Huszonnegyedik fejezet

Álmok és Remények nélkül

Voldemort megbukott, de az aurorok nem tudták elfogni összes hívét. A Reggeli Próféta felszabadult a rákényszerített némaság alól, s egymás után írt a tárgyalásokról, hogy kiket fogtak el, s csak nagy ritkán lehetett felmentésekről hallani.

Caramel beleőrült az ál-Dívával való találkozásba, leváltották, s helyére Damjan Dioless került... Még az is kiderült, hogy az Imperius átok hatása alatt állt már évek óta. Munkahelyi környezetéből senki sem úszta meg az Azakabant, Miniszterei közül is sokra rábizonyították, hogy halálfalók, s Harry emlékezete szerint egyre sem alaptalanul.

Aryan és Deborah azonnal Azkabanba kerültek, s nemsokára követte őket Judice is. Juliette Lestrange sem úszhatta meg, ő férjével vonult börtönbe, immáron harmadszor.

Harry figyelte a tudósításokat, mind-mind egytől egyig megtagadták bukott mesterüket a vádlottak padján.

Egyik nap végül a Próféta lehozott egy cikket Siriusról is, melyben hosszasan tárgyalta a tizenkét mugli és Pettigrew látszólagos halálának körülményeit, így végre senki sem kezdett el sikoltozni, ha meglátta a férfit. A mugli televízióban is beadták hírként, s így már semmitől nem kellett tartaniuk.

Ginny egyik levelében megírta, hogy édesanyját a Szent Mungo Varázsnyavalya- és Ragálykúráló Ispotályban tartják, összetört, mikor megtudta fiáról az igazságot, s az sem derítette jobb kedvre, hogy Voldemort lányától féltette Ginnyt, s közben a saját fiától kellett volna.

Neville is írt neki egy ízben: az édesanyja tudatára ébredt, s felismerte rég nem látott, s azóta felcseperedett fiát.

Harry a legjobban azonban annak örült, hogy rémálmai úgy tűnt, örökre elhagyták, ami azt is jelentette, hogy a Díva végre nincs a közelében. Végre boldog volt. Megszűnt minden, amitől tartott, amitől titkon, szíve legmélyén rettegett. De el is vesztett dolgokat, melyek a legfontosabbak voltak számára a világon... Ahogy Anabell mondta, áldozatok mindig vannak...

Siruiusnál volt, a napsütötte szobából épp akkor ment ki Twaddy, a manó. Hermionénak készült egy levelet írni. Egy pergamenlapot húzott maga elé, pennáját belemártotta a tintásüvegbe, ám az óvatlan mozdulattal pacát ejtett a papíron. A tinta megcsillant a tiszta felületen, majd betűkké formálódott:

Harry Potter! Ne feledd, Halálod perce közeleg! Csak emlékezz: „Barátod is hátba szúr..."

Harry hosszasan meredt a pergamenre, melyen még mindig ott csillogtak a fenyegető betűk. Utoljára megcsillant, majd a szöveg eltűnt, s helyén egyetlen szó jelent meg:

MOST!

Ebben a pillanatban Harry érezte, ahogy hátulról egy jéghideg kéz megragadja a nyakát, hátrahúzza, s eközben egy tőr borzongatóan hűvös pengéje a hátába fúródik. A kéz, mely nyakát szorította, elengedte, s benyúlt az inge alá, egyetlen rántással letépte nyakából a láncot. A láncot, melyen ott függött az egyetlen kulcs, mely a Remény Szelencéjét nyitja.

Oldalra fordította fejét, s életében utoljára egy falfehér, szeplős arcot látott, a kusza vörös hajtincsek alatt.

Ekkor megértette Anabell szavait: Míg csak az emléke is él a szívekben, akár rettegéssel, akár tisztelettel gondolnak is rá, nem menekülhetsz előle. S Őt soha nem fogják elfelejteni... Soha...

136