3. Fejezet

Álom?

Az iskolát a tanév közeledtével egyre növekvõ aggodalom vette körül. Seréna többször körüljárta már a kastély minden emeletét, de nyugtalanságát nem hagyta csillapítani azóta is fel-feltörõ rossz elõérzete. Ráadásul kezdett lámpalázas lenni közelgõ tanórái miatt. Magabiztos személyiséggel rendelkezett, ez azonban most nem segítette, mivel nem egy csapat önfejû politikussal kellett tárgyalnia, csupán egy évfolyamnyi önfejû gyereket kellett önvédelemre tanítania. A kettõ közötti különbséget más helyzetben egetverõen nagynak találta volna, most azonban rádöbbent talán még az utóbbi a rosszabb eset, és valószínûleg mégsem lesz olyan könnyû dolga.

Kifejezetten kíváncsi volt az ifjú Harry Potterre, mivel õ volt a varázsvilág leghíresebb személye, azonban Draco Malfoy talán még nála is jobban érdekelte, ugyanis a fiú apja, Lucius sokszor megpróbálta õt gyanúba keverni a Sötét Úr elõtt, és úgy vélte ezt a mostani kényszerhelyzetét is az idõsebb Malfoynak köszönheti. Nem akarta, hogy a fiú is apja sorsát kövesse, bár gyanította, ebben az ügyben nem sok eredményt fog elérni.

Már csupán egy nap volt a tanítás kezdetéig, a nagyteremben tartott lakoma alkalmával Serénának több mint kis bosszúságot okozott, hogy mikor csaknem késve beesett az évnyitóra már csupán Piton mellett volt hely a tanári asztalnál. „Nagyszerû, a pokolba is miért pont ott? Inkább ülnék a diákok közé!"- hangzott a fejében az égetõ kérdés. „Te vagy késésben, éppen hogy ideértél, és még örülhetnél is neki!" -adta meg magának a kínosan igaz választ. Tehát tétován végigülte a vacsorát a professzor „társaságában", már ha társaságnak lehet nevezni a némaságot. A tanévnyitó végén Piton egy szó nélkül távozott a boldogan fecsegõ diáksereggel együtt. Seréna nem volt még fáradt, úgyhogy elhatározta, hogy tesz egy rövid sétát, a tó mellett, igaz már elég késõre járt, azonban a késõi sétáknak, még ha magányosan is, soha nem tudott ellent mondani, még Roxfortos diák korában sem, bár ezt nem merte bevallani így utólag sem az igazgatónak.

A nagyterembõl kilépve, tehát egyenesen a park felé vette az irányt. Tudta hogy ez akár veszélyes is lehet, azonban úgy érezte szüksége van erre a kis sétára az elsõ tanítási nap elõtt. Már korábban, sõt régen is, volt alkalma megcsodálni a tó és a Rengeteg titkait és élõlényeit, de azóta sem tudott betelni a felfedezésekkel.

A tó mellett álldogált, éppen a tükörsima vízen úsztatta gondolatait, amikor hirtelen észre vett valamit az erdõ szélén. Egy fekete csuklyás alak tartott a kastélyból az erdõ irányába. Seréna ösztönösen követni kezdte, valahogy az az érzése támadt, hogy az a valaki nem jelent veszély, azonban ellenállhatatlan vágyat érzett hogy megtudja ki az, és miért járkál ilyenkor a vadonban.

Felvette egy holló alakját, és a nyomába szegõdött. A furcsa alak néha megállt, mintha tudná, hogy követik, a lány azonban, jól kiismerte magát ezen a terepen és úgy gondolta nem veheti észre.

Seréna csak egy pillanatra kapta el tekintetét, amikor valami megzörrent egy bokorban a háta mögött. Mire visszafordult a rejtélyes figura nem volt sehol. Csalódottan, és gyanakvással teli szívvel vette tudomásul, hogy ha nem is egy halálfaló volt, a legjobb esetben is talán egy kém van Roxfortban. Odament, ahol utoljára vélte felfedezni és alakot váltva immár egy fekete farkasként gondolkozott, vajon hová tûnhetett ilyen hirtelen. Már épp visszafelé akart indulni, hogy beszámoljon Dumbledorenak a történtekrõl, mikor egyszerre maga sem tudta hogyan, de szembe került a csuklyással. Biztos volt benne hogy csapdába sétált, és az látta õt hollóból farkassá változni. Nem tudta támadjon-e vagy vegye fel emberi alakját, és varázserõvel védekezzen.

Úgy tûnt a különös alak kissé meglepõdött a jelenség láttán, azonban szinte azonnal a farkasra emelte a pálcáját, amint az megmozdult. Seréna egyszerre észbekapott és hirtelen ötlettel elkapta a mágus karját, és a földre terítette. Az eséstõl a csuklya lecsúszott az ismeretlen alak fejérõl, és Serénának elakadt a lélegzete, Piton volt az. Hihetetlenül meglepõdött. „Mit keres itt, ilyenkor? Miért van itt?"- peregtek a kérdések egymás után a nõ fejében. Piton azonban nem tudhatta ki õ így még a nõ a váratlan felismerés hatása alatt volt azonnal reagált, és lerázta magáról az állatot, aki idõ közben elengedte karját. Piton gyorsan támadt, dermesztõ bûbájt küldött az állatra, ám mikor a varázslat célba ért Seréna már visszaváltozott emberi alakba, és úgy találta el.

Seréna megdermedt, de tudatánál volt. Végtelenül felbosszantotta, hogy itt áll, ennyire kiszolgáltatva, és nem tehet semmit. Piton néhány másodpercig olyan arcot vágott, mintha most találkozott volna elõször a nõvel, aztán szája gúnyos mosolyra húzódott.

-Nocsak Miss. Water, nincs egy kicsit késõ az ilyen kis kirándulásokhoz?- mondta a tõle telhetõ legcinikusabb hangnemben. El kellett ismernie, hogy nagyon mulattatta a lány kiszolgáltatottsága, és igyekezett kellõképpen kihangsúlyozni, mennyire szórakoztató a látvány.

-Még jó, hogy ha emberre használják a dermesztõ átkot, azért még tud beszélni. Perselus azonnal mondja az ellenbûbáj, ez csöppet sem mulatságos.- mondta, és ezt a maga szemszögébõl túlságosan is helytállónak vélte.

-Mit keres itt ilyenkor Miss. Water?- ismételte meg a kérdést.

-Én ugyanezt kérdezhetném öntõl, Perselus.- mondta pimaszul. –Elengedne végre? -ismételte a saját kérdését, amit valahogy sokkal sürgetõbbnek érzett, minthogy magyarázkodjon.

-Ugyan miért tenném?- mondta Piton, és gonoszan mosolygott. Közelebb lépett a nõhöz, és karját összefonva gúnyosan méregette megbénított áldozatát. El kellett ismernie, hogy Seréna gyönyörû nõvé fejlõdött az évek során, bár arcán még mindig ott voltak a gyerekes vonások, összességében inkább egy csinos fiatal nõ volt.

Serénát mérhetetlenül felingerelte, ahogy volt tanára bánt vele. „Miért tennéd? Hogy haraptam volna le a karod, engedj el azonnal!!!"- ordított magában. Piton közelebb lépett hozzá, arca csupán néhány centire volt tõle. Serénából azonnal kiszállt minden harag, minden vonzódása életre kelt, amit valaha is a férfi irányába táplált. Félelem és gyötrõ szenvedély járta át mindenét. Piton még közelebb hajolt hozzá, és mély bársonyos hangján halkan kimondta a feloldó-varázst. Seréna érezte, hogy visszatér az ereje, ettõl a sok érzéstõl teljesen összezavarodott, csak állt a férfi elõtt és képtelen volt megmozdulni annak ellenére, hogy az átok elmúlt.

A férfi tekintete olyan erõsen vonzotta, mint soha semmi. „Megbolondultam!"- gondolta, és hirtelen a férfi nyaka köré fonta karjait és szenvedélyesen megcsókolta. Piton erre nem számított, nem hitte, hogy ez a nõ bármit érezhet iránta, de bárhogy is diktálta az ésszerûség nem tudta elengedni. Seréna érezte a férfi érintését a hátán, végig simította és derekánál megállva közelebb húzta magához. „Mit tettem?" -hangzott mindkettõjük fejében a kérdés. Sokáig álltak és csókolták egymást, egyikük sem tudta elengedni a másikat.

„Te jó ég! Ezt nem tehetem!"- kiabálta magában Piton, és hirtelen elengedte a nõt.

–Stupor! -mondta gyorsan, még mielõtt Seréna megszólalhatott volna.

Seréna ebben a pillanatban felriad, ott feküdt a szobájában, a kastélyban.

- Hogy… hogyan kerültem én ide? Mi… mi történt? -kérdezte kétségbeesetten. Tehát csak álom lett volna? Nem az nem lehet, olyan valóságos volt! -bizonygatta magának. „Tehát mi történt velem, mit csináltam? Ez túl megy minden határon, hogy lehetek ennyire idióta? -kérdezgette újra és újra önmagát. „Szeretem, valóban beleszerettem volna?"- tette fel magának a szûnni nem akaró kérdést.

Másnap reggel komoran ébredt, még mindig nem tudta a valóságot látta-e az éjjel. Abban biztos volt, hogy a kastélyt elhagyta a vacsora után, de azon túl már semmiben nem volt biztos.

Úgy döntött eltemeti magában egy idõre ezeket a kérdéseket és lázasan készült az elsõ órájára, az ötödikes Mardekárral és Hollóháttal.

Mikor lement a reggelihez, csalódottan látta, hogy Piton már megint nincs ott, „Szokott vajon egyáltalán enni?" Odament a tanári asztalhoz és a tõle telhetõ legjobb hangulatban reggelizett a többi tanárral.

Már éppen végzett, és sietett a szobájához, hogy felkészüljön az elsõ órára. Annyira sietett, hogy elõször észre sem vette a vele szemben jövõ Pitont, aki különös feldúltsággal közeledett. Úgy tûnt egyikük sem akar tudni a másikról. Seréna közömbösséget színlelve ment el a férfi mellett, éppen csak bólintott felé, majd mellette elhaladva kissé meglökte karját, ugyanis a folyosó túl szûk volt hogy két ember kényelmesen elférhessen. Piton, ahogy a nõ hozzáért a karjához, alig hallhatóan felszisszent mintha fájt volna neki az érintése. Seréna nem törõdött vele, beviharzott a szobájába és éppen összeszedte holmiait, amikor egy hang felkiáltott benne: „A farkas! A karján haraptam meg! Valóság volt!"- hangzott a felismerés, Seréna a szája elé kapta kezét és percekig megszólalni sem tudott.