Dumbledore folytatta.
- És az elsÅ helyet a Griffendél érdemli meg négyszáz pontjával!
Három ház, a Hollóhát, a Hugrabug és természetesen a Griffendél tanulói üdvözölték a ház újabb gyÅzelmét. A mardekárosok cseppet sem örültek, hogy ilyen kis különbséggel is, de legyÅzték Åket, ráadásul immáron hat éve sorozatban. A másik három ház tagjai viszont annál inkább örültek a Griffendél gyÅzelmének, ez valahogy mindig így volt, a hollóhátasok és a hugrabugosok leginkább a Mardekár ellen szurkoltak.
- Azonban a sok örömteli hír mellet, be kell jelentenem egyet, mely leginkább aggodalomra int mindenkit –szólt s arca, hangja elkomorodott. – Néhány nappal ezelÅtt Voldemort bejutott az iskolába.
A teremben hirtelen zúgolódás támadt.
- Tudjukki?
- Itt?
- De hát...
- Hogyan?
- És miért?
Innen is, onnan is ilyen s efféle mondatok hallatszottak.
- Nyugalom –mondta Dumbledore. – Szerencsére nem történt baj, de ez csak a szerencsén múlott –az igazgató itt Harryre pillantott. A fiú nyelt egyet. –Hangsúlyozom, pánikra nincs semmi ok, Voldemort ezt várja, hogy pánik félelem és összevisszaság uralkodjon el a mágusok szívében. Most még inkább összefogásra van szükség. A mi erÅnk ebben van, s nem másban. Az összefogásban.
Harry Anabell felé pillantott. A lány (újból szÅkén) ott ült a Mardekár asztalánál Draco Malfoy mellett. Az asztalra meredt, s még a szokásosnál is sápadtabbnak tűnt. (Nem úgy egynéhány mardekáros, kezdve Dracoval.)
- Már a Roxfort sem biztonságos hely többé –mondta halkan.
Harry tudta miért: Voldemort kis híján legyÅzte Dumbleodret, pedig nem a saját pálcájával küzdött...
Soha nem volt még ilyen komor az évzáró bankett. Nem halt meg senki, nem esett baja senkinek, s mégis, nem voltak még ilyen szomorúak a diákok. Pedig a tanév utolsó estéjén az a diákok általában mindig vidámak, hiszen másnap viszontláthatják szüleiket, testvéreiket, vagy a kevésbé szerencsések nevelÅszüleiket, s megkezdÅdik a nyári szünet.
89