Hetedik fejezet
Az óriások követe
Október közepe táján, végül McGalagony újból egy eddig ismeretlen boszorkánnyal lépett a tanári asztal elé a nagyteremben.
- Kis csendet kérek. Szeretném bemutatni Symonette Halfwayt, leendÅ mugliismeret tanárnÅjüket!
A boszorkány kedvesen mosolygott diákjaira. BÅre sötétbarna volt, szeme nagy, gesztenyebarna, orra vékony, egyenes, göndör haját kontyba tűzte a tarkójánál, de itt-ott kicsúszott egy-egy napszívta, rakoncátlan tincs, kezében világosbarna talárjához illÅ süveget tartott.
A tanárok is érdeklÅdve figyelték a boszorkányt, Gloom professzor kissé zavart arcot vágva, elgondolkozva nézte a tanárnÅt, kissé lesajnáló pillantásokat vetve rá.
A következÅ mugliismeret órán végül Harryék is megismerhették a professzort, akit Miss Symonettenek kellett szólítaniuk.
- Üdvözlök mindenkit –mosolygott a tanárnÅ. – Symonette Halfway vagyok, mint arról biztosan értesültetek, és én fogok segíteni abban, hogy megismerjétek varázstalan embertársaink világát. Biztosan vannak köztetek olyanok, akik már épp eléggé ismerik Åket, Åk eléggé furcsán fogják érezni magukat, amikor a társaik elámulnak a muglik leleményességén, de kérem, fogjátok fel úgy, hogy most tudományos szemmel vizsgáljátok családotokat, rokonaitokat. A többieket pedig épp ezért arra kérem, bármirÅl is legyen szó, ne gúnyolják és ne nevessék ki Åket.
Végül kiderült, a muglik világa tudományos szemmel, vagy anélkül, teljesen unalmas. Harry erre akkor jött rá, mikor a tanárnÅ ódákat zengett a kenyérpirítóról, s anekdotázni kezdett arról, milyen szép volt gyerekkorában, mielÅtt a Roxfortba került volna, mikor minden reggel felkelt, és berakott egy szelet kenyeret...
Harry, Ron és Hermione kedvtelenül baktattak a komor csendbe burkolózó, üres folyosón. November másodika volt. Egy fekete bagoly röppent be az egyik ablakon, s szállt le Harry elÅtt. Egy összetekert pergament nyújtott felé, melyen fekete pecsét volt.
Harry barátaira pillantott, s Åk aggódva néztek vissza rá. Feltörte a pecsétet. Felismerte Sirius kézírását. A rövid üzenet Hagridról szólt.
Harrynek eszébe jutott az utolsó találkozásuk. Amíg Isa (Isabella felajánlotta, hogy akár rövidíthetik is a nevét), aki anyanyelveként beszélte a nyelvet, nyelvleckéket adott a kicsit nehézkesen beszélÅ Kyrának, mivel nem értett egy szót sem a kissé hadaró, beszédhibás Lady Ferisse órájából, (aki közfelháborodásra a halálfalók tetteit sorolta órákon át), addig a három jó barát meglátogatta a vadÅrt a Tiltott Rengeteg szélén álló vadÅrlakban.
Hagrid nagyon örült érkezésüknek. Rögtön betessékelte Åket otthonosan berendezett házikójába, s teával kínálta Åket, annak ellenére, hogy úgy tűnt, hosszú útra készül. Mikor Harry rákérdezett, Hagrid szűkszavúan csak annyit mondott:
- Dumbledore megkért, hogy intézzek el valamit... Semmiség az egész, csak egy kis rokonlátogatás.
- Szóval az óriásokhoz mész –mondta Harry vidáman, de valójában kicsit aggódott Hagridért. A vadÅr másképp látott olyan lényeket, akiktÅl mások rettegtek.
- Dehogy... Hát rendben, hozzájuk megyek, de errÅl nektek nem szabad tudnotok, rendben? –hunyorgott rájuk a vadÅr bogárszemeivel.
- Rendben.
- És Madame Maxime? –érdeklÅdött Hermione. – Å is veled megy?
- Oh nem, neki dolga van az iskolában –magyarázta Hagrid, de bogárszemeiben zavar csillant. Egy kis süteményt?
- Nem, köszönjük.
- Hallom, új osztálytársakat kaptatok –váltott témát a vadÅr. –Milyenek?
- Hát –kezdte Hermione. –Végül is aranyosak...
- Csak nem emberevÅk? –mosolyodott el a vadÅr. –Valami baj van velük, szólaljatok már meg! –arca elkomolyodott.
- Áh, semmi, csak... –motyogta Hermione, megrántotta vállát, s oldalra nézett, ki az ablakon a park harmatos füvére. Szemeiben könnycseppek csillantak meg. Felállt, s az ablakhoz lépett, kezeivel szórakozottan babrált az egyszerű függönnyel, továbbra is a gyepet nézve. – Van... Van valamilyen alapja annak, hogy aki varázslók gyermeke, az esetleg... szóval hogy...
- A származás alapján nem lehet... nem szabad megítélni, ki milyen mágus... –elÅzte meg sietve a kérdést Hagrid.
- Nem de... –motyogta Ron. –Azt mondják, aki mugli származású, annak a varázsereje nem lehet olyan nagy, mint aki „tiszta" vérű... –száját oldalra húzta.
- Badarság... Nézzétek csak meg akármelyik „aranyvérűt", Hermione mindannyijukat felülmúlja! –mondta Hagrid, s elkezdte lukas zoknijait varrogatni.
- Ugyan... Egyáltalán nem így van!
- Történt valami, amirÅl nem tudok? –keze egy pillanatra megállt a zokni felett, s busa szemöldökeit összeráncolta.
- Hát –nyögte Harry. –Gloom nem igazán kedveli Hermionét, és...
- Ez kölcsönös –vetette közbe a lány.
-... szóval a múltkor kitalálta, hogy párbajozzon valakivel...
- Anabell Malfoyjal! –csattant fel Hermione, s két kövér könnycsepp futott végig arcán.
- A...
- Igen –bólintott Harry.
- Remélem, legyÅzted! –szólt és vadul suhintott egyet a varrótűvel.
- Dehogy... –sóhajtott Hermione. –Azonnal lefegyverzett... Egy átkot sem tudtam kimondani, már nála volt a pálcám... –tette hozzá keserűen.
Hagrid a fejét csóválta.
- De hiszen az a kislány fiatalabb nálad... Hogy lehet, hogy...? Ugye nem azt gondolod, hogy azért, mert Malfoyék „aranyvérűek"?
- Te nem tudod? –kérdezte elkerekedett szemmel Harry.
- Mit kéne tudnom? –dÅlt hátra székén Hagrid, s arcára kiült a kíváncsiság.
- Hát, hogy Anabell... Å nem... Å nem Malfoy húga...
- Ó, persze... írtak valamit az újságok... Örökbe fogadták, vagy mi... De hát... Akkor Å is mugli származású...
- Nem... Å nem. Nagyon nem –Harry összeráncolta homlokát. Volt egy olyan érzése, hogy lehet, hogy jobb lenne, ha nem fecsegné ki, de már mindegy volt. Végül nagy levegÅt vett, s úgy döntött, nem célozgat tovább. –Voldemort lánya.
- Hogy mondod?! Au! –Hagrid a zokni helyett a kezébe szúrta bele a tűt. –Hogy érted? Úgy, hogy az Å lánya? Hogy az Övé?!
- Dumbledore megbízik benne... Végül is... Megmentette az életét.
- Anabell Dumbledorét?
- Igen.
Hagrid sóhajtott.
- Ha Dumbledore megbízik benne, nekünk sincs miért gyanakodni –mondta.
- Hagrid, mikor indulsz? –váltott témát Hermione.
- Holnap... Viszont nektek már most indulnotok kellene vissza a kastélyba, már sötétedik, még csak az hiányzik, hogy valaki elkapjon titeket.
- Sok szerencsét –mondta búcsúzóul Harry a barátságosan hunyorgó vadÅrnek, Hagrid még megvillantott egy széles mosolyt, s a vadÅrlak ajtaja bezárult mögöttük.
Kedves Harry!
Itt minden jol megy –írta egy ízben Hagrid. – Még nem találtunk rájuk, de már jó nyomon vagyunk. Agyar nagyon élvezi, hogy a szabadban kószállhat.
Olympe ragaszkodot hozzá, hogy velünk tarcson, de végül sikerült lebeszélnem róla. Nem hölgynek való az ijen.
Ne kószálj el a kastéjból!
Üdvözletel:
Hagrid
Aztán október közepén ezt a levelet kapta Harry:
Kedves Harry!
Nagyon várom már, hogy találkozam velük. Eddig csak bagolyváltás volt kösztünk, de most végre élÅben láthatom Åket és beszéllhetek velük –ha egycer rájuk találunk. Nagyon jó érzés, hogy végre megismerhetem az Åseimet.
Üdvözlöm Ront és Hermionét is!
Hagrid
De aztán valami hirtelen megváltozott, és Hagrid következÅ levelei már nem voltak ilyen vidámak.
Kedves Harry!
Az óriások nem olyanok, mint amilyennek képzeltem Åket. Elég vadak, és nyers húst esznek. Úgy élnek, mint a régi idÅk emberei, de van bennük valami furcsa... Egyeszkedünk velük, de láthatóan nem akarnak senkinek a pártjára álni. Olyan, mintha valamit titkolnának... mindenesetre megpróbálok mindennt, nem akarok csalódást okozni Dumbledorenak.
Üdvözöl:
Hagrid
Végül az utolsó, amit Harry kapott, így szólt:
Kedves Harry!
Remélem jól vagy. Én még bírom egy ideig, de valami itt nagyon nincs rendben. Nem tudom, mit akarnak. Örülök, hogy Madame Maxime-ot lebeszélltem az útról. Itt nem lenne bisztonságban.
Kérlek, vigyázj nagyon magadra, és bármi gyanúsat észlelsz, jelendzsd azonnal valamejik tanárnak!
Szeretettel üdvözöl:
Hagrid
Azóta nem érkezett több levél, s Harry szorongva tekerte szét a pergament. Az üzenet rövid volt, de annál megrázóbb tartalommal bírt. Félve betűzte ki a két szót:
Hagrid meghalt.
Harry sok mindent elviselt, de ez már sok volt neki. Tehetetlen dühében öklével belecsapott a falba, s fejével nekidÅlt, zokogott, mint egy gyerek, de nem bírta tovább magába fojtani haragját. Háttal nekidÅlt, se lerogyott a fal tövébe. LevegÅt is alig kapott könnyei tengerében.
Hermione letérdelt mellé, arcán végigfolytak könnycseppjei. Csak a fiú vállára tette kezét, nem szólalt meg. Nem volt szükséges megszólalnia, így is többet mondott minden szónál.
Ron is leguggolt Harry mellé. A fiú az arcába meredt. A fehér, szeplÅs arc, a barna szemek keserűek voltak, de Ron nem ejtett könnyeket.
Harry hosszú percekig a szemközti falat bámulta. Látása homályos volt a szemeiben ülÅ könnycseppektÅl.
- Ez nem lehet igaz –motyogta keserűen. – Nem lehet.
Hermione csak ott ült mellette, s egy könnyeitÅl elázott zsebkendÅt gyűrögetett kezében. Addig csak hangtalanul könnyezett, de most rajta volt a sor, hogy sírva fakadjon. A fiú vállának dÅlt, úgy zokogott.
- Harry, én... én... –nyögte Ron a kétségbeeséstÅl eltorzult arccal.
Harry felemelte fejét, s egyenesen a fiú szemeibe nézett. Ron felállt, hátralépett, s remegÅ hangon csak annyit suttogott:
- Sajnálom... Sajnálom... –egy pillanatig még rá nézett, majd sarkon fordult, s elszaladt.
Harry csak ült a fal tövében, egyik kezét Hermione vállán nyugtatta, másikban pedig szemüvegét fogta, talárja ujjával megtörölte szemeit, s barátja után nézett... Hermione pedig csak zokogott és zokogott...
53