Huszadik fejezet
A Díva színre lép
A teremben ott volt Miss O'Donell, aki karba font kézzel állt nem messze tÅle, a legközelebbi padnak dÅlve. Gloom professzor a tanári asztal bal szélén ült, valamint az ablak elÅtt...
- Lady Ferisse?! –nyögte Harry megbotránkozva.
Judice a tanári asztal elé vezette Harryt, aki így oldalról láthatta Gloom arcát, O'Donell látványosan ásított egyet, Lady Ferisse unott arcot vágva a mennyezetet tanulmányozta, Gloom professzor gúnyos mosollyal csak a fejét rázta, majd megszólalt:
- Na és?
- Na de... Na de... Halálfaló! Hogy kerülhet... Egyáltalán, hogy mert visszajönni? Hogy engedheti, hisz mondtam, hogy... – fordult Judice felé, aki cinikusan, egyik szemöldökét magasan felhúzva nézett vissza rá.
Harry visszafordult, s megkövülten nézte Gloom professzort: nevetett. Nevetett!
- Bolond... –mondta mély hangján, még mindig mosollyal az arcán. – Bolond. Azt hiszed, nem tudom? A többiek is azok... Mind, aki ebben a szobában van...
Harry azt hitte tényleg megÅrült: Selma Gloom, akiben a legjobban bízott mindvégig, most ott áll elÅtte, és bejelenti, hogy tudja, hogy hallfalók. Ráadásul négyen! Négy halálfaló volt a Roxfortban!
- De lehet, hogy van valami abban, hogy a vér kötelez! –fordult Lady Ferisse felé. –Nem csoda, hogy senki sem mer megbízni a szilézekben –motyogta megvetÅen, s újból Gloom felé pillantott.
- Én nem vagyok sziléz –mondta hűvös nyugodtsággal Gloom, továbbra is gúnyosan mosolyogva.
- Hogyhogy nem... De hát, láttam, ahogy a szeme...
- Az egy dolog, hogy meg tudom változtatni a szemszínemet... Akár sárgából zöldre is... Bevallom, igencsak bosszantó volt hogy folyamatosan nyomoztál utánam, de végül saját magaddal hitetted el, hogy ártatlan vagyok... Még hogy én auror? Nevetséges... Természetesen az is segített egy cseppet, hogy nem volt senki, akinek elmondhattad volna, amit megtudtál... Mit gondolsz, ki juttatta vissza a keresztapádat az Azkabanba? Az persze nem volt benne a tervben, hogy Féregfark áruló lesz, de a végeredményen nem sokat változtatott. A barátaidban már nem mertél bízni, s így megtartottad magadnak a tudást, amivel, bevallom, megmentetted az életüket...
- Maga is... Maga is közéjük tartozik –Harry hátrálni próbált, de csakhamar a falnak ütközött. –Maga is halálfaló!
- Tévedés... Én nem vagyok halálfaló. Van néhány dolog, amire nem úgy emlékszel, ahogy valóban történt. Például ez... –mondta, Harry felé fordult, kezeit felemelte, talárja lecsúszott, s így láthatóvá vált, hogy csuklóján két kígyó rajza fut körbe. Arca egy pillanatra fájdalmat tükrözött: bal karján mély, tÅr által hasított seb tátongott, talárján kékes színű vér csillant meg a fáklyák táncoló fényében.
Az elÅcsarnokban állt. Órarendjeiket nézegetÅ diákok jöttek ki a nagyterembÅl, majd Åket Gloom és O'Donell követte, s nem sokkal mögöttük megjelent Mrs Figg.
- Kérem, Miss Gloom.
- Igen? –mondta Gloom hűvösen, s a boszorkány felé fordulva megállt.
- A papírjai közt láttam, hogy a Durmstrangba járt...
- Igen.
- Tudja, én elég hosszú ideig tanítottam ott, az alatt az idÅ alatt is, amikor a Dumstrangban tanult, de nem emlékszem önre.
Harry látta önmagát, ahogy Ronnal és Hermionéval kilépnek a nagyterem ajtaján.
- Az, hogy ön nem emlékszik rám, az már nem az én hibám –préselte ki fogai közt a szavakat Gloom professzor, s közben szemei villámokat szórtak.
A csarnokban jó páran álltak meg meghallgatni a két tanár veszekedését, a diákokon kívül ott volt Lady Ferisse és Miss O'Donell a hatalmas tölgyfakapu elÅtt, s egyhelyben álldogálva figyelték kollégáikat.
- Minden diákomra emlékszem, egytÅl egyig!
- Ha nem emlékezne, mégis honnan tudná, hogy valakit elfelejtett?!
- Nem hiszem, hogy elfelejthettem volna egy olyan diákot, aki ilyen, hogy is mondjam, különös szemlélettel rendelkezik, gondolom az egyenruhával nem volt jó barátságban...
- Az egyenruha nem való másra, csak hogy egyformán szürke legyen mindenki.
- És arra is, hogy mindenki olyan ruhában jelenjen meg az órákon, amilyenben kell, ha diák, ha tanár!
- Nem szabhatja meg, milyen ruhákat hordjak.
- De igen, megszabhatom, ha a tanároknak is kötelezÅ viseletet vezetek be.
- Úgy sem teszi.
- De igen, megteszem. És ha már itt járunk, ez a sok festék az arcán... A tanárnak példát kell mutatnia a tanítványainak.
- Példát –mondta cinikusan Gloom, s elfordult, láthatóan nagyon dühös volt, s továbbindult a lépcsÅ felé.
- Deorigan! –susogta Mrs Figg, s pálcájával Gloom felé intett.
A professzor megtorpant a márványlépcsÅ aljánál. Teljesen megváltozott: arca keskenyebb lett, orra egyenes, fekete hajából eltűntek a hullámok, felülete teljesen sima lett, s már a földet söpörte, zöld szeme egy villanással váltott át sárgába...
Fejét lehajtotta, s elmormolt valamit. Úgy tűnt, mintha megállt volna az idÅ, mindenki mozdulatlanságba dermedt. Gloom odalépett O'Donellhez és Ferissehez, s nekik is mondott valamit, mire újból megmozdultak.
- Most mégis mit akarsz csinálni? –kérdezte gúnyosan Lady Ferisse.
- Emléktörlés –válaszolta magától értetÅdÅen.
- Ennyi emberen? –húzta fel szemöldökét Miss O'Donell.
- Már ne is haragudj, de ekkora hibát...
- Drága Aryan! Lehet, hogy nem vetted észre, de nem én átkoztam meg magam, úgyhogy ha segítenél... –odalépett Mrs Figghez, s végighúzta kezét a boszorkány homlokán.
- Ja, hogy neked ez ennyi –gúnyolódott Lady Ferisse, s Å Hermionéra mondott egy Departe Exmemoriamot.
- Nem lenne egyszerűbb csoportossal? –kérdezte Miss O'Donell, aki épp az igazi Harry emlékeit módosította, de a boszorkány válaszra sem méltatta..
- Kész? Biztosan mindegyik meg volt? –kérdezte végül Gloom.
- Biztosan nem szúrtál el mást? –vigyorgott Aryan.
- Aryan, még egy szó és... –azzal megállt a lépcsÅ elÅtt, körülbelül ott, ahol Mrs Figg átka érte, megrázta haját, s az jóval rövidebb lett, kezeit arca elé emelte, s újból kimondott egy varázsszót.
Valahol egy óra kilencet ütött.
- Maga Corell Jonnes! –tört ki Harry zihálva. – Maga a Díva! Maga miatt álmodtam azokat! Maga volt a közelemben! Maga az áruló!
Gloom csak mosolyogva elÅhúzott egy fekete kendÅt, mely ezüstösen csillant meg hosszú, fehér ujjai közt, s a vállára vetette: épp olyan volt, mint amit a Díva viselt a sziklán, mert épp az volt.
- És az allergiája! –tajtékzott Harry. – Mrs Figg kimondta a váltónevét... Azért fordult el... Kimondta! És a medalion... Rajta volt valami, ami leleplezhette volna... Mikor Mrs Figg észrevette, végighúzta rajta a kezét, morphén, meg tudja változtatni a környezetét...
- Születési dátum –válaszolt hűvös nyugalommal.
- És Lady Ferisse... A karján a Jegy... Segített felhúzni a talárja ujját... Azt is maga tüntette el! A tárgyaláson, nagyon is jól tudta, hogy Lady Ferisse volt a támadó! Még hogy elrepült! A pegazusa láthatatlanná tud válni! És K... Selma! Corell Selma! Az aktájában, az S nem a váltóneve, hanem a Selma rövidítése!
Harry keserűen a fejét csóválta, Gloom pedig továbbra is gunyorosan mosolygott rá.
- A szüleimnek is maga miatt kellett meghalniuk! –suttogta. – Maga ölte meg Gemenit meg az anyját... És...
- És Hagridot és Pitont is...
- Pitont? Az nem lehet!
- Dehogynem –mondta könnyeden, s újból felemelte kezeit.
A félhomályba burkolózó sötét varázslatok kivédése teremben Gloom a padsorok közt járkált, a griffendéles és mardekáros tanulók jegyzeteik fölött görnyedve unottan követték tekintetükkel a boszorkányt.
Gloom a Mrs Figg által kötelezÅvé tett nevetségesen egyszerű, szürke talárban sétált a padok között. Furcsa volt ilyen öltözékben látni a tanárnÅt a szalagokkal, szegélyekkel díszített talárok után, melyeknek kivágása láthatóvá tette a kígyó rajzát a nyaka körül. S bár kontyát a szokásosnál puritánabbul tűzte fel, láthatóan még az újdonsült igazgató kedvéért sem mondott le a tűzpiros rúzsról.
Mikor épp kezdett belemerülni egy újabb, meglehetÅsen bonyolult varázslat elemzésébe, hirtelen kicsapódott az ajtó, és O'Donell lépett be. Å is a Gloom professzoréhoz hasonló, szürke, egyszerű talárt viselt. Arca ijedtséget tükrözött. Közelebb lépett a tanári asztalhoz, Gloom sietÅs léptekkel ment oda hozzá.
- A... A pamacsfüved –nyögte lassan. –Elszabadult.
- Egy pillanat –mondta az osztálynak Gloom, azzal a két tanár sietve kiment a terembÅl, Harry utánuk ment.
- Piton? –kérdezte Gloom.
- Igen.
- Hol van?
- A dolgozószobájában, azt hiszem.
- Csere, rendben?
- Persze –Miss O'Donell lehunyta szemeit, arca megváltozott, haja fekete lett, szemei zöldek.
- Tökéletes –mondta Gloom. –Köszi.
- Természetes –válaszolt O'Donell és visszament a terembe.
Gloom az alagsorba ment. CipÅinek kopogása rideg visszhangot vert a dohos falak között. Piton szobájának ajtaja elÅtt megállt, és köhögött, majd továbbment, néhány lépés után visszafordult, és az elÅcsarnok irányába ment tovább.
Az ajtó hamarosan kinyílt, és Piton lépett ki rajta. Csendben követte a nÅt.
Gloom sietve átvágott az elÅcsarnokon és kilépett a tölgyfaajtón. Végigment a kastély fala mellett, majd sietve beszaladt a Tiltott Rengeteg fáinak árnyékába. Piton követte. Harry pedig Åt. Gloom megállt egy hatalmas, göcsörtös ágú fa mellett.
- Látom, továbbra is követsz... –szólt.
- Gyanús dogokat művelsz... – Piton karba fonta kezeit.
- Épp mit? –Gloom kicsit oldalra fordította fejét.
- Idézem, a Roxfort blabla nagyra becsült igazgatója Albus Dumbledore tegnap este elhalálozott, idézet vége.
- Hát aztán?
- A Minisztériumból jött levélben nem volt benne, hogy mikor.
- Úgy éreztem, a legkevesebb, hogy megpróbálok pontos idÅpontot mondani...
- Vagy csak elfelejteted, hogy errÅl nem lenne szabad tudnod... Talán jelen voltál...
- De hiszen tegnap este is találkoztunk, többször is! Meg napközben is! –tette hozzá sietve.
- Találkoztunk este, valóban, fél hétkor és tíz után. Több mint három óra van köztük.
- Három óra alatt elmenni a Roxfortból, és még vissza is érni... Lehetetlen.
- Nem, ez valóban nem lehetséges, kivéve, ha Roxmortsba megy valaki. Ahol Dumbledoret megölték.
Gloom válla fölött hátranézett Pitonra, majd visszafordult.
- Voldemort Roxmortsban? Ilyen közel a Roxforthoz? Ennyire Å sem merész –Gloom nevetett és fejét rázta, közben felemelte hófehér pálcáját, és végighúzta rajta feketére festett körmeit, majd hirtelen abbahagyta a nevetést.
- Elárultad magad... Corell Jonnes... Kimondtad a nevet, ráadásul a pálcádon húzgálod a kezedet... Ne hidd, hogy nem emlékszem...
Gloom újra nevetett, hátracsapta a kontyából szokásosan kilógó tincset, s ezzel egy pillanatra láthatóvá volt arca. Fölényesen mosolygott, bár tűzpiros ajkait kicsit oldalra húzta. Csillogó, zöld szemében mély megvetés és lenézés tükrözÅdött. Szénfekete szemöldökét finoman összehúzta.
- Bizonyítsd! –vetette hátra Pitonnak, egyik kezét csípÅre tette s szembe fordult a professzorral.
- Symentha! –válaszolt Piton és várakozásteljesen tekintett a professzor felé.
Gloom arca megváltozott: hosszabb lett, orra keskenyebb és egyenes, szemöldöke megnyúlt, szemei nagyobbak lettek, s zöldbÅl sárgára váltottak.
- Nem hittem volna, hogy rájössz –susogta, s újból hátat fordított ellenfelének. –Vagy ha mégis, nem gondoltam, hogy ilyen bolond leszel... Megkönnyítetted a dolgom. Most már senkinek nem mondhatod el a felfedezésed! Jól tudod, semmi esélyed ellenem...
- Gondolod, hogy nem mondtam el senkinek?
- Tudom.
- És ha mégis?
- Nem mondtad el. Azt hitted, egyedül is elbánsz velem. Másként a Minisztérium összes aurora engem keresne...
- Úgy érted, igazi aurora? De ha megölsz, elfognak! EbbÅl már nem tudod kimosni magad...
- Én épp órát tartok, ha nem tűnt volna fel... Egyébként is, tudod, milyen könnyen elhitetek bármit bárkivel! Még ha Dumbledore is az...
- Dumbledore túlságosan jóhiszemű... SenkirÅl nem feltételezné, hogy a Sötét Nagyúr kéme!
- Ezért úsztad meg Azkabant!
- Nem egészen, de ez most mindegy. Azt mondod, legyÅzöl... Mutasd, mit tudsz!
Azzal Piton magasba emelte pálcáját, s várt, hogy ellenfele szembeforduljon vele. De a boszorkány csak nevetett.
- Miben reménykedsz? Hiszen tudod, hogy engem nem gyÅzhetsz le...
- Az majd eldÅl... –sziszegte Piton.
Ekkor egy ág reccsent valahol, s Piton oldalra kapta fejét. A Díva kihasználta ezt, a varázsló felé fordult, s elkiáltotta magát:
- Adava Kedavra!
Egy súlyos tárgy suhogása hallatszott, egy zöld villanás, és Piton élettelenül zuhant a földre...
- Morsmorde! –mondta, s pálcájából sárgás füstgomolyag szivárgott elÅ. – Invisibilito! –motyogta, s eltűnt a szem elÅl.
Az ágak recsegése elárulta, futva teszi meg az erdÅtÅl a kastélyig tartó utat, de Harry bármennyire igyekezett, nem tudta követni. Végül azon az emeleten érte utol, ahol már a sötét varázslatok kivédése terem is volt.
- Visibilito!
Végighúzta kezeit arcán, s végül haja vörös lett, míg szemei kékek. Fekete cipÅje kopogott a hideg márványlapokon.
Kinyitotta a terem ajtaját, s belépett.
- Elintéztem –mondta – Harry most már tudta, nem a pamacsfűre utalt -, majd tekintete az ablakra tévedt, tettetett meglepÅdéssel s ijedtséggel figyelte, ahogy a füstgomolyag a Sötét Jeggyé formálódott.
A egyik sötétítÅfüggöny mögé álltak, ahogy a diákok is, a hosszú függöny mögül kilógott egy barnás és egy fekete cipÅ, melyet korábban O'Donell viselt, majd ugyanabban a cipÅben kilépett a függöny mögül Gloom professzor.
- Üljenek le! Mindenki a helyére! –azzal intett pálcájával, s a függönyök eltakarták a félelem okozóját.
Mikor az ajtó újból kinyílt, McGalagony lépett a terembe, ugyancsak elfehéredett arccal. Gloom felé fordult, s kérdÅn nézett rá. McGalagony csak bólintott, s lehajtotta a fejét, majd szűkszavúan hozzátette:
- Piton.
Gloom újra kinézett az ablakon a viharba, s ajkai halk, suttogó szavakat formáltak:
- ElkezdÅdött hát. (Voldemort jelképe oly sok év után végre újra uralja az eget.)
Harry a Díva arcára meredt. Egy hosszú pillanatig farkasszemet néztek. Harry próbálta állni a fürkészÅ pillantását, (melyrÅl immáron biztosan tudta, hogy azért olyan vizslató, mert a gondolataiban próbál olvasni), de csakhamar lesütötte szemét.
Ekkor valami zaj hallatszott az ajtó felÅl. Gloom ijedten ugrott hátra, bal karját magasba lendítette, mellyel görcsösen markolta pálcáját... A fájdalomtól eltorzult arccal kapott karja felé, mely csillogott a rajta elkenÅdött, kékes színű vértÅl.
Miss O'Donell és Judice azonnal Gloom elé álltak.
- Ne szórakozzatok már! –mondta hisztérikusan, és ellökte magától Judicet, s az ajtó felé indult.
- Majd én –Aryan hamarabb ért oda, elmormolt egy ismeretlen varázsszót, majd megragadta a nem létezÅ kilincset, és kirántotta az ajtót.
Harryt ekkor újabb meglepetés érte. Egy hatalmas, fekete kutya vetette magát a boszorkányra. Lady Ferisse azonnal a földre került.
- „Sirius!" –gondolta Harry.
- Obstructo! –kiáltotta a Díva, az állat a falnak vágódott, s mozdulatlanul elterült a földön, a fején levÅ fekete szÅrszálakról lefolyó vérvörös cseppek festették be a földet.
- NE! –Harry remegve odaugrott a kutyához, s átölelte a nyakát. Mellkasa szaporán emelkedett és süllyedt. Nagy, barna szemei fényesen csillogtak, Harryre nézett, s lassan, hosszúkat pislogott.
- Szóval Sirius Black animágus... – mondta a Díva elgondolkozva. – Bár már úgyis mindegy neki... –tette hozzá szenvtelenül. – Milyen megható... Elég szerencsétlen család... De legalább az idÅsebbek nem élik túl a fiatalt... Igaz a fiatal sem Åket, legalábbis nem sokkal... –mondta mosolyogva.
A Díva közelebb lépett, a katedra szélén állt meg, elnézte, ahogy Harry kétségbeesetten kapaszkodik a lába elÅtt fekvÅ kutya bundájába.
Harry gyűlölete féktelen dühbe csapott át. Nem törÅdve semmivel felugrott, s a nÅre vetette magát. Azonban be kellett látnia, hogy a Díva már egymagában is sokkal erÅsebb nála, egy csuklómozdulattal akkorát rántott rajta, hogy nekivágódott az egyik padnak, de Judice és O'Donell is azonnal ott teremtek, hogy lefogják Åt.
- Jobb, ha feladod, semmi esélyed –mondta gúnyos mosollyal Gloom. – Oh, milyen udvariatlan vagyok... El is felejtettem... Sajnos a díszcsomagolás elmaradt, de azért így is elég meglepÅ lesz szerintem... Oleila!
O'Donellel kusza vörös haja egyenes lett, s szálegyenes fekete fürtjei leértek majdnem a térdéig, arca vékonyabbá és fehérré, szemei sárgává váltak.
- Miss O'Donell! –nyögte Harry, s be kellett látnia, Gloomnak igaza volt: erre már végképp nem számított.
Megvillantotta hófehér, gyöngysorszerű mosolyát, s eddigi szinte idegesítÅen magas, elváltoztatott hangja helyett Corell Jonneséra hasonló, mély hangon szólalt meg.
- A valóságban Miss Deborah Dalenel.
- Ne... Ez nem lehet igaz –motyogta Harry, Judice és Deborah hagyták a földre esni, s Å közelebb kúszott Siriushoz, és belekapaszkodott bundájába.
- Symentha –motyogta Gloom s átváltozott Corell Jonesszá.
Harry már végképp nem tudta, mit remélhetne. Kétségbeesett és reménytelen volt. Megtanulta már, hogy azt elveszteni a legrosszabb, aki már természetes, hogy mellette áll mindenben. Egy könnycsepp csillant meg szemében, amikor Siriusra nézett. Míg a kutya mellkasa eddig szaporán süllyedt és emelkedett, már szinte nem mozdult, szemeit lehunyta, s nem nyitotta ki...
Minden reménye egy csapásra szertefoszlott. Nem akart tovább élni. Nem akart tovább szenvedni, történjen bármi. Semmi nincs már, amiért küzdhetne. Elárulta mindenki. Ron... a legjobb barátja... És még Hermionét gyanúsították! Most már tudta, mire célzott a lány a roxmortsi eset után: nyílván elmondta Ronnak, aki rögtön szaladt Gloomhoz...
Az egyetlen, akiben igazán bízott. Akinek elmondott mindent, amit a Díváról tudott, arról most kiderült, hogy maga a Díva. Judice, Å is becsapta, hazudott. O'Donell... Miért is lettek volna olyan jóban, hiszen testvérek... Lady Ferisse... „Maga nem ítélhet meg másokat a származásuk alapján" Ferisse Azkabanba zárásához Harry szerint tökéletesen elég lett volna ismerni a származását, miért is lett volna pont Å más? És... És Anabell is...
Három halálfaló vette körül ebben a percben, s a negyedik maga a Díva volt.
- „Hogy lehettem ilyen idióta?! Hiszen a vak is láthatta..." –gyötrÅdött.
- Oh, ténylég, még egy meglepi –mosolygott a Díva. – Az Imperius átok hatása alatt álltál hónapok óta, s csak néha sikerült legyÅznöd. Igazából négy Imperius alatt, de a lényegen ez nem változtat.
Újból felemelte kezeit. A kettejük közt Karácsony éjjelén lezajlott beszélgetés pergett le Harry szemei elÅtt.
- El kell mondania mindent, amire emlékszik, de semmilyen részletet nem hallgathat el!
- Van két ikertestvére... –hallotta saját hangját, de most valami egészen mással foglalkozott: Gloom professzort nézte, ahogy finoman összeráncolt szemöldökkel figyeli Åt, s végül, mikor dadogva majdnem kimondja, Symentha, a boszorkány hirtelen közbelép:
- Nyugalom Potter!
Gloom felállt, Harry homlokára tette jéghideg, kissé remegÅ kezét, s ettÅl Å egy kicsit megnyugodott... de csak a boszorkány orra alatt elmotyogott Imperius miatt!
A káprázat eltűnt, újra a félhomályos teremben volt, s görcsösen kapaszkodott a fekete kutya bundájába.
- Piton tudta –nyögte Harry.
- Piton? Nos igen. Neki nem volt nehéz...
- Hogy érti...
- Mit gondolsz, honnan jött rá Piton? Semmi másból, csak a mozdulataimból, a szokásaimból, hogy ha ideges vagyok, a pálcámon húzgálom a kezemet, és a többi... De vajon honnan tudta ezeket?
- Piton halálfaló volt –mondta Harry magától értetÅdÅen.
- Ugyan, hiszen nagyon jól tudod, hogy már csak a létezésemrÅl sem tudhatott akárki...
- De Piton hátat fordított Voldemortnak! Dumbledore kéme volt! –tajtékzott Harry, próbálta védeni maga körül azt a keveset a világából, ami még megmaradt. Most már megértette Caramelt. Bármit is akar mondani a Díva Pitonról, Å nem akarta hallani, nem akarta megtudni. FÅleg, hogy tudta, a Díva csak befolyásolni próbálja Åt, játszani vele, ahogy az utóbbi két évben is tette.
A Díva újra nevetett, s Harry egyre inkább úgy érezte, nem akarja tudni. Nem akar semmit megtudni! Öljék meg! Legyen már végre vége ennek az egésznek! Tudta, semmi esélye, egyedül maradt szinte az egész világgal szemben. Nincs már senki és semmi, aki az Å oldalán állna, aki az Å pártját fogná. Már semmi nem mentheti meg. A vak szerencsében sem bízhat...
Voldemort már mindent elvett tÅle: a szüleit, a keresztapját, a barátait, az álmait és a reményeit. A Díva nem fogja megölni, ezt tudta... Nem a Díva fogja megölni... Illetve csak akkor, ha a sors oly kegyes lenne hozzá és a varázslóvilághoz, hogy újból mellé szegÅdne a szerencse. Ennek az esélye azonban még a semminél is kevesebb volt. Ha valamilyen hatalmas csoda folytán megmenekülne, a Díva azonnal megölné. Neki nincs szüksége semmilyen álcára. Megkeresné és megtalálná, és meg is ölné... Nincs menekvés.
A Díva várt egy kicsit a válasszal, kiélvezve, mennyire szenved Harry.
A fiú lelki szeme elÅtt felrémlett a tizenhat éves lány, amint nevetgélve sétálgat a Durmstrang folyosóin, az Åszinte csillogás gyermeki szemében, az Åszinte mosoly, az Åszinte lány. Corell Jonnes Anabell bölcsÅje felett, a végtelenül szomorú tekintet, a sötét könnycsepp, az óvatos mozdulat, ahogy a kislány felé nyúlt. Az elszántság, ahogy Neville-t, mint kisbabát védte ifjabb Kupor elÅl. Dacosan és elszántan a vádlottak padján. A katedrán sétálgatva, izzó gyűlöletben fénylÅ szemekkel. Mintha nem is ugyanaz a lény lenne.
- Piton Voldemort kéme volt. Elmondta Dumbledorenak, hogy Halálfaló, és hazudott valamit arról, hogy megbánta és segíteni akar, persze ezt a szöveget is nekem kellett kitalálnom neki. Dumbledore ezek után megbízott benne. Aztán Voldemort bukása után Piton nem fedte fel valódi mivoltát, a Roxfortban maradt, s ekkor állt valóban Dumbledore oldalára, s aztán megpróbálta fordítva is a dolgot, nem sikerült neki, és végül ezért is kellett meghalnia...
Hát ez volt az, amire Dumbledore kérte Pitont a gyengélkedÅn, azon az estén, mikor Voldemort visszaszerezte testét.
- Piton tudta... –ismételte Harry.
- Piton... – a Díva megvetÅen oldalra húzta száját, majd közelebb lépett Harryhez, s egyenesen a fiú szemébe nézett.
A fiúnak újra az a különös érzése támadt, mintha beleláthatnának a fejébe, de ekkor már tudta, tényleg belelátnak a fejébe.
- Tudta... Rájött... Arra is, hogy bizonyíthatja... Rájött, de aztán maga megölte.
A nÅ gúnyos mosolyt villantott Harry felé.
- Pontosan. Annyi év után... bosszút állhattam.
Szemeiben különös fény gyulladt. Sárga szemei lázasan, mégis tisztán csillogtak, s ettÅl még félelmetesebb lett. De Harry újra ott látta tekintetében azt a feneketlen mélységet, melyet csak az Azkabanban megkínzottak szemében pillantott meg, de most már tudta, Å valóban megjárta Azakaban rettegett börtönét.
- Piton árult el. Miatta fogtak el minket. Miatta kerültem Azkabanba.
Harryben felidézÅdött az a néhány beszélgetés, mely Piton és Gloom között hangzott el. Eszébe jutott az a gyűlölet, mely szinte sütött Piton szemeibÅl, ahogy a professzorra nézett, s ahogy Å visszanézett rá. Piton megpróbálta leleplezni Voldemort segítÅjét, ezért kellett meghalnia...
- Miért mondta, hogy azért van a Roxfortban, hogy megvédjen? Miért hazudott még ebben is? –kérdezte.
- A feladatom valóban az volt, hogy megvédjelek, ez kivételesen igaz volt –mondta hűvös nyugalommal, de szemein látszott, mennyire izgatott, pupillái kitágultak, szinte feketének tűnt egész szeme.
Harry körbenézett a teremben.
- „Miért négyen? Miért nem elég a Díva?" –gondolkozott.
- A válasz egyszerű... –Harrynek kezdett kicsit elege lenni abból, hogy a nÅ belelát a fejébe. – Én azért voltam itt, hogy megvédjelek, Deborah és Noël azért, hogy megvédjenek engem, Nayra pedig, hogy legyen valaki, aki folyton piszkál, és a nyomomban van. Ja, hogy ezt is megálmodtad! Csodálatos... Szóval egy hajszálon múlt hogy nem buktunk le Nayrácska miatt...
- Miért kell magát bárkinek is megvédenie, saját magát nem tudja? –kérdezte Harry, hiszen a Díva úgyis kiolvasta volna fejébÅl, úgy vélte, rosszabb már úgysem lehet, ha felidegesíti a Dívát, akkor sem.
A boszorkány gúnyosan nevetett, s erre már Judice, O'Donell és Aryan is somolyogni kezdtek.
- Veszélyes vállalkozás volt engem a Roxfortba küldeni, de ha te meghalsz, az elég nagy probléma, így nem jöhetett akárki... Viszont meg volt a lehetÅsége annak, hogy rájönnek, ki vagyok, és akár még az is elÅfordulhatott volna, hogy elfognak, mivel túlságosan zárt ez a hely. A Veritaserumnak pedig én sem tudok nemet mondani... Túl sok halálfalót tudtam volna megnevezni, majdnem az összest, így inkább kaptam két „kísérÅt" akiknek az volt a feladatuk, hogy ha leleplezÅdnék, akár az életük árán is ki kell szabadítaniuk.
- Úgyis meghalok, lehet egy kérdésem?
- Lehet, de úgysem egy lesz.
- Miért nem állt ellen? Miért döntött úgy, hogy Corell Jonnesból a Díva lesz.
A boszorkány nevetett.
- Szerinted nehéz volt eldönteni, hogy a halált vagy a hatalmat választom?
- De hiszen, tudta, hogy ha maga nem adja az életét, az mások életébe kerül majd.
- Pontosan. Inkább más, mint én. Egyébként, ezt már a jóslat is megmondta, „Sorsa sok más máguséval és varázstalanéval fonódik majd össze". Én csak teljesítettem a sorsom...
-... egy részét –vetette közbe Aryan.
A Díva lassan oldalra fordította fejét.
- Menj, és szerezz inkább egy magas sarkú cipÅt, hátha úgy nem kell majd létra a katedrához –jegyezte meg epésen.
Ekkor egy fekete bagoly kopogtatott az ablakon. Lady Ferisse lábujjhegyre állva kinyitotta, s beengedte a madarat, az egyenesen a Dívához repült, s egy levelet nyújtott át neki.
- Indulhatunk is vissza, gondolom –mondta, miközben összehúzott szemöldökkel fürkészte a papírt. – Ki ez a szerencsétlen, aki ennyire olvashatatlanul ír? Alig lehet kibetűzni...
Aryan odalépett hozzá, s a papírra nézett.
- Hogyhogy nem ismered fel a kézírását...? –kérdezte sejtelmes mosollyal.
- Családi vonás, miért is ne... –jegyezte meg nagy szemforgatás közepette a Díva, majd apró galacsinná gyűrte és Aryan kezébe nyomta a papírt. – De ne vesztegessük az idÅt. Induljunk.
Judice közelebb lökte Harryt, Deborah is odalépett, négyen egy kört alkottak körülötte, ugyanazt a varázsszót használták, mint a kapu elÅtt Ferisse és Gloom, mert nyílván Å volt a másik csuklyás, s a tanterem eltűnt a szemük elÅl...
130