Második fejezet
A szikla
Mikor kinyitotta a szemét, még mindig világos volt, a sötétség továbbra sem kapott helyet a fa ágai közt. Leszakított két gyümölcsöt, kibújt az ágak közül, és lemászott a hófehér törzsön. Az erdÅben is világos volt. Még erÅsen emlékezett rá, hogy elÅzÅ este egy különös lény majdnem megette. Annyi következtetést levonhatott, hogy a szörnyeteg félt a fénytÅl. A lényen kívül eddig nem találkozott élÅlénnyel, de ezt nem tartotta túl nagy szerencsétlenségnek.
Harry úgy döntött, körülnéz az erdÅben, és elindult a hegynek. Megpróbálta megjegyezni az utat, de hamarosan be kellett látnia, az egész erdÅben minden egyforma, ugyanolyan fák állnak egymás mögött, ugyanolyan hegyek váltják egymást, és némelyeken ugyanolyan kÅszirt állt, mint amit elÅzÅ nap megvizsgált.
Harry elhatározta, megnéz egy másik kÅszirtet is, hátha nem mind egyforma. Tévednie kellett. A sziklák csak abban különböztek, hogy csak azon az egyen voltak kisebbek és kiszáradt fából sem volt több.
Visszament a leghatalmasabb sziklára, és tanulmányozni kezdte a fa fekete törzsébe rótt rúnákat. Többféle írás volt, mindegyik kÅvel szemben más és más, az egyik részén kusza, hosszúkás betűk voltak karcolva, a másikra egyenletes, kissé szögletesek. Csak egy dologban hasonlítottak: Harry egyiket sem ismerte, így nem is értette.
Mikor megunta a nézelÅdést, észrevette, hogy a nap már majdnem eltűnt a büszkén, egyenesen álló fák mögött. Nem értette, miért múlik ilyen gyorsan az idÅ.
- A Sötét IdÅ Erdeje –motyogta magában.
SietÅs léptekkel indult el visszafelé a fák gyökereibÅl font lépcsÅn. Igyekezett, mert el akarta kerülni a találkozást a hatalmas lénnyel. A szürkületben nem tudta eldönteni, merrÅl jött. Ballra fordult. Megpróbált hangtalanul lépkedni az avarban, de hamarosan arra lett figyelmes, hogy nincs egyedül. A távolból apró léptek zajai ütötték meg a fülét, és fel-felvillant egy-egy sárga szempár a sötétbÅl. Még nem volt teljesen sötét, de a lenyugvó nap fénye már nem tudott áttörni a fák koronáján. Harry elbújt egy fa hatalmas, földbÅl kilógó, odút formáló ágai közé és várt.
Egyre hangosabban hallotta a halk neszeket és egyre erÅsebben látta a sárga szemeket. Nem sokára valami különös morgás is vegyült az erdÅ csendjébe. A szemek egyre közelebb értek a Harryt rejtÅ fához, majd elhaladtak mellette. Rengeteg pók volt, nem akkorák, mint egy acromantula, jóval kisebbek voltak, de rengeteg volt belÅlük, és hosszú sorokban kígyóztak a fák között, mind egyazon cél felé tartva. Harry a rémülettÅl majdnem felordított, kezét szájára szorítva lapult meg a fa gyökerei közt. Elvonultak a pókok. Harry még jó ideig nem tudott megmozdulni, majd erÅt vett magán és elindult a szörnyetegek útjával ellenkezÅ irányba.
Nem mert világítani, félt, hogy újabb szörnyeteget csalogat magához. Hamarosan látott egy felsejlÅ fényt, örült, hogy visszatalált a Fehér Fához, de mikor a közelébe ért, be kellett látnia, hogy tévedett: ez nem ugyanaz a fa.
- EbbÅl sem egy van –vonta le a következtetést.
Felmászott a fára, ágai közt világosság volt. Leszakított egy gyümölcsöt, leült egy ágra, és hangosan gondolkozni kezdett.
- A Sötét IdÅ Erdeje –mondta. – Nappal nem láttam állatokat, és az a nagy izé is elmenekült, amikor rávilágítottam. Tehát csak sötétben tudnak az erdÅben élni. De addig hol lehetnek? Itt semmi nincs, ahova ilyen hatalmas állatok elbújhatnak. Viszont az idÅ nagyon gyorsan telik... Kíváncsi lennék meddig aludtam... Bárcsak lenne órám... Talán, áh, nem... Az nem lehet... Nem értem, mi folyik itt... Egyáltalán még Angliában vagyok? –kérdezte magától, s egyre inkább elhatalmasodott rajta a kétségbeesés. – Hogy jutok vissza a Roxfortba? Vajon mi dolgom lenne itt? És miért vannak itt azok a hatalmas sziklák? És mi van rájuk írva? –idegességében elkezdett fel-le ugrálni az ágakon, s a fa minden egyes ugrásba belerázkódott, a különös gyümölcsök jobbra-balra himbálództak vékony szárukon.
Harry kimászott a levelek közül, és körülnézett. Az ijedtségtÅl teljesen megdermedt: a fa körül pókok ezrei álltak, és csattogtatták csáprágóikat. Sok ezer szempár figyelte Harryt. A fiú megpróbált visszabújni, de sietségében megcsúszott a lába. Az ág után kapott, a medalion kicsúszott talárja alól, beleakadt az egyik ágba, és elszakadt. Harry érezte, ahogy a lánc lecsúszik nyakáról, becsukta szemét, és várta, hogy leesik a földre és pókok ezrei vetik rá magukat. Leesett, de nem történt semmi, és a csáprágók csattogásainak hangja is megszűnt.
Résnyire nyitotta a szemét. A park harmatos füvén feküdt. Az ég sötét volt, egyetlen csillag sem világított rajta. TÅle néhány lépésnyire ott csillogott a medalion a szakadt láncon.
- Ki az? –kérdezte valaki, és pálcájával Harry szemébe világított.
A fiú az arca elé emelte kezét.
- Harry Potter –nyögte.
- Potter? –a boszorkány lejjebb engedte varázspálcáját, így Harry láthatta arcát: Minerva McGalagony volt, Harry házvezetÅ tanára. – Mi történt magával? Hogy került ide? Azonnal velem kell jönnie!
Harry szeme a medalionra siklott. McGalagony követte pillantását, és a láncnál fogva felemelte a földrÅl az ékszert.
- Szentséges ég... Igyekezzen, Potter!
Harrynek szinte futnia kellett, hogy kövesse a tanárnÅt, aki szemlátomást, minél hamarabb Dumbledore dolgozószobájában szerette volna tudni Harryt, aki már végképp nem értette, mi történik vele.
- Almavirág! –mondta szigorú hangján McGalagony, mire a bejáratot ÅrzÅ kÅszörny félreugrott, és utat engedett, Harry a kÅszörny helyében rossz jelszó esetén sem mert volna a professzor útjába állni, látva McGalagony szigorú, aggodalmas arcát.
Felmentek a lépcsÅn, majd a hatalmas ajtón át beléptek Dumbledore dolgozószobájába.
A szobában semmi sem változott. A Roxfort volt igazgatóinak arcképei továbbra is álmosan, ásítozva pihentek képkereteikben. Az asztal mellet hosszú, aranyszínű ülÅrúdon Fawkes, a fÅnix fogalt helyet.
- Harry!
A professzor meglepÅdött arccal felállt az asztaltól, s hellyel kínálta a fiút. McGalagony az igazgató íróasztalára tette a medaliont, majd ujjait összefonta elöl, és megállt egy lépéssel Harry mögött.
- Gondolom, van egy furcsaságokban és eseményekben bÅvelkedÅ történeted arra, hogy hol voltál ilyen sokáig? Granger kisasszony és Weasley úrfi, valamint jómagam és a tanárok már nagyon aggódtunk –mondta nyugodt hangon, s kíváncsian fürkészte Harry tekintetét égkék szemeivel félhold alakú szemüvege mögül.
- Elnézést, professzor úr, de mennyi ideig voltam távol? –kérdezte bizonytalanul, s tekintete a medalionra tévedt.
- Két hete nem látott senki. De a medalion némi magyarázatot ad. Hol találtad? KitÅl kaptad?
- Nem kaptam, a Parkban találtam.
Dumbledore bólogatott.
- Nem gondoltam, hogy egy ilyen medalion is elcsalhat bárhova...
- De professzor úr... Az édesanyám neve van rajta!
- Ez kétségtelen... Ahogy az is, hogy igen erÅs varázserÅvel van átitatva... Befolyásolt téged... Nem is kicsit... Kérlek, mondd el, hova juttatott a medalion, és mi történt!
Harry részletesen beszámolt mindenrÅl, ami attól a pillanattól történt, hogy megpillantotta a medaliont a harmatos fűben.
- A Sötét IdÅ Erdeje... –suttogta az igazgató elgondolkozva.
- Hogy lehet az, hogy az idÅ sokkal rövidebbnek tűnt, mint itt, de mégis sokkal hosszabb idÅ telt el, mint amennyit gondoltam?
- A Sötét IdÅ Erdejében minden máshogy történik, mint a valóságban. De az a fÅ, hogy nem ettél a Fehér Fa gyümölcsébÅl...
- Én... Én ettem... –mondta Harry ijedten.
Dumbledore sóhajtott
- Minerva, kérem, szóljon Piton professzornak, hogy fÅzze meg az idÅzavar elleni bájitalt! –fordult a Harry mögött álló professzornak.
- Igen, professzor úr –mondta McGalagony, és sietve kiment a szobából.
- Harry, nem lett volna szabad felvenned azt a medaliont, és a kijárási tilalom miatt nem lett volna szabad lemenned a parkba sem.
- Miért épültek azok a hatalmas sziklák?
- Sziklák? –Dumbledore értetlenül nézett Harryre félholdszemüvege mögül.
- A sziklák. A legnagyobbnak a tetején egy nagy, kiszáradt, fekete fa állt, amire valami különös szöveg volt vésve több nyelven is. Meg volt rajta öt kisebb szikla különféle motívumokkal.
- A történetedben sem volt számomra világos ez a rész. Mégis milyenek voltak ezek a sziklák?
- Mind hatalmas volt, és a hegyek tetején álltak. Egy keskeny lépcsÅ volt az oldalukba vájva. Semmi nem élt meg rajtuk, csak a legnagyobbon ez a hatalmas, fekete törzsű fa, aminek nem voltak levelei.
- Érdekes, nagyon érdekes... Azt tudnod kell, Harry, hogy a Sötét IdÅ ErdejébÅl nem sokan tértek vissza... Sok mugli tévedt már el az ErdÅben, de csak néhányukat sikerült megmenteni, akiken erÅs emléktörlÅ bűbájt hajtottak végre, a többi odaveszett. Az ErdÅt Grindelwald varázsolta el, Å építhette a sziklatemplomot is, fekete mágiához lehetett szüksége rá. Hallottál már Grindelwaldról?
- Igen –Harry gondolkozott, hol is találkozott ezzel a névvel: a csoki békás kártyán, de az már régen volt... – Igen, már hallottam róla, de nem igazán tudom, ki volt.
- Feketemágus, akit Voldemort elÅdjének is tekinthetünk. De Voldemort hatalmával, varázserejével, embertelenségével és gaztetteinek számával is jóval felülmúlja Åt.
- Értem...
- Találkoztál bármilyen élÅlénnyel az ErdÅben?
- Igen, hatalmas pókokkal, meg valami gusztustalan áttetszÅ izével, de el tudtam elÅlük menekülni...
- Szerencséd volt... Sok különös lény él ott, és a növények is elég veszélyesek. Voldemort egyik hívének volt az a kedvenc elfoglaltsága, hogy veszélyesebbnél veszélyesebb teremtményeket és sokféle vad fát, bokrot, és cserjét honosított meg ott...
- Biztos, hogy nem láttál a parkban semmi különöset?
- Biztos.
Dumbledore mélyet sóhajtott.
- Most az lesz a legjobb, ha a gyengélkedÅn töltöd az éjszakát, nem tudom, milyen hatással lesz rád a gyümölcs...
Harry bólintott. Fél órával késÅbb már a gyengélkedÅn feküdt, és már megitta azt a borzalmas kotyvalékot, amit Dumbledore idÅzavar elleni bájitalnak nevezett. Harry nem volt teljesen biztos benne, hogy Piton nem mérgezte-e meg. A bájital méregzöld színben pompázott és narancssárga gÅz lengte körül. Az illata Harryt unokaöccse, Dudley kéthetes torna zoknijainak szagára emlékeztette.
Harrynek eszébe jutott, milyen jó is lett volna, ha az elmúlt év teljesen rendhagyó lett volna, azaz nem akarta volna senki sem megölni Åt. De sajnos az elÅzÅ év sem hozott változást, és már Dursleyékhoz sem mehetett haza, nem mintha Harry minden álmát az képezte volna, hogy utolsó élÅ rokonainál kelljen szenvednie nyáron, de abban biztos volt, hogy jobban szerette, amíg nem akart visszamenni, mint hogy most nem engedték visszamenni, mert nem volt biztonságos.
Ahogy ott feküdt a kórterem fehér mennyezetét bámulva fejében önmarcangoló gondolatai kergették egymást. Újra és újra feltette magának a kérdést:
- „Hogy lehettem ilyen bolond?! Hogy hihettem neki..."
Azonban a válasz újra és újra csak az volt:
- „Az édesanyám... az Å neve..."
Léptek zaja riasztotta fel, Madam Pomfrey csoszogott be a terembe, fehér köpenyben, szürkés-Åsz haját laza kontyba fogva.
- Te még nem alszol? Hogy szeretnéd kipihenni magad, ha nem alszol? Na várj csak... –egy fehér szekrénykében hosszasan kutatott, közben motyogott valamit magában. –Hová bújt... Hová is tettem? Áh, hát itt vagy!
Egy Harry számára túlságosan ismerÅs üvegcsével lépett a fiú ágyához.
- Álomital, nem fogsz álmodni... –azzal egy pohárba töltötte az üvegcse tartalmának felét. –Tessék. Szép, álomtalan álmokat, fiam!
Harry, kissé sértÅdötten, hogy azt hiszik, nem tudja, mi fog történni vele, miután megissza az álomitalt, a szájához emelte a poharat, és kiitta. Belesüppedt az ágyába, és mély álomba zuhant, mely, ha másra nem is, arra jó volt, hogy elfelejtsem mindent, ami az utóbbi rövid napoknak hetekben történt vele...
Másnap reggel, illetve délelÅtt, mikor Harry kinyitotta szemét már Ron és Hermione ott álltak felette.
- Biztos, hogy Å volt! –suttogta Hermione ingerülten.
- Jaj, ne már... Hermione, állj le, Dumbledore nem engedné...
Harry megköszörülte a torkát.
- Végre felébredtél... Mondd már, mi történt! –kérdezte csillogó szemmel Hermione. –Mit csinált Anabell?
- Anabell semmit.
- Nem Anabell volt?
- Hermione, én mondtam, hogy semmi köze nincs hozzá!
- De akkor ki és mit tett veled?
Harry barátainak is elmondta, mi minden történt vele a két hét alatt, ami neki csak néhány napnak tűnt, Hermione meg is kérdezte:
- De hát két hét alatt csak ennyi?
- Jóval gyorsabban telt az idÅ! –emlékeztette Ron.
- És tényleg nem volt semmi köze hozzá Anabellnek?
- Ugyan már Hermione! Biztos, hogy Anabell Malfoynak semmi köze nincs az egészhez! –válaszolt Ron heves szemforgatással.
- Miért vagy olyan biztos ebben?
- És a medaliont az édesanyád készítette, és ilyen veszélyes helyre jutatott? –váltott témát Ront.
- Az édesanyád biztos nem akart volna neked rosszat! –toldotta meg Hermione.
- Ha ugyan Å írta rá a nevét –mondta sötéten Harry.
- Mindent elmondtál Dumbledorenak? –aggodalmaskodott Hermione.
- Igen, mindent.
- És milyen íze volt annak gyümölcsnek? –kérdezte Ron.
- Borzalmas! Ne is emlékeztess rá!
- Viszont van valami – komolyodott el Hermione -, amirÅl nem tudsz: a medalion eltűnt!
- Hogy mi?
- Valaki ellopta. Dumbledore dolgozószobájából.
Madam Pomfrey jött be a terembe, szeme elkerekedett, amint megpillantotta a három jó barátot.
- Maguk még mindig itt vannak? Potter, öltözzön fel. Granger kisasszony, Mr Weasley, a folyosón várják meg!
- Igenis.
Hermione és Ron eleget tettek a javasasszony kérésének, éppúgy ahogy Harry is. Felöltözött, köszönt Madam Pomfreynak és barátai után ment.
Hárman mentek fel a Griffendél-toronyba. Leültek a kandalló elÅtt álló karosszékekbe. Mivel a kandallóban ekkor nem égett tűz, a helyiségben kellemesen hűvös volt, csakúgy, mint a folyosókon.
- Harry, nem kellene megírnod a történteket Siriusnak? –kérdezte Hermione, de arcáról le lehetett olvasni, ez nem kérdés, hanem egyértelmű utasítás volt, amire nem lehet azt válaszolni, „Majd késÅbb".
- Majdnem elfelejtettem... –füllentett Harry.
Szándékosan nem akarta ilyesmivel nyugtalanítani keresztapját. Bár a legfÅbb ok inkább az volt, hogy Å is érezte, mekkora butaság volt egyáltalán lemenni a parkba, nem hogy megbízni a medálban, s nem akarta, hogy Siriusban az a kép alakuljon ki róla, hogy felelÅtlen, és nem tud vigyázni magára.
- Tessék!
Hermione pergament és pennát nyújtott Harry elé.
- Köszönöm.
A fiú reménykedett benne, hogy még valahogy kikerülheti a dolgot, de erre nyílván Hermione is gondolt, azért hozta magával a szükségeseket. Az asztalra tette a pergament és elkezdte a levelet. Megpróbált olyan stílusban írni, mint amilyenben az idÅjárás-jelentéseket szokták megfogalmazni, mintha az egész teljesen mellékes és lényegtelen lenne, mint az, hogy Canterbury felett esik-e az esÅ, vagy hogy Wales kap-e napsütést.
ï
Kedves
Szipák!
Remélem jól vagy és megkapod a
levelemet.
Két héttel ezelÅtt találtam egy medaliont, ami a Sötét IdÅ Erdejébe repített. Ott többször is majdnem elkapott egy-egy vadállat és majdnem felfalt, de a végén nem lett semmi bajom.
A parkban találtam meg a medaliont, amire a Lilly Evans Potter név volt gravírozva. Mivel az anya neve volt rajta, megbíztam a medalionban.
Felemelte pennáját, és elgondolkozva nézte a levelet. Ajkába harapott, majd letépte a felsÅ csíkot, átírta a levelet, de az utolsó bekezdést lehagyta, a helyére a következÅt firkantotta:
Dumbledore sem tudja, ki készítette és azt sem, most hogy kerülhetett a parkba."
- „Igen, így jó lesz..." – gondolta.
Elkapta Hermione értetlenkedÅ pillantását, s inkább gyorsan visszatért a levél végéhez:
Várom válaszod!
Üdvözlettel:
Harry
Hermione természetesen ragaszkodott hozzá, hogy azonnal küldjék el a levelet Hedviggel, Harry hóbaglyával.
Mikor felértek a bagolyházba, Hedvig ahogy meglátta gazdáját, vállára röppent, és üdvözlésképp megcsipkedte talárja szegélyét. A fiú baglya lábára kötötte a pergamenborítékot. Ron és Hermione közben a megszokottan izgatott kis Pulipintyet pátyolgatta.
- Nézzétek azt a baglyot! –visszhangozta Hermione hangját a huzatos bagolyház. –Azt a feketét! Milyen szép!
Harry és Ron követték a lány tekintetét a mennyezet felé. A legmagasabb rúdon a szinte üres bagolyházban ott ült egy hatalmas fekete bagoly.
- Egy levél van a lábára kötve! –mondta Ron.
- Tényleg! Vajon kié ez a bagoly?
- Valamelyik tanáré! –mondta magától értetÅdÅen Hermione.
- Tanáré...? –Ron kérdÅ pillantással nézett Hermionéra, majd Harryre, remélve a fiú támogatja az ötletet. –Vajon fel tudok addig mászni?
- Ron! Nem nézheted meg mások levelét! És ha valamelyik tanáré! Különben is, biztos, hogy le van pecsételve!
Ebben a pillanatban a fekete bagoly szárnyra kapott és kiröppent az egyik ablakon.
- Most már mindegy! –nevetett Hermione.
Harry sem tudta megállni, Ron olyan arcot vágott, mintha citromba harapott volna.
Harry és barátai visszamentek a klubhelyiségbe. Hermione az Európai muglik életérÅl című vaskos könyvet olvasta.
- Ma érkeznek meg a diákok! Mármint, a többiek... –mondta lelkesülten Ron.
- Végre! Már egy kicsit meguntam, hogy egyedül vagyunk az egész iskolában!
- Mindig kiabálni fog valaki –ráncolta szemöldökét Hermione, –hogy fogok így tanulni?
Hermione, mint mindig, most is a tanulással foglalkozott, bár az utóbbi hetekben egy szót nem ejtett egyik imádott tanárról sem.
- Jaj, ne! Akkor kezdÅdik az év, és tanulni kell, persze ez Hermionét nem zavarja... –csipkelÅdött Ron.
Hermione szóra sem méltatta a megjegyzést.
Néhány órával késÅbb hangzavar visszhangzott az iskolában: megérkezett a többi diák, így Harry és barátai is levonultak a nagyterembe, ahol az asztalok mellett már ott ültek diáktársaik.
25