Kilencedik fejezet
A legrosszabb Karácsony
Beköszöntött a december. Az idÅjárás úgy tűnt, teljesen megbolondult. Hol sűrű, kövér cseppek kopogtak az ablakon, s tompa, fehér köd úszott mindenütt a sötét ég alatt, vagy a zúzmarán csillogva megtörÅ sugarakkal sütött a nap, s jeges, metszÅ szél fújt, kergette a feketévé száradt faleveleket a jéggé fagyott földön. Úgy tűnt mintha két hatalom, a fény és ridegség világa, s a sötét, mégis enyhe világ harcolt volna egymással az idÅjárásért... Harrynek teljesen mindegy volt: egyiket sem szerette.
Harry emlékezetében élesen élt még a beszélgetés emléke, mikor Ron Hermione fejéhez vágta, hogy beárulta Harryt.
- De hát... –nyögte Hermione. –Oh, engem nem érdekel, higgy, amit akarsz! –mondta szinte sírva, elfordult, kócos, barna haja hátracsapódott, s felszaladt a lányok hálószobájába vezetÅ lépcsÅn.
- Hermione, várj! –indult utána Harry, de Ron a vállára tette kezét, megállítva Åt. – És ha nem is Å volt? –fordult barátjához.
- Ki más?
Attól a naptól kezdve nem szóltak egymáshoz. Hermione mintha megszűnt volna létezni a két fiú számára. Åk nem keresték a társaságát, s Å sem az övét. Helyettük inkább Kyrával, az indiai cserediáklánnyal mászkált. Isabella úgy tűnt, az évfolyamon, sÅt, az iskolában szinte mindenkivel összebarátkozott, mindegy volt, hogy griffendéles vagy mardekáros, hogy hollóhátas vagy épp hugrabugos. Harry egyszer látta, hogy Anabell Malfoyjal és az egyik szobatársával beszélgetett, utána pedig, pusztán kíváncsiságból, megérdeklÅdte, mirÅl csevegtek.
- Miért érdekel az téged? –kérdezte hamiskás mosollyal Isa.
- Csak úgy... –Harry megrántotta vállát, és úgy tett, mintha valami nagyon érdekes lenne a cipÅjén, és egyre jobban idegesítette, ahogy a lány kíváncsi mosollyal fürkészi arcát. –Ugyan már, csak nem gondolod?
- Áh, én nem... –mondta olyan hangsúllyal, hogy inkább azt jelentette: „De, pontosan azt gondolom...". –Egyébként Anabell kígyójáról beszélgettünk, ZöldrÅl... Megint megszökött tÅle... Anabell elmondta, hogy már a vonaton is történt hasonló, és akkor nem más, mint a hÅs Harry Potter hozta vissza...
- Ja, tényleg... De akkor a Lila név jobban illett volna rá...
- Aha... És te teljesen önzetlenül utána vitted a kígyót...
- Hagy már abba...
Ekkor szerencsére megérkezett McGalagony és a Harry számára kínos beszélgetésnek vége szakadt, de megesküdött volna rá, hogy Anabell ránézett, mielÅtt bement a közeli bűbájtan terembe...
Fájdalmas volt szembesülni a ténnyel, hogy a nagyterem díszítésére szolgáló fenyÅfákat Frics hurcolta fel a Tiltott RengetegbÅl, és nem Hagrid...
A csillogó díszek, a fákra bűvölt szikrázó jégcsapok, aranygömbök, csillagok, a mennyezet megbűvölt felhÅdunyháiból hulló hópelyhek valahogy nem ragyogtak olyan tiszta és derűs fénnyel, mint a korábbi Karácsonyi vacsorákon.
Nagyon sokan töltötték a téli szünetet az iskolában, a végzÅsök közül sokan voltak, akik a közelgÅ RAVASZ vizsgáik miatt tanulni maradtak a Roxfort falai között, mint Hermione is, de errÅl Harry és Ron nem vettek tudomást. Az iskola vezetÅsége valami különös oknál fogva, talán hogy kicsit kimozdítsák a diákságot a szürke hétköznapokból, a megjelenést dísztalárban tette kötelezÅvé. Így Hermione is vajszínű dísztalárjában feszített az asztalnál, csakúgy, mint Kyra egy mély bordó színűben. Harry kicsit megdöbbenve vette észre, hogy régi dísztalárja nevetségesen rövid rá. Isabella amint meglátta, egy pálcasuhintással megoldotta a helyzetet, bár nem a legtökéletesebben, Harry élénk lila, vastag szegélyt húzott maga után. Mikor leértek az elÅcsarnokba, Harry egybÅl kiszúrta Anabellt. Smaragdzöld dísztalárban állt Malfoy mellett. A különös nem is ez volt, hanem ami a bokáján látszódott: cipÅjének sötét pántjai között egy fekete, összetekeredÅ kígyó rajza volt látható. Anabell arrébb lépett, s talárja eltakarta bokáját, s a rajzot.
Vidám zsibongás töltötte be a termet, ahogy várták Mrs Figget, s a többi tanárt, hogy a vacsora elkezdÅdjön. Azonban mikor Gloom professzor ezüstösen fénylÅ zöld bársonytalárjában sietÅs léptekkel vonult be a terembe, egyszerre csend lett. Harry sem értette miért, de az eltökélt arccal lépkedÅ tanárnÅ közeledése félelmet keltett benne. Kísértetiesen fehér arca gondterheltnek, s fáradtnak tűnt. Végül megállt a tanári asztal elÅtt, s minden szem rá szegezÅdött.
- Ma este –hangja visszhangot vert a terem falai közt –, a Roxfort volt, nagyra becsült igazgatója, Albus Dumbledore Roxmorts faluban –hosszú szünetet tartott, majd végül kimondta: – elhalálozott.
Harry felemelte fejét. Olyan volt, mintha valami rémes álomba csöppent volna. Várta hogy felébredjen, de mindhiába. Társai ugyanígy reagáltak. Senki nem akarta elhinni, amit hallott, pedig biztos volt benne mindenki, hogy igaz. Nem hitték el. Nem akarták elhinni.
- Megölték –mondta Harry, s hangja tisztán, s hangosabban hallatszott, mint azt szerette volna.
Gloom komoran bólintott, majd halkan hozzá tette.
- Átélik mindazt, amirÅl eddig csak hallhattak. Immáron nincs senki, aki a Sötét Nagyúr útjába állhatna, de pánikra nincs ok. A Roxfortot nem fenyegeti közvetlen veszély. Kérem, miután végeztek a vacsorával, mindenki menjen fel a klubhelyiségébe. Ezentúl csak az órák alkalmával hagyhatják el a körletüket, s akkor is csak tanári felügyelettel. Aki bármi gyanúsat észlel a Roxfort körül, azonnal jelentse a házvezetÅ vagy valamelyik másik tanárának. Ismétlem, pánikra nincs ok.
A professzor elindult az ajtó felé, de amikor elhaladt a Griffendél asztala mellett, intett Harrynek, hogy kövesse.
Dolgozószobájába vezette, s becsukta mögöttük az ajtót.
- Jól van, Potter? –kérdezte Gloom a szokásosnál valamivel enyhébb hangon. – Nem azért, hogy... csak mostanában nagyon összejött minden... Gemeni, ha jól tudom Åt is kedvelte, aztán Hagrid, és most Dumbledore –mondta tényszerűen, sajnálkozva minden Åszinte sajnálat nélkül.
- Túlélem –mondta keserűen.
- A fájdalom, melyet egy ember elvesztése jelent, elmúlik, s a könnyeket felszárítja az idÅ, de most valami új, a fiatalabbak számára ismeretlen következik.
- Ami Dumbledore nélkül következik, azt én nem várom, de ismerem. S eleget szenvedtem miatta, hogy tudjam, gyűlölöm, ha nem is éltem még át!
- Nem. Nem ismerheti. Ahogy mondta, nem élte meg, nem tudhatja, milyen.
- De tudom, hogy mások gyűlölik, mert borzalmas volt mindenkinek, mindenkinek, aki jó.
Gloom talán kicsit meglepÅdött kijelentésén, s kíváncsi pillantást vetett rá.
- Mégis hogy dönti el, ki a jó és ki a rossz?
- Hát –Harry egy kissé zavarba jött. –Hogy ki áll Voldemort mellett és ki szemben vele –mondta úgy, mintha ez magától értetÅdÅ lenne.
- Jó és rossz... Aki az Å oldalán áll, az nyílván nem tartja magát rossznak, sÅt, viszont azt, aki az ellenkezÅ oldalon, annál inkább.
- Nincs jó és rossz, csak hatalom... –motyogta elgondolkozva maga elé meredve Harry.
- Tessék? Harry, e-e-ezt ki mondta neked? –Gloom elkerekedett, kissé riadt szemekkel pislogott Harryre.
- Voldemort –mondta, s felpillantott a tanárnÅre.
Gloom nagyot nyelt, és pislogva nézett Harryre nagy, zöld szemeivel.
- Áh, szóval téged is... mármint, magát is megpróbálta a maga oldalára állítani. Képtelen ötlet –tette hozza halvány mosollyal. – Megrázó dolog történt, de túl kell lépnie rajta –váltott hangnemet. – Dumbledore halott, s már a kétségbeesés sem támaszthatja fel. Mindig is tudtuk, hogy egyszer ki kell állniuk egymás ellen szemtÅl szemben.
- De nem gondoltam, hogy ez így lesz... Én azt hittem... Azt hittem...
- Dumbledore hatalmasabb, és Å soha nem fogja legyÅzni.
Harry bólintott.
- Hiú ábránd –mondta tényszerűen. – Hiszen tudta, hogy néhány éve majdnem Voldemort kerekedett felül, s Dumbledore sem tehetett semmit, most miért lett volna másképp, mikor a Sötét Nagyúr erÅsebb, mint valaha... A Leghatalmasabb –susogta távolba révedÅ szemekkel.
- Nem több gyilkosnál –mondta megvetÅen Harry. –Megölte a szüleimet, és még hány másik ártatlan embert, csak azért, hogy...–hangja elcsuklott. –Ha Å nincs, minden másképp lett volna. Az anyám feláldozta magát értem, hogy élhessek, de megmenteni nem tudott, csak meghosszabbította az életemet –tört ki keserűen. –És Anabell is... Tudni akarja, ki az anyja, de lehet, hogy még az apja kiléte után is megtudhat a családjáról, az anyjáról olyat, ami... –elfordította tekintetét, szégyellte, hogy ennyi mindent elmondott.
Gloom ökölbe szorította kezét, s mereven nézett Harryre.
- Elég volt Potter –mondta keményen. –Mondja el végre, mit tud a Díváról, amit nem hajlandó elmondani? –vonásai hirtelen megkeményedtek, hangja szigorúan, parancsolóan csengett.
Harry nyelt egyet, s nem tudott szabadulni a zöld szemek fogságából, úgy érezte, nem tehet mást, el kell mondania:
- Én... Én... Én azt hiszem, hogy... megálmodom az életét.
Gloom arca a szokásos falfehérbÅl halálsápadtra váltott, pupillái kitágultak, zöld szeme feketének tetszett, s ami a legborzalmasabb volt, továbbra is mélyen Harry szemeibe nézett.
- Hogy megálmodja?!
Harry bólintott.
- El kell mondania mindent, amire emlékszik, de semmilyen részletet nem hallgathat el!
Harry elÅször nem tudta hol kezdje, aztán úgy döntött, a legkorábbinak tűnÅ álommal.
- Van két ikertestvére, egy öccse és egy húga. Az öccse Gemeni volt, és Å ölte meg, és az anyját is, és három különbözÅ árvaházba kerültek, és Å Corell Jonnes –egy pillanatnyi szünetet tartott, Gloom lehunyta szemeit, s a homlokára tette kezét, majd Harry folytatta, - És a váltó neve az a Sym izé... Å, és, és...
- Nyugalom Potter!
Gloom felállt, Harry homlokára tette jéghideg, kissé remegÅ kezét, s a fiú egy kicsit megnyugodott...
- Ennyi elég. Köszönöm.
Szemben állt Harryvel, s elgondolkozva nézte a pamacsfüvét, aki épp a szomszédságában növÅ –valószínűleg ugyancsak húsevÅ növényt próbálta széttépni.
- Elég volt! –azzal egy lendületes csapással szétválasztotta a két agresszív zöldséget. – Egy valamit tudnia kell, Potter –fordult újra Harryhez. – Most már csak magában és a szerencséjében bízhat. Elvileg az is a feladatom lenne, hogy megvédjem magát, de már a Dívát sem tudnám legyÅzni, nem hogy... –keserűen felnevetett.
- „Június..." –gondolta Harry.
- Potter, miért van olyan érzésem, hogy még mindig titkol valamit?
Harry átkozva butaságát, és hogy gondolatai így kiültek arcára, megpróbálta kerülni Gloom átható tekintetét, mert tudta, akkor úgy is elmondja, próbálkozása sikertelennek bizonyult.
- Június. Eddig fogok élni.
- Tessék?! –Gloom szemei elkerekedtek, látszólag teljesen ledöbbent Harry Åszinte kijelentésétÅl.
- Az egyik álmomban a Díva veszekedett valakivel, aki nem értette, hogy miért csak idén júniusban lehet megölni engem...
- Potter, ne haragudjon –kezdte aggodalmaskodva -, de szerintem ez már nem normális... Mondja, a nap huszonnégy órájából hányat tölt azzal, hogy azon töpreng, hogy és mikor fog meghalni?
- HuszonnégybÅl? Huszonötöt –mondta sötéten.
- É-értem. Próbálja meg lecsökkenteni huszonháromra. Most pedig jobb, ha alszik egyet...
Harry magában azon dühöngve, hogy már megint bebizonyította valakinek, hogy teljesen Årült, elindult az ajtó felé, majd hirtelen visszafordult.
- Professzor... Mekkora az esély rá, hogy Voldemort valahogy megint eltűnjön, vagy hogy legalább ne tudjon megint hatalomra törni?
Gloom sóhajtott.
- Potter, nem tud mindent... Már semmi esély nincs rá, hogy ne következzen be, hiszen már megtörtént. A Sötét Nagyúr a sajtót, a rádiót éppúgy befolyásolja, mint a Minisztériumot, s ezek által az összes varázslót és boszorkány, mindenkit.
- Ezért nem ír semmirÅl a Próféta... –motyogta Harry lemondóan, megtudta azt, amitÅl eddig félt. – De, legalább a Roxfort még nem...
- Ki tudja... Nem tudnánk, ha mégis így lenne. A Roxfort fontos neki... Nagyon is fontos, maga miatt. Biztos, hogy ügyelne arra, hogy ki figyelje az iskolát, és magát, Potter...
- Szóval, elÅfordulhat, hogy egy halálfaló bejutott a Roxfortba?
- Akár...
- Professzor, lehet, hogy azért álmodtam a Dívával, mert a közelemben van? –kérdezte elgondolkodva.
Gloom gyanakvó pillantást vetett rá.
- Elég az is, ha a Díva sokat gondolkozik magán.
- Értem.
- Ugye nem gondolja, hogy Lady Ferisse...?
- Nem –Harry a fejét rázta.
- Csak hogy tudja: Aryan anyját kitagadták a rangján alul kötött házasságáért, Aryannak semmi köze hozzájuk.
Harry bólintott, s az ajtóhoz lépett.
- Potter! –szólt utána Gloom professzor. – Ha rosszul érzi magát, keresse meg Madam Pomfreyt.
Harry bólintott, bár esze ágában sem volt a javasasszonyhoz fordulni, mert volt egy olyan érzése, hogy nagyon hamar egy kényszerzubbonyban találja magát egy pszichiáter rendelÅjében, mint mihamarabb kezelésre szoruló dühöngÅ Årült. Ahogy kilépett az ajtón, egyenesen a Griffendél-toronyba ment.
Harry hosszú órákig feküdt álmatlanul, gyötrÅ gondolataival kínozva magát, s akkor sem volt kellemesebb, mikor végre nyugtalan álomba merült...
Végigment a hatalmas, fekete szikla robosztus tömege alatt, fel a lépcsÅn a tépÅ, metszÅ szélben, látta zuhanni az alakot, hallotta, ahogy az azt kiáltja:
- Harry!
S végül zuhant. Zuhant le a mélybe, de nem állt meg. Nem landolt, nem ért földet sehol. Ott lebegett, valahol ég és föld között a semmiben.
Egy végtelennek tűnÅ, sötét erdÅt látott, melybÅl középen kimeredt egy hatalmas, fekete szikla.
Vészjósló csend honolt mindenfelé, s az erdÅ feletti égbolt felét fekete viharfelhÅk uralták, míg a másik részén tiszta fénnyel világítottak a csillagok.
Egy villanás látszódott az ég alján, s kirajzolódott egy sötét, árnyszerű felleg. Újabb villanás, de mennydörgés nem hallatszott
Egy mély, nÅi hang zengett az erdÅ s a szikla felett, egy szöveget kántált monotonon, s a szavak egyre ismétlÅdtek, kétség sem férhetett hozzá, varázsolt. Egyre ismétlÅdÅ villanások tűntek fel, s a sötét felhÅ egyre nagyobb lett, s végül teljesen elborította a csillagokat, akik borzalmas haláltusát vívva küzdtek ellene, majd egy eddiginél is hatalmasabb mennydörgés nélküli villanás, s az utolsó fénysugár is kihunyt: teljes sötétség borult a világra.
Mikor Harry másnap reggel kinézett az ablakon, rá kellett ébrednie, ez nem csak egy álom volt...
68