Huszadik fejezet
SzemtÅl Szemben
Szinte fájt, ahogy újra beszívta az éltetÅ levegÅt, szeme káprázott a megerÅltetéstÅl. A part felé indultak, lábuk az iszapos talajhoz ért, de akkor egy csobbanással kibukkant valami más is a vízbÅl.
A kudarctól felbÅszült démon állt tÅlük néhány lépésre, árnyéka a lábuk elÅtt ért véget. Láthatóan dühös volt, hogy a három gyerek kicsúszott a markából. Gonosz szeme sárgán világított a sötétben. Újból meglendítette a fénytelen, szürke szablyát: most nem fogja elvéteni a csapást.
Harry foga összekoccant, a Tiltott Rengeteg felÅl fújni kezdett a szél, s az égen tovasodorta a felhÅket a hold elÅl.
Harry, Ron és Hermione a tó tükrére pillantott, ahogy a démon is. A szörny felordított árnyékát látva. Üvöltése hosszan zengett a holdfényes táj fái s a kastély között. A démon megmerevedett, szeme utoljára sárgán felvillant, s újabb felhÅ takarta el a hold sarlóját.
Tanácstalanul nézett barátaira, akik éppúgy néztek vissza rá.
- Stupor! –hallatszott egy hang, s Ron ájultan bukott az iszapos földre.
Harry és Hermione pálcát rántva, egymásnak háttal állva meresztgették szemüket a sötétségbe, s kétségbeesve keresték a támadót. A fiú nem hitte el, hogy megpróbáltatásaik még nem értek véget azzal, hogy megmenekültek a démon elÅl.
- Stupor!
- Au! –hallotta Harry Hermione hangját, és zuhanás közben elkapta a lányt, s óvatosan lefektette a sáros földre.
- Hermione! Hermione ébredj!
Már épp varázslattal készült felébreszteni a lányt, mikor hátulról valaki elkapta, karját hátratörte, pálcája kiesett kezébÅl, és a bokáig érÅ vízbe csobbant. Egy ismeretlen varázsszót mormolt, és Harry úgy érezte, mintha minden ereje elhagyta volna, a lábát alig tudta megemelni, ahogy támadója karjánál fogva vonszolni kezdte a Tiltott Rengeteg sötétségbe burkolózó fái felé.
Nevetségesnek találta a helyzetet, hogy egy nála valamivel kisebb, s a karján érzett gyenge szorításból, a keskeny vállakból és karcsú alakból ítélve, egy boszorkány ilyen egyszerűen legyÅzheti, azonban nevetni nem tudott rajta. Minden erejével, mely ezekben a pillanatokban nem sok volt, megpróbálta kitépni karját a nÅ kezébÅl, mindhiába.
Ahogy a tiltott erdÅben haladtak, ahol olyan hideg volt, hogy még a lehelet is látszott, Harrynek az a különös érzete támadt, mintha figyelnék Åket. Ez kissé felélénkítette, tehetetlen bénaságában nem remélhette, hogy le tudja gyÅzni támadóját, viszont, ha valaki megtalálná Åket...
Megrántotta karját, de a támadó csak megszaporázta lépteit, s közelebb húzta egymáshoz ujjait. Harry abban reménykedett, hogy legalább az arcát megpillantja, de nem fordult hátra, s még a haja színét sem tudta megállapítani a csuklya miatt.
Egy tisztásra értek, mikor egy hideg, parancsoló hang visszhangzott fenyegetÅen a sötét fák között, mellyel lehetetlen volt dacolni, ellenállni neki.
- Állj!
A támadó szinte parancsszóra megtorpant, s ugyanúgy, mint Harry, félelemtÅl zihálva, rémülten meresztgette szemeit a sötétben, legalábbis mozgásából erre következtetett Harry, mert arcát nem láthatta.
- „Olyan mintha... Nem, ez lehetetlen... Itt a Roxfortban..." –gondolta.
- Engedd el a fiút! –zengett az erÅs, kísérteties, kegyetlen hang fától fáig, s Harry szívébÅl eltűnt minden remény.
A támadó riadtan fordult jobbra-balra, mereven bámult a sötétbe a hang tulajdonosát keresve.
- Azt mondtam, engedd el! IMPERIO!
Harry karjában megszűnt a szorítás, s az erÅ is visszatért végtagjaiba. Futni. Ez volt az egyetlen lehetÅsége. Elfutni, minél messzebb, vissza Ronért és Hermionéért a tó partjára, bárhova, csak el innen.
Lélekszakadva futott visszafelé, de mikor odaért a tisztás és az erdÅ határára, az elsÅ fa mellett megtorpant, s egy hosszú pillanatig farkasszemet nézett rémálmai tárgyával.
A kegyetlen tűzben égÅ sárga szemektÅl nem tudott szabadulni. A borostyánkÅszerű szempár mélyen az Å smaragdzöld szemeibe fúródott. A Díva kezei ökölbe szorultak, remegÅ bal kezében fehér, különös motívumokkal díszített pálcáját szorította, ujjai elfehéredtek, s a fekete karmok mélyen belemélyedtek tenyerébe, ajka megremegett, miközben fogai közt fenyegetÅen sziszegte:
- Takarodj!
Harrynek nem kellett kétszer mondani, csak futott és futott, idÅrÅl-idÅre felbukott egy-egy kidÅlt fatörzsben, vagy korhadó tönkben, vagy épp egy tüskés bokor marasztaló ágai állították meg.
- Nem állhatsz meg! Nem állhatsz meg! –hallatszott fejében. –Nem állhatsz meg! Oda kell érned Ronhoz és Hermionéhoz! Figyelmeztetned kell a tanárokat, Dumbledoret! A démon... ha a hold újból rásüt a szemére... Nem történhet meg! Oda kell érned...
Kezét oldalára szorította, melybe mintha tÅrt szúrtak volna, s végre megpillantotta a hold fátyolfelhÅk által takart udvarát, majd lába nedves talajt taposott, s végül belegázolt a vízbe, kirángatta Ront is a partra a bokáig érÅ vízbÅl.
A váratlan fordulattól szinte gondolkodni sem bírt, minden eredmény nélkül azon töprengett, hogy juthatnának fel a kastélyba egyszerre, mivel egyik barátját sem akarta magára hagyni. De az a gondolat is betolakodott fejébe, hogy túl sok értékes percet veszt, már legalább öt perce állt tanácstalanul a vízben, de nem hagyhatta a parton egyik barátját sem, mikor a Díva a közelben van. Fogalma sem volt, hogy juthatott be a boszorkány a birtokra, de most nem ez volt a legfontosabb.
Valahonnan Harry háta mögül az ég felé repült egy fekete lepel, ráesett, s letakarta a vízköpÅt.
Harry megfordult. Piton homlokát ráncolva nézte a kÅszörny, Harry, valamint az ájult Ron és Hermione bizarr kvartettjét. Gloom még mindig felemelve tartotta pálcáját, s összeráncolt szemöldökkel meredt a vízköpÅre.
- Khâzalad démona –susogta rejtelmes arccal, mely talán még a szokásosnál is fehérebb volt.
Intett pálcájával, mire sárga csillagok röppentek az ég felé, majd leereszkedett a lankás emelkedÅn, mely a partra vezetett.
- Khâzalad démona? –mondta hitetlenkedve Piton, mikor követte a boszorkányt, Harry rögtön megfigyelte, hogy a szokásosnál is mogorvább hangulatban volt. –Honnan tudod ilyen jól? Talán te szabadítottad rájuk ezt a borzalmat?
- Perselus, kezd nagyon elegem lenni ebbÅl a gyanúsítgatásból! –válaszolt Gloom ingerülten. –Ha én törnék az életükre, megátkoznám Åket a folyosón, nem egy szoborral próbálkoznék! –mondta a professzor le sem véve szemét a szoborról.
- Akkor lehet, hogy ezentúl állandó kíséretet kellene állítani melléjük?
Gloom már válaszra nyitotta a száját, mikor megjelent McGalagony és Dumbledore. Az igazgató arca kíváncsiságot tükrözött, mikor megpillantotta a bokáig vízben álló Harryt, és a földön ájultan fekvÅ Ront és Hermionét, valamint a parton vitázó Gloomot és Pitont.
- Szabad tudnom mi a vitatéma? –kérdezte végül, s szemei nyugodtan csillogtak félhold alakú szemüvege mögött, Åsz szakállán a csillagok tiszta fénye csillant meg.
- Piton professzor üldözési mániájáról tett tanúbizonyságot, mindenesetre szerintem ennél sokkal fontosabb, hogy a diákok felkerüljenek a gyengélkedÅre –válaszolt a tanárnÅ, szemei villámokat szórtak, ahogy végigmérte Pitont. –Gondolom, hosszú, és kalandos történettel adnak majd magyarázatot rá, hol voltak két teljes napig, és hogy a Khazalad démonának nevezett szörny, ami elvileg csak a legenda szerint kelhetne életre, hogyan vette Åket üldözÅbe, s hogy mi minden történt velük azóta, hogy elindultak a könyvtárból, illetve, hogy ki kábította el Weasleyt és Grangert...
Gloom professzor olyan mérges volt, hogy beszéd közben is remegett a dühtÅl, s úgy tűnt egy kézzel el akarja törni pálcáját.
- Professzor, képességei és felkészültsége mindig ámulattal töltenek el, úgyhogy csak helyeselni tudok. Kérem, kísérje fel Åket a gyengélkedÅre, én váltanék néhány szót Piton professzorral...
- Igen, professzor úr –hallatszott a kissé behízelgÅ válasz.
Gloom intett Harrynek, hogy kövesse, majd csettintett, Ron és Hermione felemelkedtek, s némán a föld felett lebegve követték Åket.
- Ne csodálkozzon ennyire, Potter. Piton professzor viselkedésében nincs semmi meglepÅ... –mondta, mikor már hallótávolságon kívül értek. – Gyanakszik, mint mostanában mindenki más is. De e miatt ne aggódjon: továbbra sem vagyok halálfaló. Hiszen látta a karomat maga is, nem csak Piton...
Harry szeme elkerekedett.
- Bizony, Potter. Tudom, hogy sikerült kihallgatnia azt a beszélgetést. Miután Piton kirohant a terembÅl, kimentem a folyosóra, és láttam, ahogy Piton elviharzik, hogy maguk futnak, s azt is, hogy visszafordul, aztán szól Weaselynek és Granger kisasszonynak, hogy most már lassíthatnak, nem láthatják magukat.
A professzor hallgatott. Harry most már értette, Dumbledore miért pont Gloomot kérte fel, hogy tanítson az iskolában. A tanárnÅ a legapróbb részletekbÅl is össze tudta rakni, mi történhetett.
- Professzor... Tud valamit Corell Jonnesról? –kérdezte hirtelen ötlettel Harry. Valahogy vacogva, vizes talárban nem vágyott rá, hogy Gloom beszámoljon a legutolsó kis stiklijérÅl is, amit az utóbbi néhány hónapban elkövetett.
A professzort láthatóan meglepte a kérdést, szemöldöke vészesen emelkedni kezdett. Harrynek volt egy olyan érzése, hogy Hermione és Ron is hasonlóan reagálnának, már ha nem aléltan lebegnének mögöttük.
- Úgy hiszem, már hallott a hölgyrÅl egyet s mást.
Harry bizonytalanul bólintott. Gloom arca elkomorodott, szemöldökét összehúzta.
- Több van magában, mint hittem... Gondolt már rá hogy aurornak menjen? De ez most mellékes... Hát rájött... Igen, Piton pontosan ezzel gyanúsít... A baj csak az, hogy Corell Jonnes évekkel ezelÅtt meghalt az Azkabanban...
Harrynek nem fűlött a foga hozzá, hogy kijavítsa a professzort, mondván, néhány perce még nagyon is élÅnek tűnt, úgyhogy szótlanul figyelte a professzor arcát. Gondterheltnek tűnt, s szemében talán egy könnycsepp csillant. Valószínűleg észrevette, hogy Harry az arcát fürkészi, mivel hozzátette:
- Ismertem Åt... Ugyanabba az évfolyamba jártam... Talán ha nem lett volna olyan merész, és botor és hatalomvágyó... Ifjú volt, és túl bátor, legalábbis Å úgy gondolta, bátor, s a varázserejével senki nem érhetett fel, kivéve persze... na de mindegy. Mikor elfogták, már rettegett. Annyi ellenséget szerzett magának, amennyi egy tucat varázslónak is sok lenne... Ott voltam... Ott voltam, amikor elfogták... De most már mindegy... –komoran meredt maga elé, úgy tűnt, jól ismerhette a nÅt, majd lehunyta szemét, megrázta fejét, s folytatta: –De itt most én kérdezek. Mi történt ezzel a két szerencsétlennel? –fejével a mögöttük lebegÅ Ron és Hermione felé bökött.
- Valaki elkábította Åket, nem láttam ki...
- Az aki... öhm, nos, aki utána felszívódott? –mondta Gloom egy halvány mosollyal.
- Aki utána valahogy elvarázsolt, és nem tudtam ellene védekezni. Bevonszolt a Tiltott Rengetegbe, aztán pedig... Szóval, megjelent... valaki, aki megállította, és végül is megmentett...
Gloom gyanakvó pillantásokat vetett rá.
- Hát, az igazság az, hogy Å volt... –Harry nagyot nyelt. –Å volt Corell Jonnes, legalábbis, azt hiszem...
- Hogy mi? Corell Jonnes a Roxfort birtokon? De hát... És egyébként is... Kicsit veszélyes lenne neki, nem gondolja, Potter? –kérdezte hitetlenkedve. – És egyszerűen csak elengedte magát? –folytatta felháborodottan, olyan hangsúllyal, mintha nem is érdekelné a válasz.
- Ahogy rám nézett, nem tudtam tovább menni, mintha... De aztán azt mondta, „Takarodj", és én visszafutottam Ronhoz és Hermionéhoz.
- Áh, értem. És akkor megérkeztünk Piton professzorral. Potter, biztos benne, hogy tényleg ott volt Corell Jonnes, és tényleg Corell Jonnes volt az?
- Nem vagyok Årült! –tajtékzott Harry.
- Dehogy, de igen fárasztó napokon vannak túl, nem lepÅdnék meg, ha csak a fáradtság űzött volna csúnya tréfát magával.
- Nem!
- Jó-jó, én elhiszem, de szerintem jobb, ha a Dívát kihagyja a mesébÅl, mert egy halott nÅt látni... Még Dumnbledore is Årültnek tartaná, de valami miatt én mégis hiszek magának...
Harry borzalmasan hálás volt ezért a mondatért, de azért megkönnyebbült kicsit, hogy Gloom nem faggatja tovább, mikor felértek a gyengélkedÅre.
Madam Pomfrey, amint meglátta Åket és csöpögÅ talárjaikat, azonnal megkérte Åket, hogy öltözzenek át, s feküdjenek le, (persze elÅbb felébresztette Ront és Hermionét). Dumbledore egy óra múlva futott be, de Harry haja még akkor is csöpögött a víztÅl.
- Nos, halljuk –a professzor leült egy székre Harry ágya mellett.
A fiú részletesen beszámolt mindenrÅl, ami velük történt, de kihagyta azt a részt, hogy Ron húzta el a függönyt, hogy, ha akaratlanul is, de Ron sodorta Åket veszélybe, és persze Gloom tanácsára a Dívát sem említette. Szégyellte magát, hogy hazudott Dumbledorenak, de igazat adott abban Gloomnak, hogy még Dumbledoreban is kétségek merülnének fel épelméjűségével kapcsolatban, ha megemlítené a boszorkányt, aki kísértetként már csak álmaiban kísértheti...
Dumbledore végighallgatta, egyszer sem szakította félbe, csak bólogatott.
- Semmit nem láttál a támadóból? –kérdezte végül.
Harry csak a fejét rázta.
- Senkivel nem találkoztatok odalent? –fordult mindhármukhoz, mivel egy bájitalnak hála már mindhárman éberen ültek egy-egy ágy szélén.
Harry a fejét rázta.
- Érdekes... Nagyon érdekes... Úgy vélem, ez egyszer teljesen véletlenül sodródtatok bajba, leszámítva azt a kis incidenst, ami végül szerencsésen végzÅdött., mindenesetre az Årséget meg kell erÅsíteni ma éjjelre... A sors különös játéka... Szóval bemenekültetek egy terembe, ahol volt egy lefelé fordított háromszög. Ahhoz hozzáértetek, és lefelé csúsztatok, aztán ebbe a különös élÅvilággal rendelkezÅ barlangba kerültetek. Onnan pedig egy hangyabolyba, onnan egy jégverembe, majd egy lávafolyam fölé, aztán arra a folyosóra, majd a labirintusba... És senkit nem láttatok? Senkivel nem találkoztatok? Különös... Felettébb különös... Nos, bevallom, arra számítottam, hogy Voldemort újra próbálkozik majd. Hogy megpróbál az életedre törni, Harry, de hála az égnek, nem így történt. Ez nem vall rá... Több, mint nyugtalanító... Készül valamire, de hogy mire, fogalmam sincs.
Dumbledore a fejét csóválta, s hosszú ideig senki nem szólt a teremben. Ekkor kicsapódott az ajtót, és Gloom lépett a terembe, kezében egy vaskos, poros könyvet tartott, melynek fedÅlapján Harry cirill betűket pillantott meg.
- Megérintette valamelyiküket a démon? –kérdezte zihálva.
- Hermionét, és engem is –mondta Harry.
- Piton –suttogta a tanárnÅ, és már ki is akart szaladni a kórterembÅl, de Dumbledore megállította.
- Kedves Selma, nyugalom. Talán ha elmondaná, mi okozza zaklatottságát, mindannyian elÅbbre jutnánk.
A professzor látványosan Harryékre nézett, majd újra Dumbledorera. Az igazgató bólintott.
- KÅvé válnak. Olyanok lesznek, mint a démon. Huszonnégy órán belül. A varázslat visszafordíthatatlan.
- Azonnal keresse fel Piton professzort!
- Én is így gondoltam...
Gloom elindult kifelé a terembÅl, de az ajtóban Pitonba ütközött.
- Perselus, pont önre van szükségünk –mondta Dumbledore. –Diákjainkat az a veszély fenyegeti, hogy vízköpÅvé válnak.
Piton és Gloom egymásra néztek, majd eltűntek a folyosón. Mikor elült lépteik zaja, Dumbledore megszólalt.
- Csak ne lenne ilyen hirtelenkedÅ... –mondta, nyilvánvalóan Gloom professzorra célozva.
Hosszú ideig hallgatott, majd hírtelen felpattant.
- Meg tudnátok pontosan mondani, hol találom ezt a termet?
- A könyvtárnál balra, aztán jobbra és megint balra. Az üres talapzat után az elsÅ ajtó –adta meg a pontos útvonalat Hermione.
Dumbledore megkérte Madam Pomfreyt, hogy ügyeljen rá, hogy a gyerekek semmiképp se hagyhassák el a kórtermet.
- Nem akarok vízköpÅ lenni –mondta Hermione.
- Én sem –motyogta Harry.
- Nem akarom hogy vízköpÅk legyetek –csatlakozott Ron.
- Mi van, ha Piton direkt nem készül el idÅben? –kérdezte Harry.
- Ha nem készül el, akkor sem szánt szándékkal –mondta Hermione kicsit önmagát is nyugtatgatva.
- Én kinézném belÅle... Bár azt Å sem akarhatja, hogy három ilyen rusnya szobor legyen az iskolában –Ron, bár viccelÅdött, szemmel láthatóan aggódott barátaiért. –Ha... ha vízköpÅk lesztek, az... az az én hibám lesz.
- Dehogy is!
- Ron ezt nem mondod komolyan!
- Ron, nem tudtad! –Harry és Hermione versengve próbálták megcáfolni barátjuk kijelentését.
- De igen, az én hibám. Én akartam arra menni! Én húztam el a függönyt! Nem lett volna szabad!
- Te nem tudhattad! Ezért senki nem hibáztathat! Harry, Harry, mondd meg neki!
- Ron, ha valaki hibás, az én vagyok! Én akartam oda visszamenni!
- De miattam kelt életre!
- Viszont én mondtam, hogy menjünk be abba a terembe! –vetette közbe Hermione.
- De én... Én mindenkit csak bajba sodrok, miattam volt minden... és Percy... Å is miattam... Én...
- Ron, a bátyád már teljesen jól van! És ez is csak egy szerencsétlen véletlen volt, hogy az a vízköpÅ...
Ekkor azonban kinyílt az ajtó, és Dumbledore lépett be rajta Gloom professzor társaságában. A tanárnÅ még mindig a vaskos könyvet tartotta a kezében, és úgy tűnt, még menet közben is azt olvasta.
- Rátaláltam a teremre, a hátsó része valóban beomlott –szólt Dumbledore. –De a háromszögnek, sem szürkének, sem vörösnek nyomát se leltem.
- Pedig biztosan ott volt! –bizonygatta Harry.
- Talán csak akkor látszik, amikor a vízköpÅ életre kel –vetette fel Hermione.
- ElÅfordulhat. Mindenesetre lezártam a helyiséget, nehogy bárkinek is baja essen.
- Professzor, mi lesz most a vízköpÅvel?
- Természetesen nem marad az iskolában, átadjuk a Minisztériumnak, majd Åk kitalálnak valamit...
Ekkor belépett Piton kezében két üvegcsével. MindkettÅben áttetszÅ folyadék volt. Lerakta egy asztalra Åket, majd elÅvett egy kis zsákocskát. Abból fehér port szórt az áttetszÅ folyadékokba. Az üvegcsékbÅl fehér füst tört elÅ, a lé pezsegni kezdett, majd hirtelen kékre váltott.
- Kész –mondta Piton.
Harry a szájához emelte az üveget. Annak semmilyen illata nem volt. A fiúnak eszébe jutott a démon, összeszorította szemét és megitta a bájitalt. Íze sem volt, de amint az utolsó kortyot is lenyelte, hirtelen forogni kezdett vele a világ, vacogni kezdett a foga, s közben égette a gyomrát a folyadék.
Madam Pomfrey aggodalmaskodó pillantásokat vetett a két gyerekre.
Egyre gyorsabban pörgött Harry körül a szoba, majd egy rántást érzett, és a forgás megszűnt. Émelyegve bár, de nem vízköpÅként nézett maga elé. Hermione úgy tűnt hasonló dolgokat élhetett át.
- Köszönjük, Perselus. Professzor, jutott valamire?
- Nem sokra... Az a baj, hogy nem igazán értem a régies nyelvet... De úgy tűnik, egyéb mellékhatása nem lehet a démonnal való találkozásnak. Ha az árnyéka érte volna a gyerekeket, már nem élnének. A könyv hosszan tárgyalja, milyen bűbájokkal van átitatva, de persze a végén hozzáteszi, hogy semmi nem bizonyítja, hogy valóban életre kelhet, már ha az orosz tudásommal még nincs semmi komolyabb baj... –jegyezte meg végül.
- Rendben. Madam Pomfrey, kezelésbe veheti Åket. Azt hiszem, egy korty álomitalra szükség lenne.
Dumbledore, Gloom és Piton kimentek a szobából. A javasasszony egy ideig matatott a szekrényben, majd a Dumbledore által kért álomitallal odalépett mindhármuk ágyához.
Harry kihasználta a lehetÅséget, míg Madam Pomfrey Hermionénak magyarázta, mi fog vele történni, és az italt átöntötte abba a csészébe, mely a kÅvé válás elleni bájital megivása után üresen maradt, s becsúsztatta azt egy másik üveg mögé, de nem kellett megjátszania, hogy feje hátrabukott, s azonnal elaludt a puha ágy ölelésében.
A szikla... a szél... a perem... a mélység... a sötét alak... a zuhanás... s végül a Tiltott Rengeteg.
Látta magát, amint farkasszemet néz a Dívával, majd ahogy lélekszakadva elmenekül. Látta a Dívát, amint kilép a fa rejtekébÅl, s a sötét alakot, akinek csuklyája eltakarta az arcát.
- MÉGIS MI KÉPZELSZ?! –üvöltötte, s Harry egyszerre megsajnálta támadóját, aki remegve állt, földbe gyökerezett lábakkal a tisztás közepén alig egy lépésre a Dívától. – ELRONTHATTÁL VOLNA MINDENT!
- Én... én csak –nyöszörögte.
- IDIÓTA! –azzal felpofozta nÅt, aki arcához kapta kezét, s megtántorodott.
- Corell –hallatszott a tisztás másik végébÅl egy férfihang, s újabb csuklyás alak tűnt elÅ, aki igen zaklatottnak tűnt. – Próbáltalak figyelmeztetni, de nem sikerült utolérnem téged... Azt hiszem, már elkéstem... Amint megtudtam, mire készül Nayra...
- Legközelebb ne engem figyelmeztess, hanem inkább öld meg, mert ha nem te teszed meg, én fogom –mondta ingerülten, s fenyegetÅen a Nayrának nevezett nÅ felé lépett, a boszorkány reszketni kezdett.
- Corell, Corell, Corell... –szólt a másik férfi, s a vállánál fogva finoman maga felé fordította a Dívát. –Nyugalom.
- Akkor sem értem –kezdte kissé felbátorodva a támadó. –Miért kell várni több mint egy évet!
- Felfoghatnád végre... Most még csak egy gyerek, de jövÅre, ha elvégezte a Roxfortot, már felnÅtt varázsló lesz, és ha a Nagyúr akkor végez vele, senkiben sem merülhet fel, hogy csak egy gyermek volt, akit legyÅzött! És egyébként is, még szükség van rá...
A Díva félig elfordult, kezeit karba fonta.
- Egyszer megölöm, ebben nem akadályozhatsz meg. Vidd innen, látni sem bírom! –tette hozzá néhány Nayrának intézett megvetÅ pillantás után, majd bevetette magát a Rengeteg fái közé...
124