5. Fejezet

Egy szabadnap

Egy vasárnap reggel Seréna szokatlanul felszabadultan ébredt. A dolgozatíratás a sötét erõk fenyegetése ellenére sem szûnt meg, ígyhát az íróasztalon tucatszám álltak a kijavított és még kijavítandó dolgozatok a különbözõ vizidémonokról és kígyódémonokról.

Az elméleti órákon kívül a 6. és 7. évfolyamon már belekezdett az alapvetõ párbajismeretekbe, és a kemény gyakorlások ellenére a diákok igazán szerették a tanárnõt, és hálásak voltak ezekért az ismeretekért.

Most azonban semmi nem tudta lekötni a figyelmét, újabb bolyongást tervezett a Rengetegbe. Kipattant az ágyból és felöltözött. Ki nem állhatta a korabeli boszorkányok „átlagos" viseletét, ugyanis bosszantóan akadályozónak találta a szoknyát, ebbõl következõen az egyrészes ruhát is. Sétálni szinte mindig nadrágban ment.

Ha rossz hangulata volt még a tanórára is a kedvenc fekete, trapézszárú, testhezálló nadrágjában botránkoztatta meg az egyenruha ellenére a divatot igenis istenítõ Mardekáros lánycsoportokat. Egyik ilyen kedélyû órája végén a terembõl kilépve még hallotta Parkinson kisasszony megjegyzését: „Ebben a fekete szerelésben úgy néz ki, mint Piton professzor!"- hangzott a bölcs megállapítás.

Seréna elfojtotta a rátörõ nevetõgörcsöt, úgy érezte mindjárt szétrepednek a bordái. Már éppen lekûzdötte a kényszert, hogy a folyosó közepén kezdjen el szívbõl kacagni, amikor a szobája ajtaját nyitotta meglátta a Pitont arrafelé viharzani. Villámgyorsan, a szájára szorított kézzel szaladt be az ajtón.

-Tényleg hasonlít. -mondta a nevetéstõl elfulló hangon. Hosszú percekig csak kacagni tudott, ez a megjegyzés egy hétre jókedvre derítette, pontosan õ maga sem tudta miért.

Már a bejárati csarnokban járt, amikor ennek az emléknek a végére ért. Észrevette, hogy fülig ér a szája. Ahogy kinyitotta a csarnok ajtaját újra belebotlott Pitonba.

-Hova igyekszik ekkora mosollyal Miss. Water? -kérdezte meglepetten.

-Egy sétára a parkba és az erdõbe.- mondta még mindig mosolyogva és hirtelen ötletbõl megkérdezte: -Velem tart? -meglepõ módon természetesen nemleges választ várt a tanártól.

-Miért ne. -válaszolta Piton. Nem volt benne biztos, hogy ez jó ötlet, de éppen keresni akart valami elfoglaltságot, mert a pincében terjengõ szörnyûséges szagtól (ami Neville Longbotom egyik újabb akciójának következményeként terjedt szét a tanteremben) már fejfájása támadt. Amúgysem gyakran van társasága a sétái alkalmával, ezegyszer miért ne tehetne kivételt.

„Hoppá!" gondolta zavartan Seréna, nagyon csodálkozott ezen a válaszon.

-Indulhatunk, vagy esetleg még visszamegy valamiért?- kérdezte Piton.

-Nem így tökéletes… menjünk.- hangzott a bizonytalan válasz.

Elindultak a kitaposott úton a Tiltott Rengeteg mellett haladva. Egy darabig kínos csend volt, aztán Seréna végre ügyetlenül kezdeményezett.

-'szintén Perselus, meglepõdtem, amikor azt mondta elkísér, nem akarom megsérteni, de eddig úgy vettem észre, hogy nem igazán uralkodik szimpátia kettõnk között. -vallotta be kissé félve, nem akarta elijeszteni a férfit.

-Nos… Miss. Water azért tartottam önnel, egy kis nyugalomra vágytam. A laborban a Longbotom fiú okozta felfordulás miatt nem találhattam elfoglaltságot. -mondta Piton kicsit mérgesen. Seréna köhintve nevetett egyet.

–Ezt olyan viccesnek találja? -vonta kérdõre.

-Hát… igen. -mondta a lány tovább mosolyogva.

-Az a kölyök kész katasztrófa. Sohasem fog megtanulni egy bájitalreceptet sem, egyszerûen nem is tudom hogy engedték át más tárgyakból.

-Az én óráimon egészen jól teljesít, érdeklõdik a varázslények iránt, amik a félévi tananyagot képezik. Sokszor még ponttal is tudom jutalmazni. Azt hiszem, sõt világosan látom, hogy nem éppen maga a kedvenc tanára. Szerintem próbáljon meg nem rászólni az órán, vagy legalábbis ne túl hirtelen, ha nem akar túl nagy pusztítást.

-Ezt észben tartom, még egy ilyen alkotói munka a fiú részérõl és a Roxfort két emeletet fog süllyedni. -jelent meg egy halvány mosoly a bájitaltanár arcán.

„De aranyos amikor igazán mosolyog!" -gondolta Seréna. „Mit beszélek… illetve gondolok, még a végén én fogok két emeletet süllyedni, ha így folytatom."

-Egyébként igazán nem értem miért kell az ötödéveseknek varázslényekkel foglalkozniuk, ez a Legendás Lények Gondozása órára tartozna.

-De mivelhogy ebben az évben nincsen tanár, és megfelelõen biztonságos terület az órák számára… nem engedhetjük meg magunknak, hogy a kastélyon kívül tartsunk órákat. A diákok még túl védtelenek. -magyarázott Seréna. -A magam részérõl igazán élvezem, kifejezetten szeretem a különleges lényeket.

-Akkor már értem, hogy miért volt olyan jó barátságban Hagriddal.

-Különleges lényt mondtam Perselus, nem veszélyes bestiákat. Persze a kissé „sötétebb" állatok is vonzanak, mint például a farkasok, vagy a denevérek.- célzott finoman, de úgy tûnt Piton észre sem vette a csöppnyi utalást.

-Ha már az állatoknál tartunk kíváncsi vagyok, hogy miért nincs benne az animágusok hivatalos listájában? Úgy látom itt egyedül Minerva volt olyan törvénytisztelõ, hogy szíveskedett bejelenteni magát.

-Nem vagyok animágus. -vágta rá a lány.

-Hiszen bagoly alakban jelent meg az igazgató irodájában. -értetlenkedett.

-Csakhogy ez nem tudás, hanem adottság. Bármilyen állat alakját fel tudom venni, ha akarom. Amikor idekerültem a Roxfortba jöttem rá erre a képességre.

-Ez hogy lehetséges? -kérdezte Piton teljes megdöbbenéssel.

-Magam sem tudom még. De… -nem tudta befejezni a mondatot, mert egy bagoly szállt el tõle pár centire.

Azonnal felismerte, kitartotta a karját és a madár rászállt. Piton felé fordulva egy levelet nyújtott neki. Piton kinyitotta és elolvasta.

-Ugyan Merlin igazán repülhetnél úgy, hogy ne hozd a szívbajt az emberre.- okította szárnyasát a tanárnõ.

-Bocsásson meg, de el kell mennem, Dumbledore sürgõsen beszélni akar velem.- mondta Piton és visszasietett a kastélyba.

Seréna még örült is egy kicsit, hogy magára maradt, így végre nekivághat az erdõnek. Elindult a Rengeteg felé. Úgy döntött ezúttal eredeti alakjában fürkészi az õsöreg labirintust. Ahogy túllépte az elsõ fák határát rossz elõérzete támadt.

Egy ideig csendesen és zavartalanul haladt elõre, amikor valami megzörrent a háta mögött. Villámgyorsan pálcát rántott és támadóállásba helyezkedett. A sûrû bozótos mögül viszont nem ellenség, hanem egy rég nem látott barát bukkant elõ.

-Újra itt a varázslények hercegnõje? -köszöntötte boldogan Hagrid.

-Istenem, de rég nem hallottam ezt a becenevet tõled! -ugrott a nyakába Seréna.

-Jó újra látni kis barátnõm, látom még mindig elõszeretettel járkálsz a vadonban. -mondta csipkelõdõen szemrehányó hangnemben az óriás.

-Én pedig látom, hogy még mindig teljes erõbedobással ûzöd a vadõri szakmát.- felelt jókedvûen.

-Szó mi szó, én is szívesen bolyongok az erdõben, ha tehetem. Most éppen Aragog fészkéhez indultam, ha megtalálom, mostanában eléggé felbolydult itt az élet. Velem tartasz?- kérdezte Hagrid reménykedve.

-Nem, köszönöm, Norinát szeretném megtalálni. Már régen keresem õt, de eddig még nem sikerült rálelnem. Hagrid, ugye nem volt a között a két unikornis között, akiket Voldemort néhány éve elpusztított?- kérdezte kétségbeesetten.

-Nem. 'k szinte újszülött példányok voltak, tapasztalatlanságuk miatt tudta õket Tudodki elkapni.- mondta a Név hallatán megborzongva.

-Ez megnyugtató, akkor én megyek tovább keresgélni. Majd késõbb beszélünk ígérem. -azzal mindketten továbbindultak.

„Norina", Seréna így nevezte el barátját. Norina gyönyörû unikornisként megbabonázta a lányt, egyszerûen nem tudott félni tõle vagy nem megbízni benne. Ezek a lények, ha akarták beleláttak az ember gondolataiba és a gondolatok útján tudtak is beszélni akárkivel, bármilyen távol is volt az illetõ. Ezt a tulajdonságukat azonban szinte sohasem használták, mivel nem tartották rá méltónak az emberi faj legtöbb tagját. Ezen okoknál fogva szinte senki sem tudott errõl a képességrõl.

Seréna egy kicsiny pataknál találta magát. Nem emlékezett, hogy lett volna ilyen az erdõ közepén. Valahogy mégis az az érzése támad, hogy járt már erre, és újra érezte, hogy figyelik. Elgondolkozva, de óvatosan lépkedett a patak mellett, varázspálcáját végig a kezében szorongatta. Habár nem volt szokása könnyen megijedni, mégis ettõl a helytõl borsódzott a háta.

Egy pillanatra megállt, belenézett a vízbe, amely addig békésen verte vissza a fák lombjai közé világító hold képét. A víz visszatükrözte alakját, s ahogy végignézett tükörképén hirtelen megjelent mögötte egy fekete csuklyás alak képe.

Megfordult, de már késõ volt.

-Crucio! -mondta ki az átkot az ismeretlen. Hangja mély volt, de kissé rekedt, ismerõs volt valahonnan, de Serénának már nem volt ideje ezen gondolkozni. Éles fájdalom hasított mindenébe. Nem volt képes védekezni az átok ellen, pálcáját elejtve térdre esett és négykézláb, némán sikoltva próbálta túlélni a kínok átkát. Már hihetetlenül zúgott a feje a mardosó fájdalomtól, felnézett támadójára, az csak állt némán és nem eresztette foglyát.

Seréna az ájulás határára ért mikor hirtelen megszûnt minden fájdalom. A sötétségbõl egy fénylõ, fehér tünemény támadt a csuklyásra, aki a hirtelen ellentámadástól megrémülve hátrált, majd azonnal hoppanált.

-Jól vagy Seréna? -csengett egy kellemes hang a lány fejében. Seréna mostmár tisztább fejjel nézte megmentõjét.

-Norina, végre megtaláltalak, akarom mondani te találtál meg engem. Köszönöm. Ha nem jössz talán…

-Nyugalom, nem tudom ki volt ez, de vissza fog jönni.

-Ezek szerint fel tudja törni a hoppanálást gátló bûbájt, beszélni fogok Dumbledorral, bár biztosra veszem, hogy már tud róla. -mondta Seréna aggódva. Dühösen kifújta a levegõt és folytatta: -Téged viszont nem engedlek el, most hogy megvagy, évek óta elõször, jó lenne „társalogni" egyet. -váltott témát, olyan könnyedséggel, hogy az még Norinát is meglepte.

Amég kiértek az erdõbõl a lány elmesélte az elmúlt öt év eseményeit, bár nem kellett volna beszélnie, hiszen az unikornis minden gondolatát tökéletesen látta, azonban csak úgy ömlöttek belõle a szavak. Jó ideje nem beszélt már senkivel ilyen hosszasan. Norina figyelmesen hallgatta a beszámolót, örült, hogy újra láthatja kotnyeles kis barátnõjét.

-Úgy gondolom egy áruló kell hogy legyen a Roxforton belül, másképp ki tudná feltörni a védõbûbájokat. -nézett fel az ódon épületre Seréna.

-Mindenképpen szólj az igazgatónak. Az erdõben mostanság minden túlzottan furcsa, nem mintha nektek embereknek és mágusoknak eddig nem lett volna az.

Annyira örülök, hogy újra láthatlak. Igazán sokat dolgoztál a sötét erõk ellen, ezért büszke is vagyok rád. Ez azonban hamarabb bevezetett a valóságba, mint más korodbelit. Kíváncsi vagyok, hogy festhetsz a katedrán, mint tanárnõ.- duruzsolta a lény hangja.

-Ugyan, nem a tanításért vagyok itt, persze nagyon élvezem, kihívás a diákokkal foglalkozni, de elsõsorban vigyáznom kell Harryre és a Roxfortra, ez nekem mindennél elõbbre való. Annyi minden történt a diákéveim óta. Halálfaló lettem, eltûnt és meghalt négy barátom, Voldemort elbukott, Lily és James… meghaltak, -mondta szomorúan. -„és egyvalami mégsem változott: Piton". -folytatta cinikusan gondolatban.

-Újra hozzá kell szoknod, hogyha velem vagy a gondolataidat is tökéletesen hallom drága Seréna!- nevetett Norina. -Látom, még mindig szereted.

-Honnan veszed? -védekezett a lány megszeppenve. -Én egyszerûen csak… noshát… az a helyzet… rendben gyõztél, igen szeretem. -vallotta be kelletlenül. -De megpróbálok nem odafigyelni rá, soha nem tudnám megszerezni. -suttogta lemondóan.

-Nem tudod vagy nem akarod kedvesem? -hangzott a szemrehányás.

-Ebbõl elég, már így is úgy festhetek, mint egy stoplámpa. Mindjárt elkések a vacsoráról… szokásomhoz híven. Sajnálom, de mennem kell, még megkereslek.

-Jót ne halljak felõled te lány! -csengett a búcsú.

Seréna csakugyan elpirulva indult a kastélyba. „Esküszöm, ha megint csak Perselus mellett lesz hely a tanári asztalnál én nem fogok vacsorázni!" Egy nyerítést hallott a háta mögül. „Jó tudom, hogy hallottad Norina, de ne nevess ki kérlek!"- fordult hátra. „Rendben, bocsáss meg!"- hangzott komolyan a válasz. Norina azonban már biztosan tudta „ez a lány tényleg szerelmes, csak tudnám miért éppen a környék legnehezebb emberét fogta ki? Hmm…ha jól belegondolok talán még hasonlítanak is. Ez nem lesz könnyû játék."- gondolta vidáman.

Szerencsére Serénának nem kellett lemondania a vacsoráról, ugyanis az asztalnál sem Piton, sem Dumbledore nem volt jelen. „Mi történhetett?"- kérdezte magától visszagondolva Perselus hirtelen távozására.

Leült az asztalhoz Minerva mellé.

-Csakhogy elõkerültél kedvesem. Már kereslek néhány órája, de végül feladtam. -mondta fontoskodva McGalagony.

-Mi a baj Minerva? Az erdõben voltam szinte egész nap.

-Dumbledore professzor holnap reggelre összehívott minden tanárt. Még én sem tudom pontosan mi történhetett, de eléggé aggódott ahogy láttam. -szólt a gondterhelt válasz.

-Akkor holnap reggel találkozunk, köszönöm, hogy szóltál. Jó éjt! -felállt és lassan elindult a szobája felé.

Az est további részét a dolgozatkupacok között töltötte. „Majd holnap kiderül minden, remélem nincs nagy baj. Holnap december elsõ napja lesz úgy látszik Voldemort szép kis karácsonyi meglepetéseket akar nekünk szerezni." -próbálta magát nyugtatni. Még akkor is ilyen gondolatok jártak a fejében amikor éjfélkor bemászott az ágyba és elnyomta a nyugtalan álom.