Tizenkettedik fejezet

A Hazaút

Harry, Hermione és Ron a napsütötte peronon álltak. Roxmorts falu felé futó sínpár fenyőkkel eltakart része felett füstpamacsok jelentek meg s szálltak a tiszta, kék ég felé. Hamarosan már láthatták is a Roxfort expressz piros gőzmozdonyát.

Sok-sok diák állt a peronon, s a vonat láttára izgatott mozgolódás támadt köztük. Harry a süvegek erdejében megpillantotta Hagridot. Az óriás a felszálláshoz tülekedő diákok felett integetett Harrynek, bozontos szakálla mögött széles vigyort villantva meg. A fiú visszaintet, majd ő is felszállt barátai után a vonatra.

Harryék elfoglaltak egy kabint. Hedvig nyugodtan ücsörgött kalitkájában, várva a vonat indulását, ellentétben Pulipinttyel. Ron apró kis baglya, mint mindig, most is körbe-körbe repkedett a hozzá képest hatalmas kalickában, s szárnya időről időre hozzácsapódott a vékony rácsokhoz. Hermione kinyitotta csámpás kosárkáját, s a macska nyújtózkodva-ásítva átmászott a lány ölébe.

A vonaton mindenki izgatottan várta, hogy visszatérhessen családjához, hogy újra láthassa szüleit, testvéreit. Mindenki, kivéve Harryt, aki azt szerette volna, hogyha az idő hirtelen tenne egy ugrást, és amikor leszáll Londonban a vonatról, már fordulhatna is vissza. Nem akart visszamenni Dursleyékhoz. Nem akarta viszontlátni nevelőszüleit, Petunia nénit és Vernon bácsit, valamint malackülsejű fiukat, Dudleyt. Az előző nyár sem bővelkedett kellemes, közös emlékekben. Már Harry megérkezésekor kiszabadult Hedvig, s körbe-körbe repkedett a házban, lesodorva Petunia néni kedvenc, (Harry szerint inkább giccses mint szép) porcelánszobrait, majd az ablakon át szó szerint kitört a szabadba. A huzat persze kivitte a bácsi szerződését. Harry a következő néhány hetet szobafogságban töltötte, s minden étkezéskor némi főtt karalábét juttatott neki nénikéje.

„- Milyen szép lenne, ha Sirius valamilyen csoda folytán ott várna a King's Crosson, és bejelentené, vele mehetek, és nem kell visszamennem Dursleyékhoz" –játszott el a gondolattal Harry.

- Harry! Figyelsz? –kérdezte Hermione felébresztve Harryt álmodozásából, kezében néhány kártyalappal.

- Tessék? –kérdezte zavartan a fiú.

- Harry, próbálnánk játszani. Figyelsz, vagy érdekesebbek a fák? –kérdezte Ron, s közben gyanakvóan vizsgálta Harryt.

Kitekintett az ablakon és most tényleg nézte is a tájat. A vonat vadregényes fenyvesek közt robogott, épp egy csobogó, kis hűs vizű erdei patak mellett haladtak.

„- Bárcsak ne kellene visszamennem Dursleyékhoz!" –mélyedt újra gondolataiba Harry, s szórakozottan babrált ujjaival.

- Harry, te jössz!

- Mit?

- Harry, mi bajod? –Hermione aggodalmaskodó pillantásokat vetett rá, s közben letette öléből Csámpást.

Harry a lábuk felett lebegő kis táblácskára meredt. Két barátja játszani próbált vele, csak ő éppen nem figyelt.

- Ne haragudjatok! Semmi bajom, csak, csak egy kicsit elgondolkoztam. Nincs kedvem, játsszatok nélkülem!

Harry még elkapta Hermione pillantását, ahogy aggódva Ronra nézett, de gondolatai újból az ablak felé fordították.

Felrémlett előtte Anabell arca, amint azt mondta, „Talán nem fog megölni érte. Talán igen". Harry el sem tudta képzelni, hogy lehet valaki ennyire közömbös a sorsával. Kirázta a hideg, ahogy felidéződött benne a lány komoly hangja, a szemeiben tükröződő belenyugvás a sorsával szemben.

Nem volt azonban több ideje az elmélkedésre: a vonat lassítani kezdett...

- Végre megérkeztünk! –ásított Ron.

- Még nem lehetünk Londonban! –mondta Hermione. –Félúton sem járunk! Hiszen csak most indultunk el!

- De akkor miért lassítunk?

Harry felállt és az ablakhoz lapulva kémlelt a vonat eleje felé, Hermione és Ron is követték példáját. A mozdonyról két sötét csuklyába öltözött alak ugrott le, s hátul is feltűnt másik három. Az egyik alak megállt, s karba fonta kezét, míg a másik a magasba lendítette pálcáját, s mintha sötét lepellel takarták volna el a napot, éjszakai sötétség szakadt a tájra. Az alak futni kellett a vonat mellett, a sötétben is jól ki lehetett venni vékony alakját. Kétség sem fért hozzá, nő volt. Hihetetlenül gyorsan haladt a sínpár mellett, a magas ablakok felé pillantva. Harry ösztönösen hátrálni kezdett, de Hermione és Ron is hátrafelé kezdték el húzni.

Mikor a boszorkány az ablakukhoz ért, egy sárga szempár villant Harryre a sötétből. A fiú a homlokához kapott, mielőtt odakintről egy női hang hallatszott:

- Itt van!

Harry feltépte az ajtót és mindhárman kirohantak a folyosóra. Végig futottak a folyosón, s a kocsi végén már majdnem kijutottak, mikor Harry, aki legelöl szaladt, hirtelen nekiütközött valaminek, s egy hideg kéz erős szorítását érezte a karján. Olyan szorosan kulcsolódtak rá az ujjak, hogy egészen gyengének érezte magát, de a pillanatnyi ijedtség hatására ereje megsokszorozódott, rángatta a karját, s lábával rugdosni kezdett. Megpróbálta elérni a pálcáját, sikertelenül.

- Capitulatus! –hallotta Hermione hangját, s a vörös fénysugár épp a füle mellett suhant el. A csuklyás hátraesett a falnak, s Harry egérutat nyert. Harry elszaladt mellette, Ron ugyanígy, de Hermione felsikoltott, a csuklyás elkapta talárját, de Hermione szó szerint kitépte magát kezei közül, futva leugráltak a vonatról.

- Kapjátok el! –üvöltötte hisztérikusan a boszorkány, aki az előbb Harryt feltartóztatta. – Kapjátok eeeeel!

Harry egyből bevetette magát az erdő fái közé, nyomában Hermione, majd Ron. Az ágak ropogásából hallotta, hogy követik őket. Hárman vagy négyen, de hátranézni nem mert. Egy domboldalon futottak fölfelé, s az aljnövényzet egyre sűrűsödött, mígnem embermagas bokrok és cserjék közt szaladtak, melyek lelassították őket, de támadóikat is. Előhúzta pálcáját, s hátra sem nézve válaszolt a feléjük röpködő átkokra. Egy nyögés hallatszott: eltalálta az egyiket. Az ágak recsegése elárulta, nem követik őket. Hermione felsikoltott, s hátrarántotta Harry jobb vállát. Mindketten megtorpantak. Ketten voltak csupán a sűrű bokrok között.

- Ron –motyogta Hermione, s arcára kiült a félelem, vagy inkább a rettegés.

Harry kezébe temette arcát.

- Mit tettem –motyogta.

- A fára! –suttogta riadtan Hermione.

Hihetetlen sebességgel felmásztak a legközelebb eső fára. Harry hálát adott, hogy a növény lombja olyan sűrű, hogy bármilyen jó szemei is van valakinek, nem láthatja meg őket.

Talán negyed óra is eltelt, mikor újból ágropogás hallatszott.

- Harry Potter! –hallottak egy ismeretlen, női, bár inkább kislányos hangot – Bújj elő! Bújj elő, ha kedves neked a barátod élete!

Harry elhúzott egy ágat, s a rövid kis sávon, amit belátott, áthaladt három alak: egy alacsony, sötétkék csuklyába burkolózott, kétség kívül női alak, a hang tulajdonosa, s egy magas, fekete csuklyás is, akik közrefogták Ront. A fiút nyilvánvalóan szájzár átokkal sújtották, de azért vadul kapálózott, s igyekezett megszabadulni fogva tartói szorításából, sikertelenül.

- Harry Potter! Ne hidd, hogy nem merem használni a pálcámat! A fiú nekünk nem kell, sem élve, sem halva! –rövid szünet következett, majd: – Áh!

Különös dolog történt. Megjelent másik két csuklyás, az egyik kétségtelenül az volt, akinek nekiszaladt a vonaton.

- Állj! –hallatszott egy parancsoló, rideg hang, mely különösen, visszhangosan zengett az erdő fái között. –Tudod, mi jár azért, ha megszeged a parancsot!

- Természetesen. De én nem szegtem meg.

- Nem érdekelnek a kifogásaid! Tilosak a magánakciók! Megszegted a parancsot!

- Bizonyítsd!

A két boszorkány pálcája a magasba lendült, s a másik két alak rögtön közéjük állt.

- Most nem ezért vagyunk itt! –hallatszott egyikük ingerült hangja, mely kísértetiesen emlékeztette Harryt Lucius Malfoyéra. – Inkább keressétek a fiút!

- De hol a...? –kezdte az alacsony boszorkány, mikor észrevette, Ron eltűnt. – Ó, a francba!

Két irányba indultak el, s lépteik zaját hamarosan elnyelte az erdő.

Harry és Hermione összerezzentek, mikor egy rántást éreztek. Az ijedtség alaptalan volt: Ron kapaszkodott fel az ágra zihálva, kifulladva.

- Menjünk innen, minél hamarabb –motyogta.

Amint Ron egy kicsit kifújta magát, sorban leugrottak a legalsó ágról, s újból futásnak eredtek. Már vagy tíz perce rohantak, Harry oldalát mintha átszúrták volna egy kötőtűvel, mikor egy vízeséshez értek. A lehulló vízzuhatag mögött borostyánfüggöny lógott a sziklaperemről. Hermione odalépett, s megnedvesítette kezét a hideg vízsugár alatt. Lába megcsúszott a nedves köveken, s hátracsúszott, kezével a borostyánfüggöny után kapott, s hátát is nekivetette, de a következő pillanatban eltűnt a leomló levelek közt. Kiáltozás hallatszott a távolból: Harry és Ron egymásra néztek, majd átugrottak Hermione lábán, át a növények levelei közt, s egy barlangban találták magukat. Felsegítették Hermionét, és futni kezdtek. Lépteik visszhangot vertek a nedves, dohos levegőjű, szűk barlangban.

Nem sokára elértek egy kisebb kőcsarnokot, ahonnan hét másik út vezetett tovább. Ron és Hermione tanácstalanul néztek Harryre, s a fiú döntött. Határozott léptekkel indult el a tőlük jobbról induló alagútban.

- Erre! –mondta Hermione és bemászott egy kis repedésbe az alagút oldalán.

Harry utána indult, aztán eszébe jutott valamit, és hirtelen megtorpant.

- Bocs azért, amiért... –nyögte.

Ron csak a fejét rázta.

Sokáig másztak a kis üregben, míg az szélesedni kezdet, majd terem méretűre szélesedett, ahonnan tovább szűkült az üreg.

Úgy döntöttek, itt maradnak, amíg csak lehet, mert szinte lehetetlen lett volna megtalálni őket: sem a halálfalóknak, de azoknak sem, akik segíteni akarnak rajtuk.

Harry másnap reggel úgy érezte, évek teltek azóta, hogy Hermione elesett a vízesésnél. Azóta szinte meg sem szólaltak, csak ültek egymással szemben, s nézték a cseppkövekről lecsöpögő vízcseppeket.

A nyirkos, nedves barlangüregben reggel nagyon hideg volt, annyira, hogy látszott a lehelet. Harry borzalmasan éhes volt, fázott és mindene fájt a kemény sziklákon töltött éjszakától.

- Elmentek. Nem maradhattak itt, el kellett menniük –szuggerálta Harry. Úgy érezte, nem bírna ki egy perccel sem többet a barlangban.

- Minél hamarabb vissza kellene jutnunk a Roxfortba. Végül is a Tiltott Rengetegben vagyunk! –mondta Hermione.

- A Tiltott Rengetegben? –nyögte Harry.

- Igen. Az az erdő hatalmas, és veszélyes! Remélem, minél hamarabb megtalálnak minket, de nem a Halálfalók. Dumbledore már biztosan tudomást szerzett róla, mi történt, de itt nem találnak ránk.

Mikor kiértek a barlangból, a borostyánfüggöny előtt körbe néztek. A levegő hűvös volt, a növények nedvesek voltak a harmattól, Harry fogai összekoccantak, s szinte fájt, ahogy beszívta a csípős levegőt, s az átjárta testét. Ekkor megütötte a fülét egy jól ismert, brummogó hang, melynek még soha nem örült ennyire Harry:

- Harry! Ron! Hermione! Merre vagytok? –zengett Hagrid hangja a fák között.

- Hagrid! –kiáltotta Harry.

- A vízesésnél! –hallott Harry egy mézesmázosan búgó hangot.

- Ez Piton... –suttogta Harry.

- Dumbledore professzor... –Harry szívéről nagy kő esett le: Megtalálták őket!

Dumbledore alakja bontakozott ki a fák közül, kék szemei tiszta fénnyel csillogtak.

- Tudom hogy fáradtak vagytok, de el kell mondanotok mindent, minél hamarabb –szögezte le az igazgató, mélységesen megnyugtató hangján.

Harry, Ron és Hermione egymást kiegészítve elmondtak mindent.

- Tehát így történt –Dumbledore elgondolkozva nézett maga elé, majd felkapta fejét, s Pitonra nézett, s a professzor tétován bólintott.

- Jelenlegi helyzetben a legjobb az lesz, ha a Roxfortban maradtok. Mindhárman.

Harry szótlanul baktatott Dumbledore oldalán.

Nem kell visszamennie Dursleyékhoz, de úgy érezte, jobb lenne, ha visszamehetne. Ha nem kellene azért aggódnia, mert nem elég biztonságos a Privet Drive –i ház.

Harry természetétől fogva nem ijedt meg semmitől, de mégis úgy érezte, sokkal jobb lenne mindenkinek, ha Caramel, a Mágiaügyi Miniszter álomvilága a valóságot takarná. De Caramel sajnos téved, nem ismeri el az igazságot... A Sötétség mindig is a világ része volt, és az is marad. Egy sötét árnyék mindig meghúzódik majd a világban, és mindig lesznek olyanok, aki kiállnak a jó mellett. és mindig lesznek olyanok is, akik mellett védelmezőre találhatnak azok, akik nem hódolnak be a sötét uralomnak... S Harry mindig is ezek között lesz.

Hogy mit tartogat számára a nyár, nem is sejthette, de valami különös sötétség húzódott lelkére. Minden, ami az utóbbi hetekben történt azt bizonyította, Voldemort egyre hatalmasabb, hívei is egyre többen vannak, s már semmi nem akadályozhatja meg sötét tervei megvalósításában. Semmi és senki: még Albus Dumbledore sem, akiben minden reményük volt.

93