Huszonkettedik fejezet

Anabell

Orkánszerű szél zörgette meg a göcsörtös fa száradó leveleit, mely kék lángba borult. Körülöttük mindenhol kék tüzek eget nyaldosó lángjai csaptak fel az erdőben, a sötét eget sivító denevérek takarták el felettük, a szikla falának zúgva ütközött az árvízként az erdőre zúduló víz, megdörrent az ég, s sötét cseppekben kezdett esni az eső.

A halálfalók azonnal eltűntek, dehopponáltak, csupán egyetlenegy sötét alak állt továbbra is a sziklán, fekete haját kísértetiesen fújta a szél, borostyán sárga szemét még utoljára Harryre villantotta, majd ő is eltűnt a sötétben...

Majd a vihar csendesedett, az eső elállt, s a hatalmas kék lángok is kialudtak. A víz nagy része elszivárgott, szörnyetegszerű állatok tetemeit sodorta tova az elszenesedett, megfeketedett fák törzsének maradványai közt. A hatalmas sziklát körbevevő másik tizenegy sziklatemplom kormos, fekete tömegei komoran magasodtak az elpusztult erdő világa fölé. A csillapíthatatlannak tűnő szél elült. Füstterhes, enyhe szellő simogatta Harry arcát, s borzolta fekete tincseit. A hatalmas, sötét fellegek eltűntek felőlük. Az acélkék ég alját vörös-aranyba öltöztette a hajnal. A szellő egy új, jobb világ eljövetelének reményét sodorta Harry felé.

Letérdelt Anabell mellé. Óvatosan megfogta a vállát, s a hátára fordította. A lány arca betegesen sápadt volt, vértelen ajkai remegtek, mellkasa szaporán süllyedt és emelkedett, nagy, smaragdszerű szemeiben könnycsepp csillogott.

- Anabell...

Közelebb hajolt hozzá, kisimította a lány arcába lógó, szénfekete tincseit, s ösztönösen megfogta remegő kezét. Anabell, bár látszott, nagyon szenved, rámosolygott, Harry pedig vissza.

- Anabell –ismételte elszorult torokkal.

- A harc mindig követel áldozatokat... –suttogta, s továbbra is mosolygott. Arca eltökélt volt, nyugodt. Kezét szájához emelte, ujjain kékszínű vér csillogott. – Teljesítettem a sorsomat, nincs már semmi, amit tehetnék. De ezzel még nem hal ki Mardekár vére... Harry, te vagy... te vagy az utolsó... az apád... De a felmenőid közt Griffendél is ott van... Benne bízz, és a kulcsot... a kulcsot ne add senkinek, Harry, senkinek! Vigyázz... Míg csak az emléke is él a szívekben, akár rettegéssel, akár tisztelettel gondolnak is rá, nem menekülhetsz előle. S Őt soha nem fogják elfelejteni... Soha...

Egy könnycsepp futott végig arcán, megszorította Harry kezét, tekintette a távolba meredt, vett egy utolsó levegőt, s lehunyta szemeit, majd keze kicsúszott Harryéből, feje hátrabukott, és fekete haja csillogó hullámokban terült el mellette a földön.

Harry csak nézte a szép, hófehér arcot. Kezét még mindig úgy tartotta, mintha a lány keze benne lenne. Majd felállt, hátralépett, s szemében könnycsepp csillant meg. A lány arca elszürkült, majd kísérteties, földöntúli fénnyel csillant meg, végül teste eltűnt a szem elől, végleg elhagyta e világot, melytől nem kapott mást, csak szenvedést, mióta a világra jött.

- Aztán megláttam a medaliont, a Díváét, amit addig Anabell szorongatott –mondta története végén, mikor már Mrs Figg irodájában ült. – És az végül visszarepített a Roxfortba...

Miután felvette és kinyitotta a medaliont a park füvén találta magát. A Tiltott Rengeteg fái felé épp akkor emelkedett egy hatalmas, fekete thestral fekete köpenyes utasával, sörénye és patái vörös fényben égtek.

A gyógynövényházak felől Bimba professzor sietett felé, s Harry csak annyit tudott kinyögni:

- Professzor... Lady Ferisset... állítsa meg...

Végül Bimba rövid tétovázás után elkiáltotta:

- Stupor!

Lady Ferisse pedig ájultan fordult le pegazusa hátáról. Így ő is ott ült Mrs Figg dolgozószobájában. Majdnem az összes tanár ott volt, akiről nem derült ki, halálfaló: McGalagony, Flitwick, Sinistra, Vektor, Trelawney és Bimba.

Mrs Figg gondterhelt arccal nézett a pálca nélkül ártalmatlanná tett halálfalóra.

- Nos, Lady Ferisse, hajlandó beszélni?

Lady Ferisse tétovázott.

- A bíróság előtt természetesen enyhítő körülménynek számít.

Lady Ferisse hallgatása beleegyezésnek tűnt.

- Akkor, Selma Gloom valójában tényleg Corell Jonnes, a Díva?

Lady Ferisse bólintott.

- A második keresztnevéből jött a név, ugyebár, Corell Selma Jonnes.

A Levéltárban az aktáján Corell S. Jonnes, az S. nem a Symentha rövidítése volt. És a tárgyaláson Selma K... Gloom, elszólta magát, azért zavarodott össze teljesen.

- Maga halálfaló.

Újból csak bólintott.

- A mestere viszont a Szelence fogságába esett.

Lady Ferisse felhúzta talárja ujját: a Sötét Jegy, mely Voldemort hatalomra törésekor oly tisztán, és kivehetően látszódott, most szinte teljesen eltűnt.

- Mi volt a feladata a Roxfortban?

- A Díva kilétének titkát megőrizni bármi áron.

- Ki ölte meg Zigfried Neuermant, aki a legesélyesebb jelentkező volt egy éve a védekezés tantárgy oktatására?

- A Díva.

- Mi volt a Díva feladata?

- Hogy megvédje Harry Pottert.

- És a másik kettőé?

- Hogy megvédjék őt.

- Harry Pottert valóban elrabolták, és valóban arra...

Harry nem figyelt oda... dühösen meredt maga elé. Mrs Figg inkább hisz egy halálfalónak, mint neki!

- „Nevetséges" –gondolta. –„Hiszen ezeket én is elmondtam neki!"

Benyitott a terembe Miss Symonette.

- Professzor –fordult Mrs Figghez. – Az aurorok és a Minisztérium képviselői megérkeztek...

Azonban közbevágott egy hajszálcsíkos talárt viselő, cilinderes alak.

- Szóval, most épp milyen mesével készül előállni? -lépett a helyiség közepére Cornelius Caramel, Mágiaügyi Miniszter.

- Semmilyen mesével, csupán a valóság rövid történetével –mondta nyugodt hangon Mrs Figg. – És van egynehány bizonyítékom is, például egy kulcs Harry nyakában, a Remény Szelencéjének kulcsa, egy pálca, egy medalion és egy halálfaló –intett mosolyogva a boszorkány felé, Lady Ferisse talárjának ujja még mindig fel volt tűrve, s halványan, de még mindig jól kivehetően látszódott rajta a sötét jegy. – És amivel nem rendelkezem, egy halott igazgató, két halott tanár, két eltűnt tanár, egy halott fiú, egy azóta szintén halott diáklány, a Sötét Nagyúr lánya, és persze maga Voldemort.

- Na ne nevettessen –motyogta Caramel, de arca elfehéredett, s a Sötét Jegyet bámulta.

Mrs Figg röviden beszámolt róla, mi történt aznap este Harryvel. Közben Mrs Figg intett, s a tanárok sorban kimentek a teremből, csak McGalagony maradt ott.

- Mégis, hogy képzeli, hogy én ezt elhiszem? –kiabálta Caramel.

Közben Harry felállt, s maga sem tudta miért, a falhoz hátrált.

- Még hogy a Díva! Hogy létezik, és itt tanított? Selma Gloomként? Nevetséges! Selma Gloom négy évet tanított a Durmstrangban, kettőt itt, Karkarov is... –hirtelen elharapta a mondatot, majd folytatta. – A Díva nem létezik és soha nem is létezett!

- De igen –hallatszott egy túlságosan is ismerős, mély, rideg hang Harry háta mögül, s ekkor egy jéghideg kéz megragadta vállát, egy másik pedig egy éles pengéjű tőrt szorított a nyakához. – A Díva létezik –nevetett nő. – Előre szólok, bármivel próbálkoznak, a fiú meghal!

Caramel holtra váltan nézte a nőt. Lady Ferisse is felállt bár pálca nélkül nem sokat tehetett, McGalagony pedig visszanyomta őt a székbe, s rászegezte pálcáját. Harry óvatosan elfordította fejét, s a nő arcára meredt. Állán ott volt az anyajegy!

- Most már úgy is mindegy... Nincs okom vigyázni az álomképeire, Caramel, melyet azt hiszem máris szilánkokra törtem megjelenésemmel, melyre oly sok halálfaló vigyázott, hogy még csak a kétely se merülhessen fel magában, hogy esetleg Dumbledorenak igaza van –nevetett.

- Hogy mit? Halálfalók...

- Igen, mindenki maga körül a Minisztériumban, a tanácsadói és segítői, mindenki, aki ugyanúgy vakon hitt magának, hogy Voldemort nem tért vissza.

A penge közelebb került Harry torkához, s félelmetesen megremegett, ahogy a nő Caramel elképedt arcán nevetett.

Ekkor azonban egy rántást érzett, s a tőr felszínesen végighasított nyakán, majd csattanva a földre került. A Díva kezeit pedig hátrafogta két varázsló, de a nő csak nevetett, s elmormolt egy ismeretlen varázsszót. A föld megremegett lábuk alatt, a két varázsló hátraesett.

- Engem nem lehet elfogni! –kiáltotta, s eltűnt a szem elől, köddé vált.

Harry a földre esett, valahol a tőr mellett.

- Nem a Díva volt... Csak a húga –nyögte.

Mrs Figg bólintott, láthatóan végre hinni mert Harry minden szavának. A fiú zihálva a torkához nyúlt, ujjain csillogott vére.

- Oh, igen... a Díva és drága ikerhúga... –mondta keserűen Lupin, s belépett az ajtón a másik varázslót támogatva...

- Sirius! –kiáltotta Harry, s felugrott. – Én... Én azt hittem...

- Nem, nem haltam meg... –mosolygott a férfi, bár homlokán csúnya seb volt.

Caramel még mindig holtra váltan nézett az ajtó felé.

- Én itt nem maradok! –kiáltotta, s kirohant a teremből.

- Jobb lesz, ha felmész a gyengélkedőre, Harry –szólt Mrs Figg. – Sirius, kérem...

Harry felállt, s keresztapjával kiléptek az igazgatói szoba ajtaján.

- És Hermione végig azt mondogatta, hogy valami nem stimmel Gloommal –mondta keserűen Harry.

- Hát igen, Hermione mindig is jobb emberismerő volt, mint te.

- Sirius, az anyám... tényleg... tényleg...

- Oh, hát ezt is megtudtad... Igen. Lily tényleg halálfaló volt, bár úgy is mondhatjuk, hogy a Díva legelső áldozata.

Harry értetlenül pillantott fel keresztapjára.

- De hát... Honnan...

- Hogy honnan ismerte? Lily csak az utolsó évben járt a Roxfortba, előtte Durmstrangos volt, ugyanazon az évolyamon, ugyanabban az osztályban tanult, mint a Díva.

- És akkor a Roxfortban melyik házba járt?

- A Mardekárba. De hogy Corell Jonnes már nem tudta befolyásolni, megváltozott, végül hátat fordított Voldemortnak és a halálfalóknak, ebben persze James is nagyban közrejátszott. De a Díva nem hagyta annyiban, Voldemortnak még szüksége volt Lilyre valami varázslathoz... Lily végül engedett azzal a feltétellel, hogy utána békén hagyják őt, apád és téged is. Persze ez nem így történt. S innentől már ismered a történetet.

- Voldemort meg akarta ölni apát és engem. De anya nem hagyta.

Sirius szomorúan bólintott.

- De most már megszabadultunk tőle... örökre.

Harry fáradt mosolyra húzta ajkait.

132