9. Fejezet

Titok és múlt

-Az Istenért, miért nem mondtad el, hogy közéjük tartoztál?- vonta kérdõre a lányt Piton, amint bezárult mögöttük az ajtó.

-Miért mondtam volna el? Eddig nem is igazán volt rá okom, hogy megbízzam bárkiben is Dumbledoron kívül. Perselus, hidd el… elmondtam volna, ha…

-Ha bízol bennem.- fejezte be keserûen Piton.

-Ne forgasd ki a szavaimat, én bízom benned, mert Én ellenben tudok rólad mindent. Arról, hogy valaki kettõnk közül nem õszinte igazán lehetne még mit mondani.- Seréna kezdett feldúlt lenni.

-Ezt hogy érted?- kérdezte kíváncsian Piton. A megszokott cinizmus hiányzott a hangjából, most valahogy ijedtebben csengett, mint máskor.

-Nagyon jól tudod mirõl beszélek-húzta félmosolyra a száját Seréna- bájitalok mestere. Így hívtak régebben, ha nem akartak megnevezni, nem?- csapott le a férfira. Piton most elõször megijedt a nõtõl, szeme villámokat szórt, kísértetiesen emlékeztette önmagára, amikor dühös.

-Te… honnan tudod ezt, hiszen amikor te már…-próbálta kimagyarázni a helyzetet. Nem volt fölényben, most nem, és nehezen viselte, hogy most õ kap fejmosást, akárcsak egy szemtelen kisiskolás.

-Amikor én beléptem közéjük? Igen akkor már nem voltál a „körükben". Milyen ironikus Perselus.- mondta vészjóslóan a lány. Érezte, hogy nem kellene ennyire keményem bánnia önmagával sem és Perselussal sem, de nem bírta türtõztetni magát, túl akart lenni a magyarázatokon, túl akart lépni rajtuk.

-Beléptél közéjük? Hát igaz… mi olyan ironikus?- kérdezte egyelõre még hidegvérrel Perselus.

Seréna felhúzta a karján ruháját, és felmutatta. Piton nem akarta elhinni, a sötét jegy ott izzott a lány karján, pontosan ott, ahol a sajátját is tudta. A Sötét Úr gyûlést hívott össze, ezért volt ilyen kivehetõ. Seréna csak állt és az égetõ fájdalomtól egy kicsit megszédült. Fáradtan leült a közeli székbe. Perselus már megszokta, hogy ha nem engedelmeskedik a hívásnak, akkor a jegy még egy darabig izzani fog.

-Az utódod voltam Perselus, persze, mint a Minisztérium embere egyben. Két oldalnak dolgoztam.- fújta ki a levegõt dühösen.- Biztos tudod mit jelent.- mondta cinikusan.

Piton megszólalni sem tudott, Seréna más volt, mint akinek eddig hitte, megijesztette, hogy mennyire hasonló kettõjük sorsa. A továbbiakat már ki tudta következtetni. De mégis volt néhány részlet, amik a tudatán kívül, még mindig homályosak voltak a számára. Leült a lány elé egy másik székbe és csak figyelték egymást. Néhány végtelennek tûnõ percig csend honolt köztük.

Seréna a fájdalom enyhültével felállt, nem igazán tudta most mi is következik. Nem akarta elveszíteni a férfit, egyszerûen azért, mert szerelmes volt. Odament Piton elé és megcsókolta, ha már vége, akkor nem akarta csak úgy elengedni. Arra számított, hogy a férfi ellöki magától és abban a pillanatban kimegy a szobából, nem így történt. Piton magához húzta és átölelte.

Megint csend következett. Végül már a feszültségnek nyoma sem maradt. Azonban még mindig egyikük sem tudta, hogy mit is kéne tenniük, nem lehetett figyelmen kívül hagyni, hogy nem bíztak egymásban. Egyikük sem akart ezektõl a percektõl elszakadni. Pitonnak felrémlett egy emlék, nem tûnt valami érthetõnek, de egy sejtése volt, amit azóta, hogy meghallotta a lány kilétét latolgatott.

-Seréna, te voltál az aki, akkor éjjel, mikor idejöttem végleg… megmentette az életem. Te voltál az az idegen, igazam van?- mondta halkan, már nem haragudott, csak egyszerûen és nyugodtan beszélt.

-Azt reméltem nem jössz rá, bár nem ismertél föl, én tudtam ki vagy, ezért készítettem azt a szérumot.- mosolygott Seréna. -Azt a szérumot, aminek az elkészítését Albus rád bízta korábban.

-Tehát innen tudtad, hogy mi is ez a bájital valójában.

-Igen -felelte röviden a lány.- Emlékszel még mi történt?

-Sajnos igen, minden tiszta pillanatára.- mondta Perselus keserûen. Szemei elõtt felrémlettek annak az éjszakának a képei. :

Egy viharos estén a Sötét Úr összehívott minden halálfalót, valami fontosra készültek, mert még a legbelsõbb körökben sem tudták miért kell ilyen hirtelen gyülekezniük. Piton éppen Roxfort felé tartott, amikor a Jel felizzott a karján. Sietett, mert tudta, hogy már így is gyanúba keveredett. Egy összetûzése alkalmával szerzett egy veszélyes ellenséget: Lucius Malfoyt. Ezzel a férfival, ugyan nyíltan nem hadakoztak, de alattomos természete miatt nem is bízott benne.

Mikor Piton már a sorfalban állt- szinte õ érkezett meg utoljára- Voldemort elõlépett. Piton elõtt úgy rémlett fel minden szó, mintha újra ott lenne.

-Halálfalók, híveim, egy újabb szomorú hírt kell mindannyiótokkal közölnöm. Sorainkba újabb áruló került, de ezúttal valaki, aki eddig értékes tag volt a csapatunkban. -Piton gyomra összerándult a félelemtõl, de nem mutatta. Ami ezután következett, arra úgy emlékezett vissza, mint életének leggyötrelmesebb perceire.

Voldemort leleplezte õt, azt az estét egy zárt, sötét szobában töltötte. Nem emlékezett a helyiségre, gondoskodtak róla, hogy ne tudjon megszökni, semmilyen láncra vagy kötélre nem volt szükség, mert mire végeztek a vallatásával, már alig élt. A Crucatius átkok megtették a hatásukat, semmi ereje nem volt, és már csak a halált várta.

Még a „cellában" feküdt, csupán egy „látogatója" volt. A szánalmas, ágynak nevezhetõ helyén, félájultan feküdt, amikor az ajtóban egy különös idegen intett az õrnek. Nem tudta miért engedték be az idegent, nem ismerte fel, csak részletekben emlékezett vissza, csuklya volt a személy fejébe húzva így nem láthatott semmit.

Letérdelt elé a földre. Kába volt és nem tudott semmit tenni, hogy szabaduljon, mert ez lett volna valószínûleg az utolsó esélye, hogy elszökjön, de nem volt rá képes. Ezután érezte egy kéz simogatását az arcán, egy nõ volt az. Majd egy kissé maró folyadékot érzett a torkában. Remélte, hogy gyorsan ölõ méreg, és látogatója meg akarja kímélni a továbbiaktól. Nem látta többet, legalábbis ezt hitte.

Amikor eljött a hajnal, vele együtt eljöttek az utolsó órái is. Voldemort elé vitték, ahol egy kis mennyiségû Verita szérum hatására még sikerült némi információt kicsikarni belõle, de még így sem volt hajlandó beszélni. Eljöttek hát az utolsó percek. Beadták neki a saját maga készített mérget, amelyet azelõtt néhány nappal készítettek vele. Lehunyta a szemeit. Beletörõdött, hogy ez a vége. Még hallotta, hogy magára hagyták, ahogy azt is, hogy valaki besurrant hozzá. Elájult és nem is emlékezett többé semmire. A Roxfortban tért magához, Dumbledore társaságában a gyengélkedõn…

-Ha te nem vagy ott meghalok, nem tudom megköszönjem-e, vagy inkább átkozzalak el érte.- suttogott cinikusan Piton. Seréna halkan nevetett és hozzábújt a férfihoz.

Nem tudta, mégis mit jelent ez a beszélgetés, a vég vagy éppen a kezdet.

Reggel Seréna egyedül ébredt. Nem igazán tudta mikor bóbiskolt el. Felöltözve feküdt ágyában. „Jaj nem…"-ez volt az elsõ gondolata: „Miután elaludtam biztosan õ hozott idáig, aztán… elment." Nem akarta megtudni hányadán állnak, túlságosan fájt volna neki a nyilvánvaló elutasítás. "rákig nem mozdult, megbénította a saját keserûsége.

-Meg kell tudnom.- mondta halkan, könnyekkel küszködve.

-Jól van kisasszony?- Seréna hirtelen hátrafordult. Egy házimanó állt az ágya elõtt és nagy kék szemeivel õt figyelte.

-Tessék? -kérdezte zavartan.

-Csak feljöttem szólni. Dumbledore igazgató úr küldött, annyi az üzenet, hogy mostmár sürgõssé vált, hogy beszéljen Norina kisasszonnyal. Láttam, hogy a hölgy nincs éppen a legjobb hangulatban… elnézést, hogy zavartam.- hadarta félénken a házimanó.

-Semmi baj-erõltetett egy mosolyt a lány.- Csupán rémeset álmodtam- mentegetõzött.- Köszönöm, hogy szóltál

-Kiana kisasszony, Kiana a nevem.- mosolyodott el bizonytalanul. Nem sokan kérdezték meg a nevét, igazán rokonszenvesnek találta ezt a tanárnõt.

-Milyen szép név.- csevegett Seréna.

-Mennem kell kisasszony, várnak a gyengélkedõn, ott segítek be sokszor Madame Pomfreynak.- búcsúzott Kiana és még mielõtt Seréna elköszönhetett volna már köddé is vált.

Seréna még mosolygott egy kicsit, aztán újra eszébe jutott a tegnap este. Kijátszotta az utolsó kártyáját is azzal, hogy elmondta mindent tud Pitonról. Így utólag nagy hibának vélte, hogy úgy rátámadt, de mostmár nem tud rajta segíteni.

Lassan felöltözött, indult, hogy megkeresse Norinát. Vajon miért lett ennyire sürgõs, hogy beszéljenek Dumbledorral, hiszen Norina akkor lép kapcsolatba valakivel, amikor akar. Remélte, hogy nem keveredett bajba. Eszébe jutott, amit Albus mondott tegnap: „még ismertem, mielõtt te idekerültél volna" Norina ezért még megkapja a magáét tûnõdött játékosan, „mit mondhatott rólam?".

Elindult, hogy elhagyja a kastélyt, sietett, mert nem akart még csak véletlenül sem szembe kerülni Perselussal, azt most nem bírta volna ki ép idegekkel. Idegesen lépkedett le a lépcsõn, minden fordulónál dobbant egyet a szíve, mert rendszerint ilyenkor szokott jönni a „derült égbõl villámcsapás". Már az utolsó folyosón járt amikor befordulva kissé nekiment valakinek, azonban megnyugodva vette észre, hogy az igazgatóba ütközött, aki mosolyogva köszöntötte.

-Jó reggelt, remélem Kiana nem ébresztett fel. Miért vagy ilyen feszült? Történt valami, amirõl tudnom kéne?- érdeklõdött a szemöldökét összeráncolva.

-Nem semmi, csupán egy kicsit kellemetlen éjszakám volt.- hazudta a lány. „Kellemetlen? Nem dehogyis, csak a reggel volt az. De most nem jutott eszembe más!"- nyugtatta magát.

-Akkorhát megköszönném, ha megkeresnéd Norinát, küldött egy üzenetet, hogy valami nincs rendben a közelben, aztán semmi, nem tudom ez azért volt, mert olyan szûkszavú vagy…

-Nem arra még csak ne is gondolj!- vágott a szavába aggódva Seréna. -Majd megkeresem én, ne aggódj. Velem könnyebben kapcsolatba tud lépni, mint bárkivel. Legalábbis egyszer ezt mondta nekem.

-Rendben, de nem mehetsz egyedül, veled megy Perselus is, õ meg tud védeni, ha tényleg súlyos a helyzet.

-Na azt már nem!… Úgy értem… semmi szükség rá, boldogulok egyedül is Albus, nem kell mellém bébiszitter.- mondta dadogva Seréna. Az igazgató szemében gyanús fény villant.

-Rendben van Seréna én csak… aggódom érted, biztos nincs semmi, amit el szeretnél mondani?- kérdezte Dumbledore.

-Nincsen.- mondta feszengve Seréna. -Most indulok is a Rengetegbe. Az óráimon majd Perselus helyettesít, úgyis minden álma az én tantárgyam.- kerekedett felül a lányban a keserû cinizmus. Mielõtt az igazgató újabb kérdéseket tehetett volna fel „idegállapotával" kapcsolatban, elviharzott a bejárati ajtón keresztül a szabadba.