Huszonnegyedik fejezet

Álmok és Remények

Harry néhány héttel azután, hogy végleg elhagyta a Roxfort birtokot, képzett varázslóként, épp az íróasztalnál ült, s egy Hermionénak szánt levelet írogatott. Zajt hallott odalentről, talán veszekedést, de nem törődött vele. Ő egy külön világban élt a szobájában, s nem érdekelte, mi történik varázstalan rokonaival.

Nem aggódott, tudta, Voldemort nem szabadulhat ki a Remény Szelencéjéből, hiszen az egyetlen kulcs, ami nyitja, az ő nyakában van, s ő senkinek nem adja oda az élete árán sem. A Szelencét pedig egyébként is szinte lehetetlen lett volna felkutatni, azóta kiderítette mi az.

A Remény Szelencéjét még a Roxfort alapító alkották meg, persze Mardekár ebben nem vett részt, hiszen az ő, és utódai megakadályozására készült. Hugrabug, Hollóhát és Griffendél látták, hogy veszélyes a hatalma. Az eljövendő korok mágusaira és varázstalanjaira gondolva ezzel új lehetőséget adtak rá, hogy megmeneküljenek a rémuralom elől, de ehhez az kellett, hogy Mardekár vére saját maga ellen küzdjön. De Harry annyira távoli, ráadásul oldalági rokon volt csak, hogy ő egyedül nem volt elég, hogy a Szelencét a felszínre hívja. Anabell nélkül tehát nem sikerülhetett volna.

Az egyetlen, ami zavarta, hogy Corell Jonnest nem fogták el, s nem találták meg holttestét sem, de ez talán csak az őt keresők hibája volt, mindenesetre rémálmai megszűntek, tehát biztosan nem volt a közelében, s nem is gondolt rá, legalábbis nem állandóan, (a Roxfortban valószínűleg mindig őt követte, kutatta, s így majdnem minden gondolatában szerepelt).

Caramel megbolondult, kiderült, az Imperius átok hatása alatt állt évek óta, leváltották, s az összes halálfaló börtönbe került, akiket Harry fel tudott sorolni, de nem csak azok, akiket megnevezett.

Amin sokat gyötrődött az utóbbi hetekben, az Ron volt. Tudta, lehet, hogy barátja túlélte a zuhanást, ahogy ő is, de nem lehetett benne biztos, hiszen Ron nem volt ott a peremen, de ha él is, nem hitte, hogy még valaha láthatja.

Épp az utolsó sort akarta befejezni a levélen, mikor hirtelen hátrarántotta valaki a vállát, s ugyanabban a pillanatban egy hosszú, hideg tőr pengéje szúródott hátulról a mellébe.

Hátranézett a válla felett, s megpillantotta a falfehérnél is sápadtabb, szeplős arcot a vörös tincsek alatt.

Egy hosszú pillanatig egymás szemébe néztek, majd Harry az asztalra bukott, felborítva a tintás üveget.

Akkor már nem akadályozhatta meg, hogy az arc tulajdonosa benyúljon az inge alá, és letépje nyakából a láncot, melyen a kulcs függött, az egyetlen, ami nyitja a Remény Szelencéjét...

- NE! A KULCSOT NE! –kiáltotta.

Homlokáról szemébe csöpögött a verejték. Hátracsapta szemébe lógó, szénfekete tincseit, s felült az ágyban.

- Miféle kulcsot? –csilingelte egy kedves hang, s egy magas, vörös hajú, csillogó, zöld szemű boszorkány lépett be a szobába. Az ablakhoz ment, s kihúzta a függönyt. Harryt elvakította az odakintről betörő fényáradat. – Mi baj, kisfiam? –kérdezte, az ágyhoz lépett, s megsimogatta Harry borzas fejét.

- De... De Voldemort... és Ron... ő az áruló és Gloom, a Díva... és a... a... – hadarta izgatottan, s ide-oda forgatta fejét.

- Volde... hogy mi? –látszólag életében nem hallotta a nevet. –Ilyen butaságok... Csak rosszat álmodtál... Biztosan az izgalom miatt van. Tudom, hogy izgulsz, ez természetes, hiszen elvégre ez lesz az első napod a Roxfortban. Öltözz fel gyorsan, és felejtsd el azt a buta álmot! Hidd el, nincs semmi baj –nyugtatta Harryt mosolyogva, majd letett egy-két ruhát az ágy szélére, s kiment a szobából.

- Az első napom... –motyogta kábán.

Felállt, s a szekrényre szerelt tükörre nézett. Egy kócos, fekete hajú, zöld szemű, kissé sápadt fiú nézett vissza rá. Bal kezével végigsimított homlokán. A sebhely eltűnt, vagy inkább nem is volt ott soha.

- Csak egy álom... –suttogta. – De olyan valóságosnak tűnt minden...

Gyorsan felkapta ruháit, még megcsodált egy „Boldog tizenegyedik szülinapot! - Harrynek Sirius" feliratú üdvözlőlapot, majd leszaladt a lépcsőn a konyhába.

Közben az álmán gondolkozott. Nem is értette, hogy hihette el, hogy ez a valóság, hiszen az ő szülei ott voltak végig a szomszéd szobában, nem haltak meg, és nem költözött az édesanyja nővéréhez sem, s a többi borzalom sem történt meg, és Voldemort, a Díva, a halálfalók nem is léteztek soha. Az álom részletei úgy tűntek el a fejéből, mint ahogy a homok kipereg széttárt ujjai közül. Mikor a szülei rámosolyogtak miután belépett a konyhába, már csak homályos képek maradtak meg benne...

136