Tizennyolcadik fejezet
Nayra
Egy sötét erdÅbe kerültek, mely különösen ismerÅsnek tetszett Harrynek: a Sötét IdÅ Erdejében voltak. Az egyik csuklyás egy szó nélkül elvonszolta Anabellt, aki úgy tűnt, nem tiltakozott. A másik Harryvel maradt, s hosszan nézett a különös páros után.
Harrynek hirtelen eszébe jutott valami, ellökte magától a csuklyást, s futásnak eredt az ellenkezÅ irányba, de az alak azonnal a nyomába eredt, s hamarosan egy másik is. Lélekszakadva futott a fák között. Hátrapillantott a válla felett, s látta hogy már majdnem utolérték. Hirtelen ötletbÅl pálcájával hátra célzott a válla felett, s kimondta az elsÅ átkot, ami eszébe jutott, a tÅr átkot, s figyelt. ÜldözÅi azonnal észrevették, egyikÅjük hasra vetette magát, a másik eltűnt a fák között...
Harry kis elÅnyhöz jutott, de alig tett meg néhány lépést a kusza aljnövényzetben, oldalról valaki rá vetette magát, és mindketten bevágódtak egy bokorba. Harry menekülni próbált, de aki megakadályozta a menekülésben, annak ujjai most rákulcsolódtak lábára, s Å kétségbeesve próbálta kiszabadítani magát.
Közben hátulról valaki megrántotta kezét, pálcája kiesett ujjai közül, s bilincsszerű szorítást érzett a jobb karján. Megpróbált szabadulni, sikertelenül. Szembe fordult üldözÅjével, s elakadta lélegzete.
Futás közben csuklyája hátracsúszott, rövid, összekócolt, szÅke haja alól világító, acélszürke szemeivel Harryre meredt, s úgy tűnt, kiélvezi a fiú megdöbbenését.
- Lady Ferrise –suttogta Harry megdermedten.
- Pontosan –mondta a professzor, s gúnyosan vigyorgott Harryre.
- Köszönöm, Nayra –szólt hűvösen a másik üldözÅ.
A fiúban felrémlettek álmának képei. A Nayrának nevezett boszorkány, amint megesküszik Voldemortnak, hogy szemmel tartja a Dívát...
- Nayra... –értetlenül nézett rá.
- Az A-r-y-a-n visszafelé olvasva N-a-y-r-a –mosolygott.
Közben halk recsegéssel kimászott a bokorból az, aki menekülése közben Harryre vetette magát.
Egy magas, vékony boszorkány volt, borostyán sárga szemei fenyegetÅen csillogtak a sötétben, ajkai vérvörösek voltak, arca hófehér. Szinte földig érÅ, egyenes, fényesfekete haja finoman lengedezett a hűvös szélben. Fekete köpenyének csuklyáját hátracsapta, bal karján az egyik tÅr által hasított, mély seb volt, körülötte kékesen csillogott a fekete szövet.
Ott állt szemtÅl szemben a halottnak hitt Dívával.
- Még egy ilyen –susogta -, és véged!
Harry megsemmisülten Lady Ferissere nézett.
- „Hát Å volt Voldemort kéme" –gondolta.
Eszébe jutott, amit Gloom mondott, hogy a Roxfortba nem akárkit küld Voldemort, ha az iskolát és Åt, Harryt a felügyelete alatt akarja tudni.
- Ér még ma egy pár meglepetés, megnyugodhatsz –mondta a Díva, s most Å villantott meg egy gúnyos mosolyt. –Siessünk –mondta.
Lady Ferisse és Å két oldalról közre fogták Harryt. A fiú megpróbált kiszabadulni, hiába, tudta reménytelen, hiszen a morphének fizikai ereje is jóval nagyobb az emberekénél.
Hosszú percekig mentek egy ösvényen, s minden lépésnél egyre jobban sajgott Harry sebhelye. Többször is megpróbált megszökni, de hiába rángatta karját és rugdosott, nem tudott kiszabadulni. Hamarosan kiértek egy ösvényre. Végig mentek egy lankás emelkedÅn, majd kiértek a fák közül. A jéghideg szél felélénkült, s Harry megpillantotta a sziklát, mely minden rémálmában szerepelt.
A Díva Aryanra nézett, s a boszorkány távozott.
- Nem megyek fel –Harry megtorpant a lépcsÅ aljánál.
- Felmész –válaszolt a Díva.
- Ha nem?
A Díva gúnyos mosolyra húzta száját, s rászegezte hófehér, fekete motívumokkal díszített pálcáját.
- Ki próbálod? –kérdezte, felhúzta magasan ívelÅ, fekete szemöldökét, s megpörgette ujjai közt pálcáját.
Harry egy pillanatra a kegyetlenül csillogó, sárga szemekbe nézett, feltette lábát az elsÅ lépcsÅfokra, majd a következÅre is, s ahogy haladt fölfelé a lépcsÅn, egyre jobban aggódott, vajon mi várja fönt?
Aggodalma alaptalannak bizonyult. A szikla tetején nem volt más, csak a hatalmas, fekete fa, levelek nélkül, s az öt kÅ, rajtuk az öt különbözÅ szimbólum, a tűz és fény, a növények és állatok, a víz, a föld valamint a szél jelképe.
Közben apró cseppekben szitálni kezdett az esÅ. A Díva megrázta földig érÅ, fekete haját, majd ujjvégeit összeérintve elmormolt egy varázsszót, kezébÅl fehér fénysugár tört elÅ, s emelkedett az ég felé, majd száz másikra tört szét, s kupolát formálva visszahullt a földre. Több esÅcsepp nem esett rájuk.
- Most várunk –szólt kimért hangján.
Harry elgondolkodott, mekkora esélye van rá, hogy túlélje a zuhanást a hatalmas szikláról. Azzal tisztában volt, hogy ha itt marad, akkor semmi. De nem tehetett mást, a pálcája a Dívánál volt, nem lett volna semmi esélye.
A boszorkány közben a kövek között sétált, úgy tett, mintha nem figyelne, de szeme sarkából mindig látta Harryt, ez egyértelmű volt. Fekete selyemtalárja suhogott, ahogy lépett, s haja kísértetiesen csillogva úszott mögötte, vállán fekete selyemsálat vetett át, mely meg-megcsillant a sötétben...
- Milyen különös, tudtad, hogy mikor ér majd támadás, mégis besétáltál a csapdába –szólt. – Hát nem gondolod?
- Honnan tudja...
- Oh, sok mindent tudok... Nagyon sokat rólad, a családodról... S arról is, ami a közelmúltban történt. Arról, hogy mennyi mindent megtudtál rólam a tetves álmaidból... Sok mindent persze AnabelltÅl...
- Anabell? De hát, Å... Å már nem... Å nem a Sötét oldalon áll...
- Anabell? A Nagyúr lánya? Nevetséges... Oh, hogy arra gondolsz... Hát igen, micsoda hÅsies tett volt tÅle, hogy kivédte azt az átkot... a Titkok Kamrájában... Ha nem teszi, már halott lenne...
- Hogy érti?
- Anabell nagyon ügyes, és ravasz is... Hamar látta, hogy nem menekülhet... A Nagyúr az Å pálcájával küzdött, nem tudott fölül kerekedni... De a ködben az átok nem Dumbledoret célozta meg, hanem Anabellt... Kivédte az átkot, s utána csak el kellett mesélni Dumbledorenak és neked, hogy megmentette az igazgató életét, ti persze vakon hittetek neki...
- Hogy Anabell... az lehetetlen...
- És mégis. Igen, a végén ezt a kis apróságot Anabell sem tudta, más volt az, aki a zsebedbe csempészte azt a fecnit... De csak az Å érdekében. Így minden egyszerűbb volt... És persze, nem várhattunk arra, hogy magadtól tedd ki a lábad a kastély kapuján...
- Maga végig ott volt a Roxfort körül. Mindvégig.
- Így is mondhatjuk...
Ekkor azonban szapora léptek zaja hallatszott a lépcsÅ felÅl, s hamarosan feltűnt Anabell. Arca fehér volt, szemei zölden csillogtak, mint két smaragd. Egy hosszú pillanatig Harryre nézett, szemei szomorúnak tűntek, majd elkapta tekintetét, s a Dívára pillantott.
- Itt hagyhatod? –egy pillanatra a lépcsÅ aljára nézett.
- Mi történt? –a Díva kicsit összehúzta fekete szemöldökeit.
- Két lány kószált erre... Elfogtuk Åket, de nem beszélnek...
- Láttak valamit vagy valakit?
- Senkit és semmit, de tudhatnak valamit.
- Semmit nem szedtél ki belÅlük? Nem tudunk róluk semmit?
- Griffendélesek, az egyik Potter évfolyamtársa.
- Megyek, maradj a lépcsÅn!
- Igen –bólintott a lány.
- Nem érdemes próbálkozni, bár nem látsz senkit, nem maradsz egyedül! –vetette oda Harrynek, majd anya és lánya eltűntek a kÅlépcsÅn.
Harry a sziklaperemhez sietett, s óvatosan kilesett mögüle.
A szikla aljában összesen hatan álltak. Anabell, a Díva, két csuklyás alak, magasságából ítélve az egyik Lady Ferisse, akik közrefogtak két lányt: a halálra rémült Ginny Weasleyt, és a dacosan válaszolgató Hermionét.
Harry holtra váltan figyelt. A Díva gúnyosan odavetett valamit Hermionénak, mire Ginny ingerülten válaszolt, amihez láthatóan minden bátorságát össze kellett szednie. Harry sejtette mi az, a Díva minden bizonnyal sárvérűnek nevezte a lányt. A boszorkány azonban a megjegyzésre cseppet sem meglepÅen reagált.
Hirtelen magasba emelte kezét, nyilvánvalóan hogy arcon üsse a kislányt, mire egy harmadik csuklyás lépett a képbe, aki eddig valószínűleg a szikla árnyékában állt, s megpróbálta megakadályozni ezt. Kísérlete sikerrel járt, mert megmozdulásával elterelte a Díva figyelmét a kislányról, aki e percben elgondolkodva pislogott a csuklyás felé.
A Díva leengedte kezét, valamit odavetett a csuklyás alaknak, majd fejével a sziklába vájt lépcsÅtÅl távolabb esÅ rész felé bökött, és visszaindult volna Harryhez. MielÅtt azonban a kÅlépcsÅhöz ért volna, egy újabb hosszú köpenyt viselÅ alak lépett közelebb. Közel hajolt a Dívához, s valamit halkan mondott neki, mire a nÅ bólintott, s intett az egyik közelben álló mágusnak.
Egy háromszöget formálva egymás felé fordultak, s ujjaikat összeérintették. A következÅ pillanatban vörös villanás hasított át az erdÅ sötétjén. Harry tekintetét a sötét, csillagtalan égre emelte, majd a következÅ pillanatban egy kéz megragadta a vállát, s a szakadék felé taszította, hogy mikor már majdnem leesett, egy erÅs rántással visszahúzta a sziklára. Harry riadtan felpillantott, s a Díva állt felette.
- LeskelÅdünk? –kérdezte rosszindulatúan. – Örülhetsz, most már úgy megy itt az idÅ, mint a valóságban. Nem olyan rég vagyunk itt, úgyhogy még június 24-e sem múlt el.
- Június huszonnégy... Ma harmincnyolc éves! Ma fog meghalni! –mondta Harry, s szívében fellobbant a remény apró lángja, de Díva csak nevetett rajta.
- Mi az, ezt nem álmodtad meg? –jegyezte meg maró gúnnyal, s közelebb hajolt hozzá. –Én nem fogok meghalni harmincnyolc évesen, a varázslat ezt kivédte! Pontosan addig élek, amíg Å... Pontosan addig –ismételte, s a vállát eltakaró kendÅhöz nyúlt, mikor a csendet talársuhogás zaja törte meg.
- Corell... –susogta egy szívbemarkolóan fagyos hang a lépcsÅ tetejérÅl, s ezzel egy idÅben Harry sebhelyébe a korábbinál is elviselhetetlenebb fájdalom hasított.
- Nagyúr –a Díva letérdelt, s mélyen lehajtotta fejét.
Harry újra ott látta maga elÅtt az arcot, mely még a sziklával kezdÅdÅknél is lidércesebb álmaiban kísértetette évek óta: a csupasz, koponyánál is fehérebb bÅrt, a két szűk rés jelezte, lapos kígyóorrot, és az égÅvörös macskaszemet.
- Öröm látni, hogy legalább egyvalaki tökéletes munkát végez... tökéleteset... –tette hozzá enyhe gúnnyal, mire a Díva megremegett. A varázsló végigmérte Harryt vörös szemeivel, csakúgy, mint a mögötte álló öt csuklyás. – Üdvözöllek, Harry Potter... Ahogy hallom, már nem sok újat mondhatok neked a Díváról... Nyílván nagyon érdekel, miért kellett idejönnöd... Nos, a válasz roppant egyszerű –mondta, s közelebb lépett hozzá, Harry megpróbált felállni, de megszédült, s hátratántorodott. – Ez az erdÅ zárja magába a világ összes ártó démonát s szörnyetegét –mondta csevegve, s vörös szeme összeszűkült. – S ahhoz, hogy ezek újból szabadok lehessenek, az öt boszorkánynak, aki annak idején életre keltette Åket, újból el kell végezniük egy roppant egyszerű varázslatot... Csak hogy egy boszorkány ezen ötbÅl meghalt... Igazság szerint én öltem Åt meg...Nos, Harry –ejtette ki a nevet úgy, mintha valami roppant alantas dologról beszélne -, van ötleted, ki lehet az a boszorkány, ha épp téged hozattalak most ide?
Harry a fejében lüktetÅ fájdalommal és hányingerével viaskodva megpróbált felpillantani...
- Nem lehet... az nem lehet, hogy... –gondolta, s egyre hátrébb próbált húzódni.
- Bizony, Harry... A szelek kiszabadítója nem más volt, mint Lily Potter... –közölte szenvtelenül, majd hozzátette – Bizony-bizony, Harry... az anyád halálfaló volt...
- Ez nem igaz... –Harry a perem széléig hátrált. – Ez nem... Å NEM! –ordította, s szavai hosszan visszhangzottak a sziklák között... Majd hirtelen belehasított valami a fejébe... – Hiszen, a nÅvére... Mugli!
- Nem mugli, kvibli... S pontosan ezért van szükség most rád, Potter... Te vagy az utolsó, akinek ugyanaz a vér folyik az ereiben, mint neki... Persze itt van Corell is, de Å egyszerre nem varázsolhat két mágus helyett...
- Hogyhogy...
- Hát nem tudod? –kérdezte, vörös szemei diadalittasan megvillantak, s kígyószerű orrlyukai is kitágultak. – Å és az anyád... unokatestvérek.
- Hazugság...
- Mindketten Dumbledore, s így Griffendél leszármazottai... Ahogy te is...
Voldemort a Díva felé pillantott, mire a nÅ felemelte kezeit, körmei feketén csillogtak a sötétben, talárja épp csak addig csúszott le, hogy még a csuklóját eltakarja.
A sötét sziklán volt, de ott csak hat alak állt, Voldemort, Corell Jonnes, Deborah Dalenel, egy sötét hajú, sápadt boszorkány, Juliet Lestrange, Lady Aryan Ferisse és egy magas, rideg arcú, nagyon hosszú, vörös hajú, fénylÅ zöld szemű boszorkány a Díva mellett, arcvonásaik kétségkívül hasonlítottak, csípÅre tett kezében világosbarna, a Díváéhoz hasonló motívumokkal díszített pálcát tartott. Harry azonnal felismerte, hiszen már rengeteg képet látott róla. Å volt Lily Potter.
Harry visszatért a jelenbe, s nagyot nyelt. A hír felkavaró volt. Ha az anyja valóban halálfaló volt, annak ellenére, hogy teljes egyetértésben állt ott a Díva mellett, biztos volt benne, csak annyira volt Voldemort híve, mint Piton... Voldemort nyílván nem akarta megölni az anyját, morphén volt, Dumbledore és Griffendél leszármazottja, szüksége lett volna rá is, ahogy a Dívára is, de az anyja valamiért elfordult tÅle, talán az apja miatt...
- Lényeg a lényeg, azért vagy itt, hogy felolvass két sort, aztán... tudod jól.
- Nem olvasok semmit!
- Nem? Még a barátaid kedvéért sem? A két kis fruska a szikla aljánál bizony nagyon szeretné, ha megmentenéd Åket... Ha megteszed –kezdte, majd hosszú hatásszünet után hozzátette -, szabadok.
Harry nyelt egyet. Tudta, ha felolvassa is, Voldemort nem fogja elengedni Ginnyt és Hermionét, legalábbis élve nem. Nem fogja megtartani a szavát, hiszen túlerÅben van...
- Nem.
- Micsoda?! –förmedt rá. – Nem teszed?! Corell! –mondta úgy, mintha ez bevett szokás lenne.
A Díva Harryre nézett, de a fiú elkapta tekintetét, mire a boszorkány vállon ragadta, s maga felé fordította, arra kényszerítve, hogy a szemébe nézzen.
- Felolvasod, különben kínok kínjai közt halnak meg a szemed láttára! –sziszegte fenyegetÅen. – Ezt akarod?!
Harry nem tudott szabadulni a sárga szemek pillantásától. Lelki szemei elÅtt felvillantak a jövÅ borzalmas képei, egy zöld villanás, majd még egy, Ginny és Hermione élettelenül a földön...
Érezte, nem teheti ezt velük. A saját életét feláldozná, de Åket nem. Meg kell próbálnia, reménykedve a reménytelenben, hogy Voldemort állja a szavát...
Nagyot nyelt, majd kimondta:
- Rendben... –nyögte szinte alig hallhatóan, megsemmisülten.
A Díva elÅvett talárja zsebébÅl, majd diplomatikusan átnyújtott neki egy pergamenlapot, amire mindössze két sor volt írva egy ismeretlen nyelven.
- Figyelmeztetlek, ha nem azt olvasod, ami a papíron van, a két lány látja kárát! –vetette oda Harrynek.
- Akkor talán kezdhetjük is...
A Díva, és másik három csuklyás levette köpenyét, mindannyian fekete talárban voltak. A Díva a tűz és fény sziklájához lépett, Lady Ferisse a növények és állatokéhoz, Juliet Lestrange a vízéhez, Deborah Dalenel, a Díva ikerhúga a földéhez, Åt pedig az egyik csuklyás a szél szimbólumához lökte.
ElÅször a Díva szólalt meg.
- Drahm alen ziume, anel tri marh, zibor kame, frame flamma et lumen!
Vörös fénysugár tört a kÅbÅl a magasba, majd ott megtörve a fára vetült. Az öreg göcsörtös törzs egyik részén vörös fénnyel világítottak az ismeretlen rúnák. A távolabbi sziklákon vörös lángcsóva csapott az ég felé, majd Lady Ferisse szólalt meg.
- Deman ahven zid, anel tri marh, zibor kame, frame nature!
Újabb fénysugár, ezúttal zöld, s a távoli sziklákon a lángok közül hatalmas madárszerű lények repültek elÅ félelmetes, túlvilági sikollyal, s szálltak el a hatalmas szikla felett, majd Juliet vékony hangja törte meg a csendet.
- Droh gvan ziume, anel tri marh, zibor kame, frame aqua!
Kék fénysugár, megdördült az ég, egy villám hasította ketté az eget, s a viharos szélben esni kezdett az esÅ, de a Díva varázslata miatt a sziklát nem érte el egy csepp sem. Deborah következett.
- Breva zevajar, anel tri marh, zibor kame, frame terra!
A barna fénynyaláb is a magasba tört, lábuk alatt megremegett a föld, a szikla. Rajta volt a sor. Összeszorult a torka, egy pillanatig átvillant a fején, hogy elkezd lefelé rohanni a lépcsÅsoron, de újra eszébe jutott a földön halottan fekvÅ Ginny és Hermione képe, s bár minden porcikája tiltakozott ellene, remegÅ hangon felolvasta a sorokat:
- Harven, ziroma excaluen, anel tri marh, zibor kame, frame minera.
Egy fehér fénysugár, mely a fa utolsó részletét is megvilágította. Félelmetes erejű szél kerekedett. Az öt színben pompázó fénysugár egyszerre, s erÅsebben világítva tört újból a magasba, majd kupolaszerűen le végig a horizont mentén. A fa úgy tűnt, újra éledt, meddÅ ágain új levelek nyíltak, koronája méregzölddé vált, s egyszerre várakozásteljes csend ült a tájra.
- Kiszabadultak –susogta Voldemort, s pengevékony ajkai kéjes vigyorra húzódtak.
Az egyik csuklyás közelebb lépett, s felhúzta köpenyének ujját. Voldemort a természetellenesen hosszú ujjával megérintette a Sötét Jegyet, mire az feketén kirajzolódott. A sziklán a sötétben mindenhol varázslók hopponáltak, meghajoltak mesterük elÅtt, majd körbe rendezÅdtek a fa, a sziklák, Voldemort és Harry körül, de az egyik oldalon a kör nyitott volt, széle a szikla pereme volt...
114