Tizenhatodik fejezet
Szigorúan Titkos
Az idÅjárás április beköszöntével, ha lehet, még szeszélyesebbé vált. Egymást váltották a gyors záporok, a jégesÅ is gyakori volt, s nagy ritkán a sötét felhÅkön keresztültört egy-egy fénysugár, különös fényfoltokat festve a Tiltott Rengeteg komor, fekete fáira.
Gloom professzoron úgy tűnt nem hagytak mélyebb nyomokat a márciusi események, s az Azkabanban töltött napokat sem élte meg olyan tragikusan, mintha a dementorok is ott lettek volna. Aznap már Å tartotta meg a griffendéleseknek és mardekárosoknak a sötét varázslatok kivédése órát, ahogy Sirius is megjósolta. Parvati kíváncsiságát azonban sokan átkozták. A lány ugyanis, remélve, ezzel megúszhat egy újabb hosszú, s talán kevésbé izgalmas órát, megkérdezte a professzortól, hogy pontosan hol is volt. Gloom odalépett a padjához, s körmeit a padon próbálgatva csak annyit mondott: „Azt hittem ezen már túl vagyunk... Könyveket elÅ, jegyzetelnek... Aki nem lesz kész az óra végére, az mehet Bimba professzorhoz az üvegházba varangydudvát locsolni!". De a következÅ órán már minden visszatért a normális kerékvágásba. Már amennyire ez normálisnak volt nevezhetÅ. Kiderült ugyanis, Gloom komolyan gondolta a FÅbenjáró átkokkal kapcsolatos dolgot. Azonban a professzor már volt olyan elÅvigyázatos, hogy HarrytÅl nem kérte az Adava Kedavrát, nem kockáztatva, hogy a fiú újból elájuljon. Pedig Harry addigra már ki is találta, ezúttal kit fog a pók helyére képzelni, mivel Draco Malfoy nem hagyta szó nélkül azt a bizonyos múltkori ájulásos esetet. Harryben meg is fordult, hogy szép lassan végigmegy a családon, mivel legutóbb Lady Ferisse volt az „áldozata", mint Draco tulajdonképpeni nagynénje...
Azonban Harry „gyilkos" gondolatai hamar átcsaptak valami egészen másba. Hermione úgy engedte ki a klubhelyiség ajtaján a láthatatlanná tévÅ köpeny rejtekében, (melyet már korábban felhozott az alagútból), hogy felmegy a bagolyházba, elküldi Siriusnak a levelet, melyben leírja, Gloom komolyan gondolta a FÅbenjáró Átkokat, de mivel ez a levél az elsÅ útba esÅ szemetesládában lapult, céltalanul és kedvtelenül rótta Roxfort sötét folyosóit.
Odakint vihar volt, villámok cikáztak a sötét égen, s mennydörgött. Sűrű, kövér esÅcseppek verték a kastély ablakait. Valahol az egyik legfelsÅ emeleten baktatott, messze az összes használatban levÅ teremtÅl, a klubhelyiségektÅl és a tanárok dolgozószobáitól, mikor szapora cipÅkopogás hangzott fel a szűk kis átjárón. Harry hátrafordult, s a sötét, kivilágítatlan folyosón egy villám fényénél megpillantotta az egyik hatalmas ablak elÅtt elhaladó Lady Ferisset, s egy sötétszürke szempár villant felé. Futásnak eredt az ellenkezÅ irányba, mert tudta, a köpeny valószínűleg nem sokat ér egy sziléz ellen Ideje sem lett volna azon elgondolkozni, mit keres itt a professzor, s máris meglátta volna, vagy beléütközött volna a Lady, utána pedig az ég tudja csak milyen válogatott kínzásoknak vetette volna alá Harryt.
Harry megpróbált a lehetÅ legnagyobb csendben haladni, aggódott, hogy Lady Ferisse meghallja lépteinek zaját, vagy a köpeny sejtelmes suhogását. Elszaladt egy különösen csúnya, aranyszövéses faliszÅnyeg mellett, s akkor vette észre, a folyosó zsákutca. Egyetlen lehetÅsége volt a menekülésre: az átjáró végén nyíló zöldes színű ajtón át. Lenyomta a kilincset, s a lehetÅ legcsendesebben berántotta maga mögött az ajtót.
A terem teljes sötétségbe burkolózott, de a három hatalmas, fehérre festette ablakon át beszűrÅdÅ gyenge fényben Harry úgy vette ki, egy használaton kívüli tanterem volt, benne három padsorban álltak a padok, s elÅttük volt a kopott katedrán a tanári asztal.
Harry az ajtóra szorította fülét. Lady Ferisse lépteinek zaja elült. A fiúnak eszébe jutott, hogy valószínűleg a faliszÅnyeg a titok nyitja. Mivel úgy tűnt, odakint nincs semmi, a kilincs után nyúlt, de csak a levegÅt érte. Végigtapogatta az ajtót, hátha mégis...
- Felesleges –hallott egy suttogó hangot a sötétbÅl, s ijedtében nagyot ugrott. –Bocsi, nem akartalak megijeszteni...
- Dehogy ijedtem meg! –mondta Harry magabiztosságot színlelve.
A hangokból ítélve a sejtelmes hang tulajdonosa leugrott az ablakpárkányról, s tett egy óvatos lépést Harry felé. Egy villám hasította ketté az eget, s megvilágította a fekete taláros, vékony, fekete hajú, zöld szemű lány finom vonásait, s az arc, ami megszeppenten pislogott rá, most a néhány évvel ezelÅttihez képest inkább hasonlított arra a személyre, aki köré Harry rémálmai épültek. Harry homlokába egy pillanatra fájdalom hasított.
- Bocs –mondta a lány ismét, miután Harry ösztönösen homlokához kapta kezét. – Szóval, nincs rajta kilincs, nem lehet kijutni, csak be. Ki elÅl menekültél?
- Lady Ferisse elÅl... –motyogta kelletlenül Harry.
- Áh, én is... –mondta a lány és visszaült az ablakba.
- Ssssssssssssssssssz!
- Jaj, bocsi Zöld... –mondta sietve a lány, és a mellette tekergÅ csepp, zöld kígyóra nézett.
- A siklód? –kérdezte bizonytalanul Harry és leült az egyik pad tetejére, körülbelül szemben Anabellel.
- Oh, nem, Å nem...
- Én kíííííííídó vagyok! Ssssz! Homoki vipera sssszz. Mérgessssz kídó...
- Oh, hát persze, bocsánat –sziszegte sietve Harry–Anabell, ne haragudj, de megkérdezhetem, miért...
-... miért van zöld hajam és fekete... jaj, fordítva, szóval fekete hajam és zöld szemem? –hadarta Hermionét is megszégyenítÅ gyorsasággal. – Nem gondoltam, hogy ilyen hosszúra nyúlik a kis sétám, már több mint egy órája itt ücsörgünk Zölddel, és nekem már be kellett volna vennem azt a vacak löttyöt... Így persze visszaváltoztam.
- Értem...
- És te miért mászkálsz úgy, hogy egy gazdátlan fej vagy? –kérdezte, s elmosolyodott.
- Oh, már megint lecsúszott!
- Ne aggódj, csak miután bejöttél...
Mindenesetre Harry levette magáról a köpenyt.
- Hallom lementél Roxmortsba...
- Tessék? –kérdezte Harry elkerekedett szemmel.
- Gloom beszélni akart velem valami miatt, már nem emlékszem... Szóval véletlenül kihallgattam a beszélgetését Miss O'Donellel... Gloom nagyon ki volt akadva rád.
- Hát ja... Mondjuk, volt is miért...
- Mit csináltál?
- Én semmit, csak a dementorok... Szóval rosszkor rossz helyen voltam.
- Dementorok? Fú, nem semmi... Akkor azért mondta azt Gloom, hogy „Mi lett volna, ha... Ha...".
Harryt annyira emlékeztette a lány vékony, egyenes orra, nagy, fürkészÅ tekintetű szemei a Díva vonásaira, hogy muszáj volt megkérdeznie...
- Megtudtad már, ki az édesanyád? –kérdezte, Anabellnek arra a mondatára utalva, ami szinte az egyetlen volt, amit az elÅzÅ évben hozzá intézett: „Még mindig a családom után nyomozok... Oh, a másik ágon..."
Anabell elkomorodott, s ha lehet, még nagyobbra nyitotta amúgy is hatalmas, kissé riadt, zöld szemeit. Mereven rá nézett, majd tétován bólintott.
- Miért kérdezed? –tette hozzá gyanakvóan.
- Csak úgy... Eszembe jutott.
- Ilyenek nem szoktak csak úgy eszébe jutni az embernek –mondta keményen.
- Bocs, csak...
- Ha annyira kíváncsi vagy, mindent megtudtam, amit meg akartam. De neked nyílván nem szolgálhatnék semmi újjal, hiszen az ötletet te adtad!
- Én?
- Igen. A Levéltárban, az a zaj, ami elriasztott... Én voltam –mondta s közben továbbra is Harryre meredt smaragdszerű szemeivel. – Egy-két kihallgatott beszélgetés és már azt is tudtam, mivel gyanúsítod Gloomot, még csak olyan egyértelmű utalás sem kellett hozzá, mint amilyet azon a legendás lények gondozása órán tett a professzor, amit Å tartott. Hát, bocs, de én csak nevetni tudtam rajtad... Mindenesetre sokat segítettél, és ezért köszi, bár már korábban is sejtettem, ki az...
Harry csak nézett, meg sem tudott szólalni, teljesen rabul ejtette ez a különös szempár.
- Ifjú Potter –susogta Anabell kígyójára nézve.
- Tessék? –nézett rá Harry megrökönyödve.
- Oh, én nem mondtam semmit –visszakozott a lány.
- De igen, tisztán hallottam, hogy azt mondtad, „Ifjú Potter"!
- Én nem!
- De hallottam! Te voltál... –motyogta Harry döbbenten. – A feliratok... Te irogattad Åket!
- Nem! Öh, hát jó... Jó-jó kicsit hamarabb tudtam, és... De ez szigorúan titkos! Harry, soha, senkinek! Ígérd meg! –a lány szeme talán félelemtÅl csillogott.
Harry nagyot nyelt.
- Rendben. Ígérem.
Anabell nyelt egyet, felhúzta lábát az ablakpárkányra, átkarolta térdét, s ölébe vette kígyóját.
- Várjunk csak... Hedvig...
- Tessék? –Anabell szemében összeszűkült pupillája, s így még a korábbinál is félelmetesebb látványt nyújtott.
- A baglyom... Az utolsó felirat, az volt, „Figyellek", meg egy csomó toll, Hedvig tollai...
- Én ilyet nem írtam –mondta Anabell mély hangján, s egyenesen Harry szemeinek mélyére nézett.
Ekkor az ajtó lassan, recsegve-nyikorogva kinyílt, s odakintrÅl vakító világosság szűrÅdött be.
- Hölgyeim és uraim. A pizsamapartinak vége.
Az ajtóban Gloom állt, láthatóan iszonyatosan dühös volt, mellette, kicsit hátrébb Lady Ferisse, szemei acélkékben játszottak. A legendás lények gondozása könyv szerint, az acélkék azt jelentette, hogy fél, s a mellette magasodó tanárnÅre pillantva Harry tudta is, miért.
- Igyekezzenek! –szólt keményen, parancsolóan hideg, mély hangján. – Malfoy kisasszony... –sziszegte Anabellhez fordulva, gúnyosan, direkt kihangsúlyozva, hogy „Malfoy". – Imádkozzon, hogy senki ne ismerje fel!
Harry felemelte a láthatatlanná tévÅ köpenyt, finoman meglengette, Anabellre, majd Gloomra nézett. A professzor láthatóan nem volt elragadtatva a helyzettÅl, de azért bólintott.
- Majd visszakapja. És mielÅtt elfelejteném... Ötven-ötven pont a Mardekártól és a GriffendéltÅl a kijárási tilalom megszegése miatt.
A büntetés igazából nem jelentett semmit. A Griffendél és a Mardekár mindig magasan vezették a pontversenyt, fej-fej mellett, s hogy a pontlevonás egyforma volt, így semmit sem ért.
- Aryan, légy szíves, kísérd el Åt –fordult Gloom Lady Ferissehez.
A professzor bólintott, s sietve elindult a folyosón, úgy tűnt, mintha örülne, hogy elmenekülhet Gloom professzor közelébÅl.
- Maga aztán ért hozzá, hogy idegesítse Szalmát...
Harry nagyot nézett a csepp tanárnÅre. Bár a fiú sem tartozott a legmagasabbak közé, de a professzor még nála is kisebb volt. Reflektorként világító szemeivel, álszenteskedÅ arccal pislogott Harryre.
- Nem szándékosan... –próbált védekezni a fiú.
- Én viszont igen.
Harrynek nagyon különös, s kissé terhes volt a beszélgetés. Nem volt felkészülve rá, hogy egy tanár gúnynéven fogja nevezni kollégáját, s arra meg pláne nem, hogy cinkos pillantásokat vetve rá bevallja, hogy szándékosan piszkálja a professzort.
- Akkor gondolom, hogy Gloom professzor adta vissza a kölcsönt azzal a túltömött pingvinnel... –mondta Harry hirtelen ötletbÅl.
- Ah! –mondta Lady Ferisse.
A tanárnÅ sértÅdötten nézett Harryre, majd, mikor látta, hogy a fiú nem szándékozik bocsánatot kérni, elfordította fejét, karba fonta kezeit, s nem szólt többet. Harry megkönnyebbült, mikor végre odaértek a Griffendél-torony bejáratához.
- Nah, innen már feltalál, és remélem, altatódalt sem kell énekelnem, úgyhogy jó éjszakát! –rikácsolta, egy utolsó, sértÅdött pillantást vetett a fiúra, és otthagyta a Kövér Dáma portréja elÅtt.
Harry nevetgélve mászott be a portrélyukon.
- Harry! Hol voltál ilyen sokáig? –Hermione felugrott könyvétÅl, s Ron is felemelte fejét, már csak Åk maradtak a klubhelyiségben. – És hol van a köpenyed?
- Hosszú és bonyolult –mondta fáradtan Harry. – Jó éjt!
Majd egy szó nélkül felbaktatott a hálóterembe, ledobta talárját, s úgy érezte, mintha megoldotta volna az összes rejtélyt, ami körülötte volt, azzal, hogy végre tudta, kinek köszönhette a titokzatos feliratokat, s úgy érezte, az évben elÅször nyugodtan alhat.
104